A csodálatos kenyérszaporítást követő viták után Jézus Galileában működött. Júdeában nem akart mutatkozni, mert a zsidók az életére törtek. Közeledett a zsidók Sátoros-ünnepe. Miután rokonai elzarándokoltak az ünnepre, Jézus is fölment utánuk Jeruzsálembe, de nem nyilvánosan, hanem titokban. Amikor a templomban tanítani kezdett, a jeruzsálemiek közül néhányan ezt kérdezték: „Nemde ő az, akit halálra keresnek: íme, nyilvánosan beszél, és nem szólnak neki semmit. Talán bizony már a vezetők is elismerik, hogy ő a Messiás? De róla tudjuk, honnan való. A Messiásról pedig, ha majd eljön, senki sem tudja, honnan való.” Erre Jézus, aki a templomban tanított, emelt hangon odaszólt: „Ti ismertek engem, és azt is tudjátok, honnan vagyok. Én nem magamtól jöttem. Az Igaz (Isten) küldött engem, akit ti nem ismertek. Én viszont ismerem, mert tőle vagyok, és ő küldött engem.” Erre szerették volna Jézust elfogni, de senki sem emelt rá kezet, mert még nem jött el az ő órája. Jn 7,1-2.10.25-30

Elmélkedés

Az előző napok evangéliumaiban olyan részleteket olvastunk, amelyekben Jézus a mennyei Atya Fiának és küldöttének nevezte magát. Ezt a sorozatot folytatja a mai szövegrészlet, amelyben újra kijelenti, hogy ő az igaz Isten küldötte. Mostani szavainak az ad különös jelentőséget, hogy mindezt a jeruzsálemi templomban, a mennyei Atya házában teszi. A templom nagy jelentőséggel bírt a zsidó emberek vallási életében. Isten lakóhelye ez, az istentisztelet és az áldozatok helye. Az igaz Isten imádásának helye az emberek számára. Jézust itt mutatták be Istennek a születése utáni negyvenedik napon. Ő is ide zarándokolt fel évente legalább egy alkalommal, miként erről tanúskodik az az esemény, amikor 12 éves korában itt találja meg őt édesanyja, Mária és nevelőapja, Szent József egy zarándoklat után néhány nappal. Ezt a templomot tisztítja meg Jézus a méltatlan cselekedetektől, kiűzve a kereskedőket. Jézus számára a templom a tanítás helye, s neki joga van Atyja házában tanítani. Számára ez a hely olyan, ahol kijelentheti a vallási vezetők és az egész nép előtt azt, hogy ő annak az Istennek a Fia, akié ez az épület. Nem titokban beszél, hanem a nagy nyilvánosság előtt.

Örömmel indulok-e a templomba, az Isten házába? Szívesen időzöm-e Isten jelenlétében? Törekszem-e arra, hogy Isten bennem éljen?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! A nagyböjt a bűnbánat ideje, amely a megváltás titkának, a te Fiad, Jézus Krisztus szenvedésének és feltámadásának ünnepére készít fel minket. A megtérés elmélyít minket a jó megismerésében és elmélyíti bennünk azt a tudatot, hogy bűnösök vagyunk, de ez nem jelenti vesztünket, hiszen te, a mi irgalmas Istenünk megbocsátasz nekünk. A bűntől te szabadítasz meg minket. Rálépünk a bűnbánat útjára és alázattal tesszük meg azon a hozzád vezető lépéseket. Észrevesszük, hogy a bűn sötétségén túl felragyog a kegyelem világossága, melyet Krisztus, a Megváltó ad nekünk. Segíts, hogy szívünkben őszinte bűnbánat ébredjen és tudjunk mindenkinek megbocsátani!

Egy alkalommal Jézus ezeket mondta a zsidóknak: „Ha én tanúskodom önmagamról, a saját tanúskodásom keveset ér. Más tanúskodik rólam, (az Atya), és én tudom, hogy igaz az ő tanúsága, amelyet rólam tesz. Ti (Keresztelő) Jánoshoz fordultatok, és ő tanúságot tett az igazságról. Nekem azonban nincs szükségem emberi tanúságra. Ezeket azért mondom, hogy üdvözüljetek. Égő és világító fény volt János, de ti csak ideig-óráig akartatok az ő fényében gyönyörködni. Mellettem nagyobb bizonyítékok szólnak, mint János tanúskodása: az én tetteim, amelyeket az Atya akaratából cselekedtem. Azok bizonyítják, hogy az Atya küldött engem. Tehát maga az Atya, aki küldött engem, ő tett tanúságot mellettem. Ti viszont sem szavát nem hallottátok, sem arcát nem láttátok. De még igéje sem marad bennetek, mert nem hisztek abban, akit ő küldött. Vizsgáljátok meg az írásokat, hiszen azt tartjátok, hogy általuk nyertek örök életet! Éppen az írások tanúskodnak mellettem. Ti mégsem akartok hozzám jönni, hogy elnyerjétek az (örök) életet. Emberektől nem fogadok el dicsőítést. Ismerlek titeket. Tudom, hogy nincs meg bennetek az Isten szeretete. Én Atyám nevében jöttem, de nem fogadtatok el. Majd ha más valaki a saját nevében jön, azt elfogadjátok. Hogyan hihetnétek ti, akik egymást dicsőítitek, de nem keresitek azt a dicsőséget, amely Istentől származik? Ne gondoljátok, hogy én leszek a ti vádlótok az Atyánál. A ti vádlótok Mózes lesz, akiben pedig reménykedtek. Ha hinnétek Mózesnek, nekem is hinnétek, hiszen ő rólam írt. Ha azonban az ő írásainak nem hisztek, hogyan hinnétek az én tanításomnak?” Jn 5,31-47

Elmélkedés

A tegnapi evangéliumban Jézus az Atya róla szóló tanúságtételéről beszélt, amelyet a zsidó vezetők nem értettek meg. A mai napon ennek folytatásaként három konkrét tanúságtételről szól, hogy eloszlassa azok kételyeit, akik azzal vádolják, hogy csak önmagáról tanúskodik.

Elsőként Keresztelő János tanúságtételét említi, akit a zsidók maguk is tiszteltek, hiszen nagy tömegek jártak hozzá, hogy részesüljenek a bűnbánat keresztségében a Jordán folyónál. Másodszor a saját cselekedeteiről beszél Jézus. Olyan tettek ezek, amelyekre ember nem képes. Ő ugyanis isteni erővel műveli csodáit, s ezért azokban az Atya cselekedeteit lehet észrevenni, ez tehát az Atya tanúskodása. Harmadszor pedig a Szentírás róla szóló jövendöléseit hozza fel tanúságtételként. E szövegeket pontosan ismerték az írástudók, akikhez beszédét intézte. De hiába vannak e tanúságtételek, ha valaki megkeményíti szívét és semminek sem akar hinni.

A benne nem hívőknek ezt mondja Jézus az Atyáról: „Ti sem szavát nem hallottátok, sem arcát nem láttátok.” Isten arcát szeretnénk látni, csendben szemlélni a nagyböjt folyamán. Az üdvösségünket akaró Isten jóságos és megbocsátó arcát fedezhetjük fel a kereszten szenvedő Jézus arcában. Ezt az arcot szeretnénk megmutatni a világnak, amelyben ma is oly sok a hitetlen ember. De csak akkor tudjuk megmutatni Krisztus igazi arcát, ha a szívünkben hordozzuk azt.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas Istenünk! Igaz bűnbánattal és irántad való szeretettel valljuk meg bűneinket és kérjük tőled a bűneink bocsánatát. Te jó, igazságos és irgalmas vagy, és minden gonoszságunktól, vétkünktől megtisztítasz minket. Nagylelkűséged és hűséged leginkább abban nyilvánul meg, hogy lehetőséget adsz nekünk a felemelkedésre, a bűntől való megszabadulásra, a lelki megtisztulásra és újjászületésre. Valljuk, hogy szereteted erősebb bűneinknél. Segíts minket, hogy elforduljunk bűneiktől és elinduljunk az engedelmesség útján!

