A Sátoros-ünnep alkalmával Jézus így beszélt a farizeusokhoz: „Én elmegyek, és ti hiába kerestek, mert meghaltok bűneitekben. Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek.” A zsidók erre tanakodni kezdtek: „Csak nem akarja megölni magát, hogy ezt mondja: Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek”? Jézus így folytatta: „Ti innen alulról vagytok, én felülről vagyok. Ti ebből a világból vagytok, én nem ebből a világból vagyok. Azért mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben, mert nem hiszitek el rólam, hogy ki vagyok: ezért kell meghalnotok bűneitekben.” Erre megkérdezték: „De hát ki vagy te?” Jézus azt válaszolta: „Kezdettől fogva az vagyok, amit mondok is nektek. Sokat kellene még beszélnem rólatok, és ítéletet mondanom felettetek, mert aki engem küldött, igazmondó; én pedig azt hirdetem a világnak, amit tőle hallottam.” De azok nem értették meg, hogy az Atyáról beszél nekik. Végül Jézus azt mondta nekik: „Ha majd felemelitek (a kereszten) az Emberfiát, akkor megtudjátok, hogy én vagyok, és hogy semmit nem teszek önmagamtól, hanem azt hirdetem, amit Atyámtól tanultam. Aki küldött engem, az velem van, és nem hagy magamra, mert én mindig azt cselekszem, amiben ő tetszését találja.” E szavak után sokan hittek Jézusban. Jn 8,21-30

Elmélkedés

A mai evangéliumi részletben Jézus arról beszél, hogy Isten küldte őt a világba. Az igazmondó Isten küldöttének tekinti magát, aki mindig azt mondja, azt hirdeti, amit Istentől hall, s utalást tesz arra, hogy küldetése befejeztével Istenhez fog visszatérni. János evangélista kissé kesernyésen jegyzi meg, hogy a hallgatóság nem értette meg, hogy valójában az Atyáról beszél nekik. Vagy talán helyesebb azt mondanunk, hogy nem hitték el, nem fogadták el, hogy Jézus a mennyei Atya Fia, és ez a hitetlenség, ez az elutasítás vezetett megöléséhez.

Az előző napokban már olvastunk arról, hogy Jézust elutasították, mint messiást. Ez bizonyos szempontból talán érthető, hiszen egészen más volt a korabeli elképzelés az eljövendő messiásról. Olvastunk arról is, hogy elutasították, mint prófétát. Ez talán amiatt érthető, hogy a korábbi idők prófétáit szintén elutasították. Jézusnak, mint Isten Fiának elutasítása viszont egy új elem. Ha Jézus csak messiásnak vagy a messiási idők nagy prófétájának tartja magát, valószínűleg nem lettek volna vele ennyire ellenségesek. Az igazi haragot és gyűlöletet az váltotta ki, hogy Isten Fiának tartotta magát, ami a vallásos zsidó emberek számára elfogadhatatlan volt.

Ha szeretettel és a hit vágyával közeledek Jézushoz, akkor lassan megértem, hogy ő valóban Isten Fia, ő a Megváltó, aki üdvösséget hozott számomra is.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Köszönöm Teremtőm, hogy embernek születhettem erre a világra, amely telve van csodával. Köszönök minden új napot, minden új lehetőséget, köszönöm a munkakedvet és hogy mozogni tudok, hogy találkozhatom más emberekkel. Köszönöm az egyedüllétet és a pihenést, a virradatot és az alkonyt, a nyílt horizontot. Itt állok, kezeim telve vannak ajándékaiddal, segíts nekem, hadd osszam meg önmagamat másokkal!

Abban az időben: Jézus kiment az Olajfák hegyére. Kora reggel újra megjelent a templomban. A nép köréje sereglett, ő pedig leült, és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: „Mester, ezt az asszonyt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, és vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. Ők azonban tovább faggatták. Erre fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van!” Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön. Azok meg ennek hallatára egymás után eloldalogtak, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középen álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett és megszólította: „Asszony, hol vannak, akik vádoltak téged? Senki sem ítélt el?” „Senki, Uram” – felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!” Jn 8,1-11

Elmélkedés

A mai evangéliumi történet azt mutatja be, hogy Jézus hogyan találkozik a bűnös emberrel és hogyan ad számára új lehetőséget az élethez. Jelen esetben a bűnös ember, a házasságtörő asszony nem kezdeményezi ezt a találkozást, de a törvénytudók olyan helyzetbe kényszerítik őt, hogy Jézus elé kerül. Jézus sem kezdeményezte ezt a találkozást, de alkalom számára, hogy kimutassa irgalmát és tanúságot tegyen arról, hogy Isten valóban irgalmas az emberhez. Az írástudók, az asszony vádlói röviden ismertetik Jézussal a tényállást, elmondják, hogy ilyen esetekben mi a teendő a törvény szerint és várják Jézus ítéletét. Az asszony ezalatt csendben van, nem hagyják védekezni, talán nem is akar, ő is várja az ítéletet, amely a törvény szerint halál. Jézus viszont nem ítélkezik az asszony felett, hanem bölcsességével elnémítja a vádlókat.

A történetben nincs szó az asszony bűnbánatáról, mert az evangélista számára itt fontosabb az Isten részéről megmutatkozó irgalom, amely felemeli és új úton indítja el az embert. A nagyböjt a bűnbánat ideje. Nem más személyek rángatnak az Isten elé, hanem az Isten iránti szeretet, bűneim őszinte megbánása indít el a gyóntatószék felé, ahol az irgalmas Istennel találkozok. Ő nem elítél, hanem kiemel bűneimből és elindít egy új úton.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, taníts meg engem arra, hogy a legkisebb dolgokban is felfedezzem az igazi öröm, az igazi boldogság forrását! A szegénység, a nélkülözés, a szomorúság és az üldöztetés nem lehet akadály számomra, hogy feléd közeledjek. Sőt, éppen ellenkezőleg, ezek segítenek a leginkább abban, hogy megtaláljalak téged, s benned boldogságomat. Érzem közelséged, érzem gondviselésed, érzem irgalmadat, érzem jóságodat, érzem szereteted, s ez nekem a boldogság. Jézusom, veled mindenkinél boldogabb vagyok.

Abban az időben Lázár testvérei megüzenték Jézusnak: „Uram, nézd, beteg, akit szeretsz!” Amikor Jézus meghallotta ezt, így szólt: „Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére fog szolgálni, hogy az Isten Fia megdicsőüljön.” Jézus szerette őket: Mártát, Máriát és Lázárt. Amikor tehát meghallotta, hogy Lázár beteg, két napig ott időzött még, ahol volt, aztán így szólt a tanítványokhoz: „Menjünk el ismét Judeába!” Amikor Jézus megérkezett, Lázár már négy napja a sírban feküdt. Amint Márta meghallotta, hogy Jézus jön, eléje sietett, míg Mária otthon maradt. Márta így szólt Jézushoz: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem! De tudom, hogy most is, bármit kérsz Istentől, megadja neked.” Jézus ezt felelte neki: „Testvéred fel fog támadni.” Erre Márta így szólt: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus folytatta: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is hal, élni fog. Mindaz, aki él és hisz énbennem, az nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” Márta ezt válaszolta neki: „Igen, Uram! Hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön!” Jézus a lelke mélyéig megrendült és megindult. Megkérdezte: „Hova temettétek?” Azok így szóltak: „Jöjj, Uram, és lásd!” Ekkor Jézus könnyekre fakadt. Erre a zsidók megjegyezték: „Nézzétek, mennyire szerette őt!” Némelyek azonban így szóltak: „Ő, aki visszaadta a vak látását, nem akadályozhatta volna meg, hogy meghaljon?” Jézus pedig, még mindig mélyen megrendülve a sírhoz ment, amely egy kővel elzárt barlang volt. Jézus így szólt: „Vegyétek el a követ!” Márta, az elhunyt testvére megjegyezte: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos.” Jézus ezt válaszolta neki: „Mondtam már neked, hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét!” Elvették tehát a követ. Jézus az égre emelte szemét, és így szólt: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én ugyan tudom, hogy mindenkor meghallgatsz, csak a körülálló nép miatt mondom, hogy higgyék: te küldöttét engem!” E szavak után Jézus hangos szóval kiáltotta: „Lázár, jöjj ki!” A halott azonnal kijött, kezén és lábán a rátekert leplekkel, arcán pedig a kendővel, amelyet fejére csavartak. Jézus megparancsolta: „Oldjátok föl, hogy járni tudjon!” A zsidók közül, akik Máriához jöttek, sokan hittek Jézusban, miután látták, amit cselekedett. Jn 11,3–7. 17. 20–27. 33b–45

Elmélkedés

A hit és a szeretet útján

A múlt vasárnapi evangéliumi történet, a vakon született meggyógyítása azt bizonyította, hogy Jézusnak hatalma van a betegségek felett és rámutatott arra, hogy ő a világ világossága. Lázár feltámasztásának története, amelyet ma olvasunk, még ennél is jelentősebb, hiszen azt bizonyítja, hogy az Atya hatalmat adott Jézusnak az élet és a halál felett.

