Napi evangélium

Feliratkozás Napi evangélium hírcsatorna csatornájára Napi evangélium
Napi Evangélium RSS
Frissítve: 48 perc 29 másodperc

2018. április 5. – Csütörtök (Lk 24,35-48)

cs, 2018/04/05 - 00:00
Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.” Lk 24,35-48

Elmélkedés

Újabb jelenésről olvasunk az evangéliumban, most az apostolok közösségének jelenik meg a feltámadt Krisztus. Talán egy kicsit elcsodálkozunk azon, miért nem nekik jelent meg elsőként Jézus? Ők voltak hozzá a legközelebb, őket személyesen Jézus választotta ki, hogy tanúi legyenek, miért nem nekik jelent meg legelőször? A sírhoz siető asszonyok már találkozhattak vele, az emmauszi két tanítvány is felismerhette őt, amikor megtörte számukra a kenyeret, de az apostoloknak csak e jelenések után jelenik meg az Úr. Ennek okát aligha fogjuk megismerni. Mindenesetre az biztos, hogy a feltámadt Krisztus akkor jelenik meg, amikor akar, és annak jelenik meg, akinek ő meg akarja mutatni magát. Jelenéseiben nem korlátozhatja senki ember, és nem korlátozhatják őt fizikai akadályok. Nem akadály tehát az sem számára, hogy olyan helyiségben jelenjen meg, amelynek zárva van az ajtaja.

Az a tény, hogy ebben az esetben egy nagyobb létszámú csoport van jelen, azt igazolja, hogy nem egyes személyek képzelődéséről van szó. Ezt további két dolog erősíti meg: egyrészt az Úr megmutatja kezén és lábán azokat a sebhelyeket, amelyeket a keresztre feszítéskor szerzett, másrészt eszik, ételt vesz magához, amit a jelenlévők láthatnak.

E jelek segítségével az apostolok eljutnak a hitre, de az ő esetükben sem beszélhetünk gyorsaságról, ők is csak lassan, fokozatosan jutnak el annak felismerésére, hogy valóban a Feltámadott mutatja meg nekik önmagát.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyám! Kifejezem hálámat, hogy meghívtál szolgálatodra. Egyetlen jutalomért, az örök üdvösségért fáradozok, s tudom, hogy ennek elnyeréséért érdemes mindent megtennem. Elismerem, hogy bűnös vagyok, aki a te kegyelmeddel mégis felemelkedhetek elesettségemből. Légy hozzám irgalmas! Légy hozzám nagylelkű! Légy velem megbocsátó!

2018. április 4. – Szerda (Lk 24,13-35)

sze, 2018/04/04 - 00:00
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.” Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben. Lk 24,13-35

Elmélkedés

Az emmauszi tanítványok esetében is megfigyelhetjük, hogy nem azonnal, hanem fokozatosan jutnak el a felismerésre és a hitre. Órákon át együtt vannak Jézussal, aki melléjük szegődik az Emmausz felé vezető úton. Órákon keresztül hallgatják őt, amint magyarázza a szenvedő messiásról szóló jövendöléseket, mégsem ismerik fel, hogy az Úr az útitársuk. Később ők maguk mondják, hogy lángolt a szívük miközben hallgatták őt, időközben megszűnik már csalódottságuk és reménytelenségük, mégis mindvégig idegennek tartják azt, aki velük halad.

Aztán amikor hívásukra az „idegen” betér otthonukba és asztalhoz ül velük, akkor történik a fordulat. Jézus úgy veszi a kezébe és úgy töri meg a kenyeret, ahogyan arra senki más nem képes. Egy „idegen” nem tudja így megtörni a kenyeret. A mozdulat olyannyira sajátos, hogy ennek hatására felnyílik a szemük és felismerik a Feltámadottat.

A két tanítvány esetét olvasva végigizgulom a történetet és szüntelenül csak arra gondolok, hogy mikor fogják már végre felismerni Jézust? De hiába siettetném az eseményeket, mindenkinek végig kell járnia a maga útját. Nekem is. A két emmauszi tanítvány nem találja egyik pillanatról a másikra magát otthonában, az asztalnál, hanem végig kell járniuk a saját útjukat. Nekem is végig kell járnom a saját utamat, hogy eljussak a hitre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Kérünk, Urunk, Istenünk, taníts meg bennünket arra, hogy helyesen kérjük tőled azt, ami javunkra szolgál! Te kormányozd életünk hajóját magad felé, minden viharvert lélek csendes kikötője! Mutasd meg az irányt, amerre mennünk kell! Újítsd meg bennünk az engedelmesség lelkületét!

2018. április 3. – Kedd (Jn 20,11-18)

k, 2018/04/03 - 00:00
Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” – vagyis Mester. „Ne tartóztass! – felelte Jézus. – Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent. Jn 20,11-18

Elmélkedés

A húsvéti beszámolók nagyon őszintén írják le a szereplők érzéseit és gondolatait, s ebből kiderül, hogy ők is csak lassan jutnak el a feltámadásba vetett hitre. A mai evangéliumi rész szereplője Mária Magdolna, aki Jézus sírjához megy húsvét hajnalán. A sír üres, a halott Krisztust nem találja ott, ezért sírni kezd. A két angyal kérdésére válaszolva nagyon őszintén elmondja, hogy mit gondol a történtekről, mi a lehetséges magyarázat arra, hogy az Úr holtteste nincs ott, ahová elhelyezték a temetés napján. Ezt mondja: „Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették”, aztán csak sír tovább.

Ekkor jelenik meg Jézus, akit azonban nem ismer fel. Ő is azt kérdezi, hogy miért sír. Mária Magdolna azt hiszi, hogy a sírkert gondozásával megbízott kertész áll előtte, ezért nyomban azt feltételezi, hogy bizonyára ő vihette el Jézus testét, vagy ha nem ő, akkor talán tudja, talán elárulja, hogy ki lehetett. Milyen őszintén elmondja gondolatait! Ezek a gondolatok és feltételezések azonban nem vezetik őt a megoldáshoz, mert gondolatai mindvégig a halott Krisztus körül forognak. Krisztus holttestét keresi, azt akarja tudni, hogy hol lehet a halott Jézus.

A megoldást, a fordulatot az jelenti számára, amikor az Úr nevén szólítja őt, akkor nyílik fel szeme és ismeri fel a vele beszélgető személyben a feltámadt Krisztust. A hit útján, a felismerés útján én sem szaladhatok, hanem csak lépésről lépésre, lassan haladhatok.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, csodálatos gondviselésed által mindannyian arra vagyunk hivatva, hogy Krisztus testének tagjaivá váljunk. Minden egyes tagnak öröktől fogva meghatároztad a maga feladatát, számolva minden ember adottságával. Ebben a rendben örök előrelátásoddal részemre is kijelöltél egy helyet, ahol szolgálnom kell. Uram, készen állok erre a szolgálatra! Kívánj tőlem akár csöndes, hangtalan munkát, akár hősi elszántságot, nagy áldozatokat: követlek, Uram!

2018. április 2. – Húsvéthétfő (Mt 28,8-15)

h, 2018/04/02 - 00:00
Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.” Még úton voltak, amikor néhány őr bement a városba, és jelentette a főpapoknak a történteket. Ezek a vénekkel együtt tanácsot tartottak. Úgy határoztak, hogy sok pénzt adnak a katonáknak, és meghagyják nekik: „Mondjátok azt, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és ellopták a holttestet. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket.” Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók között. Mt 28,8-15

Elmélkedés

A mai evangélium első és második része élesen elhatárolódik egymástól. Először azokról az asszonyokról olvasunk, akik húsvét hajnalán Jézus sírjához mennek, de ott csak az üres sírt találják. Azonnal visszaindulnak, szeretnék mielőbb közölni a hírt az apostolokkal. Útközben a feltámadt Krisztus jelenik meg nekik. Örömteli találkozás ez számukra, amely megerősíti hitüket. Lám, személyesen is meggyőződhettek arról, hogy az Úr valóban él, feltámadt a halálból. Amikor megérkeznek az apostolokhoz, bizonyára nem csak az üres sírról beszélnek nekik, hanem élményükről, találkozásukról is.

Jézus sírjánál mások is vannak, immár harmadik napja őrzik azt a katonák. Ők is látják az üres sírt, de nem tudják annak okát. Ők azért vannak itt, mert megbízták őket, munkájukért fizetséget kapnak. Különösebben nem is érdekli őket, hogy mi történhetett, de furcsának tartják az esetet. Úgy érzik, hogy mielőbb megbízóikhoz kell sietniük és értesíteniük kell őket a holttest eltűnéséről. A főtanács tagjait meglepi a katonák beszámolója, ők is tanácstalanok. A történtek magyarázataként azt találják ki, hogy a katonák mondják azt, hogy a tanítványok éjnek idején elvitték Jézus holttestét a sírból.

Mi pedig a két történetet hallva elgondolkodhatunk azon, hogy melyiket tartjuk hitelesnek és hihetőnek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Úr Jézus, köszönjük, hogy közöttünk való jelenléteddel ajándékozol meg. Utunkon erősítesz és bátorítasz. Add, hogy mélyen tudatában legyünk jelenlétednek. Küldő szavadra örömmel válaszoljunk minden cselekedetünkkel. Adj nekünk bölcsességet és alázatot, hogy felismerjük jelenlétedet más testvéreink között is. Tégy eggyé bennünket!

2018. április 1. – Húsvétvasárnap, Urunk feltámadása (Jn 20,1-9)

v, 2018/04/01 - 00:00
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt, és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. Jn 20,1-9

Elmélkedés

A találkozás reményében

A nagyböjt negyven napig tartó időszaka befejeződött, megérkeztünk húsvét ünnepéhez, amely nap a feltámadás ünnepe. Tekintetünk két irányba is néz ezen az ünnepen, a múlt és a jövő felé. Egyrészt visszatekintünk a múltbeli eseményre, az Úr Jézus halálból való feltámadására, másrészt reménnyel tekintünk a jövő felé, amikor mi is feltámadunk majd a halálból a mindenható Isten hatalmának köszönhetően. Magától értetődő, hogy az ünnep örömmel tölti el szívünket, mert Krisztus halálon aratott győzelme azt is jelenti, hogy mi sem fogunk örökké a halál országában maradni, hanem Isten feltámasztja testünket és újra egyesíti azt halhatatlan lelkünkkel. Amikor ez megtörténik, akkor vele élhetünk majd az örök boldogságban, amelyet mennyországnak nevezünk.

