Hírolvasó

2021. április 21. – Szerda (Jn 6,35-40)

Napi evangélium - 21 óra 30 perc
Kafarnaumban így tanította Jézus a sokaságot: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik soha. Megmondtam nektek: Bár láttok engem, mégsem hisztek. Minden, amit az Atya nekem ad, hozzám jön. Aki tehát hozzám jön, nem utasítom el. Nem azért jöttem le a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Aki pedig küldött, annak az az akarata, hogy semmit el ne veszítsek abból, amit nekem adott, hanem feltámasszam az utolsó napon. Atyám akarata az, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, és én feltámasztom az utolsó napon.” Jn 6,35-40

Elmélkedés

A tegnapi evangéliumi szakasz azzal fejeződött be, hogy a Jézust hallgató nép lelkesen felkiáltott: „Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Ez a kérés emlékeztet minket a szamariai asszony kérésére, akivel Jézus Jákob kútjánál találkozott. Ő ezt mondta: „Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé!” (Jn 4,15) Ahogyan ez az asszony az iható, a szomjúságot oltó vízre gondolt, ugyanúgy a Jézust hallgató tömeg is az ehető, a testi éhséget csillapító kenyérre gondol. Jézus viszont az üdvösség forrásáról, az örök élet vizéről tanította a szamariai asszonyt, ezen a helyen pedig az örök élet kenyeréről, mint lelki táplálékról beszél. Az asszonynak világosan értésére adta, hogy aki a kút vizéből iszik, az egy idő után újra szomjas lesz, de aki az általa adott élő vízből, mint lelki forrásból iszik, az nem fog többé szomjazni. Ehhez hasonló a mostani kijelentése is: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik soha.”

A két történet egy másik szempontból is összekapcsolódik, ugyanis mindkettőben szerepel, hogy Jézus a mennyei Atya küldötte, aki az Atya akaratát teljesíti. A szamariai asszonynak ezt mondta: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott” (Jn 4,34). Most pedig kijelenti: „Nem azért jöttem le a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki küldött engem.”

A Jézusban való feltétlen hit és az ő testével, az Oltáriszentséggel való táplálkozás erősítse bennünk a készséget, hogy mi az Atya akaratát teljesítsük!

© Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A te megelőző és mindent felülmúló szeretetednél nincs nagyobb. Azért jöttél el emberi világunkba, azért lettél emberré és éltél a földön, azért tanítottad az embereket, azért vállaltad a szenvedést és a halált, azért támadtál fel a halálból és küldted el pünkösdkor a Szentlelket, hogy megismerjük a mennyei Atya végtelen szeretetét. Éljen bennünk a te szereteted és ezt tartsuk életünkben a legnagyobb ajándéknak. Az élet szeretet nélkül, a szeretet megvallása nélkül értelmetlen. A szeretetben megtalálom életem értelmét. Segíts, hogy naponta cselekedetekkel mutassam ki szeretetemet feléd és embertársaim iránt.

2021. április 20. – Kedd (Jn 6,30-35)

Napi evangélium - k, 2021/04/20 - 00:00
Abban az időben, amikor Jézus az örök élet kenyeréről beszélt, így szóltak hozzá a tömegből: „Hadd lássuk, milyen csodát művelsz, hogy higgyünk neked! Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az írás mondja: Égből való kenyeret adott enni nekik.” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom nektek; nem Mózes adott kenyeret az égből, hanem Atyám adja az igazi mennyei kenyeret. Az az Isten kenyere, amely leszállt a mennyből, és életet ad a világnak.” „Uram – kiáltották –, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Jézus így válaszolt: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik sohasem.” Jn 6,30-35

Elmélkedés

A lisztből sütött kenyér, a testi étel nem elég az embernek, mert lelki éhségünket nem tudja csillapítani. A testi étel nem elég az emberi élet fenntartásához sem, mert még ha folyamatosan, minden nap tudjuk magunknak biztosítani a megfelelő mennyiségű ételt, akkor is véget ér egyszer az életünk. A mindennapi étel szükséges az életben maradáshoz, de gondolunk-e a halál utáni életre, az örökkévalóságra? Isten legcsodálatosabb ajándéka számunkra az örök élet lesz. Jézus ezt mondja a mai evangéliumban: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik sohasem.”

A hit az örök élet feltétele. Krisztussal egyesülhetünk, amikor hallgatjuk az ő szavait, valamint a szentségek, mindenekelőtt az Eucharisztia által. Egykori hallgatósága még nem érthette meg Jézus szavait, hiszen az Oltáriszentséget csak később, az utolsó vacsorán alapította. De azt már most is biztosan megértették, hogy olyan ételt fog nekik adni, ami nem testi, hanem elsősorban lelki táplálék lesz.

Mi már tudjuk, hogy Jézus az Oltáriszentségről beszélt. Az Oltáriszentség az ő halálának és feltámadásának titkát egyaránt magában foglalja. Ezért valljuk: a feltámadt Krisztus az élet kenyere, az élő Krisztus az örök élet kenyere. Ha hiszünk benne és elfogadjuk az ő ajándékát, az Oltáriszentséget, akkor az örök életre jutunk. © Horváth István Sándor

Imádság

Drága Jézus! Sokszor olyan nehéz az élet. Teszem a dolgom, és nincs elismerés. Vonj magadhoz engem fáradtságomból. Köszönöm, hogy ezerszeres jutalmat ígérsz minden erőfeszítésemért. Neked akarok dolgozni, tisztességes akarok maradni, ha mások tisztességtelenek is, szolgálni akarok, ha mások uralkodnak is. Szelíd és alázatos szívű Jézus, hiszem, hogy csak benned találom meg lelkem nyugalmát, te adsz új erőt a mindennapokhoz. Köszönöm megnyugtató szavaid!

2021. április 19. – Hétfő (Jn 6,22-29)

Napi evangélium - h, 2021/04/19 - 00:00
A csodálatos kenyérszaporítás utáni napon a Genezáreti-tó túlsó partján maradt népnek eszébe jutott, hogy csak egy bárka volt ott. Tudták, hogy Jézus nem szállt a bárkába tanítványaival; tanítványai ugyanis egyedül hajóztak el. Közben Tibériásból több bárka jött a hely közelébe, ahol az Úrtól megáldott kenyeret ették. Amikor tehát a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?” „Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, – őt ugyanis az Atya igazolta.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.” Jn 6,22-29

Elmélkedés

A csodálatos kenyérszaporítás következményéről számol be a mai evangélium. Érthető az emberek reakciója, akik miután ettek az Úr által adott kenyérből, keresni kezdik azt, aki nekik a kenyeret adta. Ő pedig jól ismeri indítékukat, és rögtön új irányba szeretné terelni az őt keresőket és megtalálókat. Azt kéri tőlük, hogy szüntelenül a mennyei Atya tetszését keressék és legfőbb szándékuk az örök élet elnyerése legyen.

Jézus küldetése az, hogy olyan kenyeret adjon, amely a lelki éhséget csillapítja és az örök élet felé irányít. Amiről most tanít, az később, az utolsó vacsorán valósul meg. Az örök élet eledelét az Oltáriszentségben ismerhetjük fel, amely szentség megvalósítja a lelki kapcsolatot az Úr és az Egyház, valamint Jézus és köztünk.

Jézus a felszentelt papok által minden szentmisében csodát tesz: az Oltáriszentségben önmagát adja a benne hívőknek. Ez a lelki étel valóban maradandó és megmarad az örök életre. Ha egyszer megízleltük e szent, élő, átváltoztatott kenyeret, s megéreztük, hogy általa részesedünk Krisztus életében és szeretetében, akkor legfőbb vágyunk az lesz, hogy ez az együttlét folyamatos legyen a földi életben és az örök életben is folytatódjon. Keresem-e nap mint nap Krisztust, aki önmagát adja nekem az Oltáriszentségben? © Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Istenünk! Neked köszönhetjük születésünket, emberi létünket, egész életünket. Te szeretettel fordulsz felénk és gondoskodsz rólunk életünk során. Örömmel adunk most neked hálát mindazért, amit tőled kapunk. Megismerjük isteni nagyságodat és fenségedet, ezért örömmel imádunk téged. Benned felismerjük jóságos Atyánkat, aki a javunkat akarod, ezért szívesen fordulunk hozzád kéréseinkkel. Sokszor megtapasztaljuk irgalmasságodat és megbocsátó jóságodat, ezért bizalommal fohászkodunk hozzád bűneink bocsánatáért. Urunk, hallgasd meg imáinkat!