Amikor Jézus megtudja, hogy a barátja, Lázár beteg, nem indul el azonnal, hanem csak annyit mond, hogy a betegség „Isten dicsőségére fog szolgálni.” Valójában azonban nem Lázár betegsége, hanem halála és feltámasztása szolgál Isten dicsőségére. A csodának ugyanis sok szemtanúja volt, akik a történteket látva hittek Jézusban. Azonban nem mindenkiben ébresztett hitet az esemény. A főtanács tagjai éppen e csoda után határozzák el, hogy Jézusnak meg kell halnia. A farizeusok és írástudók sokszor hitetlenül hallgatták Jézus szavait. A szavaknál többet vártak Jézustól és csodát követeltek. Most megkapták a csodát, de ahogyan az igaz tanítás hallgatása nem ébresztett bennük hitet, ugyanúgy ez a csoda sem.

Sokak számára megfoghatatlan a hit és túlságosan elvont fogalomnak tűnik. Pedig egészen egyszerű és gyakorlati dolgokról van szó. A Jézusban való hit azt jelenti számunkra, hogy hiszünk az életben. Értéknek tekintjük az emberi életet annak minden szakaszában a fogantatástól a halálig. A Krisztusban való hit azt jelenti továbbá, hogy hiszünk a feltámadásban, az ő feltámadásában, amit húsvétkor ünneplünk, és hiszünk a mi feltámadásunkban. Hittel valljuk, hogy ő valóban az élet Ura és Úr a halál felett is. Hisszük, hogy van újjászületés és van örök élet. Hitünk szerint életünk igazi értelme, hogy keressük és megtaláljuk Istent. Akkor válik értelmessé és boldoggá az életünk, ha rátalálunk Istenre, megismerjük velünk kapcsolatos akaratát és engedelmesen megtesszük azt, amit kér tőlünk. Isten velünk kapcsolatos szándéka azonban ezzel nem ér véget. Ő többet akar nekünk adni: az örök életet, az örökké tartó boldogságot. Ehhez a halálon és a feltámadáson át vezet az út.

Lázár feltámasztásának történetében Szent János evangélista rávilágít arra a titokzatos erőre, amely Jézust vezeti cselekvésében. Igen, Jézusban egy titokzatos erő dolgozik, tehát nem válik gyengévé, mint az ember, amikor tehetetlenül állunk a halállal találkozva. Ez az erő nem a gyászoló családtagok iránti részvét. Nem is Lázár iránti barátság. Nem is a sajnálkozás vagy az együttérzés indítja őt cselekvésre, hanem a szeretet. Tudják ezt azok, akik megviszik Jézusnak a hírt, hogy barátja, akit szeret, beteg. Jézus szeretetéről tudnak azok is, akik a sír előtt könnyező Jézust látják, s ezt mondják: „Nézzétek, mennyire szerette őt!”

Nagyböjt 5. vasárnapján ezt a felénk áradó isteni szeretetet szeretnénk megtapasztalni. A szeretetet, amely nagypénteken az önfeláldozásban éri el tetőpontját. A szeretetet, amely vállalja a szenvedést, a megaláztatást és a halált az emberért, az ember üdvössége érdekében. A hit nagyböjti útját járva először a szamariai asszonnyal találkoztunk, akiben egy beszélgetés után megszületett a hit. Aztán találkoztunk a vakon született emberrel, akinek Jézus meggyógyította a testét és a lelkét, azaz megajándékozta őt a látással és a hittel. Ma pedig találkoztunk Lázárral, akit Jézus feltámasztott. Mindhárom találkozás segít minket, hogy megszülessen bennünk a hit. A hit, amelynek forrása Jézus irántunk való szeretete. Jézus szeretetének megtapasztalása nélkül nem tudnánk hinni. A hit nagyböjti útja így válik számunkra a szeretet útjává.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te kinyilatkoztattad, hogy aki benned hisz, örökké élni fog. Szavaidat megerősítetted azzal, hogy Lázárt visszaszólítottad az életbe, feltámasztottad őt a halálból. Te felébresztetted az ő testvérében a hitet, és megerősítetted, hogy kimondja, kifejezze a feltámadásba vetett hitét. Urunk, mi is hittel valljuk, hogy te vagy az élet forrása, te vagy az élet Ura, te vagy az Üdvözítő. Nem földi életünket akarod a végtelenségig meghosszabbítani, hanem az örök élettel akarsz minket megajándékozni. Vezess minket a feltámadás által az Atyához, akinek szeretetében örökké élhetünk a mennyben.

Abban az időben Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki jegyese volt egy férfinak, a Dávid házából való Józsefnek. A szűz neve Mária volt. Az angyal belépett hozzá és így szólt: „Üdvöz légy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál!” Ennek hallatára Mária zavarba jött és gondolkodóba esett, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal azonban folytatta: „Ne félj, Mária! Hisz kegyelmet találtál Istennél! Mert íme, gyermeket fogansz méhedben, és fiút szülsz, s Jézusnak fogod őt nevezni! Nagy lesz ő: a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úristen neki adja atyjának, Dávidnak trónját. Uralkodni fog Jákob házán mindörökké, és uralmának soha nem lesz vége!” Mária ekkor megkérdezte az angyalt: „Hogyan történhet meg ez, amikor én férfit nem ismerek?” Az angyal ezt válaszolta neki: „A Szentlélek száll le rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért szent lesz az, ki tőled születik: Isten Fiának fogják őt hívni. Lásd, rokonod, Erzsébet is gyermeket fogant öregségében, sőt, már a hatodik hónapban van, bár magtalannak tartják az emberek. Istennél semmi sem lehetetlen.” Erre Mária így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint!” Ezután az angyal eltávozott. Lk 1,26-38

Elmélkedés

Jézus születése hírüladását tárja elénk az evangélium. Ezen az ünnepen arra az eseményre emlékezünk, hogy a mindenható Isten közölte Szűz Máriával szándékát, miszerint ő legyen a Megváltó Anyja. Isten égi küldötte, Gábor angyal megjelenik a názáreti lánynak, s elmondja neki az isteni tervet. A mai ünnep evangéliuma Gábor angyal és Mária párbeszédét írja le. Mária először csodálkozva fogadja a hírt, aztán kimondja beleegyezését.

A szavak mögé nézve felfedezhetjük, hogy Gábor angyal és Mária beszélgetésében Lukács evangélista csodálatos tanítást ad a születendő gyermek, Jézus, valamint az ő édesanyja, Mária Isten tervében betöltött szerepéről, illetve azokról a tulajdonságokról, amelyek alkalmassá teszik mindkettőjüket sajátos hivatásuk teljesítésére. A mennyei Atya terve az, hogy elküldi Fiát a földre, aki majd megváltja az embereket. Máriával pedig az a terve, hogy ő legyen a Fiúisten Anyja. Az isteni terv megvalósulása az ő feltétlen engedelmességüknek köszönhető. A Fiú, Jézus mindenben azt teszi, amit az Atya kíván tőle, s ugyanígy Mária is. Mindketten egész életüket Isten szolgálatába állítják.

Kész vagyok-e engedelmeskedni Istennek? Készen állok-e arra, hogy akaratát teljesítsem, ha meghív valamilyen feladatra? Kész vagyok-e Istennek szentelni életemet?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, taníts meg engem arra, hogy a legkisebb dolgokban is felfedezzem az igazi öröm, az igazi boldogság forrását! A szegénység, a nélkülözés, a szomorúság és az üldöztetés nem lehet akadály számomra, hogy feléd közeledjek. Sőt, éppen ellenkezőleg, ezek segítenek a leginkább abban, hogy megtaláljalak téged, s benned boldogságomat. Érzem közelséged, érzem gondviselésed, érzem irgalmadat, érzem jóságodat, érzem szereteted, s ez nekem a boldogság. Jézusom, veled mindenkinél boldogabb vagyok.

A csodálatos kenyérszaporítást követő viták után Jézus Galileában működött. Júdeában nem akart mutatkozni, mert a zsidók az életére törtek. Közeledett a zsidók Sátoros-ünnepe. Miután rokonai elzarándokoltak az ünnepre, Jézus is fölment utánuk Jeruzsálembe, de nem nyilvánosan, hanem titokban. Amikor a templomban tanítani kezdett, a jeruzsálemiek közül néhányan ezt kérdezték: „Nemde ő az, akit halálra keresnek: íme, nyilvánosan beszél, és nem szólnak neki semmit. Talán bizony már a vezetők is elismerik, hogy ő a Messiás? De róla tudjuk, honnan való. A Messiásról pedig, ha majd eljön, senki sem tudja, honnan való.” Erre Jézus, aki a templomban tanított, emelt hangon odaszólt: „Ti ismertek engem, és azt is tudjátok, honnan vagyok. Én nem magamtól jöttem. Az Igaz (Isten) küldött engem, akit ti nem ismertek. Én viszont ismerem, mert tőle vagyok, és ő küldött engem.” Erre szerették volna Jézust elfogni, de senki sem emelt rá kezet, mert még nem jött el az ő órája. Jn 7,1-2.10.25-30

Elmélkedés

Jézus személyével kapcsolatban az a kérdés merül fel a mai evangéliumban, hogy őt nevezhetjük-e a Messiásnak? A nép már jó ideje hiszi ezt Jézusról, akinek cselekedetei megfelelnek annak, ami a prófétai jövendölésekben a messiási időkről szerepel. A vallási vezetők azonban nem ismerik fel a messiási jeleket csodáiban, s tulajdonképpen vakságuk, hitetlenségük vezet Jézus elutasításához.