Egy alkalommal Jézus ezt mondta a zsidóknak: „Az én Atyám szüntelenül munkálkodik, ugyanúgy munkálkodom én is.” E szavak hallatára a zsidók még inkább az életére törtek, mert nemcsak a szombati nyugalmat szegte meg, hanem Istent Atyjának mondta, és így egyenlővé tette magát Istennel. Jézus azonban tovább hirdette: „Bizony, bizony, mondom nektek: a Fiú semmit sem tehet önmagától. Csak azt teheti, amit az Atyánál lát. Amit ugyanis az Atya cselekszik, azt cselekszi a Fiú is. Az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit cselekszik. Sőt még nagyobb dolgokat is mutat majd neki, hogy csodálkozzatok rajta. Amint ugyanis az Atya halottakat támaszt föl és kelt életre, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. Az Atya nem ítél meg senkit sem, hanem az ítéletet egészen a Fiúra bízta, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tiszteli. Aki a Fiút nem tiszteli, az nem tiszteli az Atyát sem, aki a Fiút küldte. Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert már átment a halálból az életre. Bizony, bizony, mondom nektek: eljön az óra – sőt már itt is van –, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát. Meghallják, és életre támadnak. Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. A Fiúnak hatalmat adott arra is, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok ezen! Eljön az óra, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és előjönnek sírjukból. Akik jót cselekedtek, feltámadnak az életre; akik rosszat tettek, feltámadnak a kárhozatra. Én önmagamtól semmit sem tehetek. Amint (Atyámtól) hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött engem.” Jn 5,17-30

Elmélkedés

Első olvasásra úgy tűnik, hogy Jézusnak a mai evangéliumban olvasott beszéde csupán magyarázat arra, hogy miért gyógyít szombaton. A mózesi törvényeket szigorúan betartó zsidó vallási csoportok nehezményezték ugyanis, hogy a nyugalom napján is gyógyít, dolgozik. A mi Urunk nem csak igazolni akarja előttük cselekedeteit, hanem csodálatos kinyilatkoztatást ad a mennyei Atyával való kapcsolatáról és saját küldetéséről, és egyértelműen kijelenti, hogy ő a Fiú, azaz a mennyei Atya Fia.

Jézus egységben, szoros kapcsolatban van az Atyával, és mindent együtt cselekszenek. Jézus cselekedeteiben az Atya tevékenysége nyilvánul meg. Amikor az Úr gyógyít, akkor az Atya irgalma gyógyítja meg a beteg embert, márpedig ezt az isteni irgalmasságot nem lehet időbeli korlátok közé szorítani, senki ember nem tilthatja meg Istennek, hogy szombaton gyógyítson. A beszéd megvilágítja Jézus küldetéstudatát. Ő nem önmagától, nem egyedül cselekszik, hanem az Atya küldötte, aki végrehajtja mindazt, amit az Atya kíván tőle. E feltétlen engedelmesség előrevetíti azt, hogy az ő tökéletes engedelmessége a szenvedés és a halál vállalásában nyilvánul meg. A végső ítélet és az új életre való feltámasztás szintén kettejük tevékenysége.

Adjunk hálát Istennek, mert mindent neki köszönhetünk: az életünket és az üdvösségünket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Atyám, te irgalmas szívvel hívsz engem, hogy találkozzak veled. Te nem elítélsz, hanem kiemelsz bűneimből és elindítasz egy új úton. Be kell ismernem, hogy sokszor ítélkezem embertársaim felett, és köveket ragadnék a kezembe, hogy a bűnös elnyerje méltó büntetését. A könyörtelen ítélkezés elnyomja szívemben a megbocsátás lelkületét. Te feltétel nélkül megbocsátasz mindenkinek, nekem is. Ezt a feltétel nélküli megbocsátást szeretném megtanulni, s gyakorolni embertársaim felé. Segíts, hogy szívemben őszinte bűnbánat ébredjen, és tudjak mindenkinek megbocsátani!

A húsvéti ünnepekre Jézus fölment Jeruzsálembe. Volt Jeruzsálemben az úgynevezett Juh-kapu mellett egy fürdő, amelyet héberül Beteszdának neveztek. Öt oszlopcsarnoka volt, ahol nagyon sok beteg feküdt: vakok, sánták és bénák. Volt ott egy harmincnyolc éve beteg ember is. Jézus látta, ahogy ott feküdt, és megtudta, hogy már régóta beteg. Megszólította: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg azt felelte: „Uram! Nincs emberem, aki levinne a fürdőbe, amikor mozgásba jön a víz. Mire én odaérek, már más lép be előttem.” Jézus erre azt mondta neki: „Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!” Az ember azonnal meggyógyult. Fölvette ágyát, és járni kezdett. Aznap éppen szombat volt. A zsidók ezért rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van; nem szabad az ágyadat vinned.” Ő azonban így válaszolt nekik: „Aki meggyógyított, azt mondta nekem: Vedd ágyadat, és járj!” Megkérdezték tőle: „Kicsoda az az ember, aki azt mondta neked, hogy vedd ágyadat, és járj?” A meggyógyult ember azonban nem tudta, hogy ki volt az. Jézus ugyanis továbbment, amikor tömeg verődött össze a helyszínen. Később Jézus a templomban találkozott a meggyógyított emberrel, és ezt mondta neki: „Látod, most meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék!” Az ember elment, és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus volt az, aki meggyógyította őt. A zsidók üldözték Jézust, mert mindezt szombaton cselekedte. Jn 5,1-16

Elmélkedés

Jézus csodás gyógyításainak többségénél a betegek keresik fel őt és kérik segítségét. Abban a hitben és reményben fordulnak hozzá a gyógyulni vágyók, hogy részesedhetnek az irgalmas Isten segítségében s meg is kapják ezt. A mai evangéliumban Jézus fordul oda a beteghez, ő kínálja fel számára a gyógyulás lehetőségét. A Beteszda szó azt jelenti, hogy az irgalmasság háza. A beteg tehát az „irgalmasság házában” nem kapott irgalmat egyetlen embertől sem évtizedeken keresztül, most viszont rátalál az isteni irgalom.

Isten felkínálja nekünk is a gyógyulás lehetőségét. Szeretnék-e meggyógyulni? Szeretném-e, hogy bűneimet eltörölve meggyógyítson? Mit válaszolok, amikor engem kérdez, hogy meg akarok-e gyógyulni?

Az evangéliumban szereplő bénához hasonlóan napjainkban is sok beteg van, akik azt mondják, hogy „nincs emberük”, aki segítene nekik. Magukra vannak hagyatva, senki nem törődik velük. A másik oldalon pedig mi állunk, akik talán azt mondjuk, hogy nincs betegünk, nem ismerünk senkit, akinek segíteni tudnánk. A nagyböjthöz hozzátartozik az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása. Keressünk magunknak tehát beteget vagy más rászorulót! Keressünk magunknak olyan személyt, akinek segíteni tudunk! Keressek olyan embert, akinek én lehetek az embere. Elsősorban ne a részvét vagy szánalom indítson a segítésben, hanem az, hogy mindenkiben Jézusnak szolgálok.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas Istenünk! A bűnöktől való szabadulás és a lelki megtisztulás lehetőségét te mindenkinek felkínálod és örömmel bocsátasz meg nekünk. Küldötteid által figyelmeztetsz, ha letérünk az igaz élet útjáról. Az idők teljességében pedig elküldted Fiadat, aki önfeláldozásával, szenvedésével és halálával megszerezte számunkra a megváltást, a veled való kiengesztelődést. Az Úr mennybemenetele után kiárasztottad a Szentlelket a bűnök bocsánatára. Önmagunkat nem tudjuk felmenteni a bűn alól, hanem te törlöd el azokat. Add meg nekünk bűneink bocsánatát és a lelki megtisztulást!

Egy alkalommal Jézus Szamariából Galileába ment. Jóllehet maga mondta, hogy a prófétának nincs becsülete saját hazájában, mégis, midőn Galileába érkezett, az ottaniak szívesen fogadták. Látták ugyanis mindazt, amit Jézus az ünnepek alkalmából Jeruzsálemben cselekedett, mert ők is ott voltak az ünnepeken. Így jutott el Jézus újra a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta. Élt Kafarnaumban egy királyi tisztviselő, akinek a fia megbetegedett. Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte: jöjjön és gyógyítsa meg a fiát. A gyermek már halálán volt. Jézus ezt mondta: „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.” A királyi tisztviselő azonban így szólt: „Uram, jöjj, mielőtt meghalna a fiam!” Jézus erre azt felelte: „Menj csak! Fiad él.” Hitt az ember Jézus szavának, és elment. Még útban volt hazafelé, amikor eléje futottak szolgái, és kijelentették, hogy a fia él. Megkérdezte tőlük: „Melyik órában lett jobban?” Ezt mondták: „Tegnap déltájban hagyta el a láz.” Az apa visszaemlékezett, hogy abban az órában mondta neki Jézus: „Fiad él.” Erre hitt ő maga, és vele egész házanépe. Ez volt Jézus második csodája, amelyet Júdeából Galileába jövet művelt (az ünnepek után). Jn 4,43-54

Elmélkedés

A nagyböjti evangéliumokban sokszor találkozunk olyan emberekkel, akik eljutottak a Jézusban való hitre. Általában egy csoda vagy egy csodás gyógyítás segíti őket abban, hogy előbbre jussanak a hit útján. Pontosan ez történt a tisztviselővel is, aki halálos beteg fia gyógyulása érdekében kereste meg Jézust. A nagyböjtben mi is mindannyian a hit útját járjuk. Vajon milyen jelet szeretnénk? Milyen jel képes hitet ébreszteni bennünk? Sokakat csak a tragédiák, a halálesetek gondolkoztatnak el vagy még azok sem. Mi lenne, ha nem várnánk a tragikus eseményekre? Mi lenne, ha most kérnénk Jézustól az élő hit ajándékát?

