Abban az időben, amikor Jézus az egyik városban tartózkodott, talált ott egy leprával borított férfit. Mihelyt a leprás meglátta Jézust, arcra borult előtte, és kérlelte: „Uram, ha akarod, meggyógyíthatsz engem.” Jézus kinyújtotta kezét, megérintette, és így szólt hozzá: „Akarom, tisztulj meg!” Erre azonnal elhagyta őt a lepra. Jézus meghagyta neki, hogy senkinek se szóljon. „Menj inkább – mondta –, mutasd meg magadat a papnak, és gyógyulásodnak bizonyságául ajánld fel tisztulásodért az áldozatot, amint Mózes rendelte!” A gyógyítás híre mégis egyre jobban elterjedt. A nép nagy tömegben tódult Jézushoz, hogy hallgassa, és betegségeiből gyógyulást nyerjen. Ő azonban inkább egy magányos helyre vonult vissza, hogy imádkozzék. Lk 5,12-16

Elmélkedés

Egy gyógyító csodáról, a leprás megtisztításáról számol be a mai evangéliumi részlet. A bibliai időkben nem csupán a szó szoros értelmében vett lepra esetében, hanem mindenféle bőrbetegségre a lepra megnevezést használták. A zsidó törvények szerint tisztátalannak számítottak, ezért nem vehettek részt az istentiszteleten és nem érintkezhettek az emberekkel, nehogy ők is tisztátalanná váljanak. Az elkülönülésnek természetesen egészségügyi oka is volt, így akadályozták meg a betegség további terjedését.

A történetben szereplő leprás férfi is egy közösségből kizárt személy, aki embertől segítséget aligha várhatott. Tisztában van saját állapotával, mégsem akar abba beletörődni, nem tartja reménytelennek vagy megváltoztathatatlannak saját helyzetét. Jézusban felismeri azt a személyt, aki segíthet rajta és akitől gyógyulását remélheti. A hódolat és a tisztelet jeleként leborul előtte és így adja elő kérését. Hisz abban, hogy Jézus képes őt meggyógyítani, ha akarja. Más ember nem, de ő rendelkezik azzal az erővel, amely változást hozhat életébe. És miért ne akarná ezt megtenni Jézus? Miért ne mutatná meg ennek az erős hittel rendelkező embernek irgalmasságát? Teljesíti a kérést, egyetlen érintése megtisztítja a beteget, akinek rögtön elmúlik leprája. A testi gyógyulás mellett a csoda másik eredménye, hogy az eddig kiközösített ember újra a közösség tagja lesz.

Hiszek-e abban, hogy Jézus érintése változást hoz életembe?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk! Fiad, Jézus Krisztus vállalta a kereszt súlyát. Odaadta értünk az életét. Taníts meg minket, Istenünk, hogy mindennapjainkban készségesen vállaljuk az áldozatot. Nem beletörődést, hanem tudatos vállalást kívánsz tőlünk. Add, hogy életünket Krisztus szerint alakíthassuk. Add, hogy életünket értelmesen tudjuk leélni. Add, hogy feladatainkat készséggel vállalhassuk.

Abban az időben Jézus a (Szent)lélek erejével visszatért Galileába. Híre elterjedt az egész környéken. Tanított a zsinagógákban, és mindenki elismeréssel beszélt róla. Eljutott Názáretbe is, ahol nevelkedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és olvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták oda neki. Szétbontotta a tekercset, és éppen arra a helyre talált, ahol ez volt írva: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.” Összetekerte az írást, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az írás, amelyet az imént hallottatok.” Mindnyájan igazat adtak neki, de meglepődtek a magasztos igéken, amelyek ajkáról fakadtak. Lk 4,14-22a

Elmélkedés

Az evangéliumi jelenet helyszíne Názáret városa. Az a város, ahol Jézus felnevelkedett, s ahová útja során most visszatér. Szombati napon ő is, mint minden zsidó ember, a zsinagógába megy, hogy részt vegyen az istentiszteleten. A szertartás részeként a közös imádkozást követően felolvastak egy részt a mózesi törvényből, majd pedig egy szövegrészt a próféták írásaiból. Ezután következett a felolvasott szöveg magyarázata, amelyet a zsinagóga elöljárója vagy egy általa felkért személy tartott. Lukács evangélista leírása szerint maga Jézus jelentkezett olvasásra és külön felkérés nélkül kezdi el magyarázatát, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem tartották a szokást, hanem csupán az evangélista nem tartja ezt lényegesnek.

A felolvasott szövegrész Izajás prófétától származik, aki Isten Fölkentjének jövetelét hirdeti meg. A Fölkentét, aki majd szabadulást hoz a különféle szükségben szenvedők számára. Jézus magyarázatának különlegessége az, hogy a prófétai jövendölést önmagára vonatkoztatja és saját küldetésének tartja mindazt, amit Izajás próféta egykor megjövendölt, s amit ő most felolvasott. Az üdvösség műve, amit a próféta meghirdetett, Jézus személyében, az ő fellépésével kezd el megvalósulni.

Az Egyház minden korban és minden ember számára hirdeti és közvetíti az üdvösséget. Az Egyház tagjaként én folytatom-e Jézus művét, az üdvösség hirdetését?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Te azért hívtad meg egykor tanítványaidat, hogy a te tanúid legyenek. Tanúskodjanak arról, amit tanítottál és cselekedtél. Ők megismerték a te életedet, veled éltek, s látták találkozásaidat az emberekkel. Te arra hívsz bennünket, hogy megismerjünk téged és tanításodat, és legyünk tanúid a világban. Tőled kapott küldetésünk mindenkihez szól, örömhíredből senki nem lehet kizárva, irgalmad mindenki felé kiárad. Taníts minket arra, hogy engedelmes szolgáid legyünk, akik művedet alázattal folytatjuk annak érdekében, hogy Isten országa szüntelenül növekedjen.

