Napi evangélium

Feliratkozás Napi evangélium hírcsatorna csatornájára Napi evangélium
Napi Evangélium RSS
Frissítve: 2 óra 48 perc

2020. január 23. – Csütörtök (Mk 3,7-12)

2 óra 59 perc
Abban az időben tanítványaival együtt Jézus visszavonult a Genezáreti-tóhoz. Nagy tömeg követte Galileából. Sőt Júdeából és Jeruzsálemből, Idumeából meg a Jordánon túlról, valamint Tírusz és Szidon környékéről is nagy sokaság csatlakozott hozzá, mert hallották, hogy milyen csodálatos dolgokat visz végbe. Jézus meghagyta tanítványainak, hogy tartsanak készenlétben egy bárkát a tömeg tolongása miatt. Sokakat meggyógyított ugyanis, és aki valami bajban szenvedett, mind ott tolongott körülötte, hogy legalább megérinthesse. Még a tisztátalan lelkek is, amint meglátták Jézust, leborultak előtte, és így kiáltoztak: „Te vagy az Isten Fia!” Ő azonban szigorúan meghagyta nekik, hogy ne híreszteljék, kicsoda ő. Mk 3,7-12

Elmélkedés

Miután az elmúlt napokban olyan részeket olvastunk, amelyek a farizeusok Jézussal szembeni magatartását és vádaskodásaikat mutatták be, mostantól pozitívabb történetek következnek az evangéliumban. A mai részlet nem egy konkrét csodát vagy egy találkozást mutat be, hanem összegzése annak, hogy mivel telnek Jézus napjai. Kiderül, hogy nagyon sokan keresik őt, elsősorban azért, mert csodákat tesz, meggyógyítja a betegeket, akiknek eddig reményük sem volt a gyógyulásra.

Felmerül bennünk a kérdés: Miért tesz Jézus csodákat? Mi a szándéka azzal, hogy rendkívüli módon, isteni hatalmával segít a betegeknek? Mi a jelentősége ezeknek a rendkívüli tetteknek? Abban egészen biztosak lehetünk, hogy az Úr nem feltűnést akart kelteni csodáival és nem is az volt a szándéka, hogy kivívja az emberek elismerését. Ő biztosan nem vágyott semmiféle dicsőségre vagy hírnévre. A leghelyesebb, ha csodáit jelként értelmezzük, mert ez felel meg leginkább a bibliai hagyománynak. Olyan jelek, amelyek megjelenítik Isten irgalmasságát és megtapasztalhatóvá teszik azt az emberek számára. A csodák jelek, amelyek igazolják az emberek előtt Jézus isteni származását és hatalmát. A gyógyító vagy természeti csodák ugyanis azt bizonyítják, hogy Jézusnak hatalma van a természet erői, a gonosz erők és a betegség fölött.

Bízom-e abban, hogy az Úrnak hatalma van ahhoz, hogy minden rossztól és a bűntől megszabadítson?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, az irgalmasság Istene, könyörülj rajtunk, bűnösökön. Taníts meg bennünket a könyörületre és a megbocsátásra. Ne engedd, hogy hasonlóak legyünk a könyörtelen szolgához, aki nem követte ura irgalmasságát. Emlékeztess minket arra, hogy gyengeségeink miatt milyen sokszor esünk el életünk rögös útján. Szítsd fel szívünkben a megbocsátást és a segítő szándékot botladozó testvéreink iránt. Add meg nekünk az irgalom lelkét, hogy akaratod szerint kovásza legyünk eljövendő országodnak.

2020. január 22. – Szerda (Mk 3,1-6)

sze, 2020/01/22 - 00:00
Egy szombati napon Jézus betért a kafarnaumi zsinagógába. Volt ott egy fél kezére béna ember. A farizeusok figyelték Jézust, vajon meggyógyítja-e szombaton. Vádaskodni akartak ugyanis ellene. Jézus felszólította a béna kezű embert: „Állj ide középre!” Aztán megkérdezte a körülállókat: „Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni, életet menteni vagy veszni hagyni?” Ők azonban hallgattak. Erre Jézus szívük keménységén elszomorodva haragosan végignézett rajtuk, aztán így szólt az emberhez: „Nyújtsd ki a kezedet!” A beteg kinyújtotta kezét, és meggyógyult. Erre a farizeusok kimentek, és tanakodni kezdtek a Heródes-pártiakkal, hogy miként okozhatnák Jézus vesztét. Mk 3,1-6

Elmélkedés

A kalászszedés munkának, mégpedig szombaton tiltott munkának minősítése után egy csodatételről olvasunk a mai evangéliumban. Ebben az esetben már nem a tanítványok, hanem a Mester, Jézus tevékenysége a téma. És nem egy befejezett cselekvés ébreszti fel a farizeusokban a vádaskodás gondolatát, hanem Jézus várható cselekedete, tehát egy olyan dolog, amit még meg sem tett.

Érdekes, hogy Márk evangélista úgy jegyzi le az esetet, hogy közben a farizeusok meg sem szólalnak. Jézus jól ismeri törvényértelmezésüket, nincs szükség arra, hogy álláspontjukat ismertessék. Még akkor sem szólalnak meg, akkor is hallgatnak, amikor Jézus egy kérdést tesz fel nekik: „Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni, életet menteni vagy veszni hagyni?” Hallgatnak, mert talán érzik a szívük mélyén, hogy a helyes válasz nem felel meg a hagyományaiknak. Hallgatnak, mert a legszívesebben helyeselnék a gyógyítást, de ez nem felel meg a törvényi előírásaiknak.

Ami a hallgatásuk után következik, egy kicsit megmosolyogtat minket. Mintha Jézus borsot akarna törni a farizeusok orra alá azzal, hogy nem tesz semmit, hanem csak szavával parancsol. Nem tesz egyetlen mozdulatot sem, nem érinti meg a beteg testrészt, a béna kart. Más csodáknál szinte mindig van egy érintése, egy mozdulata. Most csak beszél. Ennyit mond a betegnek: „Nyújtsd ki a kezedet!” És most magunk előtt látjuk a mosolyát, ahogyan a farizeusokra néz: Hát most ezt a rövidke mondatot próbáljátok meg munkának minősíteni! Ti akartok engem megakadályozni abban, hogy jót tegyek valakivel?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyám! Adj nekem önfeláldozó, szelíd szívet, mint a te egyszülött Fiadnak. Add, hogy minden élethelyzetben ki tudjam mondani: Legyen meg a te akaratod! Jézus, köszönöm, hogy előttem jártál az úton, és megmutattad, hogyan lehet Istennek tetsző, tiszta, szent életet élni. Adj nekem erőt és alázatot az engedelmességhez! Szentlélek, jöjj, és taníts, hogy Isten dicsőségére éljek, az ő akaratát cselekedve, mindenkor hitben és alázatban. Köszönöm, Uram, irgalmadat, jóságodat. Segíts, hogy mindig felismerjem akaratodat és a te lelkületeddel szolgálhassak másoknak!

2020. január 21. – Kedd (Mk 2,23-28)

k, 2020/01/21 - 00:00
Egyszer, amikor az Úr szombaton vetések között járt, tanítványai útközben tépdesni kezdték a kalászokat. Ezért a farizeusok megszólították: „Nézd, olyat tesznek szombaton, amit nem szabad!” Jézus ezt felelte nekik: „Sohasem olvastátok, mit tett Dávid, amikor társaival együtt nélkülözött és éhezett? Abjatár főpap idejében bement az Isten házába, és megette a megszentelt kenyereket, és adott belőle társainak is, pedig ezeket a kenyereket csak a papoknak volt szabad megenniük.” Majd ezt mondta nekik: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. Azért az Emberfia ura a szombatnak is.” Mk 2,23-28

Elmélkedés

A Jézus és a farizeusok között zajló vitasorozat a böjt kérdése után a szombati pihenőnap témájával folytatódik. A kérdező farizeusok most is saját hagyományaikból indulnak ki, amely ott fut vakvágányra, ott távolodik el Isten eredeti szándékától, hogy ők akarják megszabni, hogy mit szabad és mit nem szabad tenni szombaton. Önmagában nem is volna gond azzal, ha ésszerűen minősítenék az emberi tevékenységeket, de túlzásokba esnek. Azt a tevékenységet, hogy Jézus tanítványai néhány búzakalászt letépnek, aratásnak, tehát munkának tekintik. Munkát viszont nem szabad szombaton végezni, mert ez a pihenőnap. Magyarázatuk szerint, ahogyan Isten a teremtés hat napja után megpihent a hetedik napon, ugyanúgy az embernek is a munkával töltött hat nap után pihennie kell a hetedik napon, vagyis szombaton.

A zsidó vallási gondolkodás szerint a szombat Isten ajándéka a választott nép számára, hogy testi és lelki erejét megőrizze, illetve ezt a napot az istentiszteletnek szentelhesse. A szombati nyugalom megtartásának ez az eredeti értelme idővel elhomályosult, és úgy kezdtek tekinteni a szombatra vonatkozó törvényekre, mint amelyeket mindenáron meg kell tartani. Ennek köszönhetően Isten ajándéka, a szombati nyugalom hamar teherré, kötelező előírássá, kényszerű paranccsá vált. Ettől a lelkülettől akarja Jézus megtisztítani a szombatot és megóvni tanítványait.