Húsvéti örömünk nem egyetlen napig tart, hanem ötven napon át, egészen pünkösd ünnepéig, a Szentlélek eljövetele napjáig, sőt még tovább is, hiszen minden vasárnap a szentmisében ünnepélyes formában elevenítjük fel az Úr húsvéti titkát, azaz megváltó halálának és üdvözítő feltámadásának eseményét. Szándékosan nem többes számban beszélek, azaz nem húsvéti eseményekről, hiszen Jézus halála és feltámadása elválaszthatatlan egymástól, a megváltás műve egyetlen eseményének kell neveznünk.

A mai ünnep és a következő hetek arra hívnak minket, hogy mi is keressük az Urat, találkozhassunk vele, a Feltámadottal, és várjuk azt, hogy nekünk is élőként mutassa meg magát. A húsvéti időszak evangéliumi részletei visszavezetnek minket az Úr húsvétja utáni napokba, amikor sorra megjelent az asszonyoknak, a tanítványoknak és az apostoloknak. E találkozások megerősítették őket abban, hogy mindaz igaz, amit Jézus korábban állított magáról. Igaz, hogy ő az Isten Fia, aki megváltásunkért jött el emberi világunkba. Lassan megértik, hogy az ő keresztáldozata nem kudarc, hanem Isten üdvözítő tervében szereplő cselekedet. A találkozások során megértik saját küldetésüket is: el kell indulniuk, hogy tanúságot tegyenek mindarról, amit Mesterük mellett három éven át megéltek és legfőképpen tanúságot tegyenek a legnagyobb csodáról, az ember számára felfoghatatlan titokról, a feltámadásról.

Bizonyára az egykor tanúságtételre induló apostolok is megtapasztalták azt a nehézséget, amit az Egyház évszázadai során szintén átéltek az igehirdetők: nem könnyű, nem egyszerű erről a húsvéti titokról beszélni, hiszen csak az képes erre, aki maga is találkozott a Feltámadottal. Enélkül nem volna hiteles a tanúságtétel. És az is igaz, hogy azok számára, akik elsőként hallották az apostolok bátor szavait az Úr feltámadásáról, nem volt könnyű elfogadniuk, elhinniük a hallottakat, miként minden kor emberének meg kell küzdenie ezzel a nehézséggel. Ugyanis arról van szó, hogy semmi nem helyettesítheti az Úrral való találkozást, amely személyes hitélmény, s amely a hit útjának kezdete mindenki számára.

Az a vágy él tehát bennünk, hogy találkozzunk a Feltámadottal. Hol és hogyan találkozhatunk vele? Helyes az az első gondolat, hogy induljunk a keresésére, miként egykor az asszonyok is ezt tették húsvét hajnalán, s keresésüknek az lett a jutalma, hogy az Úr megjelent nekik. Az is helyes, ha az apostolokhoz hasonlóan összegyűlünk a közös imádságra, lehet ez például a szentmise, és így várjuk, hogy az Úr eljöjjön közénk. Mert a szentmisében az Úr valóságosan jelenvalóvá válik köztünk az átváltoztatott kenyérben és borban, tehát a szentmisén való részvételünk is biztos lehetőség arra, hogy találkozzunk Jézussal. Harmadszor pedig az is jó kiindulópont, hogy újra és újra átgondoljuk a húsvéti eseményt, megpróbáljuk megérteni ennek üzenetét, miként ezt az Emmausz felé tartó két tanítvány is tette. Lényeges, hogy hozzájuk hasonlóan mi is hívjuk otthonunkba Jézust, aki nekünk is élőként, feltámadottként mutatja meg magát. A húsvéti találkozások néhány lehetősége ez, amelyekkel élhetünk, ha valóban él bennünk a feltámadt Krisztussal való találkozás vágya. A találkozás reményében induljunk húsvéti utunkon!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Mi lelkileg vak, sötétben botorkáló emberek vagyunk nélküled. Add meg nekünk a hitet, hogy feltámadásod részesei és tanúi legyünk! Ahogy egykor a tanítványok, mi is keresünk az üres sírban, szürke hétköznapjainkban, monoton munkánkban, kiüresedett kapcsolatainkban, meg nem valósult céljainkban. De hamar be kell látnunk, hogy hit nélkül nem találunk rád. Erősítsd bennünk a hitet, hogy megértsük kereszthalálod és feltámadásod üzenetét, erősítsd bennünk a hitet, hogy fel tudjunk ismerni téged a mindennapokban!

2018. március 31. – Nagyszombat, Húsvét vigíliája (Mk 16,1-7)

szo, 2018/03/31 - 00:00
Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme drága keneteket vásároltak, és elmentek, hogy megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján, kora reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek. Ezt mondták egymásnak: „Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. Bementek a sírba, és egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült jobb felől. Megrémültek, de az megszólította őket: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt van a hely, ahová temették. Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába. Ott meglátjátok majd őt, amint megmondta nektek.” Mk 16,1-7

Elmélkedés

A húsvét titka

Tegnap, nagypénteken, az Úr kereszthalálának napján a kereszt titkáról, az emberi bűn és ítélkezés titkáról, a megváltás titkáról, a megbocsátás titkáról elmélkedtünk. Ma, húsvét vigíliáján ezeket a gondolatokat folytassuk az élet, a feltámadás, az újjászületés titkáról. A húsvéti szertartás e titkok megértéséhez vezet minket.

A szertartás a tűzszenteléssel kezdődik, majd pedig a tűzről meggyújtjuk a húsvéti gyertyát. Ezt a feltámadt Krisztust jelképező gyertyát visszük a sötét templomba, majd pedig ennek lángjáról gyújtják meg a hívek saját gyertyáikat ezzel jelezvén, hogy a feltámadás, az újjászületés egyetlen forrása a feltámadt Krisztus. Az ő fényét, az ő világosságát, az ő személyét fogadjuk az életünkbe, hogy végre megszűnjön körülöttünk a sötétség, a bűn sötétsége. A feltámadt Krisztus fényt hoz az életünkbe, megújítja azt, reményt ébreszt bennünk. Fényt, megvilágosodást hoz azoknak, akik részesednek a keresztségben és elindulnak a hit útján. Fényt és megújulást hoz az Egyház életébe, amely az újonnan megkereszteltekkel növekszik és hitében megerősödve indul, hogy újult erővel hirdesse: Krisztus legyőzte a halált. Krisztus feltámadt!

A húsvéti szertartás a húsvéti öröménekkel folytatódik, amely összefoglalja a megváltás lényegét, az emberi bűnt és Isten tetteit, amelyek a megbocsátást közvetítik az ember felé. Ezt követően az ószövetségi olvasmányokban felidézzük üdvösségünk történetét a teremtéstől kezdve egészen addig, hogy az idők teljességében Isten elküldte a világba Fiát, Jézust. Az ünnepi szertartás evangéliuma már az üres sírhoz vezet minket, amelyet mi is jelnek tekintünk, hitet ébresztő és hitet erősítő jelnek. Az igeliturgia után megújítjuk keresztségi fogadalmunkat, felélesztjük magunkban azt a kegyelmet, amely az Úr Jézus halálának és feltámadásának köszönhetően árad ránk.

De térjünk vissza az üres sírhoz, a húsvéti örömhírhez és üzenethez! Márk evangélista három asszonyt említ, akik a szombat elmúltával azonnal Jézus sírjához indulnak. Pénteken az ünnep közeledte miatt már nem volt idő arra, hogy a holttestet, Krisztus keresztről levett testét a szokásoknak megfelelően bebalzsamozzák, ezt akarják utólag pótolni. Miközben a sír felé haladnak, gondolatban már ott is vannak, hiszen arról a gyakorlati dologról beszélgetnek, hogy miként fogják elhengeríteni a sír bejáratánál lévő követ, asszonyi erejüket gyengének vélik ehhez. A sírhoz érve azonban meglepetés várja őket. Amit eddig ténykedésük akadályának gondoltak, az már nem áll útjukban, a követ valaki elmozdította a sírtól. Ezután jön az újabb meglepetés. Amikor belépnek a sírbarlangba egy fehér ruhás ifjút látnak, akiről első pillanatban elképzelni sem tudják hogyan került oda. Újabb meglepetés, hogy a számukra ismeretlen ifjú ismeri szándékukat és ismeri az elmúlt napok eseményeinek történéseit. A fehér ruhás személy, aki egy isteni hírnök, egy angyal lehetett, tudja, hogy a kereszten meghalt Krisztust keresik. Ezután hangzik a meglepetést okozó üzenet: Krisztus feltámadt, nincs itt! Majd láthatják a bizonyítékokat: a halotti leplek a sírban vannak, de az Úr teste nincs ott, mert Isten feltámasztotta őt a halálból. A küldött rögtön megbízást ad az asszonyoknak, siessenek a tanítványokhoz és mondják el nekik az Úr feltámadásának hírét.

Most, húsvét éjszakáján az egész Egyházzal együtt hálát adunk Istennek a megváltásért és örvendezünk Urunk feltámadásának. Az üres sírnál mi is megérthetjük küldetésünket: Induljunk és legyünk a feltámadás hirdetői!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, megváltó Jézusom, egykor a tanítványok is csak lépésről lépésre jutottak el a hitre, annak ellenére, hogy te már mindent elmondtál nekik előre. Látod, én is csak botorkálva, néha megállva, máskor pedig nagy lendülettel közeledem hozzád. Segíts megértenem kereszted és feltámadásod titkát! Tudom, hogy ehhez hitre van szükségem. De azt is tudom, hogy minden, amit kapunk, egyedül a te jóságodnak köszönhető, ezért kérlek, légy hozzám kegyelmes és erősítsd bennem a hitet! Erősítsd bennem a feltámadás és az örök élet hitét!