Miután Jézus jóllakatott ötezer embert, nyomban felszólította tanítványait, hogy szálljanak a bárkába, és keljenek át a túlsó partra, Betszaidába, amíg ő hazaküldi a tömeget. Miután elbúcsúzott tőlük, fölment egy hegyre, hogy imádkozzék. Közben beesteledett. A bárka mélyen benn járt a tavon, ő pedig egyedül maradt a parton. Amikor látta, mennyire küszködnek az evezéssel – ellenszelük volt ugyanis –, az éjszaka negyedik őrváltása idején, a vízen járva feléjük indult. El akarta kerülni őket. Amikor meglátták, hogy a vízen jár, azt hitték, hogy kísértet; elkezdtek kiabálni, mert mindnyájan látták őt, és megrémültek. Ő azonban mindjárt odafordult hozzájuk, és így szólt: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek.” Aztán beszállt hozzájuk a bárkába, mire a szél elállt. Azok egészen magukon kívül voltak a csodálkozástól, mert nem okultak a kenyérszaporításból, és szívük még érzéketlen volt. Mk 6,45-52

Elmélkedés

A mai evangéliumi jelenet azt követően történik, hogy Jézus több ezer embert jóllakatott a pusztában az általa csodás módon megszaporított kenyerekkel és halakkal. A csoda alkalmával tanítványai megtapasztalhatták, hogy Mesterük a természetes világ dolgait meghaladó, felülmúló, azaz természetfeletti dolgokra képes. A vízen járás csodája szintén Jézus természetfeletti képességének megnyilvánulása. Ennek azonban már nem lehet tanúja a nagyszámú nép, hanem csupán azok, akik a legközelebbi kapcsolatban állnak vele. A kérdés csak az, hogy a tanítványok felismerik-e emberfeletti hatalmát? Felismerik-e azt, hogy Jézus valóban az Isten Fia, aki isteni erővel, hatalommal rendelkezik?

A leírás szerint a tanítványok, akik láthatták Jézust a víz tetején járni, a félelemtől a csodálkozásig jutnak el. Hitről vagy az Úr isteni erejének felismeréséről egyáltalán nincs szó. A kenyérszaporításnál is csupán az ámulat, a megdöbbenés, a csodálkozás volt a reakció, de most sem jutnak előbbre. S ennek okát Márk evangélista abban látja, hogy a tanítványok „szíve még érzéketlen volt.” Ez a kifejezés talán arra rímel, hogy ellenszél fúj és a tanítványok küszködnek az evezéssel. Valójában az ellenszél az ő szívük mélyéből fúj és önmagukkal küzdenek, mert látják a jeleket, a kenyerek megszaporítását, a vízen járást, de még nem ébred fel szívükben a hit.

A hitre jutás az én számomra is ugyanilyen küzdelem.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Sokszor nem szavakkal válaszolsz kérdéseinkre, hanem csendesen átölelsz bennünket, amikor hozzád fordulunk. Életünk során mindig érezhetjük jelenlétedet és segítségedet. Add, hogy a bajban és a veszélyben soha ne essünk kétségbe, hanem mindig hozzád forduljunk! Add, hogy ne féljünk, ha veszélyben van az életünk, csak higgyünk az örök életben! Mert örök életünk és üdvösségünk nem lehet veszélyben, ha veled élünk és veled halunk meg.

Egy alkalommal Jézus nagy tömeget látott maga előtt. Megesett a szíve az embereken, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Ezért sok mindenre kezdte őket tanítani. Későre járt már az idő, amikor odaléptek hozzá tanítványai, és figyelmeztették: „A vidék elhagyatott, az idő is eljárt. Bocsásd el őket, hogy a környékbeli tanyákra és falvakba mehessenek, és ennivalót vegyenek maguknak!” Jézus azonban így válaszolt: „Ti adjatok nekik enni!” Azok megjegyezték: „Talán menjünk kenyeret venni kétszáz dénárért, hogy elláthassuk őket?” Erre Jézus megkérdezte: „Hány kenyeretek van? Menjetek, nézzetek csak körül!” Körülnéztek, és jelentették: „Öt kenyerünk és két halunk.” Ekkor meghagyta nekik, hogy csoportokban telepítsék le mindnyájukat a zöld gyepre. Le is telepedtek százas és ötvenes csoportokban. Jézus ezután fogta az öt kenyeret és a két halat, föltekintett az égre, és hálát adott. Majd megtörte a kenyereket, és tanítványainak adta, hogy osszák ki. A két halat is szétosztotta valamennyiük között. Mindnyájan ettek, és jól is laktak, sőt még tizenkét kosarat szedtek tele a kenyér és a hal maradékából; pedig ötezer férfi evett a kenyérből. Mk 6,34-44

Elmélkedés

A kenyerek és a halak megszaporításának csodáját olvassuk a mai evangéliumban. A tanítványokat váratlanul éri az a helyzet, hogy a nagyszámú nép Jézussal akar maradni, nem mennek haza, még akkor sem, ha mindjárt beesteledik. De még váratlanabbul éri őket az, hogy Mesterük arra szólítja fel őket, hogy adjanak enni a jelenlévő embereknek. Ők is látják, hogy az emberek éhesek, és itt, a pusztában nem tudnak élelmet szerezni maguknak. Ők úgy oldanák meg a problémát, hogy Jézus hazaküld mindenkit. Jézus azonban egészen más megoldáson gondolkodik. A tanítványok elképzelése egészen ésszerű és könnyen megvalósítható, Jézus kérésének teljesítése azonban lehetetlennek tűnik számukra. Ha a dolgok természetes szintjén gondolkodunk, akkor valóban lehetetlen, az Úr viszont természetfeletti megoldást kínál, csodát tesz. A csodához azonban felhasználja azt, ami van, ami létezik a természetes dolgok szintjén, hogy ezt emelje isteni erejével magasabb szintre.