Mintegy két évezred távlatából mi úgy tekintünk Jézusra, mint aki az idők teljességében Messiásként, Megváltóként, szabadítóként jött el a világba. Jövetele ugyanakkor folyamatos, állandó. Napjainkban is eljön, mert az emberekben, bennünk az a vágy él, hogy megszabaduljunk a bűntől és elnyerjük lelkünk gyógyulását, megtisztulását. Ebben az értelemben úgy tekintünk Jézusra, mint eljövendő Messiásra, aki újra és újra elhozza számunkra az irgalmasság üzenetét és a megbocsátást a mennyei Atyától. A nagyböjti időszakban ezt az üzenetet szeretnénk meghallani és ezt a megbocsátást szeretnénk megtapasztalni. Az üzenetet, amely válasz Isten részéről arra az emberi kérdésre és vágyakozásra, hogy miként szabadulhatunk meg bűneink terhétől, és magát a megbocsátást, a könyörületet Isten részéről, amely megváltoztatja, új irányba fordítja életünket.

Hiszem-e, hogy most jött el számomra a megváltás ideje, az üdvösség ideje?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus Krisztus, világosságunk! Te nem azért jöttél, hogy elítéld ezt a világot, hanem hogy föltámadásod által minden embernek elhozd az üdvösséget és a kiengesztelődés örömhírét. Amikor bensőnkben felizzik a megbocsátó szeretet, szívünk minden megpróbáltatás ellenére új életre kel. Gyógyítsd, Urunk, a mi lelkünket!

Egy alkalommal Jézus ezeket mondta a zsidóknak: „Ha én tanúskodom önmagamról, a saját tanúskodásom keveset ér. Más tanúskodik rólam, (az Atya), és én tudom, hogy igaz az ő tanúsága, amelyet rólam tesz. Ti (Keresztelő) Jánoshoz fordultatok, és ő tanúságot tett az igazságról. Nekem azonban nincs szükségem emberi tanúságra. Ezeket azért mondom, hogy üdvözüljetek. Égő és világító fény volt János, de ti csak ideig-óráig akartatok az ő fényében gyönyörködni. Mellettem nagyobb bizonyítékok szólnak, mint János tanúskodása: az én tetteim, amelyeket az Atya akaratából cselekedtem. Azok bizonyítják, hogy az Atya küldött engem. Tehát maga az Atya, aki küldött engem, ő tett tanúságot mellettem. Ti viszont sem szavát nem hallottátok, sem arcát nem láttátok. De még igéje sem marad bennetek, mert nem hisztek abban, akit ő küldött. Vizsgáljátok meg az írásokat, hiszen azt tartjátok, hogy általuk nyertek örök életet! Éppen az írások tanúskodnak mellettem. Ti mégsem akartok hozzám jönni, hogy elnyerjétek az (örök) életet. Emberektől nem fogadok el dicsőítést. Ismerlek titeket. Tudom, hogy nincs meg bennetek az Isten szeretete. Én Atyám nevében jöttem, de nem fogadtatok el. Majd ha más valaki a saját nevében jön, azt elfogadjátok. Hogyan hihetnétek ti, akik egymást dicsőítitek, de nem keresitek azt a dicsőséget, amely Istentől származik? Ne gondoljátok, hogy én leszek a ti vádlótok az Atyánál. A ti vádlótok Mózes lesz, akiben pedig reménykedtek. Ha hinnétek Mózesnek, nekem is hinnétek, hiszen ő rólam írt. Ha azonban az ő írásainak nem hisztek, hogyan hinnétek az én tanításomnak?” Jn 5,31-47

Elmélkedés

A mennyei Atya tanúságtétele az evangéliumokban többször előfordul. Amikor a Jordán folyónál tartózkodó Keresztelő Jánoshoz járul Jézus, hogy megkeresztelkedjék, az égből a mennyei Atya tanúskodása hangzott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik” (Mt 4,17). A színeváltozás hegyén a három kiválasztott apostol, Péter, Jakab és János abban az élményben részesül, hogy az Atya tanúságot tesz Jézus istenségéről (vö. Mt 17,5). A mennyei Atya tanúságtételei Jézusról igazak.

Az emberi tanúskodás nem minden esetben igaz. Isten megengedi, hogy a hamis emberi tanúskodás Jézus halálra ítéléséhez vezessen. A hamis tanúskodás időleges eredménye csak addig tarthat, amíg az Atya fel nem támasztja Fiát a halálból. Ez az Atya legmeggyőzőbb tanúságtétele arról, hogy Jézus valóban az Isten Fia.

A csodák, amelyeket Jézus az Atya nevében tesz, megerősítik mindazt, amit mond, s azt bizonyítják az emberek számára, hogy tanítása igaz. A csodákat, mint isteni jeleket azonban nem fogadják el egyesek, ahogyan korábban nem fogadták el sem Keresztelő János tanúságtételét, sem az Írások tanúbizonyságát. Jézus szava elítéli a hitetleneket és kételkedőket. Aki azonban hittel elfogadja tanítását, az örök üdvösségre jut. Az örök boldogság utáni vágy Krisztus megismerésének vágyával kezdődik. A nagyböjt kiváló alkalom arra, hogy felébresszem magamban a vágyat, hogy egyre jobban megismerjem és kövessem Jézust.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas Istenünk! A bűnöktől való szabadulás és a lelki megtisztulás lehetőségét te mindenkinek felkínálod és örömmel bocsátasz meg nekünk. Küldötteid által figyelmeztetsz, ha letérünk az igaz élet útjáról. Az idők teljességében pedig elküldted Fiadat, aki önfeláldozásával, szenvedésével és halálával megszerezte számunkra a megváltást, a veled való kiengesztelődést. Az Úr mennybemenetele után kiárasztottad a Szentlelket a bűnök bocsánatára. Önmagunkat nem tudjuk felmenteni a bűn alól, hanem te törlöd el azokat. Add meg nekünk bűneink bocsánatát és a lelki megtisztulást!

Egy alkalommal Jézus ezt mondta a zsidóknak: „Az én Atyám szüntelenül munkálkodik, ugyanúgy munkálkodom én is.” E szavak hallatára a zsidók még inkább az életére törtek, mert nemcsak a szombati nyugalmat szegte meg, hanem Istent Atyjának mondta, és így egyenlővé tette magát Istennel. Jézus azonban tovább hirdette: „Bizony, bizony, mondom nektek: a Fiú semmit sem tehet önmagától. Csak azt teheti, amit az Atyánál lát. Amit ugyanis az Atya cselekszik, azt cselekszi a Fiú is. Az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit cselekszik. Sőt még nagyobb dolgokat is mutat majd neki, hogy csodálkozzatok rajta. Amint ugyanis az Atya halottakat támaszt föl és kelt életre, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. Az Atya nem ítél meg senkit sem, hanem az ítéletet egészen a Fiúra bízta, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tiszteli. Aki a Fiút nem tiszteli, az nem tiszteli az Atyát sem, aki a Fiút küldte. Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert már átment a halálból az életre. Bizony, bizony, mondom nektek: eljön az óra – sőt már itt is van –, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát. Meghallják, és életre támadnak. Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. A Fiúnak hatalmat adott arra is, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok ezen! Eljön az óra, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és előjönnek sírjukból. Akik jót cselekedtek, feltámadnak az életre; akik rosszat tettek, feltámadnak a kárhozatra. Én önmagamtól semmit sem tehetek. Amint (Atyámtól) hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött engem.” Jn 5,17-30

Elmélkedés

Szent János evangéliumának az a részlete, amit ma olvasunk, bepillantást enged az Atya és a Fiú kapcsolatába és egységébe. Azzal, hogy az örökké élő Fiú a megtestesüléskor időbeli létezést vállalva emberi testet vesz fel és belép emberi világunkba, nem szakad el az Atyától és nem szűnik meg vele a kapcsolata. Egységük egymással és a Szentlélekkel sosem bomlik fel, s szeretetük szüntelenül kiárad az emberek felé.

Istent és a Szentháromság belső életét Krisztus által ismerjük meg. Tőle tudjuk, hogy az isteni szeretet megnyílik az emberek felé. Isten nem zárkózik önmagába, hanem meghívja az embert, meghív minket, hogy lépjünk az ő életébe, s fogadjuk el szeretetét. A felkínált szeretetet az ember – kiszakítva önmagát az Istennel való életből – bűneivel megsérti és visszautasítja, ám ekkor megnyílik felé Isten irgalma, amely újra visszahívja az Istennel való boldog szeretetközösségbe. Bűneink megvallása részünkről és azok megbocsátása Isten részéről helyreállítja a vele való kapcsolatunkat.