2018. március 30. – Nagypéntek (Jn 18,1-19,42)

p, 2018/03/30 - 00:00
Abban az időben Jézus kiment tanítványaival a Kedron völgyén túlra, ahol egy kert volt, s bement oda tanítványaival. Ezt a helyet ismerte Júdás is, aki őt elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. Júdás kapott egy csapat katonát, valamint a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, és kiment velük oda lámpákkal, fáklyákkal, fegyverekkel fölszerelkezve. Jézus tudott mindent, ami rá várt. Eléjük ment tehát és megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Jézus erre így szólt: „Én vagyok.“ Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. Mikor azt mondta nekik: „Én vagyok”, meghátráltak és a földre estek. Ezért újra megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Azok ezt válaszolták: „A názáreti Jézust.” Erre Jézus így szólt: „Megmondtam már, hogy én vagyok. Ha tehát engem kerestek, engedjétek el ezeket!” Így beteljesedett, amit korábban megmondott: „Senkit sem veszítettem el azok közül, akiket nekem adtál.” Simon Péternél volt egy kard. Kirántotta, és a főpap szolgájára sújtott vele: levágta a jobb fülét. A szolgának Malkusz volt a neve. De Jézus rászólt Péterre: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Ne igyam ki talán a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?” Ekkor a csapat, az ezredes és a zsidó szolgák elfogták Jézust, és megkötözték. Először Annáshoz vezették, mert ő apósa volt Kaifásnak, aki abban az évben főpap volt. Ő adta a zsidóknak azt a tanácsot, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, ezért bemehetett Jézussal a főpap udvarába, Péter meg kint várakozott a kapu előtt. A másik tanítvány, aki ismerőse volt a főpapnak, visszajött, szólt a kapuban őrködő lánynak, és bevitte Pétert. A kaput őrző szolgáló közben megjegyezte: „Talán te is ennek az embernek a tanítványai közül vagy?” Ő azt felelte: „Nem vagyok!” Mivel hideg volt, a szolgák és a fegyveresek tüzet raktak, hogy fölmelegedjenek. Péter is köztük álldogált, és melegedett. A főpap eközben tanítványai és tanítása felől faggatta Jézust. Jézus ezt válaszolta neki: „Én a világhoz nyíltan beszéltem. Mindig a zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam semmit. Miért kérdezel hát engem? Kérdezd azokat, akik hallották, amit beszéltem. Íme, ők tudják, hogy miket mondtam!” E szavakra az egyik ott álló szolga arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Jézus ezt mondta neki: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont jól, akkor miért ütsz engem?” Ekkor Annás megkötözve elküldte őt Kaifás főpaphoz. Simon Péter még mindig ott állt, és melegedett. Újra megkérdezték tőle: „Talán te is az ő tanítványai közül vagy?” Ő így felelt: „Nem vagyok!” A főpap egyik szolgája, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét, megjegyezte: „Nem téged láttalak én a kertben ővele?” De Péter ismét tagadta; és ekkor mindjárt megszólalt a kakas. Kaifástól tehát elvezették Jézust a helytartóságra. Kora reggel volt. A zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és elkölthessék a húsvéti bárányt. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és megkérdezte: „Mivel vádoljátok ezt az embert?” Azok azt felelték: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedbe!” Pilátus ezt mondta: „Vigyétek el, és ítélkezzetek fölötte ti a saját törvényetek szerint!” A zsidók ezt válaszolták neki: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk!” Így beteljesedett, amit Jézus arról mondott, hogy milyen halállal fog meghalni. Pilátus visszament a helytartóságra, maga elé hívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy-e a zsidók királya?” Jézus így válaszolt: „Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus ezt felelte: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Ekkor Jézus így szólt: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna az országom, szolgáim harcra kelnének, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innét való.” Pilátus megkérdezte: „Tehát király vagy?” Jézus így felelt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!” Erre Pilátus azt mondta: „Mi az igazság?” E szavak után Pilátus újra kiment a zsidókhoz és ezt mondta nekik: „Én semmi vétket sem találok benne. Szokás azonban nálatok, hogy húsvétkor valakit szabadon bocsássak. Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?” De ők ismét kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabást!” Barabás rabló volt. Ekkor Pilátus fogta Jézust, és megostoroztatta. A katonák tövisből koszorút fontak, a fejére tették, és bíborszínű köntöst adtak rá. Azután eléje járultak, és így gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!” És közben arcul verték. Pilátus ezután újra kiment, és így szólt hozzájuk: „Íme, elétek vezetem őt, hogy megtudjátok: nem találok benne semmi vétket.” És kijött Jézus, töviskoronával, bíborruhában. Pilátus pedig így szólt: „Íme, az ember!” A főpapok és a szolgák, mihelyt meglátták őt, kiáltozni kezdtek: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” Pilátus azt mondta nekik: „Vigyétek, feszítsétek őt ti keresztre, mert én semmi vétket sem találok benne!” De a zsidók ezt felelték: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát!” Amikor Pilátus meghallotta ezt, még jobban megijedt. Visszament a helytartóságra, és újra megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy?” De Jézus nem válaszolt neki semmit. Erre Pilátus azt mondta neki: „Nem felelsz nekem? Talán nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, vagy arra, hogy elbocsássalak?” Erre Jézus azt mondta: „Semmi hatalmad sem volna fölöttem, ha onnan felülről nem kaptad volna. Ezért annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bűne.” Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék. Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam, megírtam.” A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit, négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették. Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány. Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét. A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.” Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust. Jn 18,1-19,42

Elmélkedés

A kereszt titka

Krisztus halála, halálának értelme csak részben érthető számunkra. A kereszt olyan titok hordozója, amelyet csak a túlvilágon tár fel számunkra, értet meg velünk Isten. Pilinszky János rövid, tömör mondatokban írja le Pilátus című versében az egykori római helytartó és Jézus találkozását, kettőjük érzéseit és gondolatait.

„Kemény vagy, hivatalból.

Elítélsz, hivatalból.

Rámnézel, hivatalból.

Rádnézek mindörökre –

rádnézek mindhiába.

Itt állok mindörökre –

itt állok mindhiába.

Fölmentelek mindörökre.”

Nagyon elgondolkodtatóak ezek a rövid megfogalmazások. Pilátus hivatalból cselekszik. Neki joga van ítélkezni, joga van kimondani valakire a halálos ítéletet. A zsidóknak ehhez nem volt joga, mert a Római Birodalom fennhatósága alatt álltak és rájuk is vonatkoztak a római törvények. Sok mindenben ítélkezhettek saját törvényeik szerint, de halálos ítéletet nem mondhattak ki senkire. Vallási felfogásuk szerint Jézus istenkáromlást követett el azzal, hogy Isten Fiának nevezte magát, ezért halált érdemel. A zsidók azért viszik Pilátus elé Jézust, hogy vele mondassák ki a halálos ítéletet. És Pilátus ezt megteszi, mert nem tud kibújni hivatalának ruhájából. Próbálkozik ugyan Jézus megmentésével, mert nem akar beleavatkozni egy vallási vitába, de amikor azzal fenyegetik, hogy nem a császár barátja, akkor enged a kérésnek és elrendeli Jézus keresztre feszítését. Pilátusnak joga lett volna felmentő ítéletet hozni, de nem volt hozzá bátorsága, attól félt, hogy lázadás törne ki.

Pilátus ítéletében benne van mindannyiunk ítélkezése is. Valahányszor megtagadjuk Istent és nem veszünk tudomást szeretetéről és törvényeiről, akkor ítéletet mondunk Jézus felett. Minden bűnünkkel, Istennel való szembefordulásunkkal elítéljük Jézust, mintha csak mi is azt követelnénk, kiáltanánk, hogy „Keresztre vele!” Igen, az ember képes halálra ítélni és megölni a Istent, mert nem gondol arra, hogy cselekedeteiért felelős, azoknak következménye lehet. Mert azt gondolja, legyőzheti Istent. Mert nem gondol arra, hogy Isten időnként gyengének, legyőzhetőnek mutatkozik, de a végső szó az övé. Eljön majd az idő, amikor ő fog ítélkezni.

Jézus hiába várja a könyörületet Pilátustól, nem kapja meg. Napjaink szenvedő embereiben, a szegényekben és a nélkülözőkben is hiába várja mások könyörületét, elfordulnak tőle. Nem a nélkülözőtől való elfordulás ez, hanem Krisztustól is. A könyörület, a szánalom, az együttérzés megtagadása. Isten újra és újra odaáll az ember elé, az ember pedig könyörtelenül elfordítja tőle arcát. Pilátus előtt Jézus arra gondol, hogy felmenti őt bűne, gyávasága miatt. És felmenti azokat is, akik Pilátus ítélőszéke elé kényszerítették őt. Felmenti Júdást is, aki elárulta. Felmenti a katonákat is, akik keresztre feszítették. Irgalmas Istenként ez az ő válasza az emberi gyűlöletre és gyilkos szándékra. És reményünk szerint felment majd minket is.

Az ítélkezés helyszínéről gondolatban továbbmegyünk, elkísérjük Jézust a keresztúton. A kereszt alatt állva hallhatjuk, hogy Jézus életének utolsó pillanataiban kimondja a felmentő ítéletet, amikor így fohászkodik az Atyához: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23,34). Ez a felmentő ítélet, ez a megbocsátás is a kereszt titka.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézusom, amikor feltekintek keresztedre, nem csak egy meggyötört, megalázott embert látok. Amikor feltekintek keresztedre, akkor az Atyát megdicsőítő Istenfiút látom. Hiszem, hogy szenvedésed nem volt értelmetlen. Hiszem, hogy kereszthordozásoddal nekünk embereknek akartál példát mutatni, feltámadásoddal pedig reményt adni. Adj erőt, hogy életem során ne a földre, hanem mindig felfelé, a te országodra tekintsek! Vezess engem az üdvösségre!