Az eset kapcsán érdemes arra is odafigyelnünk, hogy Jézus egyre jobban bevonja művének megvalósításába tanítványait. Az Úr nem csupán tanítja őket, s ők nem csak Mesterük cselekedeteinek passzív szemlélői, hanem egyre inkább szerepet kapnak, közreműködőkké, munkatársakká válnak.

Akarok-e Jézus munkatársa lenni? Szeretnék-e közreműködni abban, hogy Isten országa növekedjen? Szeretném-e előmozdítani mások üdvösségét?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jóságos Istenem, hálás szível köszönöm neked mindazt, amivel minden nap elhalmozol jóságodból, köszönök mindent azok helyett és nevében is, akik ezt nem teszik meg. Édes Jézusom, határtalan jóság! Milyen sokat tettél azért, hogy az emberek viszontszeressenek. Miként lehetséges mégis, hogy sokan nem szeretnek téged? Szent kegyelmeddel eltökélem, hogy amennyire csak képes vagyok, szeretlek téged mindenekfölött!

Amikor Jézus meghallotta, hogy (Keresztelő) Jánost fogságba vetették, visszatért Galileába. Elhagyta Názáretet, és a tengerparti Kafarnaumban telepedett le, Zabulon és Neftali vidékén, hogy beteljesedjék, amit Izajás próféta mondott: „Zabulon földje és Neftali földje, a tenger útja, a Jordán vidéke, a pogányok Galileája: A sötétben lakó nép nagy fényt lát, és fény virrad a halál honában s árnyékában ülőkre.” Ettől kezdve Jézus tanítani kezdett. Ezt hirdette: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” Bejárta egész Galileát. Tanított a zsinagógákban, hirdette a mennyek országa örömhírét, és meggyógyított a nép körében minden betegséget és minden bajt. Híre elterjedt egész Szíriában. Hozzá vittek mindenféle beteget, akik különböző fájdalmas betegségekben és bajokban szenvedtek: még ördögtől megszállottakat, holdkórosokat és bénákat is, és ő mind meggyógyította őket. Nagy népsereg követte Galileából, Dekapoliszból, Jeruzsálemből, Júdeából és a Jordánon túlról. Mt 4,12-17.23-25

Elmélkedés

Jézus nyilvános működésének kezdetét mutatja be a mai evangélium. Keresztelő Jánosnak, a Messiás előfutárának küldetése befejeződött, s most Jézus lép a nép elé. Máté evangélista e helyen nagyon tömören foglalja össze Jézus tanításának lényegét: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” Ezzel a kijelentéssel, illetve gondolattal a későbbiekben újra és újra találkozunk még. Jézus ugyanúgy megtérést kér, sürget, miként Keresztelő János is. Jövetelével ugyanis új idő kezdődik, elérkezett a messiási idő. Az embereknek meg kell újulniuk vallásosságukban. A megtérés, az életmód megújítása, a lelki újjászületés az ószövetségi időkben a próféták mondanivalójának meghatározó eleme volt. Ez a prófétai beszédmód köszön vissza Keresztelő János szavaiban, s most immár Jézus kijelentéseiben is. A megtérésre való figyelmeztetés mellett a másik lényeges elem Isten országának meghirdetése. Az országba mindenki meghívást kap, de csak azokban valósul meg, akik készek életüket megújítani, azaz megtérni.

Jézus elkezdi megvalósítani azt, amiért a világba jött, s amit a mennyei Atya küldetésként bízott rá. Elkezdi az üdvösség útjára vezetni az embereket, amely úton megismerhetik az Atya szeretetét és eljuthatnak hozzá. Ezen az úton egyedüli vezetőnk Jézus lehet, mert ő az üdvösség szerzője számunkra.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Úr Jézus, köszönjük, hogy közöttünk való jelenléteddel ajándékozol meg. Utunkon erősítesz és bátorítasz. Add, hogy mélyen tudatában legyünk jelenlétednek. Küldő szavadra örömmel válaszoljunk minden cselekedetünkkel. Adj nekünk bölcsességet és alázatot, hogy felismerjük jelenlétedet!

Amikor Heródes király idejében Jézus megszületett a judeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe, és tudakolták: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte.” Meghallotta ezt Heródes király és megrémült, s vele egész Jeruzsálem. Összehívatta a főpapokat és a nép írástudóit, és megkérdezte tőlük, hogy hol kell születnie a Messiásnak. Azok így válaszoltak: „A judeai Betlehemben, mert ezt írja a próféta: Te, Betlehem, Juda földje, bizony nem vagy a legkisebb Juda nemzetségei között, mert belőled jő ki a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek.” Erre Heródes titokban magához hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét. Aztán ezzel küldte őket Betlehembe: „Menjetek, tudakozódjatok szorgalmasan a gyermek felől, és ha megtaláljátok, jelentsétek nekem. Én is elmegyek, hogy hódoljak előtte!” Ők pedig, miután meghallgatták a királyt, elindultak. És lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük járt, míg meg nem állapodott a ház fölött, ahol a Gyermek volt. A csillagot meglátva nagyon megörültek. Bementek a házba, és ott látták a Gyermeket anyjával, Máriával. Földre borulva hódoltak előtte, majd kinyitották kincseszsákjaikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza országukba. Mt 2,1-12