2021. április 18. – Húsvét 3. vasárnapja (Lk 24,35-48)

Napi evangélium - v, 2021/04/18 - 00:00
Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.” Lk 24,35-48

Elmélkedés

Örökérvényű üzenet

Az ismert francia festő, Pierre Auguste Renoir, élete során több mint 6000 képet festett. A festés nem volt számára könnyű, mert komoly ízületi gyulladással küzdött, olykor úgy érezte, hogy szinte teljesen megbénul a keze. Minden ecsetvonás fájdalmas volt számára. Gyötrelmeit látva éppen munka közben kérdezte meg őt egy barátja: Miért festesz, ha ekkora fájdalmat jelent minden mozdulat? Renoir ezt válaszolta: A szépség marad, a fájdalom feledésbe merül.

Jézus halála láttán sokan manapság is azt kérdezik: Miért így kellett történnie a megváltásnak? Miért éppen szenvedés és halál árán? Ez a kérdés azonban megfeledkezik a feltámadásról. Minden fájdalom elmúlik, minden szenvedés megszűnik, de az élet szépsége továbbra is ragyog. Miként munkája közben a festő sem a fájdalomra figyel, hanem előre látja annak szépségét, ugyanúgy a kereszten Krisztus sem csak a saját szenvedésére gondolt, hanem annak gyümölcsére, az emberek megváltására. Jézus nem tudta előre, hogy fel fog támadni a halálból, de bízott az Atyában, életét egészen az Atyára bízta. Mi sem láthatjuk előre, hogy milyen dolgok várnak ránk az életben. De az biztos, hogy az eredményekért meg kell küzdenünk, meg kell szenvednünk.

A húsvéti beszámolók azt tanúsítják, hogy az egykori tanítványoknak milyen élményben volt részük a feltámadás húsvéti reggelén és az azt követő hetekben Jézus mennybemeneteléig. Kezdetben szótlanul ülnek, az utóbbi napokban kissé összezavarodott gondolataikba mélyednek, miközben magukra zárják az ajtót. És akkor hirtelen Jézus ott áll közöttük, megjelenik előttük, de fogalmuk sincs hogyan került oda, egyáltalán hogyan élhet, amikor a kereszten meghalt. Első reakciójuk teljesen érthető: „Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak.” Érzésük egészen emberi. Több mint harminc évvel korábban, amikor az Úr angyala hirtelen megállt Mária előtt názáreti otthonában, ő is megijedt a teljesen meglepő, váratlan helyzetben. Az Istennel való találkozás sokszor valóban megdöbbentő az ember számára. Valójában nem ijesztő, hiszen Isten nem félelmetes Úrként lép hozzánk, de az ember bizony megijed az első pillanatban. Az is igaz, hogy Istennek nem az a szándéka, hogy félelmet ébresszen abban, akinek megjelenik, s akit valamilyen feladattal akar megbízni. Ezért bíztatja így az angyal a názáreti leányt: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél” (Lk 1,31). A feltámadt Krisztus pedig így köszönti apostolait: „Békesség nektek!”

Ami egykor Názáretben, majd pedig mintegy harminc esztendővel később Jeruzsálemben történt, napjainkban is folytatódik. Ezeknek az eseményeknek az üzenete kilép az idő korlátaiból, örökkévaló tanulságokat hordoz. A kérdés tehát az, hogy mi találkozunk-e Jézussal, és ha igen, akkor megijedünk-e? Ezek a történetek felszólítanak minket, hogy tanúi legyünk az eseményeknek, akárcsak Mária vagy a tanítványok.

Az evangéliumi jelenet végén Jézus azt mondja, hogy az ő nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Egyházunk akkor teljesíti hűséggel ezt a Krisztustól kapott küldetését, ha az egyik legnagyobb hittitok, a feltámadás hirdetése mellett nem feledkezik meg arról, hogy hirdesse a bűnbocsánatot. A keresztény hívek pedig akkor bizonyulnak az Úr igaz tanítványainak, ha Krisztus feltámadásának elfogadása mellett elfogadják a bűnbocsánat ajándékát is az irgalmas Istentől. A bűnbocsánat szentségében megtapasztalhatjuk, hogy emberi bűneinket egyedül Isten megbocsátó szeretete képes legyőzni. © Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Megerősítem irántad való szeretetemet és minden nap meg akarom azt vallani előtted. Légy velem, hogy szüntelenül megújuljak a szeretetben, s azt ne csak szavaimmal, hanem cselekedeteimmel és egész életemmel is kifejezzem. Hálával gondolok arra, hogy te szeretetből feláldoztad életedet értem és minden emberért. Elkötelezem magamat, hogy én is az önzetlen és önfeláldozó szeretet útját fogom járni. Segíts, hogy irántad való szeretetből mindent megtegyek üdvösségemért. Uram, te légy bennem a szeretet!

2021. április 17. – Szombat (Jn 6,16-21)

Napi evangélium - szo, 2021/04/17 - 00:00
A kenyérszaporítás napján, amikor beesteledett, Jézus tanítványai lementek a tóra. Beszálltak a bárkába és elindultak a tavon át Kafarnaum felé. Már rájuk sötétedett de Jézus még mindig nem volt velük. Erős szél fújt, és a tó háborgott. Huszonöt-harminc stádiumnyit (mintegy öt kilométert) eveztek már, amikor látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Nagyon megijedtek. De Jézus bátorította őket: „Én vagyok, ne féljetek!” Fel akarták venni a bárkába, de a bárka abban a pillanatban partot ért, éppen ott, ahová tartottak. Jn 6,16-21

Elmélkedés

A kenyerek megszaporításakor Jézus egy nagyobb tömeg előtt mutatta meg isteni hatalmát, hiszen több ezren ehettek az öt kenyérből és a két halból. A vízen járás alkalmával, amiről a mai evangéliumban olvasunk, viszont csak tanítványai láthatták annak újabb jelét, hogy Mesterük felette áll a természet erőinek és olyan dologra képes, amire más ember nem, azaz isteni képességekkel rendelkezik. Maguk a tanítványok is megijednek, amikor látják ezt az újabb rendkívüli jelet, ezért kijelenthető, hogy a látvány hatására bizonyára pánik tört volna ki a nép körében, ha sokan látták volna az esetet. Félelmüket látva Jézus így nyugtatja meg tanítványait: „Én vagyok, ne féljetek!” (Jn 6,20). Az Úr csodái, legyen az gyógyítás, ördögűzés vagy egy természeti csoda, minden esetben azt igazolják, hogy ő valóban az Isten Fia. Nem kell megijednünk az ő isteni hatalmától és nincs okunk félelemre, amikor közeledik hozzánk. Ha engedjük, hogy hozzánk jöjjön, velünk és bennünk éljen, biztosak lehetünk abban, hogy jó irányba halad életünk hajója és ott fogunk partot érni, ahol Isten szeretné.

A „Ne féljetek!” köszöntés az Úr feltámadását követően többször is elhangzik. Maga a feltámadás is és a feltámadt Krisztus jelenései is olyan csodák, amelyek részben félelmet ébresztenek, másrészt Jézus istenségéről tanúskodnak. Hiszek-e Jézus istenségében? Hiszek-e az ő feltámadásában? © Horváth István Sándor

Imádság

Uram, te szeretsz engem a szenvedésben is! Uram, hiszek irántam való jóságodban és szeretetedben. Biztosan tudom, hogy te gondoskodsz rólam. Sok kegyetlenség van a világban. De a világ minden természetes összefüggésével együtt egy magasabb hatalomnak van alávetve. Hiszem, hogy te vagy a világ Ura és Teremtője. Hiszem, hogy minden a te kezedben van, minden ember, én is. Te Atyánk vagy, és szeretsz mindannyiunkat. Köszönöm, hogy az állandó változásban te vagy az élet nyugvópontja, amelyhez tarthatom magam. Köszönöm, hogy szilárd életem van benned, és így a jövőm nincs a véletlenre bízva.