A húsvét ünnepéhez közeledve a nagyböjti evangéliumok fokozatosan felkészítenek minket Jézus feltámadásának csodájára. Ebbe a sorba illeszkedik a halálos beteg fiú meggyógyítása. Az eset azt mutatja, hogy Istennek hatalmában áll életet, új életet adni az embernek. A tisztviselő fia már halálán van, amikor az Úr segít rajta apja kérésére. Jézus csupán egyszerű mondattal válaszol a kérésre: „Fiad él”. Az apát megnyugtatja ez a kijelentés. Amikor pedig személyesen tapasztalja meg Jézus szavának igazságát, akkor hit ébred benne. A húsvéti beszámolókban és tanúságtételeknél majd látni fogjuk, hogy az új életet kapott, a halálból feltámadt Jézussal való találkozások is hitet ébresztenek.

Jó volna, ha eljutnék erre a húsvéti hitre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, irgalmas Atyám! Öröm számomra, hogy újra a közeledben vagyok, visszafogadsz magadhoz és ismét szeretettel ölelsz át engem. Öröm számomra, hogy megbocsátod bűnömet. Szereteted soha nem volt számomra kényszer, én mégis megtagadtam azt, elhagytalak téged. Most bűneimet megbánva térek vissza hozzád, és elismerem, hogy irgalmas Atyám vagy. Te mindig vártál engem és bíztál abban, hogy nem felejtem el jóságodat és szeretetedet. Érints meg kezeddel, amelyből megbocsátás, irgalom, gyógyulás, tisztulás, megbékélés, szeretet és öröm sugárzik! Érints meg irgalmaddal! Érints meg szereteteddel! Bocsáss meg nekem, Istenem!

Azokban a napokban: Vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: „Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be. Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek. Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki. Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.” Lk 15,1-3. 11-32

Elmélkedés

Visszatérés az Atyához

A mai evangéliumban a tékozló fiú történetét olvassuk, amely az Isten irgalmát mutatja be. Újra és újra elcsodálkozunk a fiatalabb fiú arcátlanságán, akinek van bátorsága ahhoz, hogy kikérje apjától örökségét, azt a vagyont, ami járna neki apja halála után. A fiú lázadása mögött az húzódik meg, hogy apja halálát kívánja. Már korábban hozzájuthatott volna örökségéhez, ha apja nem élne, nem létezne. A bűn ilyen lázadás Isten ellen. Azt gondolom, hogy könnyebb volna az életem, boldogabb lennék, ha Isten nem létezne. Azt képzelem, hogy nincs rá szükségem, a magam erejéből is boldogulni fogok. Hajlamosak vagyunk arra, hogy bűneink súlyát kisebbítsük. A bűn nem egyszerűen csak tiszteletlenség Istennel szemben. A bűn nem egyszerűen csak sértés Istennel szemben. A bűn emberségünk lázadása Isten léte ellen. A bűn teljes elszakadás Istentől és szeretetétől. A bűn a szent Isten megtagadása.

A távozást követően a fiúval történő események meglehetősen kiszámíthatóak. Hiába próbálja a maga útját járni, ez az út nem vezet sehová. Kihasználják, megfosztják vagyonától, s végül megalázzák, emberszámba sem veszik. S mindez egészen gyorsan történik, hamar a lejtő alján találja magát. Ahogy a pénze fogy, úgy tervei és álmai is elszállnak. Nem számíthat senkire, nem bízhat senkiben. Az atyai ház biztonságát nem pótolja semmi, sőt, teljes létbizonytalanságba kerül, mert még a sertések ételéből sem adnak neki. A fiú mindenét, még emberi méltóságát is elveszítette, csak egyetlen dolog maradt számára: továbbra is az apjának a fia. Igaz, hogy megtagadta az apja szeretetét, de továbbra is fiú. A teljes elveszettségben ismeri fel fiú életének jelentőségét. A fiúi lét nem csak halvány gyermekkori emlék, nem csak feledésbe merült élmény számára, hanem ez válik az egyetlen kapaszkodóvá, az egyetlen biztos ponttá, ami reménnyel tölti el, s elindítja visszafelé. Szeretet, biztonság, élet csak odahaza létezik. Életünk mélypontjain, ahová a bűn juttatott minket, mi is felfedezhetjük, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ő továbbra is szeretett gyermekeinek tart minket, s mindig meg van számunkra a lehetőség, hogy visszatérjünk hozzá. Amennyire esztelen és meggondolatlan a fiú magatartása, legalább annyira váratlan atyjának viselkedése is, aki visszafogadja őt. Ezen a fordulaton ismét meglepődünk, hiszen az apának nem lett volna kötelessége visszafogadni a fiút. Megtehette volna, hogy „két kézzel eltaszítja” magától fiát, de ő mégis két karjával magához öleli őt. Ez az ölelés egyrészt jelképezi a szeretetébe való visszafogadást, másrészt felfedezhetjük e mozdulatban a támogatást, hogy a fiú új életet kezdhessen, helyrehozhassa bűnét. Mintha csak ezt mondaná az apa: a fiamnak tekintelek és segítek neked, hogy a fiamnak tekintsd magadat.

Amikor részesülünk a bűnbocsánat szentségében, pontosan ezt érezhetjük. Isten kinyilvánítja, hogy eddig is a fiának, a gyermekének tekintett bennünket, és továbbra is így tekint ránk. Ő nem tagadja meg hozzánk fűződő kapcsolatát. Ugyanakkor megadja nekünk a segítséget, hogy bűneink megbánását és alázatos megvallását követően újra Isten gyermekének érezzem magam. Mert amíg a bűnben éltem, addig nem éreztem ezt. Amikor azonban Isten megbocsát, magához ölel, akkor újból érzem, hogy hozzá tartozom.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas Istenünk! Te kész vagy megbocsátani nekünk, bármilyen nagy bűnt követtünk is el. Nem akarsz ránk örökké haragudni, elfelejted és eltörlöd vétkeinket. Nem büntetni akarsz, hanem új lehetőséget adsz nekünk a bűnbocsánat szentsége által. Hálás vagyok irgalmadért, amely lelki újjászületés számomra. Hálás vagyok a szeretetért. A mennyei Atya szeretetéért, aki saját Fiát sem kímélte, és Jézus Krisztus szeretetéért, aki a kereszten feláldozta magát értem és minden emberért.

Abban az időben az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van. A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.” Lk 18,9-14

Elmélkedés

Jézus példabeszédet mond a mai evangéliumban két emberről, egy farizeusról és egy vámosról, akik a templomban imádkoznak. Vallási ismereteink alapján nem tartjuk szimpatikusnak a farizeusokat, ennek oka éppen az, hogy Jézus sok esetben beszél hozzájuk nagyon keményen a képmutatásuk, a látszat-vallásosságuk miatt. Ezzel szemben az evangéliumok alapján a vámosok inkább rokonszenvesek számunkra, mert Jézus szívesen betért házukba és apostolai közé is meghívott egyet, akit Máténak neveztek. Jézus korában viszont mindez éppen ellentétesen igaz. Az emberek a farizeusokat becsülték nagyra, mert híresek voltak a törvény iránti tiszteletükről és annak megtartásáról. A vámosokat viszont megvetették, mert tevékenységükkel kiszolgálták az elnyomó rómaiakat, illetve a maguk hasznára dolgoztak.