Elmélkedés

Mindenki útnak indul

A mai ünnepen, amelynek hivatalos egyházi elnevezése Urunk megjelenése, a három napkeleti bölcsről olvashatunk az evangéliumban. Egy különleges csillag megjelenését vették észre, s ez az égi jel útnak indította őket. Hosszú úton haladtak a csillag nyomában, követték annak fényét, miközben talán csak sejtették, hogy egy még nagyobb fényesség, a Világ Világossága vonzza őket. Az elbeszélésben Máté evangélista bölcsekről beszél és nem királyokról, de az általuk hozott értékes ajándékok, az arany, a tömjén és a mirha, arra utalnak, hogy talán uralkodók, királyok lehettek. A három ajándék alapján következtetünk arra, hogy talán hárman lehettek, ezért is nevezzük ezt a napot a Háromkirályok ünnepének. A bölcsek útja nem volt egyszerű, de minden nehézség ellenére követték azt az égi jelet, amit kezdetben láttak. Újszülött gyermeket keresnek, aki majd király vagy uralkodó lesz, ezért a fővárosba, Jeruzsálembe mennek. Érkezésükről és annak céljáról az uralkodó, Heródes is értesül. Rémület ébred szívében, mert úgy gondolja, hogy hatalmát veszély fenyegeti. Jeruzsálem népe tehát a bölcsektől értesül arról, hogy nem sokkal korábban megszületett a várva várt Messiás, de személye még titok mindenki számára. Az írástudók csak annyit tudnak mondani, hogy a prófétai jövendölések szerint Betlehemben kellett megszületnie a Megváltónak, legalábbis, ha igaz a bölcsek vélekedése, miszerint a csillag az ő születését jelzi. A csillag újra feltűnik a bölcsek számára, tovább vezeti őket, amíg Betlehemben meg nem találják Jézust.

A mai napon lélekben mi is elindulunk, hogy a napkeleti bölcsekhez hasonlóan felkeressük Megváltónkat, hódoljunk előtte, s hódolatunk jeleként, ha nem is értékes aranyat, tömjént vagy mirhát, de szívünk szeretetét adjuk át neki. A csillag fénye megvilágítja utunkat, hogy el ne tévedjünk, és megvilágosítja értelmünket, hogy a betlehemi kisdedben, aki valóságos Isten és valóságos ember, felismerjük Üdvözítőnket. Levetjük a fáradtság és a kényelem papucsát, s helyette felhúzzuk az elszántság csizmáját, amelyben mindig biztosak lépteink. Biztosak, mert tudjuk, hogy Isten és az ő jele vezet minket, s aki Istenre hagyatkozik, az biztosan célhoz ér. Lépteink sietősek, mert minden pillanatban érezzük Isten hívását és vonzását. Az öröm, az izgatottság egyre nagyobb a szívünkben, ahogyan közeledünk Urunkhoz. Emberi szándékok és félrevezetések, téves útmutatások nem térítenek le minket utunkról, nem téríthetnek el minket vágyunktól. Isten mutat nekünk utat, egyedül ő ébreszti fel bennünk az iránta való vágyakozást.

A karácsonyi események közös vonása, hogy Isten szól az emberekhez vagy jelet mutat. A betlehemi pásztoroknak angyalok vitték meg Istentől az örömhírt a Megváltó születéséről, a bölcseknek pedig Isten mutatott jelet, csillagot, amelyet követhettek. Vajon én meghallom-e Isten nekem szóló üzenetét és felismerem-e a nekem mutatott jeleket?

A másik közös összekötő pont, hogy mindenki útnak indul. A pásztoroknak csak rövid utat kellett megtenniük, a bölcsek jóval nagyobb útra vállalkoztak. Elindulok-e azon az úton, amelyen Isten vezet engem a Megváltóhoz?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! A napkeleti bölcsek egy nagy várakozásban éltek, ezért figyelték az égi jeleket. Amikor pedig felismerték az általad mutatott jelet, követték azt, és semmi nem téríthette el őket attól, hogy céljukhoz eljussanak, és kifejezzék hódolatukat az előtt, akihez az égi jel vezette őket. Mi is keressük a jeleket, amelyekkel te vezetsz minket. Nyitott szívvel szeretnénk megérkezni, oda, ahová te vezetsz minket, Fiadhoz, a betlehemi Gyermekhez. Egyedül neki érdemes hódolnunk, mert ő a világ Megváltója.

Abban az időben, amikor Jézus Galileába készült, találkozott Fülöppel. „Kövess engem!” – mondta neki. Fülöp Betszaidából származott, András és Péter városából. Amikor találkozott Nátánáellel, közölte vele: „Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták szólnak: a názáreti Jézust, József fiát.” „Jöhet-e valami jó Názáretből?” – kérdezte Nátánáel. „Jöjj, nézd meg!” – felelte Fülöp. Amikor Jézus látta, hogy Nátánáel közeledik hozzá, így szólt: „Nézzétek, ez egy igaz izraelita! Nincs benne kétszínűség!” Nátánáel megkérdezte: „Honnan ismersz engem?” Jézus így felelt: „Még mielőtt Fülöp hívott volna, láttalak a fügefa alatt.” Nátánáel erre elismerte: „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael Királya.” Jézus így szólt: „Azért hiszel, mert azt mondtam: Láttalak a fügefa alatt. Nagyobb dolgokat is fogsz látni ennél.” Majd így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: látni fogjátok, hogy megnyílik az ég, és Isten angyalai fel-alá szállnak az Emberfia felett.” Jn 1,43-51

Elmélkedés

Újabb tanítványok Jézushoz csatlakozásáról olvashatunk a mai evangéliumi részben. Fülöpöt Jézus hívja, de az evangélista nem tartja szükségesnek a hely vagy a körülmények ismertetését. Csupán annyit tudunk meg, hogy Fülöp engedelmeskedett a hívásnak, majd pedig rögtön ezt követően egy új személyt, Nátánáelt vezeti el Jézushoz, azaz ő is ugyanúgy tesz mint András, aki testvérét, Pétert vitte rögtön az első személyes találkozást követően az Úrhoz. Mindkét esetben azt látjuk tehát, hogy aki felismeri Jézusban a Messiást, az nem tartja ezt titokban, hanem meghív másokat is.