2021. április 16. – Péntek (Jn 6,1-15)

Napi evangélium - p, 2021/04/16 - 00:00
Abban az időben Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt. Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival együtt. Közel volt húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön feléje, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert ő tudta, hogy mit fog tenni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” – felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi ez ennyinek?” Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ez valóban az a próféta, aki a világba jön.” Amikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni, hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül. Jn 6,1-15

Elmélkedés

A csodálatos kenyérszaporítás története arra ösztönöz bennünket, hogy körülnézzünk és szűkebb és tágabb környezetünkben észrevegyük az éhező embereket. Természetesen nem az apostolok tehetetlensége lesz a példa számunkra, hanem Jézus magatartása, aki cselekszik, kenyeret ad az éhező sok ezer embernek. Nem fordulhatunk el azoktól, akik szegénységük miatt nélkülöznek, hanem irgalmas szeretettel kell segítenünk rajtuk. Ne felejtsük Krisztus szavát: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom” (Mt 25,35). Ezt azoknak fogja mondani, akik gyakorolták az irgalmasság tetteit és az örök életre juthatnak.

Ugyanakkor gondolnunk kell azokra is, akik „lelkileg alultápláltak”, azaz nem táplálkoznak Isten igéjével. Igaz, hogy sokan személyes döntéssel visszautasítják az Egyház igehirdető szolgálatát, de az is előfordulhat, hogy a mi hibánkból, a mi lustaságunkból vagy tétlenségünk miatt nem jut el egyesekhez a krisztusi örömhír.

A kenyérszaporítás csodája az Oltáriszentség előképe. János evangélista így írja le a csodát: „Jézus fogta a kenyereket, hálát adott és kiosztotta a népnek” (Jn 6,11), és minden jelenlévő jóllakott. Az eucharisztikus kenyérben, az Oltáriszentségben Jézus a testét adja nekünk lelki táplálékul. Elfogadom-e hittel, hogy a szentáldozásban Krisztus testét veszem magamhoz? © Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, csodálatos gondviselésed által mindannyian arra vagyunk hivatva, hogy Krisztus testének tagjaivá váljunk. Minden egyes tagnak öröktől fogva meghatároztad a maga feladatát, számolva minden ember adottságával. Ebben a rendben örök előrelátásoddal részemre is kijelöltél egy helyet, ahol szolgálnom kell. Uram, készen állok erre a szolgálatra! Kívánj tőlem akár csendes, hangtalan munkát, akár hősi elszántságot, nagy áldozatokat: követlek, Uram!

2021. április 15. – Csütörtök (Jn 3,31-36)

Napi evangélium - cs, 2021/04/15 - 00:00
Abban az időben így tanított Jézus: „Aki a mennyből jön le, az mindenki fölött áll. Aki viszont a földről való, az földies, és a földi dolgokról beszél. Aki a mennyből való, az felülmúl mindenkit. Arról tesz tanúságot, amit látott és hallott, tanúságtételét azonban senki sem fogadja el. Ám, aki mégis elfogadja tanúságát, az megerősíti, hogy az Isten igazmondó. Akit Isten küldött, Isten igéit hirdeti, mert Isten nem adja szűkösen a Szentlelket. Az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe helyezett. Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van; aki pedig nem hisz a Fiúnak, az nem nyeri el az örök életet, hanem Isten büntetése sújtja.” Jn 3,31-36

Elmélkedés

Földhözragadt életformánkból akar kiragadni minket a mai evangélium, hogy az égi dolgokra jobban figyelhessünk. Az evangéliumi életmód, a Krisztus-követés nem enged megalkuvást abból a szempontból, hogy életünk minden helyzetében és pillanatában Isten útmutatásait kövessük. Nem alkudozhatunk Istennel arról, hogy mely parancsait fogadjuk el vagy milyen kéréseit teljesítjük. Valahányszor ilyet teszünk, elfordulunk a Teremtőtől, mint legfőbb jótól, és odafordulunk a teremtett dolgokhoz, a földi javakhoz. Valahányszor nekiállunk válogatni, hogy melyik isteni parancsok tetszenek nekünk, elfordulunk a szeretet Istenétől, akinek minden parancsa jó és a lelkünk üdvösségét szolgálja. Isten irántunk való szeretete az ő állandó cselekvését jelenti, amire nekünk engedelmességgel és hűséggel kell válaszolnunk.

Ezt olvassuk a mai részletben: „Akit Isten küldött, Isten igéit hirdeti”. Ez a kijelentés elsősorban Jézusra vonatkozik, aki azért érkezett a mennyből a földre, hogy minden embernek hirdesse Isten üdvözítő örömhírét. Feltámadása után a mi Urunk megparancsolta apostolainak, hogy folytassák az ő szolgálatát, az evangélium hirdetését. Az Egyház minden korban ezt a Krisztustól kapott küldetését teljesíti, amikor a különböző fórumokon és eszközök segítségével az igehirdetés szolgálatát végzi. Enélkül nem jutott volna el hozzánk a krisztusi tanítás, most pedig a mi kötelességünk az üdvösség örömhírének továbbadása. © Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, irgalmas Jézus! Mindenfelé látni a sok rászorulót és szegényt. Látjuk, hogy sokan félrefordítják fejüket és továbbmennek anélkül, hogy enyhítenék a szenvedők baját. Segíts minket, hogy soha ne gondoljuk azt, hogy nem tudunk segíteni vagy a mi segítségünk keveset ér! Adj nekünk erőt, hogy megtegyük azt a keveset, amire lehetőségünk van! Te azt kéred tőlünk, hogy gyakoroljuk az irgalmasság cselekedeteit, legyünk irgalmas szamaritánusok, akik nem megyünk el szó nélkül embertársaink mellett, hanem a konkrét helyzetekben igazi segítséget adunk. Hisszük, hogy minden jócselekedetet, amit másoknak teszünk, neked tesszük, Urunk.

2021. április 14. – Szerda (Jn 3,16-21)

Napi evangélium - sze, 2021/04/14 - 00:00
Abban az időben így tanított Jézus: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd jusson nyilvánosságra, hogy tetteit Istenben vitte végbe.” Jn 3,16-21

Elmélkedés

A mennyei Atya minden embert üdvözíteni akaró szándékáról, valamint saját küldetéséről és halálának, önfeláldozásának értelméről így tanít Jézus a mai evangéliumban: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

A teremtés, a megtestesülés és a megváltás forrása egyaránt Isten szeretete. A megváltás művében Isten mindent az emberért, az ember üdvösségéért tesz. Ezt a szeretetet hirdette Jézus szavaival és erről a végtelen szeretetről tett tanúságot önfeláldozásával. Isten mindig irgalmas szeretettel fordul az emberek felé. A megváltás azt jelenti, hogy a mennyei Atya az ő egyszülött Fiát adta a világnak, aki a kereszten feláldozta életét. Az Atya új életet adott a Fiúnak a feltámadásban. Aki hisz Krisztus feltámadásában és készen áll arra, hogy az Úrhoz hasonlóan felajánlja életét Istennek, az Krisztus ígérete szerint fel fog támadni az örök életre. A feltámadás húsvéti titkát szemlélve megértjük, hogy minden értünk történt. Jézus értünk szenvedett és értünk halt meg, hogy megváltson minket bűneinktől.

Ha hiszünk a Jézus halálában és feltámadásában megmutatkozó isteni szeretetnek, megnyílik számunkra a hit útja, amely a halálon és a feltámadáson át az örök életre vezet. © Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te végtelenül irgalmas vagy és minden embernek megbocsátasz, aki őszintén megbánja bűneit. Amikor vétkezem és tudatában vagyok bűnömnek, szükségét érzem megbocsátó szeretetednek. Te nem azért vagy jó velem, mert nincs más választásod, hanem végtelen szeretetből. Arra tanítasz, hogy én is irgalmas és megbocsátó legyek embertársaim iránt. Kérlek, taníts meg megbocsátani, taníts meg irgalmasnak lenni, hogy tovább tudjam adni szeretetedet embertársaimnak!