Milyen lelkülettel és hogyan tartom meg a mi pihenőnapunkat, a vasárnapot?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Atyánk, add, hogy senkit meg ne botránkoztassunk szavainkkal, tetteinket. Segíts, hogy életünk erősítője legyen társaink életének, akikkel együtt járunk az úton. Add, hogy mindig világosan lássuk, mi a teendőnk, s add, hogy mindent el tudjunk vetni magunktól, ami nem az életre, hanem a pusztulásra vezet.

2020. január 20. – Hétfő (Mk 2,18-22)

h, 2020/01/20 - 00:00
Abban az időben Keresztelő János tanítványai és a farizeusok böjtöltek. Ezért néhányan odamentek Jézushoz és megkérdezték tőle: „Miért van az, hogy Keresztelő Jánosnak és a farizeusoknak a tanítványai böjtölnek, a tieid meg nem böjtölnek?” Jézus így válaszolt: „Vajon böjtölhet-e a násznép, míg velük van a vőlegény? Amíg a vőlegény velük van, nem böjtölhetnek. De jönnek majd napok, amikor elviszik tőlük a vőlegényt. És akkor, azon a napon majd böjtölnek. Senki sem varr régi ruhára új szövetből foltot. Vagy ha igen, akkor az új szövet kiszakítja a régit, és a szakadás még nagyobb lesz. És új bort sem tölt senki régi tömlőbe; vagy ha mégis, a bor szétveti a tömlőt, és a bor is, meg a tömlő is tönkremegy. Az új bor új tömlőbe való.” Mk 2,18-22

Elmélkedés

Ahogyan az idő múlásával egyre jobban kibontakozik Jézus szolgálata és egyre többekhez jut el tanítása és csodáinak híre, úgy sokasodnak körülötte a vallási vezetők, az írástudók és farizeusok ellenséges megnyilvánulásai. Az evangélisták, akik elsősorban az örömteli eseményeket igyekeznek bemutatni, nem hallgatnak az őt érő támadásokról sem, mert ezek fajulnak aztán odáig, hogy Jézust halálra ítélik és keresztre feszítik. Ezen a héten olyan történeteket olvasunk az evangéliumban, amelyek ezt a fokozatosan növekvő szembenállást mutatják be.

Az első vita témája a böjt. A farizeusok nehezményezik, hogy Jézus tanítványai nem úgy tartják meg a böjtöt, ahogyan ők. A farizeusok saját hagyományaik felől közelítik meg a kérdést, s ennek megfelelően fogalmazzák meg elvárásaikat. Mivel ők hetente két napon is böjtöt tartanak, ezért úgy gondolják, hogy minden komolyabb tanítótól elvárható, hogy ugyanezt megkövetelje saját tanítványaitól. Ehelyett Jézus és tanítványai éppen egy ünnepi étkezésen, egy lakomán vesznek részt. Ne felejtsük, hogy a jelenet a vámos Lévi házában zajlik, aki vendégül látja Jézust és tanítványait.

Válaszában Jézus világossá teszi, hogy az ő működésének, szolgálatának az időszaka az öröm ideje mindenki számára és nem a böjté.

Jézus jelenlétében, az ő örömében élek-e?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk, Urunk! Te jól tudod, hogy mi lakik az emberben, mi lakik a szívünkben. A te képmásodat hordozzuk magunkban, ami azt jelenti, hogy nem önmagunkért, hanem neked élünk. Életünk akkor válik igazi értékké, ha azt a te és az emberek szolgálatára szenteljük. Alakíts át minket akaratod szerint, hogy szívünk mindig a te szándékaidat keresse! Add nekünk a szívünket átformáló megtérés kegyelmét, hogy Fiadhoz hasonlóan életünket áldozzuk neked!

2020. január 19. – Évközi 2. vasárnap (Jn 1,29-34)

v, 2020/01/19 - 00:00
Abban az időben: Amikor János látta, hogy Jézus közeledik feléje, így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit! Ő az, akiről én azt mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én sem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy megismertessem őt Izraelben.” János azután így folytatta tanúságtételét: „Láttam, hogy az égből, mint egy galamb, leszáll rá a Lélek, és rajta marad. Én sem ismertem őt, de aki küldött, hogy vízzel kereszteljek, az mondta nekem: Akire látod, hogy rászáll a Lélek, és rajta marad, ő az, aki Lélekkel keresztel. Én láttam, és tanúskodom arról, hogy ő az Isten Fia!” Jn 1,29-34

Elmélkedés

Lelkiismeretes ember

Számos élethelyzetben mérlegelnünk kell, hogy megtegyünk-e valamit. Belső késztetést érzünk, Isten hívását érezzük egy feladatra, de mégis mérlegelünk, töprengünk. Megtegyük vagy ne tegyük meg? Ekkor megszólal valahonnan a háttérből a gyávaság: Biztonságos ez számunkra? Utána rögtön halljuk egy másik irányból a célszerűséget: Hasznunkra lesz ez a dolog? Megéri megtenni? Rögtön ezután elénk áll a hiúság: Népszerű lesz ez a dolog? Hogy fogják megítélni az emberek? Végül a bensőnk mélyéről a lelkiismeret hangját is halljuk: Helyes ez? Látnunk kell, hogy egy-egy döntés előtt ezek a dolgok befolyásolnak minket. Aztán eljön az idő, amikor azt látjuk, hogy egyáltalán nem biztonságos, nem is éri meg, de még csak népszerűek sem leszünk miatta, de mégis meg kell tennünk valamit, mert a lelkiismeretünk azt súgja, hogy ez a helyes.

Keresztelő Szent János, akiről a mai evangéliumban olvasunk lelkiismeretes ember volt. Mindig a szíve mélyén megszólaló hangot követte, mert meg volt győződve róla, hogy az az Isten hangja. Amikor figyelmeztette Heródes fejedelmet, hogy nem szabad feleségül vennie és együtt élni testvére feleségével, akkor előtte ő is hallhatta a gyávaságtól, hogy egyáltalán nem biztonságos, amit tenni akar. Nem biztonságos, hanem veszélyes, sőt, életveszélyes, ha bírálni merészeli a fejedelmet. De nem hallgatott, hanem megszólalt, mert a lelkiismerete azt mondta, hogy helyes, amit tesz. Az életével fizetett érte.

Életének egy korábbi eseménye, amikor tanúságot tesz Jézusról. Ezt olvassuk a mai evangéliumban. Keresztelő Jánosnak voltak tanítványai, akik közül ketten, András és János, rögtön követni kezdték Jézust és az ő tanítványai lettek ettől kezdve. Keresztelő János egészen biztosan tisztában volt azzal, hogy tanúságtételének ez lesz a következménye. Lehet, hogy a célszerűség azt súgta neki, hogy ez nem éri meg, mert elmennek a tanítványaid és szépen lassan mind elfogynak mellőled, de ő inkább a lelkiismeretére hallgatott, amely szerint helyes, amit tesz. Egyáltalán nem sajnálja, hogy tanítványai Jézus nyomába szegődnek, hanem ezt mondja: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem” (Jn 3,30).

Még korábban János ezt mondta azoknak a farizeusoknak, akik a néppel együtt keresztelkedni mentek hozzá: „Viperák fajzata! Ki tanított titeket menekülni a jövendő haragtól? Teremjétek hát a megtérés méltó gyümölcsét” (Mt 3,7-8). Bár a meglehetősen kemény szóhasználat miatt azt is gondolhatnánk, hogy haragból vagy hirtelen indulatból mondta ezt, de nem így van. János tudatosan mondta ezt, megfontoltan szólt így a vallási vezetőkhöz. Talán egy pillanatra megkísértette őt a hiúság, hogy ezzel nem lesz népszerű, ez nem fog tetszeni a farizeusoknak, ettől nem biztos, hogy megtérnek, de ő inkább a lelkiismeretére hallgatott, amely azt mondta, hogy ez a helyes. Isten arra kéri őt, hogy ne hallgasson, hanem figyelmeztessen mindenkit, hirdesse mindenkinek, hogy Isten nem alakoskodást, nem színlelést, hanem őszinte bűnbánatot vár.

Keresztelő János életpéldája arra ösztönöz minket, hogy minden élethelyzetben és minden döntési helyzetben hallgassunk lelkiismeretünk szavára és bátran tegyük meg azt, amit Isten ilyen módon kér tőlünk. Tegyük meg, mert ez a helyes!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te az Atyától jöttél a világba, őt dicsőítetted meg életeddel. Mindenkor az ő akaratát teljesítetted, neki engedelmeskedtél. Vállaltad, hogy emberré legyél, emberként élj és vállaltad a halált is. Segíts minket, hogy észrevegyük közelségedet, jelenlétedet, szeretetedet! Segíts minket, hogy megtaláljunk téged, s vezess minket az Atyához! Maradj örökké köztünk, hogy szereteted állandóan bennünk legyen! Add meg nekünk az újjászületést, hogy egészen Istennek élhessünk! Segíts minket, hogy tanúságot tegyünk rólad az igazságot kereső embereknek!