A példabeszéddel Jézus arra hívja fel hallgatói figyelmét, hogy a vallási cselekedetek megítélésében Isten más szempontokat néz, mint az emberek. Az ember sok esetben megelégszik a külső benyomásokkal, Isten viszont jól ismeri az emberi szív szándékait. Isten számára értéktelen az önmagasztalás, amit a farizeus képvisel, de értékes az alázat, amellyel a vámos imádkozik.

Legyünk alázatosak! Ennek gyakorlati megnyilvánulása lehet az, ha elvégzünk egy olyan munkát, amelyet máskor a gőg miatt nem tettünk meg.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, a te küldötted vagyok, ezért mindenkor a te örömhíredet akarom továbbadni és rólad akarok tanúságot tenni. A te szereteted és irgalmad jele szeretnék lenni a világban, naponta gyakorolva az irgalmas szeretet cselekedeteit. Mindent a te nevedben akarok tenni, hogy te győzz a rossz és a gonosz felett. Vezess engem Szentlelked által, aki indít és megerősít engem és az egész Egyházat a küldetésben!

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.” Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután már több kérdést nem mertek neki föltenni. Mk 12,28b-34

Elmélkedés

Egy írástudó a legfőbb parancsról kérdezi Jézust. Abban a korban mindennaposnak számító téma lehetett a különféle írástudói iskolák vezetői és tanítványai között a kérdés. Melyik a számos mózesi törvény között a legfontosabb? Most Jézus felé hangzik a kérdés és ő az istenszeretetet és az emberszeretetet nevezi meg a legfőbb parancsnak. Nem érdemes vitát indítanunk azon, hogy ez most egy törvény vagy kettő, esetleg három, ugyanis az önszeretet is említésre kerül. Ha Jézus összekapcsolja e parancsokat, akkor aligha lehet bátorságunk szétválasztani őket.

Egyetlen parancs van, a szeretet törvénye. A szeretetnek különböző irányai, vonatkozásai vannak: Isten felé, embertársaink felé és önmagunk felé, de ez a hármas irányultság szorosan összetartozik. A nagyböjti időszaknak az a célja, hogy a szeretet parancsát tegyük az életünkben az első helyre, valóban ez legyen a legfőbb elv, ami irányít bennünket és valóban ez vezesse cselekedeteinket. Ebben az időszakban újra kell gondolnunk, hogy helyesen szeretjük-e Istent, felebarátainkat és önmagunkat. A helyes szeretet mintája pedig maga Krisztus, aki előbb szeretett minket, s aki azt kéri tőlem, hogy úgy szeressek mindenkit, ahogyan ő szeret engem. Ő úgy szeret, hogy életét adta értem.

Van-e hozzá bátorságom, szeretem-e őt annyira, hogy neki adom, ajánlom az életem?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! A hit szilárd alap, kiindulópont, amelyre egész életemet felépíthetem. Az első lépés a hit útján valóban az ismeretlenbe, a bizonytalanba való belépés. A bizonytalan lépések után megérkezek hozzád, Uram, aki csodát tehetsz velem, s ettől kezdve megszűnik bennem mindenféle bizonytalanság. Segíts engem, hogy ki tudjak lépni bűnös életem sötétségéből, kételkedéseim és aggodalmaim homályából és eljussak a te kegyelmed világosságára! Adj nekem bátorságot elindulni a hit útján, Isten titkainak útján!

Egy alkalommal Jézus egy néma emberből űzött ki ördögöt. Amint az ördög kiment, a néma megszólalt. A nép elcsodálkozott rajta. Egyesek azonban azt mondták: „Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket.” Mások próbára akarták tenni, és égi jelet követeltek tőle. Jézus belelátott gondolataikba, és így szólt hozzájuk: „Minden önmagában meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik. Ha a sátán önmagában meghasonlott, hogyan állhat fönn az országa? Ti ugyanis azt mondjátok, hogy Belzebub segítségével űzöm ki az ördögöket. Ám ha én Belzebub segítségével űzöm ki a gonosz lelkeket, a ti fiaitok kinek a segítségével űzik ki? Ezért ők lesznek a bíráitok. Ha viszont én Isten ujjával (vagyis Isten erejével) űzöm ki az ördögöt, akkor bizonyára elérkezett hozzátok az Isten országa. Az erős ember fegyveresen őrzi házát. De birtoka csak addig van biztonságban, amíg el nem jön az, aki erősebb nála. Ez legyőzi, elveszi fegyverzetét, amelyben bízott, és szétosztja a zsákmányt. Aki nincs velem, az ellenem van; aki nem gyűjt velem, az szétszór.” Lk 11,14-23

Elmélkedés

A bibliai időkben a zsidóságnál és más keleti népeknél úgy tartották, hogy a betegség a gonosz lelkek által okozott csapás vagy az istenek (túlvilági hatalmak és erők) büntetése. Számos könyörgő ima és áldozat azt a célt szolgálta, hogy az ember megszabaduljon az ártó hatalmak befolyásától, azaz meggyógyuljon. A zsidóságnál megjelent az a gondolat is, hogy a betegséggel Isten a bűnös embereket sújtja. Az emberi bűnt és a betegséget, mint annak büntetését szorosan összekapcsolták. Erre utal az a tény, hogy néhány gyógyítása alkalmával Jézus az egészségét visszanyert személy bűneinek megbocsátását is kijelenti. Azt a helytelen nézetet, miszerint az embert a bűnei miatt érik büntetések és aki beteg, az mindenképpen bűnös, Jézus több alkalommal visszautasítja. Gyógyításai és csodái azt tanúsítják, hogy nem a betegség, hanem a gyógyulás köszönhető Istennek.

Jézus kortársait erősen foglalkoztatta az a kérdés, hogy milyen hatalommal képes gyógyítani. Ha olyan dolgokat tesz, amire emberek nem képesek, akkor a túlvilági hatalmak segítik őt. Vagy az ördög vagy az Isten. Innen származik a mai evangéliumban megfogalmazódó képtelen vád, miszerint az ördögök fejedelme segíti Jézust. E vélekedés belső ellentmondására mutat rá a mi Urunk válaszában: az ördögnek nem lehet célja, hogy elveszítse befolyását egy ember felett.

Az embernek nem lehet célja, hogy az ördög uralkodjék rajta.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, hiszem, hogy velem vagy mindig, velem vagy életem nehéz helyzeteiben, velem vagy még a kísértések idején is. A gonosz az ellenkezőjét akarja elhitetni velem, s azt a gondolatot ébreszti bennem, hogy magamra hagytál, nem törődsz velem, nem gondoskodsz rólam. Bukásaim és eleséseim figyelmeztetnek, hogy újra és újra bizalommal forduljak hozzád és segítségedet kérjem. Segíts, hogy a legnehezebb kísértések idején is a te arcodra tekintsek, a te tekinteted keressem, a te kezed után nyúljak, s a te szívedre hajoljak!

A hegyi beszédben Jézus ezt mondta tanítványainak: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem tökéletessé tenni. Bizony mondom nektek, amíg az ég és föld el nem múlik, nem vész el a törvényből sem egy i betű, sem egy vessző, hanem minden érvényben marad. Aki tehát csak egyet is eltöröl akár a legkisebb parancsok közül is, és úgy tanítja az embereket, azt nagyon kicsinek fogják hívni a mennyek országában. És mindaz, aki megtartja és tanítja őket, igen nagy lesz a mennyek országában.” Mt 5,17-19

Elmélkedés

Két megszívlelendő felszólítást tartalmaz a mai evangélium: tartsuk meg hűségesen Isten törvényeit és erre tanítsunk másokat is. Ez utóbbi a szóbeli tanítás mellett a példamutatást is magába foglalja.

Miért tartsam meg Isten parancsait? – teszik fel sokan a kérdést. Magát a kérdést ne értékeljük feltétlenül Isten elleni lázadásnak, bár egyes esetekben erről lehet szó. Sokan ugyanis jól megvannak Isten nélkül és szabadságuk korlátozásának tartanak mindenféle előírást.

Kérdezzük inkább így: Miért érdemes megtartanom Isten parancsait? Miért érdemes Isten törvényei szerint élnem? Mit fejezek ki azzal, ha elfogadom Isten akaratát? Annak belátásából kell kiindulnunk, hogy Isten szeretetből adja parancsait, amelyekkel utat mutat számunkra az örök élet felé. Nem kényszerít bennünket, hanem mindig meghagyja emberi szabadságunkat, szabad akarattal dönthetünk. Ha megtartom Isten parancsait, ezzel viszonzom az ő szeretetét. Engedelmességemmel azt fejezem ki, hogy elfogadom az általa felkínált utat, a hit útját, az üdvösség útját.

