A karitász (caritas) latin eredetű szó: minden érzéki vágytól mentes tiszta szeretet, jótékonyság, jóság, könyörületesség szavak a magyar megfelelői. A jótékonysági tevékenység védőszentje a mi Árpád-házi Szent Erzsébetünk, a világon máshol is méltán tisztelt alakja a szenteknek. Már elődeink, az őskeresztények is fordultak a szegények, a rászorulók felé.  A 2 ezer év folyamán emblematikus személyiségek  (hogy csak a két napjainkban is ismert személyeket említsem: Don Bosco Szent János, Kalkuttai Boldog Teréz), rendek, társulatok fémjelzik a keresztény ember késztetését a krisztusi szeretet közvetítésére. Hazánkban mintegy 82, újra szervezve 21 éve működik a Karitász.

Kiss Gábor atya a helyi Plébániára hívta össze azokat, akik szívesen vennének részt  karitatív tevékenységbe, akik szívesen  cselekednék feltétel, ellenszolgáltatás nélkül a jót. A részvétel természetesen az önkéntességen alapul és nem méricskél, hogy havonként, vagy hetenként mennyi időt szán rá szabadidejéből az önkéntes. Az már régebben is elhangzott, hogy az Istentisztelet és a szentségek közvetítésén túl a diakónia: szeretetszolgálat, szeretetközösség ( önzetlenül tevékenykedni együtt, egymásért) kialakítása is fontos feladata az Egyháznak. Sőt! Enélkül igazi, élő egyházi élet is nehezen képzelhető el.

Városunk lakóira az eddigiek folyamán is jellemző volt a segíteni akarás. Jómagam is aktív részese voltam, amikor alkalmi szerveződés folyamán láttunk vendégül majd 20 évvel ezelőtt fél busznyi kárpátaljai gyereket egy karácsonykor. Máskor cipős doboznyi küldeménnyel segítettünk rászoruló gyerekeket, ismét máskor ruha-játékgyűjtési akció során adhattuk oda a feleslegessé vált dolgainkat és küldtük azoknak, akik szükséget szenvednek. 2011. december elején fogyatékos otthonba vittünk ruhákat, játékokat, tartós élelmiszert. Gyűjtöttünk árvízkárosultaknak, és a dévai árváknak is. A teljesség igénye nélkül soroltam fel ezt a néhány kezdeményezést és megvalósulást.

Napjainkban olyan időket élünk, amikor létfontosságúvá válik az Egyház újraszervezése. A karitatív munkában való részvétel is egy út, egy lehetőség arra, hogy kinyilvánítsuk az Isten iránti elkötelezettségünket. A saját lelki életünk vizsgálatával fog kezdődni a tevékenységünk. Teret kell hagyni hitünkből fakadóan annak a sugallatnak, hogy kivel és milyen jellegű önkéntes munkát képzelünk el. Fontos, hogy olyan társat válasszunk, akivel hasonló a gondolkodásunk, elképzelésünk, és időben is tudunk egyeztetni.  A lelki Atyánkkal megbeszélve, Istenünktől segítséget kérve indulunk majd el ezen az új úton.

Feltétel nélkül tenni a jót, a mai világban. Embert próbáló szakaszai is lesznek a tevékenységünknek, de hisszük, hogy lesz létjogosultsága. Rendszeres időközönként aztán összejövünk és elmondjuk –ami elmondható-, hogyan lett a szándékunkból cselekedet, annak nehézségeivel, örömeivel, hiszen a tapasztalatokat megosztva tanulhatunk saját és más sikereiből, hibáiból egyaránt.

Basa Éva