Egyetlen erő, a szeretet határozza meg a mennyei Atya és a Fiú közös cselekvését, mindazt, amit a mi üdvösségünk érdekében tesznek. E szeretet legszebb megnyilvánulása Jézus keresztáldozata, amely az Atya iránti engedelmességből fakad. Készen állok-e, hogy belépjek e szeretetközösségbe?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Látni szeretnénk téged. Hallgatni szeretnénk tanításod, amely az örök életre vezet. Követni szeretnénk téged, mert egyedül az általad mutatott úton juthatunk el a mennyei Atyához. A nagyböjti idő lehetőséget ad számunkra, hogy melléd állva felvegyük mi is a keresztet. A keresztet, amely az isteni szeretet jele. Ez az időszak alkalom arra, hogy megismerjük Isten szeretetét és alakítsuk látásmódunkat. Urunk, segíts, hogy felismerjünk téged minden embertársunkban, különösen a szenvedőkben!

A húsvéti ünnepekre Jézus fölment Jeruzsálembe. Volt Jeruzsálemben az úgynevezett Juh-kapu mellett egy fürdő, amelyet héberül Beteszdának neveztek. Öt oszlopcsarnoka volt, ahol nagyon sok beteg feküdt: vakok, sánták és bénák. Volt ott egy harmincnyolc éve beteg ember is. Jézus látta, ahogy ott feküdt, és megtudta, hogy már régóta beteg. Megszólította: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg azt felelte: „Uram! Nincs emberem, aki levinne a fürdőbe, amikor mozgásba jön a víz. Mire én odaérek, már más lép be előttem.” Jézus erre azt mondta neki: „Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!” Az ember azonnal meggyógyult. Fölvette ágyát, és járni kezdett. Aznap éppen szombat volt. A zsidók ezért rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van; nem szabad az ágyadat vinned.” Ő azonban így válaszolt nekik: „Aki meggyógyított, azt mondta nekem: Vedd ágyadat, és járj!” Megkérdezték tőle: „Kicsoda az az ember, aki azt mondta neked, hogy vedd ágyadat, és járj?” A meggyógyult ember azonban nem tudta, hogy ki volt az. Jézus ugyanis továbbment, amikor tömeg verődött össze a helyszínen. Később Jézus a templomban találkozott a meggyógyított emberrel, és ezt mondta neki: „Látod, most meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék!” Az ember elment, és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus volt az, aki meggyógyította őt. A zsidók üldözték Jézust, mert mindezt szombaton cselekedte. Jn 5,1-16

Elmélkedés

Harmincnyolc év hosszú idő. Betegségben eltöltött harmincnyolc év rettenetesen hosszú idő. Harmincnyolc éven át várni a csodára, várni a segítségre, várni a gyógyulásra kitartást kíván. A várakozás során hamar elveszti az ember a türelmét. De harmincnyolc év elég ahhoz, hogy valaki megtanulja a türelmet.

A mozgásképtelen béna évtizedeken át hiába vár emberi segítségre. Hiába várja, hogy valaki megszánja és törődjön vele. Harmincnyolc év elég volt ahhoz is, hogy környezete megtanuljon úgy elmenni mellette, mintha észre sem vennék. A helyszín a Beteszda-fürdő, a szó jelentése: az irgalom háza. Az irgalom házában harmincnyolc éven át senkinek sem jut eszébe irgalmasságot gyakorolni a beteggel.

Jézus belép a béna életébe és szavával meggyógyítja. Irgalmat gyakorol vele az Isten, járni tud. Ahol nem segítenek az emberek, ott segít az Isten. A béna nem erre várt. Ő azt várta, hogy jöjjön végre valaki, aki leviszi a vízhez a megfelelő időben. Ettől várta gyógyulását, ebben reménykedett. Éveken át másra várt, mint ami végül történt vele. Elképzelte, hogy mi a betegségére a megoldás, ez járt éveken keresztül minden nap a fejében, de egészen más történt vele. Természetesen nem volt csalódott amiatt, hogy nem teljesült a kérése, hanem boldogan távozott a saját lábán. Harmincnyolc év után.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! A hit szilárd alap, kiindulópont, amelyre egész életemet felépíthetem. Az első lépés a hit útján valóban az ismeretlenbe, a bizonytalanba való belépés. A bizonytalan lépések után megérkezek hozzád, Uram, aki csodát tehetsz velem, s ettől kezdve megszűnik bennem mindenféle bizonytalanság. Segíts engem, hogy ki tudjak lépni bűnös életem sötétségéből, kételkedéseim és aggodalmaim homályából és eljussak a te kegyelmed világosságára. Adj nekem bátorságot elindulni a hit útján, Isten titkainak útján!

Dávid utódai közül Jákobtól született József, aki jegyese volt Máriának, Jézus Krisztus szülőanyjának. Jézus Krisztus születése pedig így történt: Anyja, Mária jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekeltek volna, Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. Férje, József igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni. Ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fiad születik majd, akit Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét bűneitől!” Amikor József felébredt álmából, úgy cselekedett, amint az Úr angyala megparancsolta neki. Mt 1,16.18-21.24a

Elmélkedés

Szent Józsefnek, a názáreti ácsnak, Mária jegyesének és Jézus nevelőapjának mai ünnepén az ő látomásáról olvasunk az evangéliumban. Március 19-én volna az ünnep, de a nagyböjti vasárnap miatt idén egy nappal később tartjuk.

József emberi módon gondolkodik, amikor jegyeséről, Máriáról kiderül, hogy áldott állapotban van, gyermeket vár, s emiatt meg akarja szakítani a jegyességet. Talán a csalódottság készteti őt erre vagy azt hiszi, hogy Mária hűtlenséget követett el. József nem szeretné Máriát nyilvánosan szégyenbe hozni, mert tudja, hogy a zsidó törvények szerint biztos halál, megkövezés vár jegyesére, mint házasságtörőre.

Ekkor történik József látomása. Egy angyal jelenik meg neki, hogy beavassa őt a titokba, a megváltás tervébe, a hamarosan bekövetkező eseményekbe. József szándékát megváltoztatja ez a jelenés, ez az isteni közbeavatkozás, és az álmában kapott utasításnak megfelelően magához veszi jegyesét és később saját családja tagjaként neveli fel Jézust.

József hisz és engedelmeskedik az isteni útmutatásnak, s ezáltal megváltásunk csendes szolgája lesz. Vállalja, hogy a születendő gyermeknek nevelője legyen. Isten akaratának elfogadásával és engedelmességemmel én is a hit útján indulok el.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Drága Jézus! Segíts, hogy fényed hordozói lehessünk, bármerre visz utunk. Töltsd el szívünket életadó Lelkeddel, itass át és végy birtokba minket oly teljességgel, hogy életünk már csak a te kisugárzásod legyen. Ragyogj át rajtunk, és úgy élj bennünk, hogy mindenki, akivel találkozunk, a te jelenlétedet érezze meg általunk. Többé már ne minket lássanak, hanem egyedül téged, Jézus. Maradj velünk, s akkor úgy ragyoghatunk, ahogyan te ragyogsz, s világossággá válhatunk mások számára is.

Abban az időben Jézus útközben látott egy vakon született embert. A földre köpött, sarat csinált a nyállal, a sarat a vak szemeire kente, és így szólt hozzá: „Menj, mosakodj meg a Siloe tavában.” Siloe annyit jelent, mint Küldött. Ő elment, megmosdott, és amikor visszatért, már látott. A szomszédok, és akik azelőtt koldusként ismerték, így szóltak: „Nem ez az, aki itt ült és koldult?” Egyesek azt mondták, hogy: „Ez az!” Mások pedig: „Nem, csak hasonlít rá.” Ő azonban kijelentette: „Én vagyok az.” Erre az embert, aki nemrég még vak volt, odavitték a farizeusokhoz. Aznap ugyanis, amikor Jézus sarat csinált és megnyitotta a vak szemét, szombat volt. Ezért a farizeusok is megkérdezték tőle, hogy hogyan kezdett látni. Ezt válaszolta: „Sarat tett a szememre, megmosdottam, és most látok.” A farizeusok közül egyesek megjegyezték: „Nem Istentől való az az ember, hiszen nem tartja meg a szombatot.” Mások azonban így szóltak: „Bűnös ember hogyan tudna ilyen csodákat tenni?” És szakadás támadt köztük. Azután újból faggatni kezdték a vakot: „Te mit gondolsz arról, aki megnyitotta szemeidet?” Ő azt felelte: „Hogy próféta!” A zsidók ezt felelték neki: „Te oktatsz minket, aki mindenestül bűnben születtél?” És kitaszították őt. Jézus meghallotta, hogy kitaszították. Amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel-e az Emberfiában?” Ő így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Jézus ezt felelte: „Látod őt, aki veled beszél: ő az!” Mire az ember így szólt: „Hiszek, Uram!” És leborult előtte. Azután Jézus ezt mondta: „Ítélkezni jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, megvakuljanak.” Meghallotta ezt néhány körülötte álló farizeus, és megkérdezte: „Csak nem vagyunk mi is vakok?” Jézus így felelt: „Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad bűnötök.” Jn 9,1. 6-9. 13-17. 34-38

Elmélkedés

Lélektisztító csoda

A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus csodás módon meggyógyít egy vak koldust. A gyógyulás azután következik be, hogy Jézus sarat tesz a vak szemére. Egészen furcsa cselekedet ez a mi Urunk részéről. Más gyógyításoknál egyszerűen csak az Atyához fohászkodik, ismét máskor elegendő kezének érintése, s máris meggyógyul a beteg. Még az is előfordul, hogy Jézus nincs is a beteg közelében, s mégis megtörténik a gyógyulás, gondoljunk csak például a Kafarnaum városában élő pogány százados szolgájának esetére (vö. Mt 8,5-13). De most furcsa, legalábbis nekünk kissé furcsának tűnő dolgot tesz. Sárral keni meg a vak szemét. Ezt, illetve a vízzel való megmosdást követően történik meg a gyógyulás. Nem mondhatnánk, hogy a sárral való érintésnek köszönhetően vagy annak eredményeként, hiszen mindez bizonyára nem elengedhetetlen feltétele a csodának, hiszen más esetekben sem volt szükség hasonlóra. Jézus cselekedete furcsa és meghökkentő jel. Váratlan jel, amelyre talán azért volt szükség, hogy a vak lemossa magáról a sarat, s ez a mosakodás jelzi számára a test és a lélek megtisztulását. A beteg testrésznek, a szemnek szüksége van a tisztulásra, de a beteg léleknek ugyanúgy szüksége van a tisztulásra, a bűntől való megtisztulásra.