Nátánáel esetében egy új mozzanatra is felfigyelhetünk, mégpedig arra, hogy a bizonytalanságból, a kételkedésből hogyan jut el valaki a hitre. Nátánáel érdeklődését ugyanis az ébreszti fel, hogy Fülöp összeköti a Messiás személyét és Názáret városát. Nátánáel ugyanis azt gondolja, hogy az említett vidéki városból aligha érkezhet a Messiás. Fülöp azonban nem kezd el magyarázkodni, hanem arra buzdítja őt, hogy jöjjön és személyesen ismerkedjen meg Jézussal és majd eldöntheti ő maga, hogy valóban Jézus-e a Messiás. A személyes találkozás és rövid beszélgetés hamar annak megvallására készteti a nemrég még bizonytalankodó Nátánáelt, hogy valóban Jézus az Isten Fia, Izrael Királya. Ez utóbbi megszólítás Jézus egyik messiási címe.

Felismerem-e Jézus személyében a Messiást, a világ Megváltóját?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Istenem, őrizz meg engem attól, hogy valaha is terhesnek érezzem a munkát, vagy kedvetlen legyek hivatásomban. Adj kitartást, örömet, mellyel végzem a munkámat, valamint hasznosan, jól gazdálkodjam az idővel, ne fecséreljem el haszontalan beszélgetéssel, vagy időtöltéssel. Adj nekem oly erős szeretetet, hogy az, amit mára rendeltél nekem, ne teher legyen, hanem öröm.

Abban az időben (Keresztelő) János ott állt két tanítványával, és mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya!” Két tanítványa hallotta, hogy (János) ezt mondta, és követni kezdte Jézust. Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: „Mit kívántok?” Azok ezt felelték: „Rabbi – ami annyit jelent, hogy Mester – hol laksz?” „Jöjjetek, nézzétek meg!” – mondta nekik. Elmentek tehát vele, megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak. Ez a tizedik óra körül volt. A kettő közül, akik hallották ezt Jánostól és követték (Jézust), az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ő először testvérével, Simonnal találkozott, és szólt neki: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet”, és elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett, és így szólt hozzá: „Te Simon vagy, János fia, de Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni.” Jn 1,35-42

Elmélkedés

Keresztelő Szent János tanúságtételének folytatását olvassuk a mai evangéliumban. János immár két tanítványa füle hallatára ismétli meg korábbi tanúságtételének legfontosabb kijelentését Jézusról: „Nézzétek, az Isten Báránya!” E kijelentés hatására Keresztelő János két tanítványában felébred a szándék, hogy ezután Jézus tanítványai legyenek. János nem akadályozza meg őket ebben, nem marasztalja őket, hiszen az ő küldetése éppen az, hogy Krisztusra, a Messiásra irányítsa az emberek figyelmét.

A két tanítvány kezdeti bátortalanságát Jézus azzal segíti legyőzni, hogy megáll és beszélgetni kezd velük szándékukról. Zavarodottan, kissé esetlenül annyit tudnak csupán kérdezni, hogy hol lakik Jézus. Az evangélista természetesen nem kezdi el magyarázni, hogy milyen házba térnek be, amely ebben az időben Jézus lakhelyéül szolgált és a párbeszédet sem folytatja. Valódi jelentősége az első találkozásnál csupán annak van, hogy a két tanítvány aznap Jézusnál maradt. A találkozás és a Jézussal való rövid együttlét nagy hatást gyakorol rájuk. Ennek egyik jele, hogy a történetben név szerint nem megnevezett szereplő maga János evangélista, aki évtizedekkel később, művének megírásakor, még mindig pontosan emlékszik a napra és az órára, amikor először találkozott az Úrral. A találkozás jelentőségének másik jele, hogy András rögtön elmondja azt testvérének, Simon Péternek és elviszi őt Jézushoz.

Tudok-e másokat Jézushoz vezetni?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Hiszem, hogy te az Isten Fia vagy. Hiszem, hogy te vagy az Isten báránya, aki elveszed a világ bűneit. Hiszem, hogy te vagy minden ember Megváltója. Tégy engem hűséges tanítványoddá, hogy hozzád hasonlóan éljek! Tégy engem követőddé, hogy vezetéseddel az Atyához jussak! Tégy engem világossággá, hogy a benned való hit terjesztője legyek! Tégy engem buzgóvá, hogy az igazságot keresőket hozzád vezessem!

Abban az időben, amikor Keresztelő János látta, hogy Jézus közeledik feléje, így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit! Ő az, akiről azt mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én sem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy megismertessem őt Izraelben.” János azután így folytatta tanúságtételét: „Láttam, hogy az égből, mint egy galamb, leszáll rá a Lélek, és rajta marad. Én sem ismertem őt, de aki küldött, hogy vízzel kereszteljek, az mondta nekem: Akire látod, hogy rászáll a Lélek, és rajta marad, ő az, aki Lélekkel keresztel. Én láttam, és tanúskodom arról, hogy ő az Isten Fia!” Jn 1,29-34

Elmélkedés

Keresztelő János tanúságtételének második részét olvassuk a mai evangéliumban. Miután János nyilvánvalóvá tette, hogy nem ő a Messiás, Jézusról kezd el beszélni, akinek ő az előfutára. Ez a jelenet már egy nappal azt követően történik, hogy a Jeruzsálemből érkező, nyilvánvalóan a főtanács küldötteiként fellépő papok és leviták kihallgatták Jánost személyét illetően. Jogosan feltételezzük, hogy ők feladatukat elvégezvén mindjárt távoztak is, s másnap már nem voltak ott, amikor Keresztelő János Jézust az „Isten Bárányának” nevezte. János tehát nem a korábbi kérdezőknek, hanem a jelenlévő népnek beszél, hozzájuk intézi tanúságtételét.