2018. március 29. – Nagycsütörtök (Jn 13,1-15)

cs, 2018/03/29 - 00:00
Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted”. De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” Jn 13,1-15

Elmélkedés

Az Úr ajándéka

Nagycsütörtökön az esti szentmise keretében emlékezünk meg az Úr Jézus utolsó vacsorájáról. Az evangélium segítségével felidézzük ennek az ünnepi étkezésnek a különleges eseményét, amikor Jézus megmosta apostolai lábát. Cselekedete önmagáért beszél, annak jelentőségét azonnal meg is értették az apostolok, de az Úr mégis szükségesnek tartja, hogy megmagyarázza azt. Nem uralkodni akar, hanem szolgálni, ezért vállalja a szolgák feladatát. És példát akar mutatni, hogy követői se uralkodásra törekedjenek, hanem mindenkor szolgáló lelkülettel, az Úr Jézustól tanult alázattal közeledjenek mindenkihez.

Az utolsó vacsora része továbbá az Úr másik cselekedete, az Oltáriszentség, az Eucharisztia alapítása. A vacsora közben Jézus a kenyeret saját testeként, a bort saját véreként nyújtotta a jelenlévőknek. Cselekedetét itt is az a parancs követte, hogy halálának és feltámadásának emlékezetére ugyanezt tegyék majd övéi. Nem tudhatjuk, hogy abban a pillanatban az apostolok, akik részt vettek az utolsó vacsorán, mennyit értettek meg a hallottakból. De abból, hogy már a keresztény közösség tagjai a kezdetektől fogva fontosnak tartották, hogy az Úr feltámadásának napján összegyűljenek és együtt adjanak hálát, közösen ünnepeljék az Eucharisztiát, vagyis a kenyértörést, arra következtethetünk, hogy megtették, amit Jézus kért tőlük, tehát kis idővel később, a húsvéti események fényében, a feltámadás ismeretének fényében már megértették mind az Úr cselekedetének jelentőségét, mind saját feladatukat.

Az Eucharisztia alapítása elővételezi a húsvéti eseményt, a Getszemáni-kertben kezdődő haláltusát, a kereszthordozást a Golgotáig, Krisztus halálát és feltámadását. Éppen ezért, amikor a szentmisében jelenvalóvá tesszük az utolsó vacsorán történteket, akkor felidézzük ezeket az eseményeket, hogy megváltásunk titka életté váljon bennünk.

Az Oltáriszentség jelentőségével kapcsolatban két dolgot jegyezzünk meg. Az első: az Eucharisztia Jézus üdvözítő jelenléte a hívők közösségében és a hívő egyénekben. Amikor ugyanis a szentmisét ünnepeljük és azon részt veszünk, akkor nem csupán emlékezünk a megváltás eseményeire, hanem megújul Krisztus áldozata az Egyházban és bennünk. Amikor a szentmisét bemutató pap kimondja az átváltoztatás szavait, megismétli ugyanazokat a szavakat, amelyeket az Úr mondott az utolsó vacsorán, akkor Jézus valóságosan jelenvalóvá válik testével és vérével a kenyérben és a borban. Ezt a titkot, ezt a valóságot azonban nem testi szemünkkel látjuk, hanem hitünkkel fogjuk fel. Az Egyház szolgálata, a papok szolgálata teszi jelenvalóvá az Urat, aki aztán a hívők életében is jelenvalóvá válik annak köszönhetően, hogy szent testét magukhoz veszik a szentáldozásban.

A második lényeges szempont: Az Eucharisztia, mint lelki táplálék mind az Egyház, mind az egyének számára a legdrágább kincs. Ebből él az Egyház közössége és ebből él a hívő ember. Úgy tekintünk rá, mint az Úr ajándékára, szeretetből adott ajándékára, amelyben nem a halott, hanem az élő, a feltámadt Krisztus van jelen, hogy minket éltessen, bennünk éljen. Valahányszor részt veszünk a szentmisén és magunkhoz vesszük Krisztus testét a szentáldozáskor, gondoljunk arra, hogy Isten szeretetből adja nekünk önmagát.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te az utolsó vacsorán önmagadat, testedet és véredet adtad a kenyérben és a borban, és úgy rendelted, hogy életed és áldozatod folytatódjon tanítványaid életében. Szent tested az Atyának szóló áldozat és ránk bízott kincs. Hálával tartozunk azért, hogy jelenvalóvá leszel köztünk az Eucharisztiában. Te vagy életünk forrása. Táplálj minket testeddel! Élj bennünk! Segíts, hogy mi is felajánljuk életünket a mennyei Atyának!

2018. március 28. – Nagyszerda (Mt 26,14-25)

sze, 2018/03/28 - 00:00
A betániai vacsora után a tizenkettő közül az egyik, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz és megkérdezte tőlük: „Mit adtok nekem, ha kezetekbe juttatom Jézust?” Azok harminc ezüstöt ígértek neki. Ettől kezdve csak a kedvező alkalmat kereste, hogy kiszolgáltassa őt nekik. A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát?” Ő így felelt: „Menjetek be a városba, egy bizonyos emberhez, és mondjátok neki: A Mester üzeni: Közel van az én időm; tanítványaimmal nálad költöm el a húsvéti vacsorát.” A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, Jézus a tizenkét tanítvánnyal asztalhoz telepedett. Miközben ettek, így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, közületek egyvalaki elárul engem!” Erre nagyon elszomorodtak, és sorra kérdezték őt: „Csak nem én vagyok az, Uram?” Ő így válaszolt: „Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el engem. Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak, aki az Emberfiát elárulja! Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik!” Erre Júdás, az áruló is megkérdezte: „Csak nem én vagyok az, Mester?” Ő így felelt: „Te magad mondtad!” Mt 26,14-25

Elmélkedés

Élete utolsó napjaiban Jézus új módon mutatta meg szeretetét apostolai, tanítványai és végeredményben minden ember felé. Az utolsó vacsorán megmossa az apostolok lábát. Olyat tesz, ami a szolgák feladata. Cselekedete azt tanúsítja, hogy nem uralkodni akar, hanem alázattal szolgálni. Szeretetének másik jele, hogy a kenyérben és a borban saját testét adja az apostoloknak, de ez a jel már előrevetíti az Oltáriszentség csodáját, amely az Úr szeretetből fakadó ajándéka minden ember számára. Szintén az egész emberiség felé kiáradó szeretetének a jele az, hogy vállalja a szenvedést és feláldozza életét mindannyiunk megváltása érdekében.

Eközben egyik apostola, Júdás arra készül, hogy elárulja őt. Tudja, hogy a főtanács már határozott arról, hogy Jézusnak meg kell halnia, csupán a megfelelő alkalmat keresik, amikor a nép nem akadályozhatja meg elfogását.

Júdás az anyagi haszon reményében megy a főtanács tagjaihoz. Hamar megegyeznek a harminc ezüstpénzben. Most már világos, hogy a gonosz emberi szándékoknak is jelentősége van a megváltás történetében. Az emberi gonoszság megnyilvánulásai mögött azonban lassan felfénylik Isten üdvözítő terve. Valójában mindvégig ő mozgatja az eseményeket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus, te mindig meghallgatsz minket, bár emberi szavaink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád, és kérünk, hogy adj meg nekünk mindent, ami üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösségre.

2018. március 27. – Nagykedd (Jn 13,21-33.36-38)

k, 2018/03/27 - 00:00
Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében, és újból kijelentette: „Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.” Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra néztek, mert nem tudták, kiről mondta ezt. A tanítványok közül az egyik, akit Jézus szeretett, a vacsora alatt Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki: „Kérdezd meg, kiről beszél!” Ő Jézushoz fordult, és megkérdezte: „Uram, ki az?” Jézus így felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom.” Ezzel bemártotta a falatot (a tálba) és karióti Júdásnak, Simon fiának nyújtotta. A falat után mindjárt belészállt a sátán. Jézus ennyit mondott neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!” Az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta ezt neki Jézus. Egyesek azt hitték, hogy – mivel Júdásnál volt a pénz – Jézus megbízta: „Vedd meg, amire szükségünk lesz az ünnepen!” Mások pedig (azt gondolták), hogy adjon valamit a szegényeknek. Miután Júdás átvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt. Júdás távozása után Jézus ezeket mondta: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten is megdicsőült benne. Ha pedig az Isten megdicsőült benne, az Isten is meg fogja őt dicsőíteni önmagában, sőt hamarosan megdicsőíti. Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak megmondottam, most nektek is megmondom: ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” Erre Simon Péter megkérdezte: „Uram, hová mégy?” Jézus így válaszolt: „Ahová én megyek, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz.” Péter azonban erősködött: „Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet is odaadom érted.” Jézus ezt felelte neki; „Életedet adod értem? Bizony, bizony, mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” Jn 13,21-33.36-38

Elmélkedés

Az evangéliumi jelenet az utolsó vacsora helyszínére vezet minket. Az apostolok Mesterük társaságában fogyasztják el az ünnepi vacsorát. Az alkalom sajátos mozzanatai Júdás árulásának megjövendölése, majd pedig az ő távozása, illetve ekkor beszél Jézus arról, hogy Péter háromszor meg fogja őt tagadni.

A jelenetet János evangélista így vezeti fel: „Jézus mélyen megrendült lelkében.” Ez a Jézus lelkiállapotát jól jellemző kifejezés három alkalommal szerepel János művében, először Lázár feltámasztásának történetében. Az Úr barátjának betegségéről értesülve elindul Betániába, hogy meggyógyítsa őt, de mire megérkezik, Lázár meghal. Testvére, Mária nagyon szomorúan fejezi ki véleményét: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” Az ő szomorúságát látva Jézus „a lelke mélyéig megrendült”, majd a sírhoz indul és feltámasztja Lázárt, visszahívja őt az életre (vö. Jn 10.32-33). Másodszor a jeruzsálemi bevonuláskor fordul elő a kifejezés. Jézus jól tudja, hogy hamarosan megkezdődik szenvedése. Ezt mondja: „Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” (Jn 12,27.28). A harmadik esetről pedig a mai evangéliumban olvasunk, az Úr megrendült lélekkel beszél arról, hogy egyik apostola hamarosan el fogja őt árulni.