2020. január 18. – Szombat, Árpád-házi Szent Margit (Mt 25,1-13)

szo, 2020/01/18 - 00:00
Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint az a tíz szűz, akik vették lámpáikat, és kimentek a vőlegény elé. Öten közülük balgák voltak, öten pedig okosak. A balgák fogták a lámpásukat, de olajat nem vittek magukkal; az okosak azonban korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz. Késett a vőlegény, s ők mind elálmosodtak és elaludtak. Az éjszaka közepén egyszerre kiáltás hangzott: „Íme, a vőlegény! Menjetek eléje!” Erre a szüzek mindnyájan fölébredtek és felszították lámpásaikat. A balgák kérték az okosakat: „Adjatok az olajotokból, mert lámpásaink kialvóban vannak!” Az okosak ezt válaszolták: „Nem lehet, nehogy nekünk is, nektek is kevés legyen. Inkább menjetek el a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak!” Míg azok vásárolni mentek, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre; az ajtó pedig bezárult. Később megérkezett a többi szűz is. Így szóltak: „Uram, Uram! Nyiss ajtót nekünk!” De ő így válaszolt: „Bizony, mondom nektek, nem ismerlek titeket!” Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát! Mt 25,1-13

Elmélkedés

A tíz szűzről szóló példabeszédet figyelmesen olvasva találunk néhány furcsaságot a történetben. Hol van például a menyasszony? Egy vőlegény mellé mindenképpen járna egy menyasszony is, de ő nem szerepel a történetben. Továbbá: Miért késik a vőlegény? A saját lakodalmi ünnepségéről nem illik elkésnie egy vőlegénynek. Furcsa, hogy az üzletek éjszaka is nyitva vannak, a balgák el tudnak menni olajat vásárolni. Szokatlan, hogy mind a tízen elalszanak. Ésszerűbb volna, hogy legalább egy valaki maradjon ébren, s ha itt az idő, ő majd felébreszti a többieket. Ezek a furcsaságok abba az irányba terelik gondolatainkat, hogy inkább egy jelképes példázatról van szó, mintsem egy lakodalmi ünnepség leírásáról.

Jézus példázata az ő visszatéréséről az idők végén, a vele való találkozásról szól. Ő maga a vőlegény. Mivel jövetelének pontos idejét senki nem tudhatja előre, ezért szüntelenül várni kell őt, illetve felkészültnek kell lenni. A szüzek az embereket jelképezik. Egy részük bölcs, előrelátó, gyakorlatias, másik részük viszont kissé hanyag, könnyelmű és felelőtlen.

A balgák jól tudták, hogy lámpást kell magukkal vinni, de úgy gondolták, hogy az abban lévő olaj elegendő lesz. Elég is lett volna bizonyára, ha időben érkezik a vőlegény. A váratlan helyzetben pótolni akarják mulasztásukat. Balszerencséjükre éppen akkor érkezik meg a vőlegény, s csak azok jutnak be az ünnepség helyszínére, akik készen állnak.

Ha nem akarunk a balgák sorsára jutni, akkor legyünk mindenkor felkészültek az Úrral való találkozásra!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te jól ismersz bennünket és bűneink ellenére is meglátod belső szépségünket. Segíts minket, hogy olyanná váljunk, amilyennek te látsz minket! Legyen mindig közel hozzád a szívünk! A szabadság sosem jelentheti a tőled való elszakadást vagy függetlenséget, hiszen éppen a te törvényeid biztosítják számunkra az igazi lelki szabadságot. Ha engedelmeskedünk a te törvényeidnek és nem tekintjük azokat oktalan módon szabadságunk korlátainak, akkor valóban jobbakká válhatunk. Segíts minket, hogy bűneink megvallása után a jó útra térjünk és azon megmaradjunk!

2020. január 17. – Péntek (Mk 2,1-12)

p, 2020/01/17 - 00:00
Néhány nap múlva Jézus visszatért Kafarnaumba. Mihelyt elterjedt a híre, hogy otthon van, annyian jöttek össze, hogy még az ajtó előtti téren sem fértek el; ő pedig hirdette nekik az igét. Közben odahoztak hozzá egy bénát. Négyen vitték. Mivel a tömegtől nem fértek a közelébe, kibontották fölötte a tetőt, ahol volt, és a nyíláson át leengedték a hordágyat, amelyen a béna feküdt. Jézus pedig, látva hitüket, így szólt a bénához: „Fiam, bocsánatot nyertek bűneid.” Ült ott néhány írástudó is. Ezek így gondolkodtak szívükben: „Hogy beszélhet ez így? Káromkodik! Ki más bocsáthatja meg a bűnt, mint egyedül az Isten?” Jézus azonnal észrevette, hogy magukban ilyeneket gondolnak, így szólt tehát hozzájuk: „Miért gondoljátok ezt szívetekben? Mi könnyebb: Azt mondani a bénának: Bűneid bocsánatot nyertek, vagy azt mondani: Kelj föl, fogd ágyadat és járj? Tudjátok meg tehát, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” Ezzel odafordult a bénához: „Mondom neked: Kelj föl, fogd az ágyadat, és menj haza!” Az felkelt, fölvette ágyát, és mindannyiuk szeme láttára eltávozott. Mindenki elcsodálkozott. Dicsőítették Istent, és azt mondták: „Nem láttunk még ilyet sohasem!” Mk 2,1-12

Elmélkedés

A szerdai evangélium kapcsán arról elmélkedtünk, hogy milyen jelentősége van annak, hogy az emberek a magatehetetlen betegeket Jézushoz viszik, illetve közbenjárnak nála a gyógyulás érdekében. A mai evangéliumban szintén megfigyelhető ez a mozzanat. Márk evangélista külön is megemlíti, hogy négyen vitték a bénát hordágyon. Ez a megjegyzés a bénultság komolyságát is jelzi. A béna cipeléséhez négy ember szükséges, a maga erejéből egyetlen lépést sem tudna tenni. Négy ember egyetértésének, közös szándékának és közös cselekvésének az eredménye az, hogy a béna eljut addig a házig, ahol Jézus éppen tartózkodik. Egy akadályt, a távolságot már legyőzték, közel vannak ahhoz, hogy a beteg Jézus elé kerüljön. De a házhoz érve újabb nehézségbe ütköznek, mert akkora a tömeg, hogy nem tudnak az Úr közvetlen közelébe kerülni.

Úgy tűnik viszont, hogy számukra nincs akadály. Közös tervüket mindenképpen szeretnék megvalósítani. Ha már idáig elcipelték, akkor bizonyára ahhoz is volna erejük, hogy hazavigyék a hordágyon a bénát, de ez meg sem fordul a fejükben. Gyorsan megoldást keresnek, még attól sem riadnak vissza, hogy megbontsák a ház tetejét, s onnan felülről engedjék le a hordágyat a bénával. Elszántságuk eredményeként így kerül Jézus elé a beteg, akit aztán Jézus meggyógyít és saját lábán távozhat.

Csak akkor kerülhetek Jézus közelébe, ha nem hátrálok meg a nehézségek láttán és leleményesen leküzdöm az akadályokat.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó, Uram Jézus, te azt parancsoltad nekem, hogy szüntelenül imádkozzam, add nekem kegyelmedet, hogy meg tudjam tenni, s add meg ezt azoknak a lelkeknek is, akiket rám bíztál. Isteni Ige, te magad vagy bennünk az örökké tartó és szüntelen imádság. Isten Báránya, te vagy a világosság, amely megvilágítja lelkünk egész égboltját. Bár soha ne akarnánk más imádságot, csak a te imádat, más fényességet, csak a te fényességedet, más szeretetet, csak a te szeretetedet! A hozzád intézett imádságban, Istenem, egy a szemlélés és a szeretet. Engedd, hogy olyan tökéletesen és olyan bensőségesen tudjak hozzád imádkozni, hogy elfeledkezzem önmagamról, és ne tudjam, hogy imádkozom, mert csupán te vagy bennem!

2020. január 16. – Csütörtök (Mk 1,40-45)

cs, 2020/01/16 - 00:00
Abban az időben egy leprás jött Jézushoz. Térdre borult előtte, és így kérlelte: „Ha akarod, te megtisztíthatsz engem!” Jézusnak megesett rajta a szíve. Kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: „Akarom! Tisztulj meg!” Erre rögtön elmúlt a leprája, és megtisztult. Jézus szigorúan ráparancsolt, azonnal elküldte, és így szólt hozzá: „Nézd, senkinek se szólj erről, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és tisztulásodért ajánld fel a Mózes által rendelt áldozatot, bizonyságul nekik.” Ő azonban, alighogy elment, mindenfelé hirdetni és híresztelni kezdte a dolgot. Emiatt Jézus nem mehetett többé nyilvánosan a városba, inkább távolabbi, elhagyatott helyeken tartózkodott. Mégis, mindenünnen özönlöttek hozzá az emberek. Mk 1,40-45

Elmélkedés

A leprás beteg meggyógyításának elbeszélését az elmúlt szombaton már olvastuk szent Lukács evangéliumából (vö. Lk 5,12-16), ma a Márk szerinti változatot olvassuk a liturgikus rendnek megfelelően. Egy abban a korban gyógyíthatatlan betegségben szenvedő ember, egy leprás személy kéri az Úr segítségét. Alázatosan, térdre borulva adja elő kérését. Kiderül Jézus cselekvésének indítéka is: „megesett rajta a szíve.” Tudjuk, hogy ez a bibliai kifejezés elsősorban nem sajnálkozást vagy szánalmat jelent, hanem irgalmasságot. Jézus megkönyörül az emberen, kezének érintésével meggyógyítja őt. Azt várnánk, hogy ezzel vége is a történetnek, a beteg kérése teljesült, nincs helye további beszélgetésnek, legfeljebb egy rövid köszönetnyilvánításnak.