Az egykori hallgatóságban is és bennünk is felmerül az a kérdés, hogy honnan származnak János ismeretei Jézusról, s vajon mennyire megbízhatóak azok? János azt mondja, hogy isteni kinyilatkoztatás alapján állítja Jézusról, hogy ő a Messiás, az Isten Fia. A mindenható Isten tehát kinyilatkoztatást adott Fiáról Keresztelő Jánosnak. A kinyilatkoztatott természetfeletti igazságról, hogy tudniillik Jézus az Isten Fia, János egy természetes jel segítségével győződhet meg. Látja azt, hogy Jézusra galamb alakjában leszáll a Szentlélek. Isten a mi számunkra is úgy tárja fel természetfeletti titkait, igazságait, hogy azokról természetes jelek által megbizonyosodhatunk. Érdemes tehát észrevennünk az Isten által nekünk mutatott jeleket és meghallgatnunk a hiteles tanúságtételeket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te felbecsülhetetlen ajándékot helyeztél életünkbe. Mindenkinek fölajánlod a lehetőséget, hogy jelenléted fényének tükre lehessen. A Szentlélek által szereteted szándékát nem kőtáblákra, hanem szívünk mélységeibe vésed. És lelkünket betöltő békességed által képessé teszel minket arra, hogy szebbé tegyük mindazok életét, akiket reánk bíztál.

Keresztelő János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: „Ki vagy te?” Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: „Nem én vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle: „Hát akkor? Talán Illés vagy?” „Nem vagyok” – felelte. „A próféta vagy?” Erre is nemmel válaszolt. Azt mondták tehát neki: „Akkor ki vagy? Mert választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról?” János ezt felelte: „A pusztában kiáltó hangja vagyok: Egyengessétek az Úr útját”, amint Izajás próféta mondta. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, ezért megkérdezték: „Miért keresztelsz hát, ha nem te vagy a Messiás, sem Illés, sem pedig a próféta?” János így válaszolt: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János tartózkodott és keresztelt. Jn 1,19-28

Elmélkedés

A mai és a holnapi evangéliumi részletek szorosan összetartoznak, hiszen a maiban Keresztelő János elutasítja magától a messiási küldetést, a holnapiban pedig Jézusról beszél úgy, mint Isten küldöttéről, a Messiásról. János tanúságtételének hangsúlyt ad az a tény, hogy szavait a vallási élet hivatalos képviselőinek és irányítóinak, a papoknak és levitáknak kérdésére, illetve nekik címezve mondja. János evangélista kissé homályosan és kétértelműen fogalmaz akkor, amikor azt írja, hogy a papokat és a levitákat a „zsidók” küldték. Felmerül a kérdés, hogy kit, kiket értsünk ezen megjelölés alatt? Kiknek a küldötteiként jöttek Keresztelő Jánoshoz a papok és leviták? Kik szeretnének tisztában lenni a Keresztelő személyét illetően?

Nyilvánvalóan nem a zsidó nép összességére kell itt gondolnunk, hanem a vallási élet vezetőire, az elöljárókra, a vallási tekintéllyel rendelkezőkre, azaz a főpapokra vagy a zsidó főtanács tagjaira. A sorozatos kérdések miatt úgy tűnik, hogy szinte egy hivatalos kihallgatásról van szó. Keresztelő János különleges életvitele és emberek tömegeit vonzó tanítása nagy feltűnést keltett azokban a fokozott messiásváró időkben, ezért a vallási vezetők tudni szeretnék, ki ő valójában? János világosan kimondja, hogy nem ő a Messiás és prófétának sem nevezi önmagát. Ő a „pusztában kiáltó hangja”, olyan személy, aki egy utána érkező, nála fontosabb személy jövetelét hirdeti. Kijelentésével már Jézusra, a Messiásra irányítja a figyelmet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram és Üdvözítőm, Jézus Krisztus! Adj nekem kedvet és lehetőséget, hogy téged mindinkább megismerhesselek, mindjobban megszeresselek, és egyre hívebben kövesselek. Buzdító kegyelmed hívása nálam ne süket fülekre találjon, hanem legyek mindenkor kész, hogy akaratodat odaadással teljesítsem! Szembefordulok önszeretetemmel és önzésemmel, s követlek a gyalázatban, szegénységben és üldöztetésben. Teljesen újjá akarok születni, a régi magamat levetkőzni, hogy már ne én éljek, hanem te énbennem.

A pásztorok sietve elindultak, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet. Miután látták, elbeszélték mindazt, amit már korábban megtudtak a Gyermekről. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén. Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk. A pásztorok ezután hazatértek. Dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és hallottak, pontosan úgy, amint (az angyalok) előre megmondták nekik. Azután eltelt nyolc nap, és körülmetélték a Gyermeket. A Jézus nevet adták neki, mert így nevezte őt az angyal, mielőtt még anyja méhében megfogant volna. Lk 2,16-21

Elmélkedés

Isten Anyjának példája

Ma, a karácsony utáni nyolcadik napon Szűz Mária istenanyaságát ünnepli Egyházunk. A karácsonyi öröm, a Megváltó születése fölött érzett örömünk azzal teljesedik ki a mai napon, hogy a betlehemi gyermek, Jézus Krisztus édesanyja felé fordulunk tiszteletünkkel és szeretetünkkel. Szűz Mária személyében a megváltás titka már nem ígéret, hanem beteljesedés formájában jelenik meg. Ő hozza ugyanis világra Jézust, a Megváltót, a Messiást, akire a választott nép a mindenható Isten ígérete alapján évszázadokon át várakozott. Katolikus hitünk szerint Jézus valóságos Isten és valóságos ember, az ő személyében az isteni és az emberi természet egymástól elválaszthatatlan, és éppen emiatt állíthatjuk azt, hogy Mária nem csak az ember Jézusnak az édesanyja, hanem joggal nevezzük őt Isten Anyjának, de itt az Isten a második isteni személyre, a Fiúra vonatkozik, az Atyára és a Szentlélekre nem. Mária tehát az emberré lett Fiúistennek, a megtestesült Igének, Jézusnak az anyja.