A jelenet figyelemreméltó mozzanata, hogy Jézus a vakhoz érve megáll és nem megy tovább. A tanítványok is megállnak vele együtt és ők is nézik a vakot, de más szemmel látják őt. A tanítványok a bűnöst látják benne, és azt kérdezik, hogy vajon a vak vagy a szülei vétkeztek-e, hogy ezt a nyomorúságos sorsot kapta? Jézus idejében a közfelfogás ugyanis a betegséget és a testi nyomorúságot a bűn következményének és Isten büntetésének tartotta. A Mester túllép ezen a felfogáson: sem ő, sem a szülei nem vétkeztek – mondja, hiszen ő azért jött, hogy a bűntető, a vétkeket megtorló Isten-képet kitörölje az emberek fejéből, hogy inkább a megbocsátó és irgalmas Atyában higgyenek. Jézus nem a bűnöst, hanem a segítségre szoruló embert látja a vakban, megáll és szemevilágát visszaadva, meggyógyítja őt. Az Úr ugyanígy lép sokszor hozzánk is, megáll előttünk, meglátja bennünk a világosságra vágyó és a megváltásra szoruló embert. Nem megy tovább, hanem segít rajtunk, csodát tesz velünk. Megváltásunk, megszabadulásunk a bűntől igazi csoda, hiszen Krisztus nélkül a kárhozatra jutnánk, és soha nem nyerhetnénk el az üdvösséget.

A vak ember, miután visszanyerte látását és megtudja, hogy Jézus az Emberfia, azaz a Messiás, az evangélium szavai szerint „leborul Jézus előtt és hisz.” Mennyire csodálatos az ő hite, és milyen egyszerű hitének kifejezése, a leborulás! Szavak sem kellenek hozzá, csak odahull Jézus lábaihoz, akiben meglátta és felismerte a Megváltót. Nekünk is ugyanezt kellene tennünk!

A nagyböjti időszak a tisztulás ideje számunkra. A bűntől való megtisztulás ideje, hogy tiszta lélekkel várhassuk a feltámadás húsvéti ünnepét. Bűneinkkel saját magunkat sározzuk be, elfedve ezzel az istengyermekség tiszta arcát önmagunkon. A szentgyónásban Isten megtisztítja arcunkat, szívünket és lelkünket. És itt is váratlan dolog történik. Isten ugyanis nem megbüntet minket, amikor beismerjük előtte vétkeinket, hanem megbocsát. Szeretetét és irgalmát mutatja felénk, amely örömöt ébreszt bennünk. A megtisztult ember igazi öröme ez. Az isteni szeretet által megérintett ember öröme. A szabad ember öröme, aki megérzi, hogy mindennél többet ér Isten megbocsátó és megtisztító kegyelme.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! A hit szilárd alap, kiindulópont, amelyre egész életemet felépíthetem. Az első lépés a hit útján valóban az ismeretlenbe, a bizonytalanba való belépés. A bizonytalan lépések után megérkezek hozzád, Uram, aki csodát tehetsz velem, s ettől kezdve megszűnik bennem mindenféle bizonytalanság. Segíts engem, hogy ki tudjak lépni bűnös életem sötétségéből, kételkedéseim és aggodalmaim homályából és eljussak a te kegyelmed világosságára. Adj nekem bátorságot elindulni a hit útján, Isten titkainak útján!

Abban az időben az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van. A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.” Lk 18,9-14

Elmélkedés

A mai evangéliumban Jézus példabeszédet mond két emberről, akik a templomba mennek, hogy imádkozzanak. Talán nem is csupán példabeszédről van itt szó, hanem egy megtörtént esetről, amely nap mint nap előfordulhatott a jeruzsálemi templomban. A két szereplő között az a különbség, hogy a farizeus öntelten, a vámos alázatosan imádkozik. A farizeus a maga igaznak vélt vallásosságával dicsekszik Isten előtt, a vámos pedig megvallja bűnösségét Isten házában.

Képzeljük magunkat az egykori hallgatóság helyébe! Az akkori zsidó emberek úgy tekintettek a farizeusokra, mint a vallásosság példaképeire. Az ő szemükben az volt az igazi vallásosság, amit a farizeusok tettek. Ezzel szemben a vámosokat, az idegen hatalom kiszolgálóit megvetették, bűnösnek tartották. Jézus tanítása viszont ennek a közvélekedésnek az ellentéte. E példával rávilágít a farizeusok hamis vallásosságára, magamutogatására, kétszínűségére, miközben helyesli a vámos bűnbánatát.

Ebből a szempontból a történet figyelmeztet minket arra, hogy a külső cselekedetekből ne ítéljünk meg másokat! Ugyanakkor felszólít, hogy törekednem kell az alázatosságra, amely nem csupán az imádság, hanem a vallásos élet egyik legfontosabb jellemzője. Ha alázattal, bűneim megbánásával lépek Isten elé, biztosan számíthatok irgalmára.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézusom! Hiszem, hogy te vagy az élő víz forrása. Hiszem, hogy te vagy a világ Üdvözítője. Hiszem, hogy a te tanításod az örök életre vezető út. Lelkem szomjazik az élő vízre, az élő hitre. Ébressz bennem szomjúságot a te igazságod iránt! Ébressz bennem vágyat az örök élet iránt! A te szavadban felismerem az örök élet, az üdvösség tanítását. Add nekem az élő vizet, amely csillapítja szívem és lelkem szomjúságát!

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.” Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután már több kérdést nem mertek neki föltenni. Mk 12,28b-34

Elmélkedés

Jézus korában több száz törvény szabályozta a vallási és társadalmi életet. Az írástudói iskolák tagjai között mindennaposak lehettek a beszélgetések a törvényekről és azok értelmezéséről, s ez akár vitákat is eredményezhetett. Vajon melyik a legfontosabb törvény a szabályok rengetegében?

Nehéz eldönteni, hogy egy éppen zajló vitába akarják bevonni Jézust vagy egészen jószándékú az írástudó kérdése. Ezt a részt Szent Márk evangéliumában valódi viták előzik meg, amelyek Jézus hatalmáról, az adófizetési kötelezettségről, valamint a feltámadásról szólnak, s ezekben a kérdezők más állásponton vannak, mint Jézus. A törvénnyel kapcsolatos kérdésnél kissé más a helyzet, hiszen a kérdező elfogadja Jézus feleletét. Az írástudót tehát nem a vitatkozás vágya vezetheti, hanem az a nemes szándék, hogy valóban megértse a törvények lényegét és útmutatást kapjon, hogy mire érdemes a leginkább odafigyelni.

Jézus feleletének újdonsága abban áll, hogy összekapcsolja az Isten iránti és az emberek iránti szeretetet, azaz egységet alkot ez a két parancs. Isten szeretete nélkül nincs igazi emberszeretet sem, és a felebaráti szeretet is elveszíti alapját, forrását Isten felé megnyilvánuló szeretet nélkül. E kettős irányú szeretet nem törvénykönyvek lapjaira, hanem a szívünkbe van írva.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Súlyos teherként nehezedik ránk a tudat, hogy felelősek vagyunk tetteinkért, és bűneinkért vállalnunk kell a következményeket. Bűntudatra ébredve jogosan tartunk az isteni ítélettől. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy mennyei Atyánk irgalmas és kész a megbocsátásra. Urunk, a te tekintetedből nem elítélés, hanem megbocsátás sugárzik. Bizalommal sietek feléd, mert nálad rátalálok az irgalmas szeretetre. Hiszem, hogy irgalmad nagyobb az én bűneimnél. Irgalmazz nekem, Istenem!