Választhatnám azt is, hogy függetlenítem magamat Isten szeretetétől. Érvelhetek azzal is, hogy Isten törvényei túl nehezek számomra és megtartásuk lehetetlen. Kereshetek kifogásokat és további kibúvókat, hogy miért nem élek Isten kérése szerint. Ez viszont nem vezet az üdvösségre. Hitem szerint az Isten törvényeinek való engedelmesség biztosítja számomra az üdvösséget.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézusom! Hiszem, hogy te vagy az élő víz forrása. Hiszem, hogy te vagy a világ Üdvözítője. Hiszem, hogy a te tanításod az örök életre vezető út. Lelkem szomjazik az élő vízre, az élő hitre. Ébressz bennem szomjúságot a te igazságod iránt! Ébressz bennem vágyat az örök élet iránt! A te szavadban felismerem az örök élet, az üdvösség tanítását. Add nekem az élő vizet, amely csillapítja szívem és lelkem szomjúságát!

Abban az időben Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki jegyese volt egy férfinak, a Dávid házából való Józsefnek. A szűz neve Mária volt. Az angyal belépett hozzá és így szólt: „Üdvöz légy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál!” Ennek hallatára Mária zavarba jött és gondolkodóba esett, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal azonban folytatta: „Ne félj, Mária! Hisz kegyelmet találtál Istennél! Mert íme, gyermeket fogansz méhedben, és fiút szülsz, s Jézusnak fogod őt nevezni! Nagy lesz ő: a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úristen neki adja atyjának, Dávidnak trónját. Uralkodni fog Jákob házán mindörökké, és uralmának soha nem lesz vége!” Mária ekkor megkérdezte az angyalt: „Hogyan történhet meg ez, amikor én férfit nem ismerek?” Az angyal ezt válaszolta neki: „A Szentlélek száll le rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért szent lesz az, ki tőled születik: Isten Fiának fogják őt hívni. Lásd, rokonod, Erzsébet is gyermeket fogant öregségében, sőt, már a hatodik hónapban van, bár magtalannak tartják az emberek. Istennél semmi sem lehetetlen.” Erre Mária így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint!” Ezután az angyal eltávozott. Lk 1,26-38

Elmélkedés

A nagyböjti időszakban, amikor a megváltás beteljesedésének, Jézus kereszthalálának megünneplésére készülünk, a mai napon a megváltás kezdetére figyelünk. Arra az eseményre, amikor Mária, a názáreti lány megismeri Isten vele kapcsolatos szándékát, tudniillik azt, hogy őt választotta ki arra, hogy a Megváltó Anyja legyen. Mária az angyali üdvözletből értesül arról, hogy gyermeke fog születni, s ezt hittel elfogadja.

A Gábor angyal által közölt üzenetben meghatározó szerepe és jelentése van a „kegyelem” szónak. Az angyal „kegyelemmel teljesnek” szólítja Máriát, majd pedig azt állítja, hogy a názáreti fiatal leány „kegyelmet talált Istennél.” A Biblia nyelvezetében a „kegyelem” mindig egy különleges ajándékot jelent, amelynek forrása Isten. Isten kiválaszt valakit, akinek sajátos küldetést szán, és alkalmassá teszi őt arra, hogy teljesítse e küldetést. Az isteni kegyelem ösztönzi a kiválasztottat arra, hogy szentté legyen, s mindenben megfeleljen Isten akaratának. A kegyelem teszi Máriát engedelmessé.

Isten ugyanakkor nem csak kegyelmét adja Máriának, hanem önmagát is, hiszen ez a megtestesülés pillanata. Önmagát adja Máriának, akinek méhében megfogant a Fiúisten a Szentlélek közreműködése által és önmagát adja a világnak, a megváltásra váró emberiségnek. Mondhatjuk tehát, hogy többszörös értelemben kegyelmi pillanatról, kegyelmi eseményről van szó, hiszen Isten legnagyobb ajándéka az, hogy önmagát adja nekünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, taníts meg engem arra, hogy a legkisebb dolgokban is felfedezzem az igazi öröm, az igazi boldogság forrását! A szegénység, a nélkülözés, a szomorúság és az üldöztetés nem lehet akadály számomra, hogy feléd közeledjek. Sőt, éppen ellenkezőleg, ezek segítenek a leginkább abban, hogy megtaláljalak téged, s benned boldogságomat. Érzem közelséged, érzem gondviselésed, érzem irgalmadat, érzem jóságodat, érzem szereteted, s ez nekem a boldogság. Jézusom, veled mindenkinél boldogabb vagyok.

A názáreti zsinagógában Jézus így beszélt a néphez: „Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Námán.” Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték Jézust a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott. Lk 4,24-30

Elmélkedés

A nagyböjti időszakban Jézus halálának és feltámadásának ünnepére készülünk. Azt próbáljuk megérteni, hogyan vezettek az események odáig, hogy Jézust keresztre feszítsék. Az események hátterében egyrészt az isteni akaratot látjuk. A mennyei Atya azt akarta, hogy a Fiúisten az önként vállalt szenvedéssel és önfeláldozásával váltsa meg a világot. Emellett az evangélisták arra törekszenek, hogy bemutassák az emberi oldalt is. Nem a hirtelen népharag okozta ugyanis Jézus vesztét, hanem fokozatosan alakult ki az ellenállás vele szemben a vallási vezetők részéről.

Jézus názáreti fellépéséről olvasunk az evangéliumban a mai napon, amely eset azt tanúsítja, hogy nem volt mindenhol sikeres az Úr tevékenysége. Abban a városban, ahol ifjúkorának éveit töltötte, szavai megbotránkozást váltanak ki. Egy hívő zsidó ember számára, aki a választott nép tagjának tartotta magát, elképesztő gondolat volt az, hogy Isten nem csak Izrael népét, hanem más nemzeteket is meghív az üdvösségre és jóságát másoknak is megmutatja. Jézus éppen ilyen példákat említ beszédében az ószövetségi időkből. Illés próféta korában a nagy éhínség idején egy pogány asszony megélhetéséről gondoskodott Isten, Elizeus idején pedig egy szíriai, azaz szintén pogány emberrel tett Isten csodát, gyógyította ki őt leprás betegségéből.

Jézus azt tanítja, hogy Isten nem egyetlen népnek, hanem minden embernek felkínálja az üdvösséget.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Földi életed során mindig tudtad, merre visznek lépteid, s hová vezet az út, amelyen elindultál. Szavaiddal, tanításoddal, igazságoddal utat találtál az emberi szívekhez, s megmutattad az Istenhez, az Atyához vezető utat. Bátran indultál utolsó utadon, a keresztúton. A te életutad végső soron mindig felfelé vitt, Atyád felé, aki örökre magához ölelt a Golgota magaslatán álló kereszten. Jézusom, te követésedre hívsz engem és minden embert. Társad szeretnék lenni utadon, amely a halálon keresztül az örök életre vezet!

Abban az időben: Odajött Jézushoz néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus az áldozat vérével vegyítette. Erre Jézus megjegyezte: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, hogy így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony és megölte őket, bűnösebbek voltak a Jeruzsálemben élő többi embernél? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” Aztán egy példabeszédet mondott. „Egy embernek fügefa volt a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Erre így szólt vincellérjéhez: Idejárok három év óta, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? De az így válaszolt: Uram, hagyd meg még az idén. Körülásom és megtrágyázom, hátha terem majd jövőre. Ha mégsem, akkor kivághatod.” Lk 13,1-9

Elmélkedés

Tartsatok bűnbánatot!

Két tragikus esetre hivatkozva, továbbá a fügefáról mondott példabeszédével a megtérés fontosságára hívja fel Jézus a hallgatóság figyelmét. Az első eset jól tükrözi a korabeli Palesztína politikai helyzetét. A római megszállás ellen időről időre fellázadtak a zsidók, de ezeket a rómaiak katonai erővel általában hamar leverték. Lukács evangélista nem közli, hogy kik keresték fel és közölték Jézussal a vérengzés hírét, de vélhetően az ellenfelei lehettek, akik politikai állásfoglalást szerettek volna kicsikarni belőle az eset kapcsán. Láttunk már ilyet például az adófizetéssel kapcsolatban.