2021. április 13. – Kedd (Jn 3,7-15)

Napi evangélium - k, 2021/04/13 - 00:00
Abban az időben: Nikodémus éjnek idején felkereste Jézust, aki így szólt hozzá: „Ne csodálkozzál, hogy azt mondtam neked: újjá kell születnetek! A szél ott fúj, ahol akar: hallod ugyan a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből született.” Erre Nikodémus megkérdezte: „Hogyan lehetséges ez?” Jézus így válaszolt neki: „Te Izrael népének tanítója vagy, és nem érted ezeket? Bizony, bizony, mondom neked, hogy arról beszélünk, amit tudunk; és arról tanúskodunk, amit látunk. De a mi tanúságtételünket nem fogadjátok el. Ha földi dolgokról beszélek nektek és azt sem hiszitek el, hogyan fogjátok elhinni, ha mennyei dolgokról beszélek majd nektek? Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből alászállott: az Emberfia. És amint Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják felmagasztalni az Emberfiát is, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Jn 3,7-15

Elmélkedés

A mai evangéliumban folytatódik Jézus és Nikodémus beszélgetése, amelynek témája továbbra is a lelki újjászületés. Jézus tudja, hogy az őt felkereső személy egy írástudó és észreveszi emberi gondolkodásmódját, ezért abba az irányba tereli a beszélgetést, hogy Nikodémus felismerje, hogy ő nem csak ember, hanem Isten is. Érzékeli Nikodémus nyitottságát és keresését. Aki nyitott szívvel keresi az igazságot, biztosan rátalál az Úrra, aki maga az igazság. Aki tudja, hogy kinek érdemes feltenni élete nagy kérdéseit, az választ és útmutatást fog kapni. Nikodémusra és ránk is vonatkozik ez.

A beszélgetés második részében Jézus arról tanít, hogy az Emberfia hozza el az embereknek az örök életet és a benne való hit által lehet eljutni az üdvösségre. Jézus egy példát említ az ószövetségi időkből, azt az esetet, amikor a választott nép úgy menekülhetett meg a mérges kígyók okozta haláltól, hogy feltekintettek a Mózes által fára feltett rézkígyóra. Ez az eset Jézus keresztre feszítésének ószövetségi előképe. Mindazok, akik feltekintenek Krisztus keresztjére, illetve a megfeszített Emberfiára és hiszik, hogy ő a világ Megváltója, megszabadulnak az örök haláltól és elnyerik az örök életet. Engedjük, hogy Isten Lelke számunkra is lelki megújulást hozzon! © Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A szeretet oly titokzatos számunkra, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi az a cselekedet, mozzanat vagy szó, ami felkelti a szeretet érzését szívünkben valaki iránt. És azt sem láthatjuk előre, hogy mi lesz az a cselekedetünk vagy szavunk, amely alapján felebarátunk megértheti, hogy szeretjük őt, mert ez a tett a mi szeretetünknek a jele. Ahhoz kérjük segítségedet, hogy szeretetünk soha ne merüljön ki szavakban, hanem cselekedetekben nyilvánuljon meg. Segíts minket abban, hogy tanításodat, a szeretet csodálatos üzenetét egyre jobban megértsük és meg is valósítsuk!

2021. április 12. – Hétfő (Jn 3,1-8)

Napi evangélium - h, 2021/04/12 - 00:00
Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű férfi, aki a zsidók egyik főembere volt. Éjnek idején fölkereste Jézust, és ezt mondta neki: „Mester, tudjuk, hogy te Istentől jött tanító vagy. Senki sem tud ugyanis ilyen csodajeleket tenni, amilyeneket te művelsz, ha az Isten nincs vele.” Jézus így felelt neki: „Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg az Isten országát.” Erre Nikodémus megkérdezte: „Hogyan születhetik valaki újra, amikor már öreg? Csak nem térhet vissza anyja méhébe, hogy újra szülessék?” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom neked: aki újjá nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába. Ami testből születik, az test, – ami viszont Lélekből születik, az lélek. Ne csodálkozz azon, hogy ezt mondtam neked: újjá kell születnetek! A szél ott fúj, ahol akar; hallod ugyan a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből született.” Jn 3,1-8

Elmélkedés

A mai evangéliumi jelenet nem Jézus feltámadása után, hanem még az Úr halála előtt történt. Nikodémus óvatos. Éjszaka keresi fel Jézust, mert nem szeretné, ha társai a zsidó főtanácsban megtudnák, hogy találkozott vele. Nikodémus fél. Fél társai véleményétől, akiknek biztosan nem fog tetszeni, hogy ő az új vallási mozgalom képviselőjével találkozik. Ugyanakkor Nikodémus nagyon bátor, mert félelmei ellenére sem mond le arról, hogy találkozzon Jézussal. Az újjászületésről beszélgetnek. Nikodémus a testi újjászületésre gondol, Jézus pedig a lelkire. Emiatt a beszélgetés elején kissé elbeszélnek egymás mellett, de aztán a gondolkodás új szintjére emeli az érdeklődő farizeust. Az idős írástudó olyan dolgokat hall a nála fiatalabb Jézustól, amiket korábban senki mástól nem hallott. A tapasztalt írástudó olyan gondolatokat hall az újjászületésről, amelyek megnyitják a szívét. A vallási kérdésekben tekintélynek számító Nikodémus alázatosan hallgatja Jézust, nem akarja fitogtatni saját tudását, hanem megnyílik az isteni igazságok felé. Több ez, mint kíváncsi érdeklődés. Ez már az igazság utáni szomjúság.

Sokan óvatosságból vagy félelemből, mások tudatlanságból vagy félreértésből távol tartják magukat Krisztustól. Pedig érdemes volna találkozniuk azzal, aki bárki számára tud újat mondani. Érdemes volna elbeszélgetniük azzal, aki lelki megújulást hoz mindenki számára. © Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Te légy az utunk, aki elvezetsz minket az Atyához! Te vezess minket a szegények és nélkülözők felé, hogy szereteted képviselői legyünk köztük. Te adj nekünk erőt hitünk megéléséhez, megőrzéséhez, megvallásához és átadásához! Adj nekünk lelkesedést, amikor rólad teszünk tanúságot a világban! Alázattal, engedelmességgel és hűséggel akarunk téged követni, aki az örök életre vezető út vagy számunkra és minden ember számára.

2021. április 11. – Húsvét 2. vasárnapja, az Isteni Irgalmasság vasárnapja (Jn 20,19-31)

Napi evangélium - v, 2021/04/11 - 00:00
Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne. Jn 20,19-31

Elmélkedés

A húsvéti hit

A húsvétvasárnapi evangélium a hajnali eseményeket írta le, a mai pedig azt, ami ugyanazon a napon este történt. Mária Magdolna, Péter és János reggel hiába keresték az Urat, csak az üres sírt láthatták. Este viszont maga az Úr jelenik meg övéinek, megmutatja, hogy új életre támadt.

A húsvéti hithez vezető út mindig hosszú és összetett. Senki nem mondhatja, hogy természetes vagy magától értetődő. Mert a húsvéti hit, a feltámadásba vetett hit Isten ajándéka, és nem mi határozzuk meg, hogy Isten kit és mikor ajándékoz meg ezzel a hittel. A húsvéti hit útjába sokszor akadályok kerülnek, amelyek mégsem leküzdhetetlenek. A formálódó krisztusi közösség nem rohan, hanem csak lassan halad a hit útján. Olyan ütemben, ahogy Isten feltárja az ő titkait és megnyitja a közösség tagjainak lelki szemét és értelmét. A közösség hite Krisztus megjelenésein alapul, és a Feltámadottal való találkozások formálják, erősítik.

Jézus váratlanul jön, még csak be sem kopog a zárt ajtón, egyszerűen csak megjelenik apostolai körében. Elsősorban nem az arcáról ismerhető fel, hanem a sebeiről, amelyeket a kereszten szerzett, s amelyek megdicsőült testén is látszanak. Tamás apostol nem részese az első élménynek, neki nyolc napig várnia kell az új jelenésre. Közben persze ő nem tudja, hogy mikor fog az Úr újra megjelenni és teljesíteni az ő vágyát. Ő még kételkedik, hitetlen. Ezért mondja: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” Kételkedése nyolc napig tart. Az Úr újbóli megjelenése eloszlatja kételyeit. Láthatja, megérintheti a sebhelyeket, amelyek számára egyértelmű bizonyítékok. Tamás hitetlensége teljesen érthető. Nem könnyű kitartani, hűségesnek lenni a vesztes, a legyőzött, az emberi gonoszság által keresztre feszített Krisztus mellett. Nem könnyű hinni az ő feltámadásában. Nem könnyű hinni azoknak, akik azt állítják, hogy látták az Urat. Tamás apostol számára is hosszú a húsvéti hithez vezető út és akadályokkal van tele.