Egy alkalommal Jézus egy néma emberből űzött ki ördögöt. Amint az ördög kiment, a néma megszólalt. A nép elcsodálkozott rajta. Egyesek azonban azt mondták: „Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket.” Mások próbára akarták tenni, és égi jelet követeltek tőle. Jézus belelátott gondolataikba, és így szólt hozzájuk: „Minden önmagában meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik. Ha a sátán önmagában meghasonlott, hogyan állhat fönn az országa? Ti ugyanis azt mondjátok, hogy Belzebub segítségével űzöm ki az ördögöket. Ám ha én Belzebub segítségével űzöm ki a gonosz lelkeket, a ti fiaitok kinek a segítségével űzik ki? Ezért ők lesznek a bíráitok. Ha viszont én Isten ujjával (vagyis Isten erejével) űzöm ki az ördögöt, akkor bizonyára elérkezett hozzátok az Isten országa. Az erős ember fegyveresen őrzi házát. De birtoka csak addig van biztonságban, amíg el nem jön az, aki erősebb nála. Ez legyőzi, elveszi fegyverzetét, amelyben bízott, és szétosztja a zsákmányt. Aki nincs velem, az ellenem van; aki nem gyűjt velem, az szétszór.” Lk 11,14-23

Elmélkedés

A gonosz lelkek kiűzésének csodája az elmúlt napok gondolataihoz kapcsolódik. Amikor Jézus kiűzi a néma emberből az őt fogva tartó gonoszt, akkor megajándékozza őt a szabadsággal. Nincs már többé a gonosz befolyása alatt, nem kell többé neki engedelmeskednie, nem kényszerítheti őt többé semmi rosszra, nincs korlátok közé szorítva az élete. Lukács evangélista leírásából nem derül ki pontosan, hogy mi is történt. Csak annyit tudhatunk, hogy az Úr parancsára a gonosz eltávozik az emberből. A gyógyulás eredményét az jelzi, hogy az eddig néma ember most megszólal. Eddig egy elzárt, külön világban, a maga némaságában, a szótlanság börtönében élt, s most Jézusnak köszönhetően belép egy új világba, ahol megszólalhat, beszélhet másokkal és dicsőítheti Istent.

Érdemes odafigyelnünk az esetnek egy érdekes mozzanatára. A néma a maga erejéből képtelen a változtatásra. A saját képességei nem elegendőek ahhoz, hogy kitörjön nyomorult élethelyzetéből. Ehhez külső segítség kell, mégpedig olyannak a segítsége, akinek hatalma van a gonosz lélek felett, tehát aki erősebb a gonosznál. A bűnök rabságában élő ember nem képes a maga erejéből a felemelkedésre. Ehhez Isten segítségére, megbocsátására van szükség.

Akarom-e, hogy Isten felemeljen, megajándékozzon a szabadsággal és megbocsásson?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Földi életed során mindig tudtad, merre visznek lépteid, s hová vezet az út, amelyen elindultál. Szavaiddal, tanításoddal, igazságoddal utat találtál az emberi szívekhez, s megmutattad az Istenhez, az Atyához vezető utat. Bátran indultál utolsó utadon, a keresztúton. A te életutad végső soron mindig felfelé vitt, Atyád felé, aki örökre magához ölelt a Golgota magaslatán álló kereszten. Jézusom, te követésedre hívsz engem és minden embert. Társad szeretnék lenni utadon, amely a halálon keresztül az örök életre vezet!

A hegyi beszédben Jézus ezt mondta tanítványainak: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem tökéletessé tenni. Bizony mondom nektek, amíg az ég és föld el nem múlik, nem vész el a törvényből sem egy i betű, sem egy vessző, hanem minden érvényben marad. Aki tehát csak egyet is eltöröl akár a legkisebb parancsok közül is, és úgy tanítja az embereket, azt nagyon kicsinek fogják hívni a mennyek országában. És mindaz, aki megtartja és tanítja őket, igen nagy lesz a mennyek országában.” Mt 5,17-19

Elmélkedés

Az Isten országába jutás feltételeként beszél Jézus a mai evangéliumban a parancsok megtartásáról és azok tanításáról. A mózesi törvény az ószövetségi választott nép és Isten kapcsolatát szabályozta. Értelemszerű, hogy Jézus nem akarja ezt a biztos alapot eltörölni, hanem tökéletessé szeretné tenni. Új törvényt ad az újszövetség népének, az Egyháznak, hogy e tökéletesebb törvény, a szeretet legfőbb parancsa határozza meg a kapcsolatot az ember és az Isten, valamint az emberek között.

A legtöbb embernek nincs gondja Isten törvényeinek ismeretével, a megtartásukkal azonban igen. Könnyen adunk magunknak felmentéseket vagy találunk olyan okot, ami miatt valamit nem tartunk bűnnek. Ez a gondolkodásmód igencsak felelőtlen és az üdvösség szempontjából kockázatos. Ha belátjuk, hogy Isten törvényei valóban az üdvösség felé segítenek minket, akkor talán könnyebbé válik azok megtartása. Az az érvelés szintén hiábavaló volna részünkről, hogy Isten törvényei túl nehezek számunkra és megtartásuk lehetetlen. Isten parancsai szerint élni sokszor valóban nehéz, de nem lehetetlen. Örök sorsunk függ attól, hogy készek vagyunk-e engedelmeskedni Istenünknek. Ha a szeretet törvénye szerint élek és azt tanítom másoknak, az üdvösségre jutok.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézusom, vezess engem a te utadon. Ne engedjem el soha a te kezedet. A te kegyelmed éltessen engem. A te szereteted lakjék bennem. A te tisztaságod költözzék belém. Ne a test legyen a szemem előtt, hanem a lélek. Ne a jelen, hanem az örök élet. Ne csak másoknak, de magamnak is szívből megbocsássak. Mindig és mindenért, neked hálát adni tudjak, és ha választanom kell kettőnk között Jézusom, mindig csak te és sohasem én legyek az első!

Abban az időben Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer! A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte és úgy kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte. A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: Add meg, amivel tartozol! Szolgatársa térdre hullott előtte és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! De ő nem engedett, hanem ment és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását. Szolgatársai látták a történteket. Elmentek és elbeszélték uruknak. Az úr akkor magához hívatta őt, és így szólt hozzá: Te gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad? És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik. Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.” Mt 18,21-35

Elmélkedés

Péter apostol a megbocsátás határait feszegeti kérdésével: „Hányszor kell megbocsátanom embertársamnak? Talán hétszer?” A kérdésből úgy tűnik, mintha a megbocsátásnak volna valamiféle határa, azaz bizonyos számú sértés után már nem volna kötelesség. Válaszában Jézus ezzel az emberi méricskéléssel, szűkkeblűséggel állítja szembe Isten végtelen irgalmát. „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer!” – feleli Péternek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy 490 alkalommal kell megbocsátanom és utána már nem. Jézus azért mondja sokszorosát annak a számnak, mint amit Péter említett, hogy senki ne álljon neki számolgatni, hogy hány alkalommal bocsátott meg felebarátjának.

A kicsinyesség és a nagylelkűség szembeállítása a példabeszédben is folytatódik. A király végtelenül irgalmas, nagylelkű, ezzel szemben a szolga végtelenül kicsinyes. A rendkívül nagy összegű tartozást (tízezer talentumot), a király bármiféle feltétel nélkül elengedte, pedig a szolga nem is ezt kérte tőle, hanem csupán annyit, hogy később fizethessen. Ezt követően ugyanez a szolga egy jelentéktelen összeget (száz dénárt) követel társától, és mivel nem tud fizetni, börtönbe vetteti. A király hamar értesül az esetről és megbünteti azt, aki ilyen kegyetlenül viselkedett.

Isten végtelenül irgalmas, eltörli bűnömet, ha őszinte bűnbánatot tartok.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus Krisztus! Te az utolsó vacsorán úgy rendelted, hogy életed folytatódjon tanítványaid, követőid életében, a mi életünkben. Szent tested az Atyának szóló áldozat és nekünk adott ajándék, amely által áldozatod naponta megújul és életed bennünk folytatódik. Az általad adott csodálatos kenyér keresztény életünk forrása. Élj bennünk! Táplálj minket! Segíts, hogy áldozatodhoz kapcsolódva mi is felajánljuk életünket a mennyei Atyának!

A názáreti zsinagógában Jézus így beszélt a néphez: „Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Námán.” Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték Jézust a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott. Lk 4,24-30

Elmélkedés

Jézus sikertelen názáreti fellépéséről olvasunk a mai evangéliumban. Kissé meglep bennünket, hogy miközben más helyeken Jézust szívesen fogadják és tolonganak körülötte az emberek, addig Názáretben, abban a városban, ahol felnevelkedett, hitetlenül fogadják, elutasítóan viselkednek vele. Ezt az elutasítást látva idéz Jézus egy régi mondást, amely a próféták sorsára utal: „Egy próféta sem kedves a maga hazájában.” Az ószövetségi időkben sokszor megölték a prófétákat, akik bizony kemény szavakkal figyelmeztették a népet, hogy térjen vissza Isten törvényeinek útjára.