De nem ez történik, a találkozásnak ezzel még nincs vége. Jézus azt kéri a meggyógyult embertől, hogy teljesítse a törvényi előírást, azaz menjen el a paphoz, aki őt majd hivatalosan is gyógyultnak nyilvánítja és visszaengedi őt a közösségbe, de másnak ne szóljon a gyógyulásról, annak körülményeiről, és ne árulja el senkinek, hogy ki volt a gyógyítója. Az illető azonban nem teljesíti a kérést, hanem mindenkinek elmondja a vele történteket. Engedetlensége természetesen nem hálátlanságának a jele, hanem annak, hogy nagy örömében nem tud hallgatni arról, hogy milyen nagy csoda történt vele.

Istennek tulajdonítom-e azt, amikor valami jó történik velem?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te az alázatos, bizakodó, gyermeki lelkületet állítod elénk példaként, s ezzel megmutatod számunkra az utat, a lehetőséget, amely az üdvösségre vezet. Nem másokhoz akarjuk magunkat hasonlítani, hanem arra törekszünk, hogy Isten szemében növekedjünk, az ő akarata szerint éljünk. Az Atya által számunkra kijelölt úton szeretnénk járni, miként te is neki engedelmeskedtél keresztutadon. Isten dicsőségét szeretnék szolgálni szavainkkal, tetteinkkel és egész életünkkel. Taníts bennünket a gyermeki bizalomra! Taníts minket keresztünk hordozására! Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!

2020. január 15. – Szerda (Mk 1,29-39)

sze, 2020/01/15 - 00:00
Abban az időben Jézus kijött a kafarnaumi zsinagógából, és elment Simon és András házába. Simon anyósa lázas betegen feküdt. Mindjárt szóltak is Jézusnak. Jézus odament hozzá, megfogta a kezét, és fölsegítette. Erre megszűnt a láza, és szolgált nekik. Amikor lement a nap és beesteledett, odavitték hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat. Az egész város ott szorongott az ajtó előtt. Jézus pedig sokakat meggyógyított, akik különböző bajokban szenvedtek; és sok ördögöt kiűzött. De nem engedte megszólalni őket, mert tudták, hogy ő kicsoda. (Másnap) Jézus kora hajnalban felkelt, kiment (a házból), elment egy elhagyatott helyre, és ott imádkozott. Simon és a vele lévők utána mentek. Amikor megtalálták, azt mondták neki: „Mindenki téged keres!” De ő azt felelte: „Menjünk el máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, – hiszen ezért jöttem.” És elment, hirdette az evangéliumot a zsinagógákban Galilea egész területén, és kiűzte az ördögöket. Mk 1,29-39

Elmélkedés

A mai evangélium azzal kezdődik, hogy Jézus meggyógyítja Péter apostol anyósát. Cselekedetét megelőzi, hogy valaki szól neki a betegről. Nem tudjuk meg a történet leírásából, hogy ki szólhatott neki, de valaki közölte vele ezt a tényt. Valaki, bizonyára valamelyik családtag vette a fáradságot, elmondta, hogy van itt egy beteg, akin talán jó volna segíteni.

Hasonló mozzanat figyelhető meg a történet folytatásában is. Az egész város ott szorong a ház előtt, ahol Jézus tartózkodik, köztük rengeteg a beteg. Hogyan kerültek ide a betegek? Úgy, hogy az egészségesek magukkal hozták őket, elhozták őket Jézushoz. A szövegből világosan kiderül ez: az emberek „odavitték hozzá a betegeket.” Odavitték, mert tőle várták a betegek meggyógyítását. A Jézushoz érkezők nem csak magukra gondoltak, hanem beteg családtagjaik számára kértek segítséget. Ugyanez történt akkor is, amikor valaki szólt Jézusnak Péter anyósa érdekében.

Vannak olyan pillanatok, amikor valakinek ki kell állnia és meg kell szólalnia. Az igazságtalan helyzetekben persze nehéz ez a kiállás, nagy bátorságot kíván a megszólalás. De e nélkül nincs segítség, nincs megoldás, nincs szabadulás a bajtól. És ha azt látom, hogy a másiknak már nincs ereje, nincs bátorsága megszólalni, akkor nekem kell ezt megtennem az ő érdekében.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A te életutad és főként keresztutad azt tanítja nekünk, hogy nem kitalálnunk kell a szeretetet, hanem rá kell találnunk a szeretetre és rá kell lépnünk a szeretet útjára. Nem kitalálnunk kell azt, hogy miként szeressünk, hanem azt kell tennünk, amit te is cselekedtél: szeretetből odaadtad, felajánlottad magadat Istennek értünk, emberekért. Önként tetted ezt, szeretetből, ahogyan minket sem kényszerít semmilyen külső törvény. Erre egyedül a szeretet szívünkbe írt törvénye indít minket. Segíts minket, hogy ne csak szóval hirdessük a szeretet parancsát, hanem megtegyük mindazt, amit a szeretet törvénye kíván.

2020. január 14. – Kedd (Mk 1,21-28)

k, 2020/01/14 - 00:00
Kafarnaum városában Jézus egy szombaton bement a zsinagógába, és tanított. Mindenki nagyon csodálkozott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. A zsinagógában volt egy ember, akit megszállt a tisztátalan lélek. Így kiáltozott: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje!” Jézus ráparancsolt: „Hallgass el, és menj ki belőle!” A tisztátalan lélek erre összevissza rángatta az embert, aztán nagy kiáltással kiment belőle. Mindenki nagyon megdöbbent. Az emberek egymást kérdezgették: „Mi ez? Új tanítás, és milyen hatalmas! Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki!” El is terjedt a híre hamarosan Galilea egész vidékén. Mk 1,21-28

Elmélkedés

Jézus tanítását Márk evangélista ezzel a mondattal zárja le: „úgy tanított, mint akinek hatalma van.” Ez a kijelentés egyúttal bevezeti a csodás gyógyítást, amely a tanítás után következik. Az Úr isteni hatalma nem csupán szavaiból, tanításából sugárzik, hanem cselekedeteiben is megnyilvánul. Ha nem rendelkezne ilyen különleges hatalommal, akkor nem tudná megszabadítani a megszállottat a gonosz lélektől és annak ártó befolyásától.

Mit jelent az a hatalom, amelyet Jézus birtokol, s amelynek birtokában tanít és gyógyít? Először is szabadságot. Jézus valahányszor megszólal vagy csodát tesz, mindig szabadon cselekszik. Nem kényszeríti őt semmi, nem befolyásolhatja őt senki. Főként nem korlátozhatja őt senki a cselekedeteiben, nem akadályozhatja meg őt senki abban, hogy jót tegyen az emberekkel. Mindent szabadon tesz, mégpedig az emberek javára.

A szabadság mellett Jézus hatalma szolgálatot is jelent, azaz erejét és képességeit nem önkényesen és nem a maga javára használja, hanem másoknak segít vele. A hatalom tehát nem uralkodást, nem erőfitogtatást jelent, hanem szolgálatot, és ezt bizony jó volna tudnia mindazoknak, akik bármilyen vezető beosztást kapnak.

Keresztény emberként minden hatalmat, erőt, szabadságot, képességet Jézustól kapok. Mire használom fel mindezt?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Fogadd szívesen, Uram, Istenem, felajánlásomat és végtelen dicséretedre, fogyhatatlan magasztalásodra irányuló vágyódásomat, hiszen ezek kijárnak neked, mert kimondhatatlanul nagy és hatalmas vagy. Ezzel fordulok hozzád és szeretnék hozzád fordulni minden nap, minden időben, és arra kérek minden mennyei lelket, minden benned hívőt, hogy velem együtt adjon hálát neked és dicsőítsen téged.

2020. január 13. – Hétfő (Mk 1,14-20)

h, 2020/01/13 - 00:00
Miután Keresztelő Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az (Isten országáról szóló) evangéliumot: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” Amikor a Galileai-tó partján járt, látta, hogy Simon és testvére, András, akik halászok voltak, éppen hálót vetnek a tengerbe. Jézus megszólította őket: „Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.” Azok rögtön otthagyták hálóikat, és követték őt. Amikor kissé továbbment, meglátta Jakabot, Zebedeus fiát és testvérét, Jánost, amint a hálóikat rendezgették a bárkában. Őket is mindjárt meghívta. Erre otthagyták apjukat, Zebedeust a halászlegényekkel együtt a bárkában, és követték őt. Mk 1,14-20

Elmélkedés

Az Egyház igehirdetésében újra és újra elhangzik az, amivel Jézus egykor megkezdte tanítását a nép körében: „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” Ez a mondat a legtömörebben foglalja össze az Úr tanításának lényegét, amelyet aztán az ő mennybemenetelét követően az Egyháznak szintén hirdetnie kell az idők végezetéig.