Mária személyében rácsodálkozunk arra, hogyan tud az ember szabadságának és felelősségének tudatában dönteni. Jézus anyja azáltal éli meg szabadságát, hogy miután megismerte Isten vele kapcsolatos szándékát, önmagát egészen Istennek ajándékozta, és befogadta Isten ajándékát. Az Isten akaratába való beleegyezése pillanatától méhében őrzi, hordozza az emberré lett Fiúistent az ő születéséig, majd pedig ápolja és gondját viseli, szeretettel tanítja és neveli. Mindebben azt látjuk, hogy Mária feláldozza és odaajándékozza egész életét annak érdekében, hogy a megváltás művében Isten terve szerint meghatározott szolgálatát elvégezze. A názáreti leány annak az Istennek ajándékozza magát, aki Jézus személyében önmagát adja az emberiségnek. Már az angyali üdvözletkor átlátja személyes felelősségét, érzi, hogy milyen nagyszerű és egyedülálló feladatra hívja őt Isten, s ő örömmel mond erre igent.

Mária példát ad nekünk arra, hogyan kell Isten üzenetét fogadnunk. Lehet, hogy nem értett meg mindent abból, amit a megtestesüléskor az angyal közölt vele, de nem felejtett el belőle semmit. És nem felejtett el semmit abból sem, amit az Úr születésekor a pásztoroktól hallott. Sajnáljuk, hogy nem maradtak meg az utókor számára a pásztorok szavai, akik Betlehembe érkeztek a Megváltót köszönteni, de azt Lukács evangélista leírásából tudjuk, hogy „Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk.” Mert nem emberi okoskodás szólt a pásztorokból, hanem Mária az ő egyszerű szavaikban is felismerte Isten üzenetét. Lehet, hogy ők nem beszéltek olyan magasztos szavakkal, mint Gábor angyal, de belőlük is Istent szólt. Mária példája legyen számunkra is útmutatás, hogy a jószándékú emberek közeledésében felismerjük Istent! A legegyszerűbb emberek szavában is meghalljuk a hozzánk szóló Istent!

Isten Anyjának példája tanúságtételre hív minket. Mária Jézus fogantatásától és születésétől fogva a megváltás titkának tanúja. Annak a titoknak, amely Isten Fiának e világba lépésével kezdődött el és a kereszten teljesedett be, amely alatt ott állt Mária. Ő tehát mindvégig ott van Jézus mellett, ezért tekinthetünk rá, mint az események hiteles tanújára. Legyünk mi is mindig az Úr mellett, hogy tanúságot tudjunk tenni róla mindazoknak, akik meg szeretnék ismerni az üdvözítő Istent!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Megváltó Jézusunk! Örömmel köszöntjük a mai napon édesanyádat. Szemeinket most Máriára, Isten anyjára emeljük, akinek egykor a pásztorok lelkesen mesélték el, hogy az angyali jelenés indította őket útnak, az isteni hírnöktől tudták meg azt, hogy megszületett a világ Megváltója. Örömmel a szívünkben hallgatjuk ezt a hírt, és Máriához hasonlóan mi is jól a szívünkbe véssük mindazt, amit megtudunk rólad, Megváltónkról és Üdvözítőnkről. Édesanyád irántad tanúsított szeretete példa számunkra, hogy az előttünk álló esztendő minden napján kimutassuk szeretetünket irántad.

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta; Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki. Jn 1,1-18

Elmélkedés

Isten szeretetét mi, emberek akkor tudjuk viszonozni, ha Jézus Krisztus személyében nem csak egy embert látunk, hanem benne felismerjük az Isten Fiát, és megvalljuk, hogy ő valóságos Isten. Szent János evangélista írásának kezdetén nem a csodálatos betlehemi barlangba vezet el minket, hanem az Ige megtestesüléséről elmélkedik, ahogyan ezt a mai evangéliumban olvassuk. Isten titkát szeretné megismerni és bemutatni nekünk. A világosság és a sötétség titkát, a hit és a hitetlenség titkát, az elfogadás és az elutasítás titkát. Mert Isten akaratából mindenki ugyanazt látja, ugyanazt ismerheti meg, de az ember szabad akaratból akár el is utasíthatja a megismert igazságot. Az evangélista így fogalmazza ezt meg: „A világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.”

Ma van a polgári év utolsó napja, amikor illő hálát adnunk Istennek. Tőle kaptuk az esztendő minden napját, s most Isten elé állunk számadásra tetteinkről és mulasztásainkról. Neki kell számot adnunk arról, hogy növekedett-e hitünk, szeretettel fordultunk-e mindig embertársaink felé. Egy év alatt éppen 365 lépéssel kellett közelebb kerülnöm Istenhez. Megtettem-e minden nap azt az egy lépést? Holnaptól új év kezdődik, új lehetőségekkel, Isten új ajándékaival. Észreveszem-e, hogy Isten mivel vonz nap mint nap önmaga felé?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyánk! Te az idők teljességében elküldted Fiadat, Jézus Krisztust emberi világunkba, hogy soha ne érezzük magunkat egyedül, hanem megtapasztaljuk, hogy velünk vagy. Segíts minket, hogy a betlehemi Gyermekben a hit szemével felismerjük Megváltónkat és Üdvözítőnket! Ő hozza el számunkra a békességet és a boldogságot és reményt gyújt mindannyiunk szívében. Add, hogy az emberek szerte a világon rátaláljanak Fiadra!

Jézus szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Amikor Jézus tizenkét éves lett, szintén fölmentek, az ünnepi szokás szerint. Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt anélkül, hogy szülei észrevették volna. Abban a hitben, hogy az úti társaságban van, már egy napig mentek, amikor keresni kezdték a rokonok és ismerősök között. Mivel nem találták, visszafordultak Jeruzsálembe, hogy ott keressék. Három nap múlva találtak rá a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezgette őket. Akik csak hallgatták, mind csodálkoztak okosságán és feleletein. Amikor a szülei meglátták őt, nagyon meglepődtek. Anyja így szólt hozzá: „Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Lásd, atyád és én bánkódva kerestünk téged.” Ő azt felelte: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Ám ők nem értették, mit akar ezzel mondani. Akkor hazatért velük Názáretbe, és engedelmes volt nekik. Szavait anyja mind megőrizte szívében. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és emberek előtt. Lk 2,41-52