Istentől való elfordulásomat, bűnömet Jézus megrendült lélekkel nézi.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas Istenünk! Te kész vagy megbocsátani nekünk, bármilyen nagy bűnt követtünk is el. Nem akarsz ránk örökké haragudni, elfelejted és eltörlöd vétkeinket. Nem büntetni akarsz, hanem új lehetőséget adsz nekünk a bűnbocsánat szentsége által. Hálás vagyok irgalmadért, amely lelki újjászületés számomra. Hálás vagyok a szeretetért. A mennyei Atya szeretetéért, aki saját Fiát sem kímélte. És Jézus Krisztus szeretetéért, aki a kereszten feláldozta magát értem és minden emberért.

2018. március 26. – Nagyhétfő (Jn 12,1-11)

h, 2018/03/26 - 00:00
Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment. Itt élt Lázár, akit Jézus feltámasztott a halálból. Vacsorát rendeztek Jézus tiszteletére. Márta felszolgált, Lázár pedig ott ült Jézussal a vendégek között. Mária pedig vett egy font illatos, drága nárduszolajat, megkente vele Jézus lábát, majd hajával megtörölte. A ház betelt a kenet illatával. Jézus tanítványai közül az egyik, aki elárulni készült őt, a karióti Júdás, megszólalt: „Miért nem adtuk el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem osztottuk szét a szegények között?” Ezt azonban nem azért mondta, mintha gondja lett volna a szegényekre, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt, és az adományokat ellopkodta. Jézus azt mondta neki: „Hagyd békén őt, hiszen temetésem napjára teszi. Mert szegények mindig lesznek veletek, én azonban nem leszek mindig veletek.” A zsidók közül sokan megtudták, hogy Jézus Betániában van, és odamentek nemcsak Jézus miatt, hanem hogy lássák Lázárt, akit feltámasztott a halálból. Ekkor a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mivel miatta a zsidók közül sokan hittek Jézusban. Jn 12,1-11

Elmélkedés

Jézus szenvedéstörténetét János evangélista a betániai vacsorával vezeti be, erről olvasunk ma, nagyhétfőn az evangéliumban. Az esemény közvetlenül a jeruzsálemi bevonulás előtt történt. Jézus tehát elhagyja a Jordán biztonságos vidékét, ahová korábban a felé irányuló fokozódó ellenséges megnyilvánulások miatt visszahúzódott, és újra Jeruzsálembe indul. Betánia Jeruzsálem közelében fekszik, itt lakik testvéreivel, Máriával és Mártával Lázár, akit feltámasztott a halálból.

A betániai étkezés különös eseménye Jézus olajjal való megkenése. Mária teszi ezt, majd hajával törli meg az Úr lábát. Cselekedete kiváltja Júdás rosszallását, aki ugyan azt hangoztatja, hogy a drága olaj árát akár a szegényeknek is lehetett volna adni, de valójában nem ez a szándéka.

Mária cselekedetét az evangélista jelképnek tekinti. A szeretet jele ez, amely felülmúlja a vendégszeretet hagyományos, szokásos megnyilvánulásait. Az olajjal való megkenés előkészület az Úr temetésére. Akkor ugyanis az ünnep beállta miatt már nem lesz idő arra, hogy a holttestet bebalzsamozzák. Az ünnep elmúltával pedig már nem lesz rá alkalom, mert Jézus feltámad a halálból.

Elgondolkodunk Mária és Júdás jellemén, viselkedésén. Egyikük a szeretet jelét mutatja, a másiknak a lopáson és az áruláson jár az esze. Cselekedeteim feltárják szívem rejtett érzéseit.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó, végtelen Szeretet, aki az Atyától és a Fiútól származol, add meg nekem az istengyermekség szellemét, taníts meg arra, hogyan kell mindig Isten gyermekéhez méltóan cselekednem! Maradj bennem! Add, hogy én is mindig benned maradjak, és úgy szerethesselek, ahogyan te szeretsz engem! Nélküled semmi vagyok. Magamtól semmire sem megyek. Egyesíts önmagaddal, tölts el szereteteddel, hogy általad az Atyával és a Fiúval mindig egyesüljek!

2018. március 25. – Virágvasárnap (Mk 11,1-10)

v, 2018/03/25 - 00:00
Abban az időben, amikor Jézus és tanítványai Jeruzsálemhez közeledtek, Betfagé és Betánia táján, az Olajfák hegyénél Jézus előreküldte két tanítványát, és ezt mondta nekik: „Menjetek a szemközti faluba. Amint beértek, találtok ott egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember még nem ült. Oldjátok el és vezessétek ide. Ha valaki szólna, hogy mit tesztek, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége. Erre mindjárt elengedi.” El is mentek, és az útelágazásnál egy kapuhoz kötve megtalálták a szamárcsikót. Eloldották. Azok közül, akik ott ácsorogtak, valaki megkérdezte: „Miért oldjátok el a szamarat?” Azt válaszolták, amit az Úr mondott nekik, és erre elengedték őket. A szamárcsikót Jézushoz vezették. Ráterítették a köntöseiket, ő pedig felült rá. Sokan az útra teregették köntösüket, mások meg a lombos faágakat, amelyeket a réten vágtak. Akik előtte jártak, és akik kísérték, így kiáltoztak: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön! Áldott atyánknak, Dávidnak közelgő országa! Hozsanna a magasságban!” Mk 11,1-10

Elmélkedés

Áldott, aki az Úr nevében jön!

Nagyböjti utunk utolsó hetéhez érkeztünk. A mai nappal, virágvasárnap ünnepével elkezdődik a nagyhét. E napon Jézus jeruzsálemi bevonulására emlékezünk, ezt olvassuk az evangéliumban. Márk evangélista hangsúlyozza, hogy semmi sem történt véletlenül vagy a sorsnak köszönhetően. Jézus tudatosan készül a bevonulásra, ez világosan látszik az előkészületekből. A két falu, Betfagé és Betánia Jeruzsálemtől mindössze egy óra járásnyira, néhány kilométerre fekszenek. Innen küldi el Jézus két tanítványát, hogy hozzanak neki egy szamarat. Pontos részleteket is megad, a falu szélén találják majd meg a szamarat, amelyen még nem ült ember. A két tanítvány mindent pontosan úgy talál, ahogyan azt az utasítás tartalmazta.

Jézus, aki eddig mindenhová gyalog ment, legfeljebb időnként szállt hajóba a Galileai-tengeren, most felül a szamár hátára és így közeledik Jeruzsálemhez. Természetesen nem fáradtságról van itt szó, hanem jelképes cselekedetről. Az embereknek a szamárháton közeledő Jézus láttán rögtön eszükbe jut Zakariás próféta jövendölése az eljövendő Messiásról: „Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán” (Zak 9,9). A szelíden érkező Jézus látványa ujjongásra ösztönzi a népet. Királyként fogadják és köszöntik őt, ruháikat terítik elé az útra.

A nép lelkesen köszönti az Urat: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön! Áldott atyánknak, Dávidnak közelgő országa! Hozsanna a magasságban!” A jelenlévők azt gondolják, hogy most teljesedik be a messiási ígéret, amely szerint az eljövendő megváltó majd Dávid király családjából fog származni. Amikor az éljenző nép most Dávid királyt emlegeti, akkor azt fejezik ki ezzel, hogy Jézusban felismerik a Messiást.

Ma, a nagyhét kezdetén mi is elindulunk az Úrral Jeruzsálembe. Mostantól kezdve felgyorsulnak az események. Néhány nap múlva már az utolsó vacsora termében találjuk magunkat, majd pedig kimegyünk az Olajfák-hegyére, ahol a vérrel verítékezéssel megkezdődik Jézus szenvedése. Még ezen az éjszakán elfogják és kihallgatja őt a főtanács. Ítéletük szerint Jézusnak meg kell halni, ezért a római helytartó, Pilátus elé viszik és tőle várják, tőle kényszerítik ki a halálos ítéletet. Péntekre már egészen megváltozik a hangulat. A korábban Jézust éltető és messiásként köszöntő nép a halálát követeli, amit a Golgotán végre is hajtanak, keresztre feszítik Jézust. Halálával azonban nem érnek véget az események. Feltámadása új fordulatot hoz és egyúttal új megvilágításba helyezi a kereszthalált. Ami eddig szégyennek tűnt, abban a keresztény közösség tagjai felismerik a megváltás rendkívüli cselekedetét. Az Úr halála nem hiábavaló tett volt, hanem üdvösségünket kiérdemlő cselekedet. Halála nem értelmetlen, hiszen ez szerepelt Isten megváltó tervében. Halála nem kudarc, hanem annak megnyilvánulása, hogy Isten minden áldozatra képes annak érdekében, hogy a megváltás műve megvalósuljon.

A nagyhét folyamán adjunk hálát Isten szeretetéért és kísérjük el Megváltónkat szenvedésének útján! Legyünk mellette halálában, hogy részünk legyen általa a feltámadásban!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Földi életed során mindig tudtad, merre visznek lépteid, s hová vezet az út, amelyen elindultál. Szavaiddal, tanításoddal, igazságoddal utat találtál az emberi szívekhez, s megmutattad az Istenhez vezető utat. Életutad végső soron mindig felfelé vitt, Atyád felé, aki örökre magához ölelt a Golgotán álló kereszten. Társad szeretnék lenni utadon, amely a halálon keresztül az örök életre vezet! Hisszük, hogy te vagy az Üdvözítő. Vezess minket az üdvösségre!