Válaszával Jézus eltávolodik a politikai témától és inkább vallási üzenetet igyekszik megfogalmazni. A korabeli közfelfogás szerint a betegségek, természeti csapások és szerencsétlenségek mögött az emberi bűn áll. Jézus felelete ezt a hagyományos szemléletet tükrözi, de egyúttal cáfolja is azt. Ne gondolja senki, hogy a Pilátus által megöletett emberek bárki másnál bűnösebbek voltak! Kijelentését egy másik példával is megerősíti, amely szintén akkoriban történhetett. Ne gondolja senki, hogy a ledőlt torony miatt életüket vesztő emberek bűnösebbek voltak másoknál és bűnük miatt jártak így!

Jézus itt mondja ki a lényeget: „ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” A párbeszédet a fügefa esete zárja, amely azt szemlélteti, hogy Isten időt ad a bűnbánatra, a megtérésre.

Jézus küldetésének lényeges eleme a bűnbánatra való felszólítás. A bűnbánat, a megtérés annak jele, hogy az ember elfogadja Isten országát. A bűnbánatra való hívás mindig időszerű. Egyesek ugyan próbálnak késlekedve választ adni, de ez mindig kockázatos. Amikor megbánjuk bűneinket és Isten eltörli azokat a szentgyónásban, akkor új lehetőséget ad nekünk, új reményt önt belénk. Bűnösségünk tudatában nem kell rettegve menekülnünk Isten elől, hanem éppen ellenkezőleg, azzal a bizalommal közeledhetünk felé, hogy megbocsát.

Amikor Jézus példázatot mond arról, hogy az embernek a bűnbánat és a jócselekedetek gyümölcseit kell teremnie, – miként a fák gyümölcsöt érlelnek – akkor az Istennel való együttműködésünkre gondol. Isten nélkül ugyanis elszakadnánk az éltető erőforrástól, a teremtő erőtől, a növekedést és fejlődést biztosító hatalomtól s erőtlenné, élettelenné és terméketlenné válnánk. Isten együttműködésre hívja az embert. Aktív együttműködés ez a Teremtővel, ugyanakkor mégsem a miénk az érdem, hanem Istené. A megtérés, a lelki újjászületés nem rajtunk múlik, hanem Istennek köszönhető. Ne azt várjuk, hogy eljöjjön a gyümölcsérés ideje! Mert a megtérés ideje most jött el számomra. Az irgalmas Atya most akar magához ölelni és megbocsátani.

A nagyböjti időszak arra ad nekünk lehetőséget, hogy Istent visszahelyezzük életünk középpontjába és a böjt, az imádság, valamint a jócselekedetek által közeledjünk hozzá. Ez bűnbánatot és őszinte megtérést jelent. Jézus kétszer is a következőt mondja a mai evangéliumban: „Ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan.” Engedjük, hogy az isteni irgalmasság és megbocsátó szeretet megérintse szívünket, amikor elvégezzük szentgyónásunkat. De a gyónás ne legyen csupán megszokásból végzett cselekedet, hanem fakadjon bűneink őszinte megbánásából és abból a vágyból, hogy tékozló és bűnbánó fiúként szeretnénk visszatérni az Atyához.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Rombold le bennünk azt az ingatag építményt, amelyet bűneink köveiből emelünk! Rombolj le bennünk mindent, amit a magunk dicsőségére építettünk! Te építsd fel ezután lelkünk templomát, amely a te szereteted hajléka! Evangéliumod igazsága lakjon szívünkben és újítsa meg életünket, hogy az örömhír továbbadásával és feltámadásod hirdetésével újjáépítsük az Egyházat.

Azokban a napokban vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: „Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szóit apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki; Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be. Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz.” Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek. Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte: Mi történt? Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki. Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.” Lk 15,1-3.11-32

Elmélkedés

Szent Lukács evangéliumának 15. fejezetében három olyan példabeszédet olvashatunk, amelyek Isten irgalmáról szólnak. Az elveszett bárányról, az elveszett drachmáról (pénzről) és az elveszett (tékozló) fiúról szóló hasonlatok egyaránt arról tanítanak, hogy az irgalmas Isten keresi elveszett gyermekeit és kész megbocsátani, visszafogadni mindenkit szeretetébe. A megtalálás, a visszatalálás öröme visszatérő elem mindhárom hasonlatban. Az elveszett bárányt megtaláló és a nyájhoz visszavivő pásztor, az elveszett pénzdarabot kutató és meglelő háziasszony, valamint a fiára váró és őt szeretettel visszafogadó apa nem akarja örömét magába zárni, hanem másokat is örvendezésre hívnak.

A három hasonlattal Jézus fokozatosan világítja meg, hogy miről is akar tanítást adni. Az elsőben egy állat, egy bárány szerepel, a másodikban egy tárgy, egy pénz, és csak a harmadikban szerepel egy ember. A fokozatosság abban is megjelenik, hogy sem a bárány, sem a pénz nem tehet arról, hogy elveszett, a fiú viszont már szabad döntést hoz arról, hogy „elveszik”, kilép az atyai házból. Az Isten elleni lázadás, az engedetlenség, a bűn mindig az ember tudatos döntése, választása és nem a véletlen műve. Isten azt szeretné, ha bűnünket megbánnánk és visszatérnénk hozzá. Ő irgalmas és mindig örömmel vár minket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézusom, vezess engem a te utadon! Ne engedjem el soha a te kezedet. A te kegyelmed éltessen engem. A te szereteted lakjék bennem. A te tisztaságod költözzék belém. Ne a test legyen a szemem előtt, hanem a lélek. Ne a jelen, hanem az örök élet. Ne csak másoknak, de magamnak is szívből megbocsássak. Mindig és mindenért, neked hálát adni tudjak, és ha választanom kell kettőnk között Jézusom, mindig csak te és sohasem én legyek az első!

Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: „Hallgassatok meg egy másik példabeszédet! Volt egy gazdaember, aki szőlőt telepített, bekerítette sövénnyel, belül pedig taposógödröt ásott, és őrtornyot épített. Aztán rábízta a szőlőt a munkásokra, és elutazott. Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a szőlőmunkásokhoz, hogy a termést átvegyék. Ám a szőlőmunkások megragadták a szolgáit, s az egyiket összeverték, a másikat megölték, a harmadikat pedig megkövezték. Erre más szolgákat küldött, többet, mint először, de ezekkel is ugyanúgy bántak. Végül a fiát küldte el hozzájuk, mondván: „A fiamat csak megbecsülik!” Amikor azonban a szőlőmunkások meglátták a fiút, így szóltak egymáshoz: „Ez itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az öröksége!” Meg is ragadták őt, kidobták a szőlőből, és megölték. Amikor megjön a szőlőskert ura, ugyan mit tesz majd ezekkel a szőlőmunkásokkal?” Ezt válaszolták: „Gonoszul elbánik a gonoszokkal, a szőlőt pedig más munkásokra bízza, akik idejében átadják neki a termést.” Jézus így folytatta: „Nem olvastátok soha az írásokban: „A kő, melyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez!” Ezért mondom nektek: Az Isten országát elveszik tőletek, és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét.” A főpapok és a farizeusok hallották a példabeszédet, és megértették, hogy Jézus róluk beszél. El akarták fogni, de féltek a néptől, mert mindenki prófétának tartotta. Mt 21,33-43.45-46

Elmélkedés

Izajás próféta könyvének 5. fejezetében olvasható az Úr szőlőskertjéről szóló ének, amely szerint a választott nép, Izrael népe az Úr által telepített szőlő. Isten gondoskodik népéről, gondozza, őrzi szőlőjét és azt reméli, hogy termést hoz, a nép engedelmeskedik neki, de ez a várt eredmény elmarad. Az éneket rendszeresen olvasták a zsinagógai istentiszteleten, ezért a vallásos zsidók jól ismerték. Jézus példabeszédének kezdete hasonlít az Úr szőlőjéről szóló énekre, ezért a hallgatóság rögtön megértette, hogy olyan példázat következik, amelyik Izrael népéről szól. Az engedetlenség, az Isten elleni lázadás és szembefordulás motívuma Jézus hasonlatában is megjelenik: a szőlőskert bérlői fellázadnak a gazda ellen, meg akarják szerezni a birtokot, bántalmazzák a tulajdonos küldötteit, azaz a prófétákat, és végül attól sem riadnak vissza, hogy a tulajdonos fiát megöljék. Ez utóbbi egyértelmű utalás arra, hogy Jézus az Isten Fia, akit megölnek, keresztre feszítenek az elvetemült szándékú emberek. A gonosz szőlőmunkások megbüntetése figyelmeztetés, hogy minden bűnnek lesz következménye.