Hogy ez meg tudjon valósulni, mindjárt működése kezdetén tanítványokat gyűjt Jézus. Embereket hív meg, először is egyszerű halászokat, Simon Pétert és testvérét, Andrást, és egy másik testvérpárt, Jakabot és Jánost. Az elsőként meghívottak rögtön megérzik a Jézus személyéből sugárzó erőt. Rögtön felhagynak eddigi munkájukkal és vállalkoznak egy új feladatra, amelyről kissé titokzatosan csupán annyit árul el az Úr, hogy emberhalászok lesznek ezentúl. Nem estek abba a tévedésbe, hogy máris alkalmasnak tartották magukat az új feladatra, hanem rábízták magukat Jézusra. Hittek abban, hogy aki meghívja őket, majd megtanítja őket az emberhalászatra. Érdemes Jézus szóhasználatára odafigyelnünk. Nem azt mondja, hogy ezek az emberek majd emberhalászokká válnak, hanem azt, hogy ő teszi majd emberhalászokká őket. A meghívottak tehát Jézustól kapják az erőt, a hatalmat, hogy új feladatuknak, szolgálatuknak megfeleljenek, új küldetésüket teljesíteni tudják.

Meghallom-e, amikor Jézus engem hív valamilyen szolgálatra?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, add, hogy a te akaratodat mindig készségesen teljesítsük, hogy Jézus bennünket is testvéreinek tekinthessen. E világ gondolatai nem a te gondolataid, e világ útjai nem a te útjaid. Add, hogy ebben a világban élve bátran vállalhassuk, hogy sokan ostobának tartanak minket, mert szeretnénk a te útjaidon járni. Vezess bennünket a te parancsaidnak útján, a hit útján végső célunk, a teljesség felé!

2020. január 12. – Vasárnap, Urunk megkeresztelkedése (Mt 3,13-17)

v, 2020/01/12 - 00:00
Abban az időben: Jézus elment Galileából a Jordán (folyó) mellé Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék nála. János azonban tiltakozott: „Neked kellene megkeresztelned engem, és te jössz hozzám?” Jézus azonban így szólt: „Hagyd ezt most, mert úgy illik, hogy teljesítsük mindazt, ami igazságos.” Erre János engedett neki. Jézus pedig megkeresztelkedett. Mihelyt feljött a vízből, íme, megnyílt az ég, és látta Isten Lelkét galamb módjára magára szállni. És íme, hang hallatszott az égből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!” Mt 3,13-17

Elmélkedés

A hit útjának kezdete

A mai napon Jézus megkeresztelkedését ünnepeljük, ami Keresztelő János által történt a Jordán folyó vizében. Keresztelő János azzal kezdte működését, hogy bűnbánatra szólította fel a népet. Ezt hirdette: „Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa” (Mt 3,2). Szavának hatását így írja le Szent Máté evangélista: „Akkor kiment hozzá Jeruzsálem, Júdea és az egész Jordán-vidék. Megvallották bűneiket és megkeresztelkedtek nála a Jordán folyóban” (Mt 3,5). Az elbeszélés tehát világosan kimondja, hogy János keresztsége egy tisztulási szertartás volt, amely a bűntől való megtisztulást, megszabadulást jelképezte.

Ez a tény megérteti velünk, hogy miért tiltakozott János és miért furcsa a mi számunkra is az, hogy Jézus is meg akar keresztelkedni. Neki ugyanis nincs szüksége a lelki megtisztulásra, hiszen nincs semmilyen bűne, ő a szent Isten. Akkor miért áll be mégis Jézus a bűnösök sorába, miért hárítja el János tiltakozását, és miért kéri kifejezetten, hogy János őt is keresztelje meg? Jézus nem azért lép a Jordán vizébe és nem azért merül alá, hogy megtisztuljon, hanem hogy ő tisztítsa meg a vizet, amely által sokak lelke megtisztul. Jézus nem kérkedik azzal a nép előtt, hogy ő a bűntelen Isten, hanem nagy alázattal áll be azok közé, akik bűnbánattal a szívükben jönnek Jánoshoz. Jézus megkeresztelkedésében azt kell meglátnunk, hogy Isten leereszkedik az emberekhez, sorsközösséget vállal a bűnösökkel. A Fiú alázatos cselekedete elnyeri a mennyei Atya tetszését, akinek hangja az égből hallatszik: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!” Nem csak a Fiú személyében telik az Atyának kedve, hanem az ő cselekedetében is, a bűnös emberekkel való közösségvállalásban.

Az Úr megkeresztelkedésének ünnepén a saját keresztségünkre is gondolnunk kell. A születésünk napját mindannyian jól tudjuk, de azt már kevesebben tudják, hogy mikor lettek megkeresztelve. Akik felnőtt korukban részesültek ebben a szentségben, bizonyára tudják a napot, emlékeznek az eseményre, de akit kisgyermekként, csecsemőként kereszteltek meg, az nem emlékezhet. A keresztség a keresztény élet kiindulópontja. Ekkor lettünk Isten gyermekeivé, ekkor töltötte el szívünket a Szentlélek, ekkor lettünk az Egyház tagjává. A szentségek között a keresztség az első, ez az a kapu, amelyen keresztül belépünk a hit világába. A keresztség szertartása folyamán a vízzel való leöntés egy új lelkiállapotba kerülést jelképez, ezért nevezzük a lelki megtisztulás, a lelki újjászületés szentségének. A keresztség összekapcsol minket az Úr halálával és feltámadásával, mégpedig abban az értelemben, hogy mi meghalunk a bűnnek, a régi ember megszűnik, és újjászületünk Istenben, azaz új teremtménnyé, új emberré leszünk.

A mai ünnep emlékeztet az Egyház s minden megkeresztelt, Krisztushoz tartozó ember sajátos küldetésére. Arra a küldetésre, amely Jézusnak a mennybemenetelkor mondott parancsából fakad: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítványommá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19). Talán a mi környezetünkben is élnek olyanok, akik nincsenek megkeresztelve. Nem ismerik Istent, de bizonyára jószándék van a szívükben. Segítsük őket, hogy elinduljanak a hit útján! Mondjuk el nekik, hogy semmi sincs nagyobb ebben a világban, mint megismerni Krisztust. Semmi nem adhat nagyobb boldogságot az embernek, mint Jézushoz tartozni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas mennyei Atyánk! A te gyermekeid vagyunk. Segíts úgy élnünk, hogy méltók legyünk arra, hogy szeretett gyermekednek nevezz bennünket, és mindig megőrizzük magunkban az istengyermekség kegyelmét. Segíts minket, hogy irgalmad és megbocsátásod által újjászülessünk! Isten Fia, Jézus Krisztus, hirdetted és elhoztad nekünk az Atya irgalmát! Taníts minket alázatra és igaz bűnbánatra! Szentlélek Isten, aki a kiengesztelődés forrása vagy! Világosíts meg minket, hogy minden szegényben és rászorulóban Jézust lássuk, akivel jót tehetünk, amikor irgalmasak vagyunk hozzá!

2020. január 11. – Szombat (Lk 5,12-16)

szo, 2020/01/11 - 00:00
Abban az időben, amikor Jézus az egyik városban tartózkodott, talált ott egy leprával borított férfit. Mihelyt a leprás meglátta Jézust, arcra borult előtte, és kérlelte: „Uram, ha akarod, meggyógyíthatsz engem.” Jézus kinyújtotta kezét, megérintette, és így szólt hozzá: „Akarom, tisztulj meg!” Erre azonnal elhagyta őt a lepra. Jézus meghagyta neki, hogy senkinek se szóljon. „Menj inkább – mondta –, mutasd meg magadat a papnak, és gyógyulásodnak bizonyságául ajánld fel tisztulásodért az áldozatot, amint Mózes rendelte!” A gyógyítás híre mégis egyre jobban elterjedt. A nép nagy tömegben tódult Jézushoz, hogy hallgassa, és betegségeiből gyógyulást nyerjen. Ő azonban inkább egy magányos helyre vonult vissza, hogy imádkozzék. Lk 5,12-16

Elmélkedés

Betegként vagy beteget látogatóként egyaránt átélhettük már, mit jelent a találkozás, a jelenlét, egy érintés, egy segítő mozdulat. A beteg és az egészséges ember találkozása azért különleges minden esetben, mert két világ érintkezése ez. Két emberé, akik eltérő élethelyzetben vannak. Egyikük rászorul mások segítségére, kiszolgáltatott, sokszor teljesen magatehetetlen helyzetben van. A másik pedig teljesen ura önmagának és ura a helyzetnek. Képes segíteni a betegnek, de ez természetesen nem azt jelenti, hogy meg is tudja őt gyógyítani. De egy kézszorítás erőt, bátorságot tud nyújtani. A jelenlét, az együttérzés, a meghallgatás új reményt tud ébreszteni a betegben.

A mai evangéliumban egy leprás emberről olvasunk, aki Jézus segítségét kéri. Mielőtt megszólalna, mielőtt bármit is kérne, a földre borul Jézus előtt, s ezzel kifejezi, hogy elismeri annak hatalmát, nagyságát, isteni erejét, aki előtt arcra borul. Szavaiból ugyanez a bizalom sugárzik: Uram, te meg tudsz tisztítani engem. Te képes vagy arra, hogy megszüntesd a betegségemet. Neked van hozzá hatalmad, hogy újra egészségessé tegyél.

És Jézus nem nézi tehetetlenül ezt az embert, hanem csodát tesz vele. Megérinti és ez a mozdulat a leprától való szabadulást eredményezi.