2018. március 24. – Szombat (Jn 11,45-57)

szo, 2018/03/24 - 00:00
Lázár feltámasztása után a Mártához és Máriához jött zsidók közül sokan hittek Jézusban, mert látták, amit cselekedett. Némelyek azonban elmentek a farizeusokhoz, és jelentették, hogy mit tett Jézus. Erre a főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és így tanakodtak: „Mit tegyünk? Ez az ember sok csodát művel. Ha engedjük, hogy folytassa, mindnyájan hisznek majd benne. Aztán jönnek a rómaiak, és elpusztítják szentélyünket és népünket.” Közülük az egyik, Kaifás, aki abban az évben főpap volt, ezt mondta nekik: „Ti nem tudtok semmit. Gondoljátok csak meg: jobb, ha egy ember hal meg a népért, minthogy az egész nemzet elpusztuljon!” Ezt pedig nem magától mondta, hanem mint annak az évnek főpapja prófétaként megjövendölte, hogy Jézus a népért hal meg; sőt, nemcsak a népért, hanem hogy egybegyűjtse Isten szétszóródott gyermekeit. Attól a naptól kezdve megegyeztek abban, hogy megölik őt. Ezért Jézus nem mutatkozott többé nyilvánosan a zsidók előtt, hanem visszavonult a pusztaság melletti vidékre, egy Efraim nevű helységbe, és ott tartózkodott tanítványaival együtt. Közeledett a zsidók húsvétja. A vidékről már az ünnepek előtt sokan felzarándokoltak Jeruzsálembe, hogy megszentelődjenek. Ezek keresték Jézust, és még a templomban is beszélgettek róla: „Mit gondoltok, eljön-e az ünnepre?” A főpapok és a farizeusok ugyanis ekkor már kiadták a rendeletet, hogy aki tud valamit Jézus tartózkodási helyéről, jelentse, hogy elfoghassák őt. Jn 11,45-57

Elmélkedés

Az előző napok evangéliumaiban azzal találkoztunk, hogy egyre jobban fokozódik a Jézussal való szembenállás tanítása, kijelentései miatt. A vallási vezetőkben megérlelődik a szándék, hogy vesztét okozzák, megkövezzék. A mai evangélium azzal kezdődik, hogy Jézus csodái szintén fokozzák a vele szembeni gyanút, ellenszenvet. A csoda, amire a bevezetés utal, Lázár feltámasztása. Az esemény láttán ugyanis sokan hittek Jézusban. Ezen nem lepődünk meg, hiszen egyetlen ember sem képes senkit visszahozni a halálból. Ha tehát Jézus képes erre, akkor természetfeletti ereje van, nagyobb hatalommal rendelkezik, mint bárki ember, s ebből az következik, hogy ő valóban Isten.

Lázár feltámasztása után a zsidó főtanács veszi a kezébe az ügy kezelését. Döntés születik arról, hogy Jézusnak meg kell halnia. Nincs még szó kihallgatásról, Jézust nem idézik a főtanács elé, hanem eddigi ismereteik alapján megelőlegezik a halálos ítéletet. A farizeusok azt feltételezik, hogy Jézus működése nyomán beáll valamiféle politikai zavar, talán lázadás indul, amelyet a rómaiak bizonnyal nem fognak eltűrni, sokakat megölnek, talán még a templomot is lerombolják. Ezt a veszélyt úgy lehet elhárítani, ha Jézust megölik.

A halálos ítélet kimondását János evangélista úgy mutatja be, hogy egyúttal megfogalmazza Jézus halálának értelmét: ő az egész népért, minden emberért fog meghalni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó Krisztus Jézus, hiszem, hogy igaz Isten és igaz ember vagy. Te vagy az isteni út, mely végtelen biztonsággal hidalja át azt a szakadékot, amely elválaszt engem az Istenségtől. Hiszem, hogy szent emberséged tökéletes és oly hatalmas, hogy engem nyomorúságaim, hiányaim és gyarlóságaim ellenére el tud vezetni oda, ahol te magad vagy: az Atya keblére. Add, hogy hallgassak szavadra, kövessem példádat, és soha el ne szakadjak tőled.

2018. március 23. – Péntek (Jn 10,31-42)

p, 2018/03/23 - 00:00
Egy alkalommal a zsidók köveket ragadtak, hogy megkövezzék Jézust. Erre ő megkérdezte tőlük: „Sok jótettet vittem végbe köztetek Atyám nevében. Melyik jócselekedetért akartok megkövezni engem?” A zsidók ezt válaszolták: „Nem a jócselekedetért, hanem a káromkodás miatt akarunk megkövezni, mert ember létedre Istenné teszed magadat.” Jézus ezt felelte: „A Szentírásban nemde ez áll: Én mondottam: istenek vagytok? Ha már azokat is isteneknek mondja az írás, akikhez Isten igéje szólt – és az írás nem veszítheti érvényét –, hogyan mondhatjátok arról, akit az Atya megszentelt és a világba küldött: Káromkodol! – mert azt mondtam, hogy Isten Fia vagyok? Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem! De ha azokat cselekszem, és nekem nem akartok hinni, higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és elismerjétek: az Atya énbennem van és én az Atyában.” Erre ismét el akarták fogni őt, de kiszabadította magát kezükből. Ezután Jézus újra a Jordánon túlra ment, arra a helyre, ahol János először keresztelt, és ott is maradt. Sokan keresték fel, mert így vélekedtek: „János ugyan egyetlen csodát sem tett, de amit Jézusról mondott, az igaznak bizonyult.” És sokan hittek Jézusban. Jn 10,31-42

Elmélkedés

Jézus szavai egyesekben hitet ébresztenek, mások viszont elutasítják őt. Amikor egyes zsidók hitetlenségéről esik szó Jézus kijelentései kapcsán, akkor látnunk kell azt is, hogy nem értetlenség ennek az oka. Pontosan értik, hogy mit mond Jézus, megértik kijelentéseinek tartalmát, és éppen ez háborítja fel őket. Az Úr kijelentette magáról: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). Ehhez még azt is hozzáteszi, hogy ő az Isten Fia. E szavainak értelmét felfogják a zsidók és istenkáromlásnak tartják. Törvényeik szerint, aki Istenné teszi magát, Istennek nevezi önmagát, az halálbüntetést érdemel, meg kell őt kövezni.

Minél többet nyilatkoztat ki Jézus származásáról és az Atyával való egységéről, annál inkább növekszik ellenfeleinek gyanúja és haragja. Olyan kiváltságot hirdet magáról, amelyet nem tudnak összeegyeztetni az emberi személyével, benne ugyanis továbbra is csak egy embert látnak, aki ugyanolyan, mint bárki más. Fordulópontot az hozhatna gondolkodásukba, ha felismernék és elfogadnák azt, hogy ő az Isten Fia, de ez természetesen már hitet jelentene. Szavai miatt el akarják őt fogni, de kiszabadítja magát. A fokozódó feszültség miatt Jézus Jeruzsálemet is elhagyja, a Jordán vidékére megy, ahol emlékeznek még Keresztelő Jánosra és az ő Jézusról szóló tanúságtételére. A jelenet azzal a megállapítással zárul, hogy „sokan hittek Jézusban.” Ez éppen annak ellentéte, ami Jeruzsálemben volt tapasztalható.

A nagyböjti idő végéhez közeledve nekem is lassan döntenem kell, hogy melyik oldalra állok: a hitetlenek vagy a Krisztusban hívők közé?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Rombold le bennünk azt az ingatag építményt, amelyet bűneink köveiből emelünk! Rombolj le bennünk mindent, amit a magunk dicsőségére építettünk! Te építsd fel ezután lelkünk templomát, amely a te szereteted hajléka. Evangéliumod igazsága lakjon szívünkben és újítsa meg életünket, hogy az örömhír továbbadásával és feltámadásod hirdetésével újjáépítsük az Egyházat.

2018. március 22. – Csütörtök (Jn 8,51-59)

cs, 2018/03/22 - 00:00
Egy alkalommal Jézus így beszélt a zsidókhoz: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre.” A zsidók azt felelték: „Most már tudjuk, hogy valóban ördögtől megszállott vagy. Ábrahám meghalt, és a próféták is meghaltak. Te meg azt mondod: „Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre”. Nagyobb vagy talán Ábrahám atyánknál, aki meghalt? A próféták is meghaltak. Mivé teszed magadat?” Jézus így válaszolt: „Ha önmagamat dicsőíteném, az semmit nem érne. Az én Atyám az, aki megdicsőít engem. Ti Isteneteknek mondjátok őt, de nem ismeritek. Én ismerem őt, és ha azt mondanám, hogy nem ismerem, hozzátok hasonló, hazug lennék. De én ismerem az Atyát, és megteszem, amit mond. Ősatyátok, Ábrahám ujjongott, hogy megláthatja eljövetelem napját. Látta, és örvendezett.” A zsidók erre felháborodtak: „Még ötvenesztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot?” Jézus így válaszolt: „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.” A zsidók erre köveket ragadtak, hogy megkövezzék. Jézus azonban eltűnt előlük, és kiment a templomból. Jn 8,51-59

Elmélkedés

Az Istentől kapott szabadságunknak köszönhetően képesek vagyunk arra, hogy elutasítsuk a bűnt, megszabaduljunk annak kényszerítő erejétől és Isten szolgálatát válasszuk. Szabad és felelősségteljes választásunk következménye az, hogy az örök életben együtt lehetünk majd Istennel. Ezzel kapcsolatban teszi Jézus a következő kijelentést: „Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre.” Értelemszerűen az fogja Jézus tanítását megtartani, aki hisz benne és hisz abban, hogy ez a tanítás az örök életre vezet. Ehhez azonban hozzá kell tennünk azt, hogy a mi Urunk nem csak a szóbeli tanítás megvalósítását várja tőlünk, hanem az ő követését is, hiszen ő a vezetőnk az örök élet útján.