És Tamás megadja magát az Úrral való találkozáskor. Látja a jeleket, a sebhelyeket és ez elég számára. Már nem ragaszkodik a maga igazához, hanem félreteszi kételkedő gondolatait. Megadja magát a bizonyítékok láttán és megvallja hitét. Elfogadja igazságként, hogy az Úr él, feltámadt a halálból.

Korunkban sokan ésszerűtlennek tartják a hitet és szembeállítják egymással az emberi értelmet és a hitet. Azt gondolják, hogy a dolgok értelme pusztán emberi értelemmel is mindig felismerhető és nincs szükség a hitre. E téves gondolkodás hátterében többek között az áll, hogy az emberi gondolkodás és megismerés célja, hogy az ember felfedezze a dolgok értelmét, pedig valójában minden megismerésünkkel az igazságot keressük. Értelmünk és hitünk egyaránt a legfőbb igazságnak, Istennek a megismerésére törekszik. A tudás utáni vágyunk semmit nem ér az igazság megismerésének vágya nélkül. Kutatásaink és kereséseink semmit nem érnek, ha nem állunk meg a felfedezés pillanatában. Emberi erőfeszítéseink és tevékenységeink mit sem érnek, ha nem a szeretet irányítja őket. Emberi gondolkodásunk semmit nem ér az Istentől kapott bölcsesség nélkül.

Boldogok vagyunk, ha megkaptuk a húsvéti hit ajándékát! © Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus, te megengedted Tamásnak, a kételkedő apostolnak, hogy a kereszten szerzett sebeidet megérintse. Engedd, hogy sebeidet megérintve bizonyosságot szerezzünk arról, hogy valóban élsz, feltámadtál a halálból. Azzal a szándékkal érintjük meg oldalsebedet, hogy meggyógyíthasd hitetlenségünket, eloszlasd kételyeinket és megerősítsd feltámadásodba vetett hitünket. Add, hogy ez az érintés hitet ébresszen bennünk! Egyedül te vagy képes lelki sebeink gyógyítására és bűneink megbocsátására. Úgy szemléljük sebeidet, mint az irgalom forrását és a szeretet jelét!

2021. április 10. – Szombat (Mk 16,9-15)

Napi evangélium - szo, 2021/04/10 - 00:00
Miután húsvétvasárnap reggel Jézus feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből (annak idején) hét ördögöt űzött ki. Magdolna elment, és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. Amikor a tanítványok meghallották, hogy Jézus él, és hogy Magdolna látta őt, nem hitték el neki. Ezután Jézus más alakban megjelent két tanítványnak útközben, amikor vidékre mentek. Ezek visszatértek, és közölték a hírt a többiekkel, de ők nekik sem hittek. Végül megjelent Jézus a tizenegy (apostolnak), amikor éppen asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt feltámadása után. Azután így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” Mk 16,9-15

Elmélkedés

A mai evangéliumban Szent Márktól egy rövid összefoglaló felsorolást olvasunk arról, hogy feltámadását követően kiknek jelent meg Jézus, de ez nem teljes, hanem a többi evangéliumokban olvasottakkal kiegészítendő.

A mai részlet alapján érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mennyire erős a mi hitünk, illetve hogyan befolyásolják, erősítik vagy gyengítik hitünket a külső körülmények és tapasztalataink. Úgy érezzük, hogy szeretjük Jézust, legjobb barátunknak, életünk vezetőjének tartjuk őt, de kijelenthetjük-e teljes bizonyossággal, hogy egyszer sem tagadtuk meg őt? És kijelenthetjük-e, hogy semmi nem történhet velünk az életben, ami megingathatná hitünket? Ne hamarkodjuk el a választ és ne legyünk túlzottan magabiztosak! Ne lepődjünk meg a tanítványok viselkedésén, akik Mária Magdolna tanúságtételére nem hisznek! Személyesen ismerték Jézust, évekig vele voltak, látták rendkívüli cselekedeteit és csodáit. Most mégsem hisznek, nem elég számukra egy ember vallomása. Aztán jön két tanítvány, akik minden bizonnyal az emmauszi tanítványok (vö. Lk 24,13-35), de kettejük tanúságtétele sem elég nekik. De a feltámadt Krisztussal való találkozások már elindítják őket a hit útján.

Nekünk is többször kell hallanunk az Úr feltámadásáról szóló örömhírt! Bennünket is lassan tölt el világossággal a hit fénye. Bennünk is folyamatosan erősödik annak felismerése, hogy az Úr feltámadásának hirdetőivé kell válnunk. © Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, adj készséges szívet, hogy befogadhassunk mindent, ami szép, jó és igaz, s adj világos látást, hogy elutasíthassunk mindent, ami hamis, ami rút, ami rossz. Teremts bennünk tiszta szívet, Istenünk, hogy jó gazdái lehessünk ennek a világnak. Ne szennyezzenek be minket gonosz indulatok, gyűlölet, harag, viszálykodás. Egyetértést adj nekünk! Add, hogy fiatalok és idősek egyre jobban megértsük: csak akkor leszünk igazán emberek, ha tiszta a szívünk.

2021. április 9. – Péntek (Jn 21,1-14)

Napi evangélium - p, 2021/04/09 - 00:00
Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján: Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz (vagyis Iker), továbbá a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták kihúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a halból is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak. Jn 21,1-14

Elmélkedés

Az evangéliumi történet szerint Péter apostol úgy dönt, hogy halászni megy, társai pedig elkísérik őt, helyesnek tartják döntését. Péter cselekedetében nem egy unaloműző cselekedetet vagy egy hasznos munkavégzést kell csupán látnunk, hanem annak jelképét, hogy vissza akar térni oda, ahonnan három évvel korábban elhívta az Úr. Ott akarja folytatni, ahol abbahagyta, amikor Jézus tanítványa lett. Halászni indul, mert ehhez értett, s a Mesterrel töltött évek során sem felejtette el mesterségét. Újra csónakba száll és hálót vet a vízbe, miként korábban is tette. Péter úgy érzi, hogy a Mester halálával véget ért tanítványi élete, ezért jobb lesz visszatérnie megszokott életviteléhez, amivel felhagyott egy időre az Úr kedvéért. Péter nem érti még és persze a többiek sem, akik vele tartanak, hogy nem lehet visszamenni az időben és nem lehet visszafelé haladni azon az úton, amelyen Jézus elindította őket.

Hamar kiderül azonban, hogy ez egy rossz gondolat. Ezt jelzi a tény, hogy „azon az éjszakán nem fogtak semmit.” A sikertelen próbálkozás, az emberi kudarc, az eredménytelen munka után jelenik meg a feltámadt Jézus, aki jelet mutat. Olyan jelet, amiből Péter örökre megtanulhatja, hogy Mestere nélkül minden emberi igyekezete kudarcba fullad, de ha engedelmeskedik az Úrnak, akkor eredményes lesz a munkája. De már nem a halászat régi munkája, hanem az emberhalászat új feladata. © Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Te megadod nekünk, hogy mindig újra kezdhetünk! Te ajándékozod nekünk a jövőt. Minden nap érezzük, hogy múlik az idő, éveink száma véges. Urunk, mindannyian szeretnénk végtelen távlatokban élni. Szeretnénk megtapasztalni a soha el nem múló fényt, szeretnénk, ha mienk lehetne az élet teljessége. Kérünk, add, hogy az előttünk álló időt igazi gazdagodásra használhassuk. Add, hogy azt keressük mindig, ami soha véget nem ér. Add, hogy mindennapjainkban megtapasztalhassuk: a szeretet soha el nem múlik.

2021. április 8. – Csütörtök (Lk 24,35-48)

Napi evangélium - cs, 2021/04/08 - 00:00
Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.” Lk 24,35-48

Elmélkedés

A mai evangélium szerint a feltámadt Krisztus megjelenése alkalmával így köszönti tanítványait: „Békesség nektek!” Nem a szavai, hanem megjelenése ugyanis ijedtséget okoz, félelmet ébreszt bennük az első pillanatokban. Köszöntésével az Úr szeretné eloszlatni azokat a félelmeket és előítéleteket, amelyek betöltik az apostolok és a tanítványok szívét a Mesterük halála utáni napokban. Ő nem egy szellem, nem egy kísértet, hanem valóságos személy. Jól tudja, hogy tanítványainak még szokniuk kell megdicsőült, feltámadt testének látványát. Jól tudja, hogy még meg kell barátkozniuk azzal a gondolattal, hogy nem a halál volt az utolsó állomás Jézus számára, hanem feltámadása által új korszak kezdődik.