Tudom-e ilyen hittel, alázattal és bizalommal kérni az Úr segítségét?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, Fiad, Jézus országod örömhírét hirdette, gyógyulást hozott a betegeknek, szabadulást mindazoknak, akiket fogva tart a bűn, a gyöngeség, világosságot hozott azoknak, akik elvakultan, önmagukba zárkózva élnek. Add, hogy életünket őhozzá tudjuk alakítani, aki a törvényt nem megszűntetni jött. Add, hogy életünkön változtatni tudjunk. Add, hogy ne öntelten éljünk, hanem figyeljünk mindig Őrá, aki botránykő azoknak, akik nem fogadják el, de akik befogadják, azoknak a számára az élet teljessége.

2020. január 10. – Péntek (Lk 4,14-22a)

p, 2020/01/10 - 00:00
Abban az időben Jézus a (Szent)lélek erejével visszatért Galileába. Híre elterjedt az egész környéken. Tanított a zsinagógákban, és mindenki elismeréssel beszélt róla. Eljutott Názáretbe is, ahol nevelkedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és olvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták oda neki. Szétbontotta a tekercset, és éppen arra a helyre talált, ahol ez volt írva: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.” Összetekerte az írást, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az írás, amelyet az imént hallottatok.” Mindnyájan igazat adtak neki, de meglepődtek a magasztos igéken, amelyek ajkáról fakadtak. Lk 4,14-22a

Elmélkedés

A mai evangélium bevezető mondata elárulja, hogy Jézus a Szentlélek indítására indul és halad tanító útja során. Igaz ez egész életére is. Nem a maga akaratából cselekszik, hanem mindig azt teszi, amit a mennyei Atya kíván tőle, s amire a Szentlélek indítja.

Jézus szolgálatának kezdetéről szól ez a rész. Názáretben kezdi szolgálatát, abban a városban, ahol felnövekedett, ahol ifjúkorát töltötte. Itt mindenki ismerhette édesanyját, Máriát és nevelőapját, Józsefet, aki ács volt. Amikor Jézus belépett a zsinagógába, mindenki ismerősként fogadta. Ő itt nem egy idegen, nem egy ismeretlen, nem egy messziről jött ember. A názáretieket, akik ott vannak a zsinagógai istentiszteleten, talán váratlanul éri a helyzet, hogy egy olyan ember olvas fel és készül tanítani őket, aki pár éve még gyermekként futkározott a város utcáin. Váratlan a fellépés, a megszólalás, a programhirdetés, küldetésének ismertetése. Váratlan számukra, hogy új oldaláról mutatkozik meg valaki. Váratlan számukra, hogy azzal az igénnyel olvassa fel és magyarázza valaki a prófétai jövendöléseket, hogy ezek éppen most, az ő személyében és szolgálatában teljesednek be.

Jézus fellépése új helyzetet teremt, amely új viszonyt kívánna meg az Isten szavát hirdető és az azt hallgatók között. A názáretiek nem akartak változtatni Jézushoz való viszonyukon, nem akartak benne többet látni, mint József és Mária fiát. Nem akarták meglátni, felismerni benne Isten Fiát.

Hiszem-e, hogy Jézus által Isten szólít meg?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, segíts, hogy örömhíredet hirdethessük! Add, hogy hívásodra mindig figyelni tudjunk! Te azt kívánod, hogy az emberek szabadon kövessenek Téged. Nyisd meg, kérünk, az emberek szemét, hogy meglássák az evangélium fényét. Nyisd meg az emberek szívét, hogy befogadják a Te igéd igazságát, és boldogok legyenek, mert az örömhírben életet találnak.

2020. január 9. – Csütörtök (Mk 6,45-52)

cs, 2020/01/09 - 00:00
Miután Jézus jóllakatott ötezer embert, nyomban felszólította tanítványait, hogy szálljanak a bárkába, és keljenek át a túlsó partra, Betszaidába, amíg ő hazaküldi a tömeget. Miután elbúcsúzott tőlük, fölment egy hegyre, hogy imádkozzék. Közben beesteledett. A bárka mélyen benn járt a tavon, ő pedig egyedül maradt a parton. Amikor látta, mennyire küszködnek az evezéssel – ellenszelük volt ugyanis –, az éjszaka negyedik őrváltása idején, a vízen járva feléjük indult. El akarta kerülni őket. Amikor meglátták, hogy a vízen jár, azt hitték, hogy kísértet; elkezdtek kiabálni, mert mindnyájan látták őt, és megrémültek. Ő azonban mindjárt odafordult hozzájuk, és így szólt: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek.” Aztán beszállt hozzájuk a bárkába, mire a szél elállt. Azok egészen magukon kívül voltak a csodálkozástól, mert nem okultak a kenyérszaporításból, és szívük még érzéketlen volt. Mk 6,45-52

Elmélkedés

A csodálatos kenyérszaporítás után Jézus vízen járásának csodája következik Szent Márk evangéliumában. Ezzel a csodával Jézus bizonyítja tanítványai előtt, hogy hatalma nagyobb a természet erejénél, képes még a víz tetején is járni. Nem rémületet akar ébreszteni a jelenlévőkben és nem is csodálatukra vágyik, hanem istenségét igazolja előttük.

Az evangélista érdekes megjegyzéssel zárja le az esetet: a bárkában lévő tanítványok „magukon kívül voltak a csodálkozástól, mert nem okultak a kenyérszaporításból, és szívük még érzéketlen volt.” A történetből kiderül, hogy a tanítványoknak még van mit tanulniuk. Már jó ideje vannak együtt Mesterükkel, de még nem ismerik teljesen őt. Korábban már elküldte őket Jézus, hogy az ő nevében tanítsanak és gyógyítsanak, s ennek során megtapasztalhatták az Úr erejét, mégis meglepetésként éri őket az esemény. Aznap láthatták, tehát még biztosan nem felejtették el, hogy az Úr képes csodás módon sok ezer embert is jóllakatni, mégis váratlanul éri őket az újabb csoda, a víz tetején közeledő Jézus látványa. Olyannyira meglepődnek, hogy először fel sem ismerik azt, akivel nap mint nap együtt vannak, s csak Jézus szava nyugtatja meg őket.

Nem állhatunk meg ott, hogy újra és újra rácsodálkozunk Jézus hatalmára és isteni erejéből fakadó cselekedeteire, hanem rá kell bíznunk magunkat, egész életünket az Úrra! Bíznunk kell abban, hogy akkor is velünk van Jézus, amikor ellenszélben haladunk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk, Urunk! Te jól tudod, hogy mi lakik az emberben, mi lakik a szívünkben. A te képmásodat hordozzuk magunkban, ami azt jelenti, hogy nem önmagunkért, hanem neked élünk. Életünk akkor válik igazi értékké, ha azt a te és az emberek szolgálatára szenteljük. Alakíts át minket akaratod szerint, hogy szívünk mindig a te szándékaidat keresse! Add nekünk a szívünket átformáló megtérés kegyelmét, hogy Fiadhoz hasonlóan életünket áldozzuk neked!

2020. január 8. – Szerda (Mk 6,34-44)

sze, 2020/01/08 - 00:00
Egy alkalommal Jézus nagy tömeget látott maga előtt. Megesett a szíve az embereken, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Ezért sok mindenre kezdte őket tanítani. Későre járt már az idő, amikor odaléptek hozzá tanítványai, és figyelmeztették: „A vidék elhagyatott, az idő is eljárt. Bocsásd el őket, hogy a környékbeli tanyákra és falvakba mehessenek, és ennivalót vegyenek maguknak!” Jézus azonban így válaszolt: „Ti adjatok nekik enni!” Azok megjegyezték: „Talán menjünk kenyeret venni kétszáz dénárért, hogy elláthassuk őket?” Erre Jézus megkérdezte: „Hány kenyeretek van? Menjetek, nézzetek csak körül!” Körülnéztek, és jelentették: „Öt kenyerünk és két halunk.” Ekkor meghagyta nekik, hogy csoportokban telepítsék le mindnyájukat a zöld gyepre. Le is telepedtek százas és ötvenes csoportokban. Jézus ezután fogta az öt kenyeret és a két halat, föltekintett az égre, és hálát adott. Majd megtörte a kenyereket, és tanítványainak adta, hogy osszák ki. A két halat is szétosztotta valamennyiük között. Mindnyájan ettek, és jól is laktak, sőt még tizenkét kosarat szedtek tele a kenyér és a hal maradékából; pedig ötezer férfi evett a kenyérből. Mk 6,34-44

Elmélkedés

A csodálatos kenyérszaporítás jelenete érdekes kifejezéssel kezdődik: Jézusnak „megesett a szíve az embereken” vagy miként más fordításokban szerepel „megszánta őket.” Ezt hallván első pillanatban talán valamiféle sajnálatra gondolunk, de másról van itt szó. A bibliai szóhasználatban ez valójában irgalmasságot, mégpedig Isten irgalmasságát jelenti. Az emberek iránti isteni irgalom és könyörület az, ami Jézust cselekvésre indítja. Először az igazság tanítására szomjazó népet tanítja, majd pedig jóllakatja az éhezőket. A mi Urunk nem áll meg a tehetetlen sajnálkozásnál, nem tartja megváltoztathatatlannak a helyzetet, hanem irgalmasságból cselekszik. A megoldást nem csak elméletben tudja, hanem rögtön fel is kínálja a jelenlévőknek, a rászorulóknak. Bár egyedül is cselekedhetne és végső soron a megoldás egyedül neki köszönhető, mégis megkívánja tanítványai közreműködését, segítségét is, amely az általa csodás módon megszaporított kenyerek kiosztásában mutatkozik meg.