Jézus tanítása túlmutat a földi élet néhány évtizednyi keretein, kiszélesíti az idő távlatait, megnyitja számunkra az örökkévalóságot. Földi életünk lezárul a halál pillanatával, de ezután következik a feltámadás, amely révén Isten átvezet minket az örök életbe. Hitünknek egy újabb lényeges eleme tehát az, hogy higgyünk a feltámadásban. Krisztus megígéri, hogy akik a földön hisznek benne és vele élnek, azok részesedni fognak majd a feltámadásban is. A nagyböjti időszak az Úr feltámadásának húsvéti eseményéhez vezet, amely esemény megerősíti bennem az örök élet hitét és vágyát.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézusom! Köszönöm, hogy jelenléteddel mindent átformálsz! Téged nem kötnek a formulák, az előírt rendelkezések. Nem külső parancsoknak akarod, hogy engedelmeskedjünk, hanem az élő Istennek. Szentlelkedet nem lehet korlátok közé szorítani. Az új Borhoz, ami te magad vagy, új tömlőt akarsz adni. S bár nem veted el a régi törvényeket, újat adsz nekünk, amit a szívünkbe írsz. Nem szeretnéd, ha pusztán szokások rabjai lennénk, hogy csak azért böjtöljünk, mert mások ezt teszik. Ennek csak akkor van értelme, ha belülről érezzük szükségét, amikor nem vagyunk közel hozzád. Köszönöm, Uram, hogy megmutatod, hogyan éljek Lélekből, belső indíttatásból, és nem kívülről magamra öltött szabályok szerint. Ámen.

2018. március 21. – Szerda (Jn 8,31-42)

sze, 2018/03/21 - 00:00
Egy alkalommal Jézus a benne hívő zsidókhoz fordult, és ezt mondta nekik: „Ha megmaradtok tanításomban, akkor lesztek igazán tanítványaim: megismeritek az igazságot, és az igazság majd szabaddá tesz benneteket.” Ők erre tiltakoztak: „Ábrahám leszármazottjai vagyunk, és soha senkinek sem szolgáltunk. Hogy mondhatod tehát azt, hogy: Szabadok lesztek?” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom nektek: mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek. A szolga nem marad mindig ura házában, de a fiú ott marad mindvégig. Ha viszont (Isten) Fia szabaddá tesz titeket, akkor valóban szabadok lesztek. Tudom, hogy Ábrahám utódai vagytok, mégis az életemre törtök, mert tanításom nem fog rajtatok. Én azt hirdetem nektek, amit Atyámnál láttam; ti ellenben azt teszitek, amit a ti atyátoktól hallottatok.” Erre közbevágtak a zsidók: „A mi atyánk Ábrahám!” Jézus így folytatta: „Ha Ábrahám gyermekei vagytok, tegyétek is azt, amit Ábrahám tett! De ti az életemre törtök, bár azt az igazságot hirdetem, amit Istentől hallottam. Ábrahám ilyet nem tett. Ti azt teszitek, amit atyáitok tettek!” Ők azonban tovább erősködtek: „Mi nem vagyunk törvénytelen gyermekek, csak egy atyánk van: az Isten.” Jézus azonban megállapította: „Ha Isten volna atyátok, szeretnétek engem, mert én Istentől vagyok, és tőle jöttem. Nem a magam nevében jöttem, hanem az Isten küldött engem.” Jn 8,31-42

Elmélkedés

Az Úr szavaiból tudjuk, hogy mindent az Atya megbízásából tesz, cselekedetei a mennyei Atya akaratának a megnyilvánulásai. Neki engedelmeskedik akkor is, amikor vállalja a szenvedést és feláldozza életét a kereszten az emberek megváltása érdekében. Az Atyával való egysége és iránta való engedelmessége immár nem titok senki előtt, nyíltan beszél erről tanításai során. Az egyszerű nép és a vallási vezetők egyaránt hallják ezt az üzenetet, ezt a kinyilatkoztatást, de mégis másként reagálnak rá.

A mai részben nem a hitetlenekhez szól Jézus, hanem a benne hívőket akarja tanítani: „Ha megmaradtok tanításomban, akkor lesztek igazán tanítványaim.” A tanítványi élet lényege a Jézus személyéhez való kapcsolódás, valamint tanításának megismerése és teljesítése. Majd hozzáteszi: „megismeritek az igazságot, és az igazság majd szabaddá tesz benneteket.” János evangélista itt tulajdonképpen nem Isten, nem az Atya megismerésére gondol, hanem kifejezetten a Fiúisten, Jézus személyének megismerésére, aki aztán majd megismerteti az emberekkel az Atyát. Tehát az Atya megismerése Jézus személyén keresztül lehetséges számunkra. Jézus joggal nevezi magát Igazságnak, hiszen ő a kinyilatkoztatás teljessége, személyében a szentháromságos Isten teljesen feltárja és odaajándékozza magát az embereknek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Könyörülj rajtam, Uram Jézus Krisztus, mint ahogy a jobb latoron könyörültél! Hatalmas kegyelmedbe ajánlom értelmemet, lelkemet, testemet, becsületemet és minden javamat. Oltalmazz engem és szeretteimet, minden embertársamat a gonosztól, kártól és veszedelemtől. Öld ki belőlünk a bűn átkát, és add, hogy új életet éljünk!

Canisius Szent Péter

2018. március 20. – Kedd (Jn 8,21-30)

k, 2018/03/20 - 00:00
A Sátoros-ünnep alkalmával Jézus így beszélt a farizeusokhoz: „Én elmegyek, és ti hiába kerestek, mert meghaltok bűneitekben. Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek.” A zsidók erre tanakodni kezdtek: „Csak nem akarja megölni magát, hogy ezt mondja: Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek”? Jézus így folytatta: „Ti innen alulról vagytok, én felülről vagyok. Ti ebből a világból vagytok, én nem ebből a világból vagyok. Azért mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben, mert nem hiszitek el rólam, hogy ki vagyok: ezért kell meghalnotok bűneitekben.” Erre megkérdezték: „De hát ki vagy te?” Jézus azt válaszolta: „Kezdettől fogva az vagyok, amit mondok is nektek. Sokat kellene még beszélnem rólatok, és ítéletet mondanom felettetek, mert aki engem küldött, igazmondó; én pedig azt hirdetem a világnak, amit tőle hallottam.” De azok nem értették meg, hogy az Atyáról beszél nekik. Végül Jézus azt mondta nekik: „Ha majd felemelitek (a kereszten) az Emberfiát, akkor megtudjátok, hogy én vagyok, és hogy semmit nem teszek önmagamtól, hanem azt hirdetem, amit Atyámtól tanultam. Aki küldött engem, az velem van, és nem hagy magamra, mert én mindig azt cselekszem, amiben ő tetszését találja.” E szavak után sokan hittek Jézusban. Jn 8,21-30

Elmélkedés

Az előzményekben Jézus már tanított az Atyával való egységéről, arról, hogy ő az Atya küldötte, valamint arról, hogy maga az Atya tesz minderről tanúságot. A mai evangéliumi szakaszban e kijelentéseinek összefoglalásaként vonja le a végső következtetést: „semmit nem teszek önmagamtól, hanem azt hirdetem, amit Atyámtól tanultam.” Ennek igazsága majd akkor fog sokak számára világossá válni, amikor a kereszten felemelik őt. A hitetlenség oka az, hogy ellenfelei nem akarják megérteni őt, nem akarják elfogadni isteni származását. Mindaddig, amíg csupán valóságos embert látunk benne, de nem hiszünk abban, hogy Jézus valóságos Isten, nem fogunk megérteni semmit a küldetéséből, és nem fog vágy ébredni bennünk, hogy kövessük őt. A benne nem hívők számára az Úr figyelmeztetése így hangzik: „meghaltok bűneitekben, mert nem hiszitek el rólam, hogy ki vagyok.”

A hit és hitetlenség állnak itt egymással szemben, mint az ember lehetséges válaszai. Amikor Jézus származásának és küldetésének titkába beavatja az embereket, és amikor megismerteti velük az Atya üdvözítő tervét, akkor lehetőséget ad a döntésre. Az egykori hallgatósághoz hasonlóan mi is választás elé kerülünk: hiszünk-e benne vagy hitetlenül elutasítjuk őt? A döntés távolabbi következménye, hogy a hitetlenek meghalnak bűneikben és emiatt a kárhozatra kerülnek, ezzel szemben a Jézusban hívők és a hitükben hűségesen kitartók elnyerik bűneik bocsánatát és jutalmul az örök életet kapják.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Istenem, szívből bánom egész életem minden vétkét, mert ezzel rászolgáltam büntetésedre; mivel hozzád, legnagyobb jótevőmhöz hálátlan voltam; különösen pedig azért, mert téged, végtelenül jó Istent ezáltal megbántottalak! Ígérem, hogy életemet megjavítom, és többé nem akarok vétkezni. Jézusom, add ehhez kegyelmedet!

2018. március 19. – Hétfő, Szent József, a boldogságos Szűz Mária jegyese (Mt 1,16.18-21.24a)

h, 2018/03/19 - 00:00
Dávid utódai közül Jákobtól született József, aki jegyese volt Máriának, Jézus Krisztus szülőanyjának. Jézus Krisztus születése pedig így történt: Anyja, Mária jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekeltek volna, Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. Férje, József igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni. Ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fiad születik majd, akit Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét bűneitől!” Amikor József felébredt álmából, úgy cselekedett, amint az Úr angyala megparancsolta neki. Mt 1,16.18-21.24a

Elmélkedés

Szent Józsefet, Mária jegyesét, Jézus nevelőapját ünnepeljük a mai napon, akiről nagyon keveset tudunk meg az evangéliumokból, csupán Jézus születésekor szerepel néhány alkalommal. Az evangélista „igaz embernek” nevezi őt, ami arra utal, hogy vallásos ember volt, aki igyekezett a maga életében Isten törvényeit megvalósítani. Hitének, igaz életének egyik tanújele, hogy megérti azokat a látomásokat, amelyeket álmában kap, és azoknak megfelelően cselekszik. A mai evangéliumban is egy ilyen álomról, látomásról olvasunk, amelyből József megtudja Isten küldöttétől, az angyaltól, hogy jegyesének, Máriának a Szentlélek közreműködésének köszönhetően fog hamarosan gyermeke születni, és azt az utasítást kapja, hogy vegye feleségül Máriát. József pedig nem kételkedik abban, hogy az üzenet valóban Istentől származik, hanem megteszi amit Isten kér tőle.

Az éjszakai látomás során tehát nem csak a születendő gyermek származásával kapcsolatban kap útmutatást, hanem saját hivatását, feladatát is felismeri.