Kényszerű tapasztalatunk, hogy a hit vagy a lelki élet hiánya megváltoztatja életünket, a félelem és a csalódottság azt hiteti el velünk, mintha az Úr nem volna velünk. Bezárkózunk magányunkba, magyarázatot keresünk élethelyzetünkre, de nem vagyunk hajlandók kinyitni az ablakot, hogy az isteni fény más megvilágításba helyezze a dolgokat. Azt gondoljuk, hogy megváltoztathatatlan helyzetbe kerültünk, mert elfelejtettük, hogy Isten számára semmi sem lehetetlen. Beletörődünk szívünk nyugtalanságába, mintha nem tudnánk, hogy Isten a békesség forrása.

Figyeljünk jobban Krisztus köszöntésére: „Békesség nektek!” Engedjük, hogy az Úr békéje betöltse szívünket! © Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Erőt vesz rajtam a csüggedés, amikor csalódást okoznak az emberek, terveim kudarcba fulladnak vagy váratlan események forgatják fel életemet. Ilyenkor a legszívesebben elmenekülnék a világból, az emberek elől. Bezárkóznék a magam kis világába, hogy egyedül legyek. De te nem hagysz magamra, hanem mellém állsz, tanítasz és megismerteted önmagadat előttem. Vezess engem vissza az emberi közösségbe, tanítványaid, követőid közé! Vezess engem az Atya közelébe, hogy a vele való kapcsolatomat helyreállítsam!

2021. április 7. – Szerda (Lk 24,13-35)

Napi evangélium - sze, 2021/04/07 - 00:00
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.” Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben. Lk 24,13-35

Elmélkedés

Az emmauszi tanítványok története arra szolgál, hogy vezessen minket kételkedéseink, szomorúságunk vagy akár keserű csalódásaink hosszú útján, hogy aztán ennek az útnak egy pontján megerősítve hitünket, örömet ébresztve szívünkben és visszaadva reményünket, fordulatot hozzon életünkbe.

Az isteni vándor akkor is társunk és vezetőnk, amikor mi nem ismerjük fel vagy idegennek nézzük őt. Akkor is tanít bennünket, ha pillanatnyilag azt sem tudjuk, hogy ki közvetíti számunkra az igazságokat. Akkor is képes lángra lobbantani a szívünket és lelkesíteni bennünket, ha minden gondolatunkra rátelepszik a csalódottság. Akkor is be szeretne lépni otthonunkba, ha éppen úgy tesz, mintha tovább akarna menni. Akkor is leül mellénk az asztalhoz, ha mi azt sem tudjuk, hogy igazából ki a mi vendégünk. Akkor mutat számunkra egyértelmű jelet, amikor egyáltalán nem számítunk rá. Akkor fedi fel előttünk személyének titkát, amikor a szívünk már képes befogadni ezt a titkot. És úgy fordít vissza minket utunkon, pontosabban úgy indít el minket egy új úton, hogy még szavakra sincs szüksége.

A két tanítvány útja nem ér véget Emmauszban. A kenyértörés pillanata és a felismerés élménye újra elindítja őket, hogy visszamenjenek Jeruzsálembe, a többi tanítványhoz, és tanúságot tegyenek előttük a feltámadt Krisztussal való találkozásukról. Induljunk mi is a tanúságtétel útján! © Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te mindig meghallgatsz minket, bár emberi szavaink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád, és kérünk, hogy adj meg nekünk mindent, a mi üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösség re. Szeretnénk, ha tanításod jó talajra hullna a szívünkben! Add, hogy mindig nyitott szívvel hallgassunk téged és tanításodat életre váltsuk!

2021. április 6. – Kedd (Jn 20,11-18)

Napi evangélium - k, 2021/04/06 - 00:00
Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” – vagyis Mester. „Ne tartóztass! – felelte Jézus. – Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent. Jn 20,11-18

Elmélkedés

Mária Magdolna feltétlen és osztatlan szeretetéről, az élet és halál határvonalát is átlépő ragaszkodásról szól a mai evangélium. Ez a szeretet és ragaszkodás jellemezte őt korábban is, és most, az Úr halála után is ugyanezek az érzések vannak benne. Szíve nem talál nyugalmat és békét egy olyan világban, ahol nincs jelen az Úr. Nem akar beletörődni abba, hogy örökre elszakadt az Úr szeretetétől. Ezért indul a sírhoz, az immár halott Krisztus teste közelében szeretne lenni, mert azt reméli, hogy itt talán nyugalomra lel fájó szíve. János evangélista ezen a helyen úgy írja le őt, mint aki egyedül van a maga fájdalmában. Magányosan áll és sír. Úgy érzi, hogy minden elveszett számára annak távozásával, halálával, akit szeretett.

Hányszor vagyunk hasonló helyzetben életünk során! Amikor elvesztünk valakit szeretteink közül és ránk tör a fájdalom. Amikor az emberi szavak és az emberek jelenléte nem jelent számunkra vigasztalást. Az ilyen élethelyzetekben ne feledjük: Mária Magdolna a fájdalom napjaiban, a magány óráiban találkozott a feltámadt Krisztussal és ez a találkozás egy új világba vezette át, az öröm és a hit világába. Mária Magdolna személyében felfedezhetjük, hogy mi az, ami igazán értékes Krisztus számára: a szeretet, a szolgálatkészség, az engedelmesség. Ezek a tulajdonságok vezetnek minket is a feltámadt Úrhoz. © Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! A te feltámasztásod a halálból a mennyei Atya cselekedete. Ő ajándékozott neked új életet. Még a halál, önként és engedelmességből vállalt kereszthalálod sem szakíthatott el téged Atyádtól. A kereszten átélted a tőle való elszakítottságot, feltámadásod pillanatában pedig átélted, hogy újra együtt vagy az Atyával. Hisszük, hogy az Atyának hatalma van ahhoz, hogy minket is feltámasszon majd a halálból, mert azt szeretné, hogy örökké vele éljünk. Tégy minket a feltámadás tanújává és hirdetőjévé!

2021. április 5. – Húsvéthétfő (Mt 28,8-15)

Napi evangélium - h, 2021/04/05 - 00:00
Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.” Még úton voltak, amikor néhány őr bement a városba, és jelentette a főpapoknak a történteket. Ezek a vénekkel együtt tanácsot tartottak. Úgy határoztak, hogy sok pénzt adnak a katonáknak, és meghagyják nekik: „Mondjátok azt, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és ellopták a holttestet. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket.” Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók között. Mt 28,8-15

Elmélkedés

A húsvéti eseménnyel kapcsolatban egyedül Máté evangéliumában szerepel az a mozzanat, hogy Isten angyala lejött az égből és elhengerítette a követ a sírtól (vö. Mt 28,2), a többi evangélium szerint a hajnalban érkező asszonyok már elhengerítve találták a követ és azt látták, hogy a sír üres. Szintén egyedül Máté írásában szerepel az a rész, amit a mai evangélium második részében olvasunk, miszerint a főpapok kitalálták, hogy a tanítványok lopták el Jézus testét a sírból és lefizették a sírt őrző katonákat, hogy ők is ezt állítsák.

Egy dolog mindenki számára biztos volt: a sír üres. Jézus holtteste nincs ott, ahová temették, pedig a zsidók óvintézkedésből katonákkal őriztették a sírt. A sír mégis üres. Ezt tapasztalták a katonák és ezt látták az asszonyok is. És erre a tényre valamilyen magyarázatot kell adni. A katonáknak mindegy, hogy mi történt valójában, ők egy kis pénzért a hazugság oldalára, a hitetlen magyarázat oldalára állnak.

De az asszonyok az első pillanattól fogva az igazságot keresik, az igazságot szeretnék tudni. És hittel elfogadják, igazságként fogadják el, amit az angyal mond nekik, hogy az Úr feltámadt. Rögtön öröm ébred a szívükben. A feltámadt Jézus megjelenése megerősíti hitüket és növeli örömüket.