A jelenet során az Úr irgalmassága mellett arra is érdemes felfigyelnünk, hogy Jézus másként tervezhette ezt a napot. Arra készült, hogy tanítványaival félrevonuljon, legalább egy napot velük töltsön, amikor váratlanul szembesül azzal, hogy mennyi ember kíváncsi rá, mennyien szomjaznak tanítására. Majd az idő múlásával látja azt is, hogy az embereknek nincs a pusztában elegendő élelmük. Az Úr nem menekül el a váratlan helyzetek elől, hanem hatékonyan segítséget ad. Soha ne tegyünk úgy, mintha nem látnánk mások nyomorúságát, hanem igyekezzünk minden helyzetben segíteni!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas mennyei Atyánk! A te gyermekeid vagyunk. Segíts úgy élnünk, hogy méltók legyünk arra, hogy szeretett gyermekednek nevezz bennünket, és mindig megőrizzük magunkban az istengyermekség kegyelmét. Segíts minket, hogy irgalmad és megbocsátásod által újjászülessünk! Isten Fia, Jézus Krisztus, hirdetted és elhoztad nekünk az Atya irgalmát! Taníts minket alázatra és igaz bűnbánatra! Szentlélek Isten, aki a kiengesztelődés forrása vagy! Világosíts meg minket, hogy minden szegényben és rászorulóban Jézust lássuk, akivel jót tehetünk, amikor irgalmasak vagyunk hozzá!

2020. január 7. – Kedd (Mt 4,12-17.23-25)

k, 2020/01/07 - 00:00
Amikor Jézus meghallotta, hogy (Keresztelő) Jánost fogságba vetették, visszatért Galileába. Elhagyta Názáretet, és a tengerparti Kafarnaumban telepedett le, Zabulon és Neftali vidékén, hogy beteljesedjék, amit Izajás próféta mondott: „Zabulon földje és Neftali földje, a tenger útja, a Jordán vidéke, a pogányok Galileája: A sötétben lakó nép nagy fényt lát, és fény virrad a halál honában s árnyékában ülőkre.” Ettől kezdve Jézus tanítani kezdett. Ezt hirdette: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” Bejárta egész Galileát. Tanított a zsinagógákban, hirdette a mennyek országa örömhírét, és meggyógyított a nép körében minden betegséget és minden bajt. Híre elterjedt egész Szíriában. Hozzá vittek mindenféle beteget, akik különböző fájdalmas betegségekben és bajokban szenvedtek: még ördögtől megszállottakat, holdkórosokat és bénákat is, és ő mind meggyógyította őket. Nagy népsereg követte Galileából, Dekapoliszból, Jeruzsálemből, Júdeából és a Jordánon túlról. Mt 4,12-17.23-25

Elmélkedés

A mai evangéliumot olvasva felmerül bennünk a kérdés: Ki az, aki felszólít minket, hogy térjünk meg, mert elközelgett a mennyek országa? Ki az, aki veszi magának a bátorságot és beleszól életünkbe, minden ember életébe? Ki az, aki elvárja tőlünk, hogy változtassunk életmódunkon, szakítsunk bűneinkkel, azaz térjünk meg? Ki az, aki magabiztosan hirdeti azt az örömhírt, hogy eljött közénk az Isten országa?

Azért szükséges feltennünk ezeket a kérdéseket és megtalálnunk rá a helyes választ, mert tudjuk, hogy az üzenetet annak hirdetője hitelesíti. Sosem hallgatnánk olyan személyre, aki megbízhatatlan és életvitele erkölcstelen. Mondhatna bármilyen szép dolgokat, nem vennénk azt soha komolyan. De egy hiteles személytől el tudjuk fogadni még az első pillanatban keménynek tűnő kéréseket is. Még azokat a kijelentéseket is, amelyek bűneinkre, hibáinkra emlékeztetnek minket.

Jézus szól hozzánk az evangéliumban, akinek személyét és mondanivalóját egyaránt megbecsüljük, mert szentnek tekintjük őt és szava mindenkor igaznak bizonyul. Jézus nem emberi bölcsességet fogalmaz meg számunkra, amire talán a magunk erejéből is rájönnénk, hanem feltárja számunkra az üdvösség feltételét. Ha a bűneinkhez ragaszkodunk, akkor folyamatosan eltávolodunk Istentől. Ha viszont megtérünk, akkor az üdvözítő Isten felé haladunk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, te újra meg újra hangsúlyozod, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. Ha megvizsgáljuk, melyik a legnagyobb, a neked leginkább tetsző erény, azt látjuk, hogy a hit. Igen, ennek ereje által készülünk fel arra, hogy belépjünk a Szentek Szentjébe. Hit nélkül, ó, dicsőség Ura, nem tettél volna értünk csodákat. Mielőtt csodát műveltél volna, azt akartad, hogy jóságoddal egyesítsük hitünket.

2020. január 6. – Hétfő, Urunk megjelenése (Vízkereszt) (Mt 2,1-12)

h, 2020/01/06 - 00:00
Amikor Heródes király idejében Jézus megszületett a judeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe, és tudakolták: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte.” Meghallotta ezt Heródes király és megrémült, s vele egész Jeruzsálem. Összehívatta a főpapokat és a nép írástudóit, és megkérdezte tőlük, hogy hol kell születnie a Messiásnak. Azok így válaszoltak: „A judeai Betlehemben, mert ezt írja a próféta: Te, Betlehem, Juda földje, bizony nem vagy a legkisebb Juda nemzetségei között, mert belőled jő ki a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek.” Erre Heródes titokban magához hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét. Aztán ezzel küldte őket Betlehembe: „Menjetek, tudakozódjatok szorgalmasan a gyermek felől, és ha megtaláljátok, jelentsétek nekem. Én is elmegyek, hogy hódoljak előtte!” Ők pedig, miután meghallgatták a királyt, elindultak. És lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük járt, míg meg nem állapodott a ház fölött, ahol a Gyermek volt. A csillagot meglátva nagyon megörültek. Bementek a házba, és ott látták a Gyermeket anyjával, Máriával. Földre borulva hódoltak előtte, majd kinyitották kincseszsákjaikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza országukba. Mt 2,1-12

Elmélkedés

Megváltónk és Üdvözítőnk

Sok keresztény ember lehorgonyoz a betlehemi jászol előtt. Számukra a legszebb vallási élmény a karácsony, a szeretet ünnepe, ezért úgy gondolják, hogy életük hajója megállhat, innen már nem kell tovább indulniuk. Megelégednek a karácsonyfák gyönyörű látványával, olykor hiányolják a havat, ha éppen nincs fehér karácsony, de ennél több nem hiányzik nekik. Örülnek annak, hogy az ünnepnapok idején nem kell munkába menniük, jobb esetben elsétálnak gyermekeikkel vagy unokáikkal a templomba, hogy megnézzék a betlehemet. A gyermeki lelkületből, amit Jézus többször is ajánl követőinek, ha több nem is, de annyi azért megmaradt bennük, hogy felnőttként is szívesen, hosszasan és elérzékenyülten nézegetik a jászolban fekvő Kisjézust. De ezen a ponton a legszívesebben megállnának, megállítanák az időt, végleg lehorgonyoznának. Miért is eveznének mélyebb vizekre? Miért is hajóznának a kereszthordozás, az áldozatvállalás vizeire? Az ilyen emberek valójában megtagadják önmaguktól a lelki fejlődés gyümölcseit, Jézust pedig örök gyermekségre ítélik. Mintha csak azt mondanák a betlehemi kisdednek: „Maradj csak mindig gyermek! Nem kell felnőnöd, mert még komoly erkölcsi igazságokat mondanál nekünk, amelyeket nem szívesen tartunk meg! Nem kell neked szenvedned és meghalnod a kereszten, mert még a végén tőlünk is hasonló önfeláldozást kívánnál!”

Talán érezzük és értjük, hogy mennyire komolytalan ez a gondolkodás a keresztény élettel kapcsolatban. És talán értjük azt is, hogy a mai napon ünnepelt napkeleti bölcsek a betlehemi kisded jövőjére, felnőtt korára, életének beteljesedésére irányítják a figyelmünket. Aki most még gyenge gyermekként fekszik a jászolban, valójában a világmindenség királya és az egész világ Ura, ő az Isten Fia, ő a szenvedést és a halált önként vállaló Megváltó. Ezekre a most még láthatatlan titkokra utalnak a bölcsek ajándékai. Az arany a királynak szól, a tömjén az istenségét hirdeti, a mirha pedig utalás a szenvedésére és halálára.