Miért került ez a részlet a nagyböjti idő evangéliumai közé? Jézus fellépése azzal zárul, hogy a názáretiek haragra gyulladnak és meg akarják őt ölni. Lukács evangélista szándékosan úgy fogalmazza ezt a részt, hogy előre utaljon Jézus életének végére. A Názáretben lakók a „városon kívülre” viszik Jézust és „felvezették a hegyre.” Ugyanezekkel a kifejezésekkel találkozunk Jézus szenvedéstörténetében is. A keresztjét hordozó Jézust kivezetik Jeruzsálemből, a városon kívülre, és felvezetik a Golgota hegyére, hogy ott keresztre feszítsék. Az a kijelentés pedig, hogy nem tudták megölni, mert „eltávozott”, egyértelműen utal Jézus feltámadására, arra, hogy őt nem lehet örökre megölni. Észreveszem-e a történések és az emberi rosszindulat hátterében Isten üdvözítő szándékát?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te földi életed során mindig felismerted a kísértést és visszautasítottad azt. A legfontosabb pillanatban nem szálltál le a keresztről, hanem vállaltad a szenvedést és a halált a mi megváltásunkért. A kísértés a mi esetünkben is arra irányul, hogy eltávolodjunk Istentől, a tőle kapott küldetéstől, az ő szeretetétől, és szálljunk szembe az ő akaratával. A kísértés elutasítása azt jelenti, hogy kifejezzük szándékunkat: egyedül Istennek akarunk szolgálni, őt tartjuk életünk Urának, az ő akaratának szeretnénk mindenben engedelmeskedni. A kísértés legyőzése azt jelenti, hogy Isten útját, az üdvösség útját választjuk.

Abban az időben: Jézus Szamaria egyik városába, Szikárba érkezett, közel ahhoz a földhöz, amelyet Jákob adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákob kútja. Mivel Jézus útközben elfáradt, leült a kútnál. Az idő dél felé járt. Közben odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus megkérte: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. Az asszony elcsodálkozott: „Hogyan kérhetsz te, zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól inni?” A zsidók ugyanis nem érintkeznek a szamaritánusokkal. Jézus így felelt: „Ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki mondja neked: Adj innom!, inkább te kérnéd őt, és ő élő vizet adna neked.” Az asszony ezt felelte: „Uram, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vennéd az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk ezt a kutat adta, amelyből ő maga is ivott, meg a fiai és az állatai?” Jézus erre megjegyezte: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik meg soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” Erre az asszony megkérte: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne legyek szomjas, és ne kelljen ide járnom vizet meríteni!” Jézus így szólt: „Menj, hívd a férjedet, és jöjj ide!” Az asszony ezt felelte: „Nincs is férjem!” Mire Jézus: „Jól mondod, hogy nincs férjed. Mert öt férjed volt, és akid most van, az sem a férjed. Ezt helyesen mondtad.” Ekkor így szólt az asszony: „Uram, látom, hogy próféta vagy! Atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálem az a hely, ahol imádni kell őt.” Jézus ezt felelte: „Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor az Atyát nem itt és nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi pedig azt, akit ismerünk, hiszen az üdvösség a zsidóktól ered. De eljön az óra, sőt már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat vár. Isten ugyanis Lélek, ezért akik őt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.” Az asszony így szólt: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Ha majd eljön, ő tudtunkra ad mindent.” Erre Jézus kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Tanítványai éppen visszaérkeztek, és meglepődtek, hogy asszonnyal beszélget. De nem kérdezte meg egyikük sem: „Mit akarsz tőle?”, vagy: „Miért beszélgetsz vele?” Az asszony pedig otthagyva korsóját, elsietett a városba és elmondta az embereknek: „Gyertek, nézzétek meg azt az embert, aki mindent elmondott, amit tettem! Lehet, hogy ő a Krisztus?” Ki is jöttek a városból, és odagyűltek köréje. Közben a tanítványok megkínálták őt: „Mester, egyél!” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Van nekem olyan ételem, amelyről ti nem tudtok!” Erre a tanítványok kérdezgetni kezdték egymást: „Talán valaki hozott neki ennivalót?” De Jézus megmagyarázta: „Az én ételem az, hogy megtegyem annak akaratát, aki engem küldött, és hogy befejezzem az ő művét. Ugye, azt mondjátok: Még négy hónap, és itt az aratás. Íme, én azt mondom nektek: Emeljétek fel szemeteket és nézzétek a földeket, aranysárgák már, készek az aratásra. Az arató elnyeri most jutalmát: Begyűjti a termést az örök életre, hogy aki vetett, együtt örülhessen azzal, aki arat. Mert igaza van a közmondásnak: Az egyik vet, a másik arat. Én azért küldtelek titeket, hogy learassátok, amivel nem ti fáradtatok. Mások fáradoztak, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.” Abból a városból, a szamaritánusok közül sokan hittek benne, mivel az asszony tanúsította: „Mindent elmondott, amit tettem.” Mikor azután kijöttek hozzá a szamaritánusok, megkérték őt, hogy maradjon náluk. Ott is maradt két napig. Ezután így szóltak az asszonyhoz: „Most már nem a te szavadra hiszünk. Hallottuk őt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője.” Jn 4,5-42

Elmélkedés

Tanítás az élő vízről

A mai evangéliumban Jézus az élő vízről ad tanítást. Kijelentései egykor felkeltették a szamariai asszony érdeklődését, s mi is felfigyelünk rájuk. Kettejük párbeszéde rendkívül mozgalmas és fordulatos. Jézus a világ legegyszerűbb dolgát kéri, amit egy kútnál kérni lehet: merítsen neki az asszony a vízből, hiszen csak neki van korsója, az útról érkező Jézusnak nincs. Az asszony visszakérdez: „Hogyan kérhetsz te, zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól inni?” Lám, itt van ez az ember a kút mellett, aki annyira szomjas, hogy odáig képes lealacsonyodni, hogy zsidó férfi létére egy szamariai származású nő segítségét kéri. Az ismeretlen vándor ekkor egy másféle vízről, élő vízről kezd beszélni. Az asszony újabb visszakérdezése gúnyos: „Honnan vennéd az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál?” Ezek után következik a fordulat, amikor Jézus feltárja az asszony múltját, jelezve, hogy ő jól ismeri azt, akivel beszél, az asszonynak viszont fogalma sincs arról, hogy kivel beszélget. Jézus szava igazi fordulatot hoz beszélgetőtársa hozzáállásában, s ettől kezdve már az igazság megismerésének vágyából, a lélek szomjúságából fakadnak a kérdései. A párbeszéd végére a szamariai asszony Jézusban felismeri az élő víz forrását, Jézus szavában az örök élet, az üdvösség tanítását.

Jézus valójában nem inni akart, hanem ő akarta a hit italával megkínálni az asszonyt és az embereket. És elérte célját. Néhány mondattal élő hitet ébreszt először az asszonyban, majd pedig a városból hozzá érkező emberekben, akik nem az asszony szavára hisznek benne, hanem azért, mert személyesen hallhatták tanítását.

A történet azt tanítja, hogy ismerjük fel a kimerült, a fáradt és szomjas, a mások segítségét kérő emberben az Istent! Ez a felismerés nem megy egyik pillanatról a másikra. Szóba kell állnunk a Mesterrel, és engednünk kell, hogy evilági szükségleteink szintjéről felemeljen bennünket egy magasabbra. Hagynunk kell, hogy feltárja előttünk az üdvösség titkait, s innunk kell a vízből, amely az általa megnyitott forrásból fakad. Ezt tette az asszony is, akitől Jézus vizet kért. Jézus egyetlen apró kéréssel legyőzi és megsemmisíti a hagyományokból fakadó, köztük húzódó szakadékot. A mi Urunk hozzánk is ugyanilyen irgalommal fordul, hiszen nem nézi bűneinket, nem kérdez bennünket múltunkról. Hozzánk fordul, megszólít minket, leereszkedik hozzánk, hogy felemelhessen.

Merítsünk az élő vízforrásból és nyújtsuk azt oda napjaink szomjazóinak, akikben Krisztus arcát fedezhetjük fel. Jézus a mi emberi segítségünket kéri, hogy segíthessen a rászorulókon, és enyhíteni tudja sok-sok ember testi és lelki éhségét. A nagyböjt minden esztendőben felszólít minket, hogy önmegtagadásaink mellett az irgalmasság testi cselekedeteit gyakoroljuk, azaz adjunk az éhezőknek ételt és a szomjazóknak italt, öltöztessük fel a ruhátlanokat és látogassuk a betegeket és a magányban élőket! Gyakoroljuk az irgalmasság lelki tetteit is: figyelmeztessük a bűnösöket, tanítsuk a tudatlanokat, vigasztaljuk a szomorúakat és bocsássunk meg az ellenünk vétőknek! Vegyük kezünkbe az irgalmasság letett korsóját és adjunk inni az embereknek!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézusom! Hiszem, hogy te vagy az élő víz forrása. Hiszem, hogy te vagy a világ Üdvözítője. Hiszem, hogy a te tanításod az örök életre vezető út. Lelkem szomjazik az élő vízre, az élő hitre. Ébressz bennem szomjúságot a te igazságod iránt! Ébressz bennem vágyat az örök élet iránt! A te szavadban felismerem az örök élet, az üdvösség tanítását. Add nekem az élő vizet, amely csillapítja szívem és lelkem szomjúságát!