Jézus példabeszéde arról tanúskodik, hogy a mi Urunk tudatosan vállalja a prófétai sorsot, az elutasítást, a szenvedést és a halált. Küldetéstudata erősítsen minket keresztény hivatásunkban!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus Krisztus! Te az utolsó vacsorán úgy rendelted, hogy életed folytatódjon tanítványaid, követőid életében, a mi életünkben. Szent tested az Atyának szóló áldozat és nekünk adott ajándék, amely által áldozatod naponta megújul és életed bennünk folytatódik. Az általad adott csodálatos kenyér keresztény életünk forrása. Élj bennünk! Táplálj minket! Segíts, hogy áldozatodhoz kapcsolódva mi is felajánljuk életünket a mennyei Atyának!

Egy alkalommal Jézus ezt a példabeszédet mondta el a farizeusoknak: „Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a gazdag kapuja előtt, tele fekéllyel. Szívesen jóllakott volna az ételmaradékból, amely a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki. Csak a kutyák jöttek, és nyalogatták a sebeit. Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. A gazdag is meghalt, és eltemették. A pokolban, amikor nagy kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a keblén Lázárt. Felkiáltott: Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban. Fiam – felelte Ábrahám –, emlékezzél rá, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg mennyi jutott a rosszból. Most ő itt vigasztalódik, te pedig odaát gyötrődöl. Azonfelül köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, hogy aki innét át akarna menni hozzátok, ne tudjon, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki. Akkor arra kérlek, atyám – kiáltotta újra –, küldd el őt atyai házunkba, ahol még öt testvérem él. Tegyen bizonyságot előttük, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére. Ábrahám ezt felelte: Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak. Ám az erősködött: Nem teszik, atyám, Ábrahám! De ha valaki, a halottak közül elmenne hozzájuk, bűnbánatot tartanának. Ő azonban így felelt: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem hisznek.” Lk 16,19-31

Elmélkedés

Két emberről mond Jézus példabeszédet a mai evangéliumban. Az egyik végtelenül gazdag, a másik végtelenül szegény. Jézus látványos lakomával szemlélteti a gazdag ember jólétét, akinek mindene megvan ezen a világon. Óriási az ellentét, amikor a koldus bemutatása következik, összeszorul a szívünk, amikor rá gondolunk, akinek még egy tiszta ruhadarabja sincs, amivel lemoshatná, megtörölhetné sebekkel teli testét. Nem egymástól távol élnek ők, hisz a gazdag ember házának kapuja előtt fekszik a szegény. Ilyen módon Jézus kapcsolatot teremt a gazdag és a koldus között. A gazdag tudna segíteni a szegényen, de nem teszi meg. Bizonyára meg sem érezné, ha legalább egy keveset adna neki, de eszébe sem jut. A gazdagság vakká, érzéketlenné teszi, észre sem veszi a másik ember nyomorúságát. A túlvilágon, a haláluk után fordul a sorsuk: a szívtelen gazdag a kárhozatra, a szegény az üdvösségre jut.

Érdekes, hogy a példabeszédben a koldusnak megtudjuk a nevét, Lázárnak hívják. Jézus egyetlen más példabeszédében sincs a szereplőknek neve, ez az egyetlen kivétel. Nem tudjuk, hogy hívták az irgalmas szamaritánust vagy a bajba került embert, akin segített, nem ismerjük sem a tékozló fiú, sem az apjának nevét, nincs neve a királynak, aki talentumokat bíz szintén névtelen szolgáira és folytathatnánk a sort. Itt viszont van a szereplőnek neve, a koldust Lázárnak hívják, s ez a név a héber nyelvben azt jelenti: Isten segít.

A szegény, akit a gazdagok észre sem vesznek, egyedül Isten segítségére számíthat.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te földi életed során mindig felismerted a kísértést és visszautasítottad azt. A legfontosabb pillanatban nem szálltál le a keresztről, hanem vállaltad a szenvedést és a halált a mi megváltásunkért. A kísértés a mi esetünkben is arra irányul, hogy eltávolodjunk Istentől, a tőle kapott küldetéstől, az ő szeretetétől, és szálljunk szembe az ő akaratával. A kísértés elutasítása azt jelenti, hogy kifejezzük szándékunkat: egyedül Istennek akarunk szolgálni, őt tartjuk életünk Urának, az ő akaratának szeretnénk mindenben engedelmeskedni. A kísértés legyőzése azt jelenti, hogy Isten útját, az üdvösség útját választjuk.

Dávid utódai közül Jákobtól született József, aki jegyese volt Máriának, Jézus Krisztus szülőanyjának. Jézus Krisztus születése pedig így történt: Anyja, Mária jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekeltek volna, Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. Férje, József igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni. Ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fiad születik majd, akit Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét bűneitől!” Amikor József felébredt álmából, úgy cselekedett, amint az Úr angyala megparancsolta neki. Mt 1,16.18-21.24a

Elmélkedés

Szent Józsefnek, a názáreti ácsnak, Mária jegyesének és Jézus nevelőapjának mai ünnepén az ő látomásáról olvasunk az evangéliumban. Amikor kiderül, hogy még házasságkötésük előtt Mária gyermeket vár, József azon kezd gondolkodni, hogy nem veszi őt feleségül. A születendő gyermek kilétéről csak Máriának van tudomása az angyali üdvözletből, Gábor angyaltól. Mivel ő sem értette egészen a vele történteket, valószínűleg nem beszélhetett erről Józsefnek. József tehát nem tudja még, hogy jegyesének a Szentlélek erejéből lesz gyermeke.

József emberi módon gondolkodik, amikor jegyeséről kiderül, hogy áldott állapotban van, s emiatt meg akarja szakítani a jegyességet. Talán a csalódottság készteti őt erre vagy azt hiszi, hogy Mária hűtlenséget követett el. József emberiességéről tanúskodik, hogy nem szeretné Máriát nyilvánosan szégyenbe hozni, mert tudja, hogy a zsidó törvények szerint biztos halál, megkövezés vár jegyesére, mint házasságtörőre.

Ekkor történik József látomása. Egy angyal jelenik meg neki, hogy beavassa őt a titokba, a megváltás tervébe, a hamarosan bekövetkező eseményekbe. József szándékát megváltoztatja ez a jelenés, ez az isteni közbeavatkozás, és az álmában kapott utasításnak megfelelően magához veszi jegyesét és később saját családja tagjaként neveli fel Jézust.

József hisz és engedelmeskedik az isteni útmutatásnak, s ezáltal megváltásunk csendes szolgája lesz, vállalja, hogy a születendő gyermeknek nevelője legyen. Isten akaratának elfogadásával és engedelmeskedésemmel én is a hit útján indulok el.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Drága Jézus! Segíts, hogy fényed hordozói lehessünk, bármerre visz utunk! Töltsd el szívünket életadó Lelkeddel, itass át és végy birtokba minket oly teljességgel, hogy életünk már csak a te kisugárzásod legyen! Ragyogj át rajtunk, és úgy élj bennünk, hogy mindenki, akivel találkozunk, a te jelenlétedet érezze meg általunk! Többé már ne minket lássanak, hanem egyedül téged, Jézus! Maradj velünk, s akkor úgy ragyoghatunk, ahogyan te ragyogsz, s világossággá válhatunk mások számára is!

Egy alkalommal Jézus e szavakkal fordult a néphez és tanítványaihoz: „Mózes tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.” Mt 23,1-12

Elmélkedés

A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus éles kritikát fogalmaz meg az írástudók és a farizeusok vallásosságával kapcsolatban. Nem a tanításukkal volt gondja, hanem a magatartásukkal. Abban az időben írástudóknak nevezték azokat, akik a törvények értelmezésével, magyarázatával foglalkoztak. A zsidó emberek életét a mózesi törvény szabályozta, amely a vallási és a társadalmi, az egyéni és a közösségi életre egyaránt vonatkozott. Az évszázadok során a Mózesnek adott eredeti isteni törvényekhez sok más emberi szabály és előírás kapcsolódott. Az írástudók arra törekedtek, hogy az emberi parancsokat is visszavezessék a mózesi törvényekre, mintegy isteni eredetet, alapot adva nekik, bár ez nem mindig sikerült.