Talán érezzük és értjük, hogy nem mondogathatjuk örökké a szent Istennek, hogy aludj csak nyugodtan! Nem kívánhatjuk tőle, hogy jövő karácsonyig aludjon és lehetőleg ne zavarjon minket évközben! Nem énekelhetjük neki örökké, hogy küldjön rá álmot a nagy ég és aludjon tovább a szent Fiú, hiszen ennél még sokak karácsonyi slágere, a Csendes éj című dal is több igazságot fogalmaz meg. Vízkereszt napja, a napkeleti bölcsek ünnepe felébreszt minket a karácsonyi nosztalgiázásból. Ez a nap felnyitja szemünket, hogy a Kisjézusban ne csak egy gyermeket lássunk, hanem meglássuk benne a megváltót és az üdvözítőt, Megváltónkat és Üdvözítőnket. Igen, neki köszönhetem, hogy megszabadulhatok a bűntől és neki köszönhetem, hogy az üdvösségre juthatok. De ehhez fel kell szednem a horgonyt, ki kell eveznem a mély vízre, ahol valóban veszélyek fenyegetnek. A kísértések, a könnyelműség, a felelőtlenség veszélyei. De e veszélyek közepette sem vagyok egyedül, mert az Úr nem hagy magamra, nem hagyja el életem hajóját. Utunk során biztosan észre fogjuk venni, hogy az egykori Gyermek, a kisded Jézus felnőtt és közben mi is felnőttünk, lelkileg fejlődtünk. Ne ítéljük se őt, se önmagunkat örök gyermekségre! A gyermeki lelkület, az Istenre való ráhagyatkozás, az Istenben való gyermeki bizalom és a neki való engedelmesség nagyon fontos, de nem megállást, nem lehorgonyzást jelent, hanem szüntelen haladást és fejlődést.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A mai napon lélekben mi is elindulunk, hogy a napkeleti bölcsekhez hasonlóan felkeressünk téged, Megváltónkat. Hódolatunk jeleként nem értékes aranyat, tömjént vagy mirhát, hanem szívünk szeretetét adjuk át neked. Levetjük a fáradtság és a kényelem papucsát, s helyette felhúzzuk az elszántság csizmáját, amelyben mindig biztosak lépteink. Tudjuk, hogy aki Istenre hagyatkozik, az biztosan célhoz ér. Az öröm, az izgatottság egyre nagyobb a szívünkben, ahogyan közeledünk hozzád. Emberi szándékok és félrevezetések, téves útmutatások nem térítenek le minket utunkról, nem téríthetnek el minket vágyunktól. Tégy engem fáradhatatlanná, hogy megtaláljalak!

2020. január 5. – Karácsony utáni 2. vasárnap (Jn 1,1-18)

v, 2020/01/05 - 00:00
Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta; Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki. Jn 1,1-18

Elmélkedés

Az isteni titkok világa

Az evangéliumokat rendszeresen olvasó ember megszokhatta már János evangélista sajátos észjárását. Látásmódja, ahogyan a Jézus-eseményre emlékezik, azt vizsgálja és leírja, eltér a másik három evangélista, Máté, Márk és Lukács módszerétől. János megpróbál mindig az események mögé tekinteni, a titkok mögé pillantani. És itt a próbálkozás a lényeges. Nem fedi fel teljesen a titkokat, hiszen Isten titkairól van itt szó, amelyeket ember csak annyira érthet meg, amennyire azt az isteni kinyilatkoztatás engedi számára. János evangélista tiszteletben tartja az isteni titkok világát, de nem adja fel a kutatást és művének olvasóit is a szüntelen keresésre ösztönzi.

Jól érződik ez a látásmód evangéliumának elején, az Ige-himnuszban, amely Jézus születéséről szól. Igaz, nála szó sincs Betlehemről, istállóról, jászolról és angyalokról, sem a pásztorokat, sem a napkeleti bölcseket nem említi írásában, de mindennek ellenére ez a rész Jézus Krisztus születéséről szól. Annak a személynek időbeli születéséről, aki öröktől fogva létezik. „Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Minden őáltala lett.” – olvassuk az első sorokat. Rögtön eszünkbe jutnak a Biblia első könyvének, a Teremtés könyvének első szavai: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten Lelke lebegett a vizek fölött” (Ter 1,1-2). János aztán a világosság és a sötétség titkát próbálja megfejteni: „Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert.” A Teremtés könyve is hasonló gondolatokkal folytatódik: „Isten szólt: Legyen világosság!, és világosság lett. Isten látta, hogy a világosság jó. Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől” (Ter 1,3-4).

Bizonyossággal állíthatjuk, hogy az a Jézus, aki a történelmi idő egy bizonyos pontján megszületett, belépett az emberek számára élettérként szolgáló teremtett világba, jelen volt a világ kezdetekor, a teremtéskor is. Az ég és a föld, Isten teremtetlen és teremtett világa, láthatatlan és látható világa az idő egy pontján összeér. Isten végtelen hatalma egy gyermek gyengeségében láthatóvá válik. Isten végtelen szeretete emberközelségbe kerül. Az ember csodálata immár nem csak a teremtett világnak és a Teremtőnek szól, hanem az Isten Fiának is, aki emberré lett, s aki születésével újjáteremti a világot és elhozza minden ember számára az újjászületés lehetőségét.

Mindaz, amit Istenről, az ő személyéről, tulajdonságairól és cselekedeteiről hiszünk, az Jézusban vált láthatóvá, megtapasztalhatóvá számunkra. Kortársai, egykori tanítványai és apostolai a szemébe nézhettek, hallhatták szavát és akár megfoghatták a kezét. És mindez a másik oldalról is igaz. Az evangéliumi beszámolókból ismert számunkra, hogy mennyire megragadó volt, amikor Jézus valakinek a szemébe nézett, megszólított és meghívott valakit vagy kezével megérintett valakit, például egy-egy beteget. Az isteni és az emberi világ találkozásai ezek a pillanatok. Aki a világmindenség Urát keresi, annak Jézust kell keresnie! Aki Isten szeretetére vágyakozik, annak Jézust kell megtalálnia! Aki meg akar szabadulni bűneitől, annak Jézushoz, a Megváltóhoz kell járulnia! Aki az örök életre akar jutni, annak Jézusra kell bíznia életét!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te Istennél voltál, majd közöttünk éltél. Te az Atyától jöttél a világba, őt dicsőítetted meg életeddel és mindenkor az ő akaratát teljesítetted. Vállaltad, hogy emberré legyél, emberként élj és vállaltad az emberi halált is. Segíts minket, hogy észrevegyük közelségedet, jelenlétedet, szeretetedet! Segíts minket, hogy megtaláljunk téged, s vezess minket az Atyához! Maradj örökké köztünk, hogy szereteted állandóan bennünk legyen.

2020. január 4. – Szombat (Jn 1,35-42)

szo, 2020/01/04 - 00:00
Abban az időben (Keresztelő) János ott állt két tanítványával, és mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya!” Két tanítványa hallotta, hogy (János) ezt mondta, és követni kezdte Jézust. Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: „Mit kívántok?” Azok ezt felelték: „Rabbi – ami annyit jelent, hogy Mester – hol laksz?” „Jöjjetek, nézzétek meg!” – mondta nekik. Elmentek tehát vele, megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak. Ez a tizedik óra körül volt. A kettő közül, akik hallották ezt Jánostól és követték (Jézust), az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ő először testvérével, Simonnal találkozott, és szólt neki: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet”, és elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett, és így szólt hozzá: „Te Simon vagy, János fia, de Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni.” Jn 1,35-42

Elmélkedés

Keresztelő János Jézusról szóló tanúságtétele folytatódik a mai evangéliumban. János ezt mondja Jézusra mutatva: „Nézzétek, az Isten Báránya!” Ez a kijelentés egészen szíven találja azt a két tanítványt, akik ennek hatására követni kezdik Jézust. Az egyikük neve szerepel a történetben, ő András apostol. A másik pedig maga az evangélista, János apostol, aki tapintatosan elhallgatja saját nevét. Tudjuk, hogy ő jó néhány évtizeddel később írja meg evangéliumát, mégis sok évvel később is pontosan emlékszik a részletekre, még arra is, hogy melyik órában történtek az események. Hát persze, hogy emlékszik rá, hiszen ez volt az első találkozása Jézussal, amely pillanatot bizonyára sokszor felidézett magában.

E két tanítvány példája igazolja, hogy milyen nagy szükség van a Jézusról szóló tanúságtételre! Minden korban, napjainkban is. A keresztény életnek és a hit útjának kezdetén elhangzik egy szó. Egy olyan elgondolkodtató szó, amely új irányt jelöl ki az ember számára. Ez sok esetben a régi szokások teljes elhagyását jelenti, valamint azt, hogy az ember bizalommal rálép egy olyan útra, amelyen az Úr vezeti. Ne tétovázzunk és ne halogassuk az indulást! Az egykori tanítványokhoz hasonlóan induljunk mi is és nézzük meg, hol lakik Jézus! Majd meglátjuk, milyen nagy kincs az, hogy megosztja velünk életét!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Istenem! Jól tudom, hogy te minden ember szívében elültetted a szeretetet, az én szívembe is. Taníts engem a helyes szeretetre, az önfeláldozó szeretetre, az önzetlen szeretetre. A szeretet hassa át életem és minden cselekedetem! A szeretet mindennapi gyakorlásában találjam meg életem értelmét! A szeretet törvénye érintsen meg engem isteni kegyelemként!

Oldalak

© 2011 Római Katolikus Egyházközség, Jászfényszaru - Minden jog fenntartva