Az igazság és a hazugság, a hit és a hitetlenség útja az Úr feltámadásának napja óta távolodik egymástól. Nem mindegy, hogy milyen irányba tesszük meg első lépéseinket. © Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, feltámadt Üdvözítőnk! Az örök élet vágya és a feltámadás reménye erősen él bennünk. A mai napon az életet, a feltámadást ünnepeljük. A veled való találkozásokról szóló híradások és a húsvéti jelek megerősítik hitünket és bátorságot adnak ahhoz, hogy mi is feltámadásod hirdetői legyünk. Húsvét titka, a feltámadás titka megosztható. Olyan örömhír ez, amelyet nem zárunk szívünk mélyébe, hanem tovább kell adnunk másoknak, mindazoknak, akik az örök életre vágyakoznak. Adj bátorságot és buzgóságot, hogy feltámadásod hirdetői legyünk!

2021. április 4. – Húsvétvasárnap, Urunk feltámadása (Jn 20,1-9)

Napi evangélium - v, 2021/04/04 - 00:00
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. Jn 20,1-9

Elmélkedés

Jeleket kereső emberek

Szent János evangélista számára Jézus feltámadása, test szerinti megdicsőülése egy olyan esemény, amely elválaszthatatlan kapcsolatban áll az Úr földi életének eseményeivel, főként az ő szenvedésével és halálával. A feltámadás eseményét nem írják le az evangélisták, nem közölnek látványos részleteket, hiszen ennek az eseménynek egyetlen szemtanúja sem volt. Krisztus feltámadása és új élete olyan valóság, amely hangok nélkül következett be, csendben, a mennyei Atya ellenállhatatlan tevékenységének köszönhetően.

A húsvéti szentmise evangéliumában először Mária Magdolnáról olvasunk, aki azért megy a sírhoz, mert nem tud elszakadni attól, akit szeretett, és úgy érzi, hogy még a halál sem tudja elszakítani Mesterétől. Igen, ő is tanítvány, akinek eleven és megtörhetetlen szeretetét az Úr sírjánál való vigasztalhatatlan sírása bizonyítja. János evangélista megjegyzi, hogy Mária Magdolna akkor megy a sírhoz, „amikor még sötét volt.” Ez a sötétség nem csak a tényleges napszakra, a közeledő hajnalra utal, hanem jelképes is. Sötétség, reménytelenség és csalódottság borult azok lelkére, akik Krisztushoz tartoztak, s akiket megdöbbentett az Úr kereszthalála. De ez a sötétség hamarosan elmúlik, eljön a hajnal és egyúttal a feltámadt Krisztus elhozza a fényt, a hit világosságát.

Mária Magdolna a sírhoz érve azt látja, hogy a követ, a bejáratot elzáró sziklát valaki eltávolította. Nem tudja, mi történhetett, ezért rögtön az apostolokhoz, s köztük is az apostoli testület vezetőjéhez, Péterhez siet. Aztán Péter és János a sírhoz futnak, de ők sem találják az Úr holttestét, hanem csak a halotti lepleket. Az üres sír látványa hitet ébreszt bennük. E két személy jelenléte, akik tanúságot tesznek az üres sír igazságáról, megfelel a zsidó törvény azon követelményeinek, amelyek szerint egy tanúvallomás érvényességéhez legalább két szemtanúnak kell ugyanazt állítania.

Az Egyházban különböző gondolkodású, különböző jellemű emberek vannak. Jelen van Mária Magdolna ragaszkodó szeretete, jelen van János megérzése és hite, amely egyszerű jelekből táplálkozik, és jelen van Péter mindent szemügyre vevő tekintete és az ő megfontoltsága is, amely olykor lassúságnak tűnhet. Közös jellemvonásuk, hogy mindannyian jeleket keresnek, az Úr jelenlétére utaló jeleket. A húsvéti hajnal szereplőit és az apostolokat ugyanúgy szorongás és félelem tölti el az Úr hiánya miatt, mint bárki mást, aki a későbbi korokban Krisztus követője, az Egyház tagja. Mi is jeleket keresünk, amelyek azt jelzik, hogy az Úr él, itt van köztünk. Egyesek gyorsabbak, mások lassabbak a hit és a felismerés útján, de mindannyian egymást segítik, egymást próbálják vigasztalni és egymás hitét igyekeznek erősíteni. Ebből az együttműködésből születik meg a húsvéti hit. Mária Magdolna, Péter és János apostolok azt a keveset közlik a másikkal, amit maguk láttak és tapasztaltak, együtt próbálják összerakni az elemeket, közösen keresik a keresztény közösség irányát, amelyet aztán a tanúságtételben találnak meg. A nagypénteki kereszthalál sokkoló esemény volt számukra, mert a halállal és a közeledő ünnep miatt gyorsan intézett temetéssel megszűntek, eltűntek az Úr jelenlétének jelei. Amikor pedig hiányoznak az Úr látható jelei, akkor meg kell ráznunk magunkat, mozgásba kell lendülnünk, futnunk kell, keresnünk kell, beszélnünk kell másokkal. Ha Mária Magdolna nem így cselekedett volna, azaz nem indult volna, hogy közölje az apostolokkal azt, amit a sírnál észlelt, akkor talán senki nem ment volna oda napokig, és senki nem értesült volna a feltámadásról.

Egymás hitbeli megerősítése minden keresztény kötelessége. Tanuljunk egymás hitéből és tanúságtételéből! © Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Feltámadásod erősíti hitünket, hogy van örök élet és létezik a mennyország, ahová Isten végtelen irgalmának köszönhetően eljuthatunk. Feltámadásod erősíti bennünk a reményt, hogy a mennybe juthatunk. Az irgalmas mennyei Atya nem csak új, feltámadt testet ad nekünk, hanem megajándékoz a boldogsággal. Az örök boldogság pedig azt jelenti, hogy Isten közelében élünk és örökké vele lehetünk. Feltámadásod számunkra és minden ember számára megnyitja az üdvösség kapuját. Élj bennünk! Támadj fel bennünk és új életre támadunk benned! Köszönjük, hogy irgalmas vagy hozzánk.

2021. április 3. – Nagyszombat, Húsvét vigíliája (Mk 16,1-7)

Napi evangélium - szo, 2021/04/03 - 00:00
Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme drága keneteket vásároltak, és elmentek, hogy megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján, kora reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek. Ezt mondták egymásnak: „Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. Bementek a sírba, és egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült jobb felől. Megrémültek, de az megszólította őket: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt van a hely, ahová temették. Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába. Ott meglátjátok majd őt, amint megmondta nektek.” Mk 16,1-7

Elmélkedés

A nehéz szikla

A nagyböjti időszak lezárult, most húsvét éjszakáján elkezdődik a feltámadás ünneplése. Véget ért nagyböjti utunk, bizonyos szempontból itt az aratás ideje, amikor világosan meg tudjuk különböztetni a tanítás tiszta búzáját a gaztól, a tévedések konkolyától. Itt az ideje újra átélnünk, hogy az élet erősebb a halálnál. Itt az ideje tudatosítanunk, hogy Jézus, aki mindhalálig szeret minket és hűséges hozzánk, megbíz minket, hogy tanúi és feltámadásának hirdetői legyünk.

Az éjszaka, a halál sötétsége nagypénteken délután három órakor kezdődött. Elkeseredettség, csalódottság, szomorúság nehezedett az apostolok, a tanítványok, a Jézust útjain elkísérő asszonyok szívére, és nehéz szikla nehezedett Jézus sírja elé. Talán azt is gondolhatnánk, hogy a szikla mögött minden megváltoztathatatlan. A szomorúság és a csalódás nem múlik el, a halál birodalmában nem történhet semmi szokatlan. A szikla nem fog megmozdulni magától, s túl nehéz ahhoz, hogy emberek kimozdítsák helyéről. A Jézushoz tartozók szívében csak emlékek maradnak az elmúlt évekből, de ezek majd idővel megkopnak, elhalványulnak. Mindaz, ami évek alatt az Úr körül felépült, egyetlen nap alatt összeomlott. A vágyak és a szép elképzelések helyébe a félelem, a reménytelenség lépett. Az éjszaka már csak ilyen, túl messze még a hajnal. Ilyen a tanítványok és az asszonyok éjszakája Jézus halála után.