Az írástudók tanításával, törvényértelmezésével tehát nincs Jézusnak nagyobb problémája, azzal viszont igen, hogy éppen ők nem tartják meg ezeket a törvényeket, illetve inkább csak a látszatra törekszenek. Ezt nevezzük képmutatásnak, farizeusi lelkületnek, amely nem igazi vallásosságot jelent, hanem csak annak látszatát. Ez a vallásosság nem Isten iránti szeretetből fakad, hanem az emberi elismerést keresi. Jézus ezt a magatartást nem tartja követendőnek.

A magamutogatás és az öndicséret helyett Jézus az alázatosságot ajánlja követőinek. Az alázatos ember minden jót Istennek tulajdonít.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Olykor nem érzem közelséged, nem hallom hangod, nem látlak téged, nem ismerem fel szándékaidat és nincs erőm engedelmeskedni. Naponta küzdök hibáimmal és gyengeségeimmel, bűneim a mélybe taszítanak. A lelki mélység és sötétség rettenetes állapotából emelj fel engem! Erősítsd hitemet, hogy bátran megvalljalak téged, és irántad érzett szeretetem mindig hozzád vezessen és kössön!

A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas. Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor titeket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” Lk 6,36-38

Elmélkedés

Jézus szavai, amellyel az evangéliumban találkozunk, minden nap egy magasabb eszmény, egy tökéletesebb élet felé vezetnek minket. Egy új életstílus megvalósítására hív az Úr, amelyben nincs helye a haragnak vagy a gyűlöletnek. Itt nincs ellenség és ellenfél. Nincs szembenállás és ellenkezés a másik emberrel. Jézus azt kéri, hogy mindenkire, mint testvérre tekintsünk. „Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas” – tanítja. Az Atya irgalma nem pillanatnyi fellángolás vagy egyszeri cselekedet, hanem folyamatos állapot, azaz ő mindig kész a megbocsátásra.

„Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek” – teszi hozzá előző kéréséhez Jézus. Ennek hátterében az áll, hogy az Isten ítélete mindenkor igazságos, az emberi ítélkezés viszont igazságtalan lehet. Bár az ítélkezés Isten joga, s a végső időkben ez be is fog következni, mégis Jézus nem azért jön el világunkba, hogy elítéljen minket, hanem hogy megváltson. Ő lemond az ítélet jogáról annak érdekében, hogy az üdvösségünk szolgája lehessen. Mindezek után még inkább szembetűnő az ellentét Isten megváltó szándéka és az ember ítélkezése között. Pilátus a nép igazságtalan ítéletét mondja ki igazságtalan jogi formában Jézusról, az Istenről. Az emberekről mondott igazságtalan ítéleteimmel mindannyiszor Jézusra mondok halálos ítéletet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Vezess engem a gyógyulás útján és a hit útján! Benned ismerem fel gyógyítómat és te vagy a hit ajándékozója. Időt adsz nekem a bűnbánatra és a megtérésre. Időt adsz nekem a lelki megújulásra és hitem elmélyítésére. Időt adsz nekem, hogy veled találkozzak. Megbocsátó kegyelmed mindennél többet ér számomra!

Abban az időben: Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. S íme, két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és a mellette álló két férfit. Azok már épp menni készültek. Péter akkor így szólt Jézushoz: „Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem tudta ugyanis, hogy mit mondjon. Közben felhő támadt és beborította őket. A felhőben félelem szállta meg őket. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.” Miközben a szózat hangzott, Jézus ismét egyedül volt. Ők pedig hallgattak, és senkinek sem árultak el semmit abból, amit láttak. Lk 9,28b-36

Elmélkedés

A dicsőség fényében

Nagyböjt 2. vasárnapján Jézus színeváltozásáról olvasunk az evangéliumban. Az eseményt Máté, Márk és Lukács evangélista egyaránt lejegyzi. A három leírás nagyon hasonlít egymáshoz, de egyedül Lukács említi meg, hogy Jézus azért megy fel a három kiválasztott apostollal a hegyre, hogy ott imádkozzon. Nem az apostolokkal együtt akart imádkozni, hanem az Atyával akart együtt lenni a bensőséges imádság által. Lukács evangélista aztán újra megerősíti, hogy imádkozása közben történt Jézussal a színeváltozás, azaz „miközben imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott.” A rövid leírásból az is kiderül, hogy Jézus valóban egyedül imádkozik, az apostolok pedig közben elalszanak. Alvásuk nem érdektelenséget vagy közömbösséget jelent, hanem csupán annyit, hogy éjszaka volt. Imája idejéül az Úr gyakran választja ugyanis az éjszakát, a tizenkettő apostol kiválasztása előtt például „az egész éjszakát Isten imádásában töltötte” (Lk 6,12).

Jézus színeváltozása lezárja az ő galileai működését és annak betetőzése. Amikor Jézus tanítja az embereket és meggyógyítja csodáival a betegeket, akkor többet tesz, mint hogy bizonyos igazságokra és életvezetési szabályokra tanítja őket, illetve jelenvalóvá teszi Isten irgalmát. Tanításának és gyógyításainak hátterében azt is észre kell vennünk, hogy mindezekkel feltárja az emberek előtt, hogy ki is ő valójában. Szavait hallgatva az emberek azt érzik, hogy Isten szól hozzájuk. Csodáit látva az emberek azt gondolják, hogy Isten tesz velük jót. Jézus tehát megmutatja, feltárja, hogy ő az Isten Fia. Tevékenységére különfélék a reakciók, az elutasítás és az elfogadás egyaránt megjelenik. Az evangélista mindkettőt lejegyzi. A visszautasítást azzal a szándékkal, hogy folyamatosan bemutassa az olvasóknak, hogy mi vezetett Jézus halálra ítéléséhez, az elfogadást pedig azért, hogy vezesse őket a hitben, a hit útján. Közvetlenül a színeváltozás előtt Péter apostol foglalja össze az apostolok, a tanítványok és a Jézust szívesen hallgató tömegek nevében az emberek hitvallását, amikor „Isten Felkentjének” nevezi az Urat (vö. Lk 9,20).

Ilyen előzmények után következik a színeváltozás. A Péter által megfogalmazott emberi hitvallást múlja felül ekkor a mennyei Atya szózata: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok” (Lk 9,35). Most az Atya nyilatkoztatja ki, hogy ki valójában Jézus: az ő szeretett Fia. A színeváltozás eseménye tehát nem független a korábbi cselekményektől, hanem annak csúcspontja.

A történet másik mondanivalója, hogy bepillantást enged abba a dicsőségbe, amely Jézusra vár feltámadását követően. Korábban már beszélt tanítványainak arról, hogy szenvedések és halál vár rá, és a feltámadás is említésre kerül. A színeváltozás alkalmával a három kiválasztott apostol a hegyen egy rövid időre megláthatja Jézus dicsőséges arcát, s ez az élmény erőt ad majd nekik, amikor Jézus szenvedő, fájdalmas arcát látják. Jézus istenségének legfőbb bizonyítéka az ő feltámadása lesz az apostolok számára, amikor megdicsőült testben látják őt újra.

Miután a három apostol felébredt, tudatosult bennük, hogy mi is történt, milyen rendkívüli eseménynek lehettek részesei, milyen nagy titokba – tudniillik Jézus istenségébe – nyerhettek bepillantást. És ez a csodálatos élmény megmarad szívükben. Most még csak időlegesen láthatják Mesterük dicsőségét, mert a felhő felszáll, s le kell jönniük a hegyről. A három apostol később majd láthatja a feltámadt Jézus dicsőségét, s annak tanúi, hirdetői lesznek.

Földi életünk egyszer véget ér, s akkor, mintha álomból ébrednénk, feltámadásunk után megláthatjuk, s örökké szemlélhetjük a dicsőséges Istent.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Életünk során vannak olyan pillanatok, amikor lelkesedünk érted, de olyanok is, amikor elgyengülünk, elkeseredünk, nehéznek tartjuk a kereszthordozást, talán azt is érezzük, hogy elhagyott minket az Isten. Segíts minket ezekben az órákban és napokban! Segíts, hogy újra felvegyük életünk keresztjét és induljunk veled! Ne csak arra gondoljunk, hogy életünk végén a halál vár minket, hanem nézzünk tovább, higgyünk a feltámadásban, higgyünk az örök életben! Életünk leggyengébb pillanata az, amikor meghalunk. De könnyebb erre a pillanatra felkészülnie annak, aki hisz a feltámadásban, hisz abban, hogy halála után Isten kegyelméből új életre támadhat. Add, hogy életünk nehéz szakaszaiban mindig arra gondoljunk, hogy a mennyei Atya az örök boldogságra hív minket!