Azokban a napokban vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: „Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szóit apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki; Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be. Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz.” Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek. Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte: Mi történt? Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki. Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.” Lk 15,1-3.11-32

Elmélkedés

Az egyik legismertebb szentírási történetet, a tékozló fiúról és az irgalmas atyáról szóló példabeszédet olvassuk a mai evangéliumban. Jézus hasonlata bemutatja, hogy milyen képtelen gondolatokkal indul el valaki a bűn útján. Miért volt elégedetlen, miért vágyott többre a fiú, aki mindent megkaphatott családjától? Miért gondolta, hogy otthonától és családjától távol majd megtalálja az „igazi” boldogságot? Miért gondolta azt, hogy munka nélkül is élete végéig elég lesz számára az örökölt vagyon? Miért nem számolt cselekedetének következményeivel? Honnan volt bátorsága ahhoz, hogy örökségét követelje, amit amúgy is megkapott volna apja halála után?

Ezekre a kérdésekre valójában nincs válasz. Mert a bűnre nincs magyarázat. Az ember fejében megszületik egy valóságtól elrugaszkodott gondolat, ezt újabb lehetetlen elképzelések követik, és az ember kezébe veszi a maga sorsát. Mert úgy véli, hogy Isten nélkül is boldog tud lenni. És hová jut? A történet szerint a disznók közé. Emberhez méltatlan helyzetbe kerül, mégpedig elég hamar. A bűn emberi méltóságunktól foszt meg és süllyeszt minket a mocsokba. De ezzel mégsem ér véget a történet. Isten visszaadja emberi méltóságunkat, istengyermeki méltóságunkat azáltal, hogy megbocsátja bűneinket. Bármilyen mélyre süllyedtünk, Isten felemel minket. Bármilyen messze is távolodtunk el tőle, mindig visszavár minket. A nagyböjt a visszatérés lehetőségének ideje számomra. Alkalom, hogy bűnbánatot tartsak és Isten új ruhába öltöztessen.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Hozzád fordulok, Atyám, mindenható Isten: őszinte szívvel és kicsinységem tudatában hálát adok neked, s egész lelkemmel kérlek, rendkívüli jóságodban fogadd jóakarattal könyörgésemet: hatalmaddal űzd el az ellenséget tetteimtől és cselekedeteimtől, erősíts engem a hitben, kormányozd értelmem, adj nekem bensőséges gondolatokat, és vezess el engem boldogságod birtoklására! Vezess el engem arra, hogy téged mindenkinél és mindennél jobban szeresselek!

Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: „Hallgassatok meg egy másik példabeszédet! Volt egy gazdaember, aki szőlőt telepített, bekerítette sövénnyel, belül pedig taposógödröt ásott, és őrtornyot épített. Aztán rábízta a szőlőt a munkásokra, és elutazott. Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a szőlőmunkásokhoz, hogy a termést átvegyék. Ám a szőlőmunkások megragadták a szolgáit, s az egyiket összeverték, a másikat megölték, a harmadikat pedig megkövezték. Erre más szolgákat küldött, többet, mint először, de ezekkel is ugyanúgy bántak. Végül a fiát küldte el hozzájuk, mondván: „A fiamat csak megbecsülik!” Amikor azonban a szőlőmunkások meglátták a fiút, így szóltak egymáshoz: „Ez itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az öröksége!” Meg is ragadták őt, kidobták a szőlőből, és megölték. Amikor megjön a szőlőskert ura, ugyan mit tesz majd ezekkel a szőlőmunkásokkal?” Ezt válaszolták: „Gonoszul elbánik a gonoszokkal, a szőlőt pedig más munkásokra bízza, akik idejében átadják neki a termést.” Jézus így folytatta: „Nem olvastátok soha az írásokban: „A kő, melyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez!” Ezért mondom nektek: Az Isten országát elveszik tőletek, és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét.” A főpapok és a farizeusok hallották a példabeszédet, és megértették, hogy Jézus róluk beszél. El akarták fogni, de féltek a néptől, mert mindenki prófétának tartotta. Mt 21,33-43.45-46

Elmélkedés

A gonosz szőlőmunkásokról szóló példázatot az üdvösségtörténet hasonlataként értelmezhetjük. Isten, a gazda az emberekre bízta a földet, akik az ő küldötteit, a prófétákat sorban megölték. A végső időkben az Atya saját Fiát, Jézus Krisztust küldte el, akinek a sorsa szintén a halál lett. Az Isten szándékával szembeszegülők, akiket a gyilkos szőlőmunkások jelképeznek, elveszítik az Isten országát. Egy olyan új nép fogja azt megkapni, akik elfogadják Istent életük Urának és engedelmeskednek neki. Isten országát azok nyerhetik el, akik ehhez az új közösséghez tartoznak.

A példabeszéd azt szemlélteti, hogy szembe lehet fordulni a gazda szolgáival. Sőt, szembe lehet fordulni a gazdával is. Igen, meg lehet azt tenni, hogy az ember kezébe veszi a dolgok irányítását. De ennek lesznek majd következményei, s talán éppen ezzel nem számoltak a szőlőmunkások. Cselekedetük teljes esztelenségnek tűnik. Miért lenne a föld, a szőlőbirtok az övék, ha megölik az örököst? Ez teljes képtelenség. Vagy talán arra számítottak, hogy a gazda vég nélkül eltűri gonoszságukat? Talán abban reménykedtek, hogy elmarad a felelősségre vonás? Hogyan juthattak erre az elvakultságra?

A nagyböjti idő jó alkalom számomra, hogy megvizsgáljam Istennel való kapcsolatomat. Isten a gazda, én vagyok a szolga. Sok esztelenségtől megóv, ha tudom a szereposztást, s nem akarok Isten helyébe lépni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Olykor nem érzem közelséged, nem hallom hangod, nem látlak téged, nem ismerem fel szándékaidat és nincs erőm engedelmeskedni. Naponta küzdök hibáimmal és gyengeségeimmel, bűneim a mélybe taszítanak. A lelki mélység és sötétség rettenetes állapotából emelj fel engem! Erősítsd hitemet, hogy bátran megvalljalak téged, és irántad érzett szeretetem mindig hozzád vezessen és kössön!

Egy alkalommal Jézus ezt a példabeszédet mondta el a farizeusoknak: „Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a gazdag kapuja előtt, tele fekéllyel. Szívesen jóllakott volna az ételmaradékból, amely a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki. Csak a kutyák jöttek, és nyalogatták a sebeit. Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. A gazdag is meghalt, és eltemették. A pokolban, amikor nagy kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a keblén Lázárt. Felkiáltott: Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban. Fiam – felelte Ábrahám –, emlékezzél rá, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg mennyi jutott a rosszból. Most ő itt vigasztalódik, te pedig odaát gyötrődöl. Azonfelül köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, hogy aki innét át akarna menni hozzátok, ne tudjon, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki. Akkor arra kérlek, atyám – kiáltotta újra –, küldd el őt atyai házunkba, ahol még öt testvérem él. Tegyen bizonyságot előttük, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére. Ábrahám ezt felelte: Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak. Ám az erősködött: Nem teszik, atyám, Ábrahám! De ha valaki, a halottak közül elmenne hozzájuk, bűnbánatot tartanának. Ő azonban így felelt: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem hisznek.” Lk 16,19-31

Elmélkedés

Az adakozást, a szegények segítését, mint a nagyböjt fontos cselekedetét állítja elénk az evangélium. Jézus példabeszédet mond egy szegény és egy gazdag emberről. A gazdagnak mindene megvolt, amit a földi élet nyújthat. Úgy gondolta, hogy a javak birtoklása teszi boldoggá az életét és egész életében élvezte az anyagi javak által nyújtott előnyöket. Lázárnak, a szegény embernek csak a nehézségek, a nélkülözés, a betegség jutott földi életében. Sorsuk ellentétes, s ha csak a földi életre gondolunk, s tovább nem látunk, akkor igazságtalannak tűnik. Ezt az igazságtalanságot oldja fel a túlvilági élet, hiszen haláluk után nagyot fordul sorsuk. A gazdagnak a pokol szenvedései jutnak, a szegény ember a túlvilági jót nyeri el. A gazdag azért kapott büntetést, mert – bár lett volna rá lehetősége – vagyonából nem segítette a szegényt, s azt csak saját jólétére fordította.

Tévedés volna azt hinnünk, hogy csak a tehetősek, a gazdagok tudnak segíteni a szegényeken. A tapasztalatok szerint a szegényebbek, mivel jobban átérzik a nélkülözők nyomorát, sokkal szívesebben adakoznak, mint a gazdagok, akik nem ismerik a hiányt, a nélkülözést. Isten azért adja nekünk a földön az anyagi javakat, hogy azokat helyesen használjuk fel, s ennek része az is, hogy segítjük a nálunk szegényebbeket. Figyeljünk oda mások gondjára a nagyböjti időben!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Vezess engem a gyógyulás útján és a hit útján. Benned ismerem fel gyógyítómat és te vagy a hit ajándékozója. Időt adsz nekem a bűnbánatra és a megtérésre. Időt adsz nekem a lelki megújulásra és hitem elmélyítésére. Időt adsz nekem, hogy veled találkozzak. Megbocsátó kegyelmed mindennél többet ér számomra!