A keresztény ember életében is előfordul az éjszaka. Egy csalódás vagy egy haláleset után sokan azt gondolják, hogy soha nem fog többé felkelni a nap. Gondolataink az elvesztett személy körül forognak, a múltban járnak, de nem akarunk felnézni, nem hiszünk a jövőben, pedig ha feltekintenénk, rögtön észrevennénk, hogy valaki már elmozdította a sziklát. Mindaddig, amíg a problémáinkra, aggodalmainkra, félelmeinkre és gyötrelmeinkre összpontosítunk, és nem nézünk fel, nem látjuk, hogy ezek már nem is léteznek. Az asszonyok azért indultak Jézus sírjához, hogy az ünnep elmúltával elvégezzék a holttest bebalzsamozását, amire a temetéskor már nem volt idő. A halott Krisztushoz indulnak, neki akarják kifejezni utoljára a szeretet, az irgalmasság jelét, de már nem találhatják a halottat, hanem az élő, a feltámadt Úrral találkoznak. Ez a hajnal, a feltámadás hajnala mindent megváltoztatott. Emberként félünk a haláltól. És Jézus nem egyszerűen csak a haláltól való félelmünket akarja megszüntetni, hanem a halál hatalmát veszi le rólunk. Azt ígéri, hogy van számunkra feltámadás, van számunkra örök élet. És ez a húsvéti örömhír számunkra. Krisztus feltámadásában benne van a mi feltámadásunk ígérete is.

Ahhoz, hogy megértsük a húsvéti esemény titkát, ott kell lennünk a Golgotán a kereszt alatt és látnunk kell Jézus üres sírját is. Nagypénteken a szent kereszt előtti hódolatra hívott bennünket az Egyház, a mai húsvéti vigília-ünneplésen pedig arra buzdít, hogy induljunk Jézus sírjához. Az evangélium szerint ugyanezt tették az asszonyok is, akik hajnalban a sírhoz mentek, de nem találták Jézus testét. Egy fehér ruhás angyal közli velük az örömhírt, hogy Jézus feltámadt, nincs itt! Majd arra bátorítja őket, hogy menjenek és vigyék el a feltámadás hírét a tanítványoknak. Így lesznek a jámbor asszonyok a feltámadás első tanúi és hirdetői. A sírtól már nem leszegett fejjel, hanem emelt tekintettel távoznak.

Legyünk mi is a feltámadás hirdetői! Hirdessük, hogy Jézus sírja üres, és tegyünk tanúságot arról, hogy találkoztunk a Feltámadottal! Hirdessük, hogy Krisztus meghalt, de az Atya feltámasztotta őt a halálból. A halál felett győzött az élet és a feltámadás. © Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, te azt a küldetést adtad apostolaidnak és tanítványaidnak, hogy legyenek feltámadásod tanúi, hirdetői és ők engedelmeskednek kérésednek. Ennek köszönhetően kezdett el egykor terjedni a feltámadás örömhíre, és lettek egyre többen hívőkké, csatlakoztak az Egyházhoz, a benned és feltámadásodban hívők közösségéhez. E közösséghez tartozunk mi is, akik megtapasztalhatjuk jelenlétedet, s akik szintén azt a küldetést kapjuk, hogy legyünk a feltámadás hirdetői a világban. Segíts minket, hogy feltámadásodba vetett hitünket mindig megvalljuk és az üdvösség örömhírét apostoli buzgósággal terjesszük!

2021. április 2. – Nagypéntek (Jn 19,12-42)

Napi evangélium - p, 2021/04/02 - 00:00
Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék. Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam, megírtam.” A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit, négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették. Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány. Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét. A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.” Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust. Jn 19,12-42

Elmélkedés

A kereszt előtt

A nagypénteki szertartás azzal kezdődik, hogy néma csendben a kereszt előtt leborul a földre a pap, miközben a minisztránsok és a hívek letérdelnek. Néhány perc csendben, mozdulatlanul. Megállunk. Megállunk a hétköznapok forgatagában, a munka vagy a tanulás közben. Megállunk a kereszt előtt, az isteni szeretet jele és titka előtt. Megállunk és felnézünk a keresztre. Ami egykor a názáreti Jézussal történt a Golgotán, az mindenkit megérint. Bármely ember halála megrázza lelkünket, Isten Fiának halála pedig méginkább megráz bennünket. Az 1960-as, 1970-es években katolikus fiatalok világszerte kezdeményezték, hogy nagypénteken délután, Jézus halálának órájában a gyárak néhány percre álljanak le, a munkahelyeken pár percig ne történjen munkavégzés, hanem mindenki gondoljon Jézus megváltó halálára. Akkortájt sok helyen sikeres volt ez a kezdeményezés, de napjainkra teljesen megszűnt, az élet megy tovább, nem állunk le egyetlen percre sem. Jónéhány országban, köztük Magyarországon is nagypénteken munkaszüneti nap van, de ettől sem lett jobb a helyzet, mert most nem a munkahelyeken, hanem odahaza vagy a kiskertekben dolgozik mindenki, a munkaszüneti nap is munkával telik sokak számára. Nincs megállás a világ számára. Csak azok a kevesek tartják fontosnak a megállást, akik részt vesznek a nagypénteki szertartáson.

A nagypénteki szertartásban elhangzik a passió, Jézus szenvedéstörténete. Megelevenednek előttünk az események. Jézust elfogják, megkötözik, arcul verik. Kihallgatják és halálra ítélik. Töviskoronát tesznek a fejére, keresztjének hordozására kényszerítik, ruháitól megfosztják és a keresztre szegezik. Így hal meg a Golgotán. Minden hely Golgota ezen a világon, ahol szenvedő, halálra ítélt vagy haldokló emberek vannak. A kereszt önmagában csak egy kivégzési eszköz, de ha hisszük, hogy a keresztre feszített Krisztus a világ megváltója, akkor a szeretet jelét, Isten végtelen szeretetének a jelét látjuk benne. A kereszt Isten üdvözítő tervének eszköze. A kereszt az emberi élet megértésének kulcsa. Csak a kereszt fényében értelmezhetjük helyesen a világot és helyünket, küldetésünket a világban. Látjuk a világ gonoszságát, az igazságtalanságokat, a megosztottságot, a gyűlöletet, a bűn terjedését, mégsem tekintjük értelmetlennek az emberi életet, hanem bízunk abban, hogy mindenki rátalál Istenre, mert a kereszt végső soron őrá mutat. Isten létezik, velünk van életünkben és halálunkban, vele élhetünk majd feltámadásunk után az örökkévalóságban. Ezt hirdette a kereszt 2000 évvel ezelőtt, ezt üzeni nekünk ma és ezt fogja hirdetni az idők végezetéig. Krisztus keresztje és az egész nagypénteki szertartás, valamint a feltámadás húsvéti ünneplése reményt ébreszt bennünk, hogy Isten az élet Istene. Ő adja az életet és ő adja a feltámadás által az örök életet. És ebben semmiféle emberi rosszindulat, gyűlölet, engedetlenség és hitetlenség nem tudja megakadályozni. Mert az ő hatalma, a szeretet ereje mindennél erősebb.

Miért élt Krisztus? A mennyei Atya dicsőségéért és az emberek megváltásáért. Miért halt meg Krisztus? Azért, hogy dicsőséget szerezzen a mennyei Atyának és megváltást hozzon az embereknek. Miért támadt fel Krisztus? Azért, hogy az Atya megdicsőüljön benne és üdvösség áradjon az emberekre. Az Úr élete, halála és feltámadása egyaránt az Atyára mutat és egyaránt az emberek javát, üdvösségét szolgálja.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható és irgalmas Istenünk! Hisszük, hogy a világban mindennek értelme van, még akkor is, ha akaratodat, rendelésedet, szándékaidat emberi értelmünk nem képes azonnal megérteni. Krisztus Urunk kereszthalálának is volt értelme, hiszen a megváltást, az üdvösséget és a vele való kiengesztelődést szerezte meg minden ember számára. Meghajlunk a kereszt előtt, meghajlunk a kereszt titka, a megváltás titka előtt. Meghajlunk az engedelmesség titka előtt, amelyet Fiad, Jézus Krisztus tanúsított. Meghajlunk a végsőkig elmenő, önfeláldozó szeretet titka előtt. Segíts minket, hogy felfedezzük a kereszt helyét életünkben!

Oldalak

© 2011 Római Katolikus Egyházközség, Jászfényszaru - Minden jog fenntartva