Nekünk is figyelnünk kell Isten küldötteire és üzeneteire. Nekünk is meg kell hallanunk, amikor ismerteti velünk szándékát és nekünk is készséggel kell azt teljesítenünk. Életünk boldogságát akkor fogjuk megtalálni, ha a magunk elképzelései helyett Isten akaratát valósítjuk meg.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Úristen, aki gondviselésed eszközéül gyarló embereket választasz, ily módon is kitünteted isteni hatalmadat a világ kormányzásában, áraszd ránk kegyelmedet, hogy ki imádva elismerem benned a legfőbb hatalmasságot és minden hatalom kútfejét: annak általad rendelt egyházi és világi képviselőit köteles engedelmességgel tiszteljem, s így isteni törvényednek készséggel hódolva, teljesítsem szent akaratodat.

2018. március 18. – Nagyböjt 5. vasárnapja (Jn 12,20-33)

v, 2018/03/18 - 00:00
Abban az időben azok között, akik felzarándokoltak, hogy az ünnepen imádják Istent, volt néhány görög is. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Betszaidából származott, és kérték: „Uram, látni szeretnénk Jézust.” Fülöp elment, és szólt Andrásnak. Aztán András és Fülöp elmentek, és megmondták Jézusnak. Jézus ezt válaszolta: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz. Aki szereti az életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya. Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” Erre hang hallatszott az égből: „Megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” A tömeg, amely ott állt, ennek hallatára azt gondolta, hogy mennydörgött. Mások így vélekedtek: „Angyal beszélt vele.” Jézus megmagyarázta nekik: „Nem miattam hallatszott ez a hang, hanem miattatok, ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fog meghalni. Jn 12,20-33

Elmélkedés

Az új élet ígérete

Az Isten-látás vágyával ma csatlakozunk azokhoz a lelkes görög zarándokokhoz, akik az evangéliumi beszámoló szerint annak idején így fordultak Jézus egyik apostolához, Fülöphöz: „Uram, látni szeretnénk Jézust.” Egészen biztosan állíthatjuk, hogy lelkesedésük nem csupán kíváncsiságból fakadt. Kérésük jelzi, hogy Jézus tanításának és cselekedeteinek híre távolabbi vidékekre is eljutott, és most látni szeretnék azt, akiről a hihetetlen történetek szólnak. Hittel és jóindulattal keresik Jézust, szeretnék őt személyesen is megismerni, hallgatni. Kicsit sajnáljuk, hogy az események ezután más fordulatot vesznek és János evangélista nem jegyzett le semmit arról, hogy találkoztak-e személyesen Jézussal. Fellépésük megemlítésével az evangélista mintha csak arra törekedne, hogy bemutassa a lassanként felálló két tábort, az egyik oldalon azokat, akik lelkesen hallgatják és hittel fogadják Jézust, a másik oldalon azokat, akik hitetlenül elutasítják őt.

A jelenet ebben a megközelítésben ösztönzés, hogy mi is odaálljunk valamelyik oldalra. Számunkra sem lehet elegendő az, ha valamiféle emberi kíváncsiság vezet minket az Úrhoz. Talán arra sincs jelen esetben szükség, hogy fogadalmakat tegyünk, hogy nem fogjuk sem elhagyni, sem megtagadni Jézust, hanem kitartunk mellette. Az ilyen magabiztos keresztény számára legyen figyelmeztetés, hogy az áruló éppen a legszűkebb tanítványi körből, az apostolok köréből került ki, de még a többi apostol hite is több próbatételen esett át. Gondoljunk csak Péterre, aki meglehetősen gyáva módon tagadta meg Mesterét szenvedésének óráiban, igaz, rögtön megbánta bűnét és később volt lehetősége jóvátenni azt. A nagy lelkesedés helyett elégedjünk meg szívünk érzésével, az Úr utáni vágyakozással. Az a szándék legyen bennünk, hogy kövessük, elkísérjük őt a szenvedések útján.

A görögök kérdése után János evangélista Jézus beszédét közli, amely így kezdődik: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia.” Az Úr jól tudja, hogy eljött a megváltás ideje. Eljött az ő áldozatának, önfeláldozásának az ideje. Magként hull a földbe, hogy újjászülethessen. Meg kell halnia, hogy feltámadhasson az örök életre. Amikor arról beszélünk, hogy Jézus emberré lett, akkor ebben az is benne van, hogy meghalt, mert a halál is hozzátartozik az ember életéhez. Jézus nem csak az emberi élet szép oldalát vállalta, hanem azt is, hogy szenvedjen és meghaljon. Minden újjászületés megsemmisülésből fakad. Minden újjáéledés elmúlásból fakad. Mindenki feltámadása a halálból fakad. Kikerülhetetlen ajtó a halál, amelyen Jézus is átlépett. Értünk, minden emberért vállalta a szenvedést és a halált. Ennek ismerete indítson minket, hogy felvegyük keresztünket és vele vigyük azt életünk napjaiban, mígnem megérkezünk ahhoz a kapuhoz, amely mögött nem a semmi, nem a sötétség, hanem Isten és az ő ajándéka, a mennyország vár minket. Ha kitartok Jézus mellett a kereszthordozásban, akkor Isten kegyelmének köszönhetően részesedni fogok a feltámadásban is. Minden meghalásban benne van az új élet ígérete, az örök élet ígérete.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus, te példát mutattál életeddel és haláloddal. Példát mutattál nekünk az imában és a szenvedésben. Taníts meg mindkettőre! Nem félek attól, hogy megváltozom, mert tudom, hogy közelebb kerülhetek hozzád. Szeretnék az imában elcsendesedni, az Istenre hallgatni, és hagyni, hogy tetszése szerint alakítson engem. Szeretnék bátorságot kérni a szenvedéshez, az elhagyatottsághoz, hogy eljuthassak oda, hogy az élettől már semmit se várjak, hanem mindent Istentől várjak. Jézusom, te buzgó voltál az imában és erős a szenvedésben. Taníts engem erényeidre!

2018. március 17. – Szombat (Jn 7,40-53)

szo, 2018/03/17 - 00:00
Amikor Jézus a jeruzsálemi templomban tanított, szavainak hallatára a nép közül egyesek felkiáltottak: „Ez valóban a Próféta.” Mások meg azt mondták: „Ez a Messiás.” Voltak azonban olyanok, akik megkérdezték: „Hát Galileából jön a Messiás? Az írás szerint nemde Dávid családjából és Dávid városából, Betlehemből kell jönnie a Messiásnak?” Erre szakadás támadt a nép között. Néhányan el akarták őt fogni, de senki sem mert rá kezet emelni. A szolgák (akiket Jézusért küldtek), nélküle tértek vissza a főpapokhoz és a farizeusokhoz. Azok felelősségre vonták őket: „Miért nem hoztátok őt ide?” A szolgák mentegetőztek: „Ember így még nem beszélt!” Erre a farizeusok rájuk förmedtek: „Csak nem vezetett titeket is félre? Mondjátok: hitt-e benne egy is a főtanács tagjai vagy a farizeusok közül? Csak ez az átkozott népség, amely semmit sem ért a törvényhez.” Ekkor az egyik tanácstag, Nikodémus, aki egy alkalommal éjnek idején fölkereste Jézust, így szólt: „A mi törvényünk nem ítélkezik senki felett anélkül, hogy ki ne hallgatta volna, és meg nem állapította volna, mi (rosszat) cselekedett.” A többiek azonban neki támadtak: „Talán te is galileai vagy? Kutass csak utána, és rájössz, hogy Galileából nem származik próféta!” Ezután mindegyikük hazatért. Jn 7,40-53

Elmélkedés

A templomban való tanítás után János evangélista ismerteti a nép vélekedését Jézus személyéről. Egyesek a messiási idők nagy prófétájának, mások a messiásnak nevezik őt. Az eltérő vélekedések a nép bizonytalanságát tükrözik, illetve azt is, hogy az eljövendő messiásról alkotott kép egyáltalán nem volt letisztult. A felkiáltások inkább csak találgatásnak minősülnek, mintsem komoly hitvallásnak. A főtanács tagjai tisztázni akarják a helyzetet, maguk elé akarják vezettetni Jézust, de tervük meghiúsul, mert a szolgák megijednek annak láttán, hogy a nép Jézus pártján van. „Ember így még nem beszélt!” - mondják a szolgák megbízóiknak, tehát ők is megérezhettek valamit Jézus különleges hatalmából, szavainak erejéből. De véleményüknek ne tulajdonítsunk nagyobb jelentőséget, hiszen nem hitvallás ez sem, mert Jézust csak „embernek” tartják. Azt láthatjuk, hogy akik előítéletekkel közelednek Jézushoz, azok nem tudnak válaszolni arra, hogy ki ő. Akik csak kíváncsiságból akarják megismerni, azoknak nem tárja fel származásának titkát.

A főtanácsban a farizeusok a saját elképzelésüket hangoztatják, amikor saját soraikból érkezik a figyelmeztetés. Nikodémus kérdése arra figyelmezteti őket, hogy ugyan állandóan a törvényeket emlegetik, de ők sem tartják be azokat, mert kihallgatás nélkül mondanak ítéletet Jézus személyéről.

A nagyböjti időben nekem is érdemes tisztáznom, hogy kinek tartom Jézust.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Atyám, vétkeztem ellened – mondom én is a tékozló fiúval – már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Képmásodra teremtettél, nagy feladatokra hívtál, és én megbántással válaszoltam cselekedeteimben, beszédemben, gondolataimban. Én vétkem, én igen nagy vétkem! De rád tekintek, Uram, a te Fiad, a mi Urunk, Jézus Krisztus nevében, aki értem is vérét ontotta a kereszten: bocsásd meg bűneimet, vétkeimet, gyöngeségeimet! Te vagy az örök szeretet, fogadj ismét gyermekeddé, és tarts meg kegyelmedben! Tiéd akarok lenni, tiéd akarok maradni mindörökre.

Oldalak

© 2011 Római Katolikus Egyházközség, Jászfényszaru - Minden jog fenntartva