Elmélkedés

Vándorolva

Az egykori westminsteri érsek, Basil Hume bíboros 1980-ban, Rómában a keresztény család feladatait tárgyaló püspöki szinóduson két képet rajzolt fel az Egyházról és benne a családok szerepéről. Az egyik hasonlat szerint az Egyház egy erődítmény, magas és erős falakkal körülvéve. Ebben az erődítményben mindenki biztonságban érzi magát, engedelmesen teljesíti a parancsokat, és mit sem hall a külvilág zajából vagy a kívül maradottak hangjából. Az erődítmény elmozdíthatatlan, és a benne élők nem hagyják el, nem indulnak a világban élők felé. A másik kép szerint az Egyház szüntelenül vándorúton, zarándokúton lévő szervezet, amely felveri a sátrat, amelyben lakik. Ez a sátor természetesen messze nem olyan biztonságos, mint az erődítmény, de a benne élők hozzászoktak a szüntelen úton levéshez, amelynek nagy előnye, hogy sok emberrel találkoznak útjuk során.

Ma, a Szent Család vasárnapján elgondolkoztat bennünket ez a két kép. Belekapaszkodunk a biztonságot nyújtó falakba vagy vállaljuk a bizonytalanságot? Ragaszkodunk a megszokottsághoz vagy keressük az új utakat és lehetőségeket? Mindenáron egy helyben akarunk-e maradni vagy vállaljuk az út kockázatait, nehézségeit?

Az Egyház, mint nagyobb közösség minden korban keresi a választ ezekre a kérdésekre, mégpedig azért, hogy Krisztustól kapott küldetését teljesíteni tudja. A családok, a kisebb közösségek szintén keresik a választ e kérdésekre, mert érzik, hogy helyük és küldetésük van az Egyházban. Ha nem a magunk biztonsága felől, hanem küldetésünk, a világ felé szóló küldetésünk szempontjából keressük a választ, akkor könnyen felismerjük, hogy egy nagy zarándok közösség tagjai vagyunk. Nem zárkózhatunk be, nem maradhatunk egyhelyben, hanem állandóan úton vagyunk, haladunk előre, ahová Isten vezet minket. Újra és újra felállítjuk ezt a jelképes sátrat, amely otthont kínál nekünk és azoknak, akik betérnek hozzánk. És az otthon mellett nem mulandó látványosságot kínálunk, mint a vándorcirkuszok sátrai, hanem életprogramot, örökérvényű igazságot, folyamatosan táguló életteret, megújuló feladatot. S közben bízunk az isteni gondviselésben, hogy a következő vihar nem fogja felkapni sátrunkat. Az Egyház közösségének és a családok közösségének nem az intézmény ad biztonságot, hanem együvé tartozásunk és Istenhez tartozásunk.

Felmerül még bennünk a kérdés: merre haladjunk? Az irányt egyedül a Mester haladása jelölheti ki a tanítvány számára. Nincs más úti célunk, mint az övé. A mai ünnep evangéliuma érdekes jelenettel világítja meg ezt. Jézus már 12 éves, kezd felnőtté, önállóvá válni. A jeruzsálemi zarándoklat után nem indul vissza édesanyjával Máriával és Józseffel Názáretbe, hanem a városban marad, a templomban, az Isten házában, az ő Atyjának házában. Beszélget, kérdez, meghallgat. Itt, a templomban találják meg őt, s ezt a tényt Lukács evangélista úgy írja le, mintha máshol nem is keresték volna, pedig keresték három napig városszerte. Merre haladjunk? Ha észrevesszük, hogy nincs velünk az Úr, akkor biztosan rossz irányba haladunk, tehát forduljunk meg és keressük meg! Ott fogjuk megtalálni, ahol az Atyának teendője van a világban, teendője van az emberekkel, akiket üdvösségre akar vezetni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézusunk, aki magad is családban születtél és éltél, hozzád fordulunk a családokért. Vezesd a családban élőket igazságaid felismerésére és a szeretet hűséges megélésére! Mutasd meg az igazi családi boldogságra vezető utat a fiataloknak! Segítsd az édesanyákat és a feleségeket, hogy édesanyád, Mária példáját kövessék az áldozatokat vállaló szeretet mindennapi megélésében! Segítsd az édesapákat és a férjeket, hogy példaképüknek tekintsék Szent Józsefet, aki szeretettel és hűséggel gondoskodott családjáról. Tanítsd engedelmességre a gyermekeket szüleik iránt! Add, hogy minden család otthonra leljen és békében éljen!

Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, szülei felvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja: „Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona.” Ekkor kellett Máriának, ugyancsak az Úr törvénye szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” tisztulási áldozatul bemutatnia. És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírásai szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt, és így magasztalta Istent: „Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek.” Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon pedig megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e Gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!” Lk 2,22-35

Elmélkedés

A mai evangélium arra hív bennünket, hogy csatlakozzunk Simeonhoz és vele együtt adjunk hálát a mindenható Istennek a Megváltóért. A betlehemi gyermek személyében felismerhetjük az ég és a föld Urát, Isten emberré lett Fiát, a mennyei Atya küldöttét. Ő a Megváltó, aki szabadulást hoz az egész emberiségnek a bűntől és a haláltól. A karácsonyi örömhírt Simeon szavai nyomán így fogalmazzuk meg a mai napon: Jézus számunkra a szabadító. Nem erős felnőttként, hódító hadvezérként vagy erőskezű uralkodóként érkezik, hanem gyenge és erőtlen gyermekként születik meg emberi világunkba, s egész élete folyamán gyengédségre, szeretetre, szelídségre tanított mindenkit. Senki sem nézné ki belőle most, a születésekor, hogy az egész világot megváltoztatja, mégis megteszi. Születésével megújul az egész teremtett világ és benne az ember, aki ezidáig megváltásra váró ember volt, de az Úr kereszthalálától már megváltott ember.

A bűntől való szabadulás, a megváltás üzenete az egész emberiségnek szól, amelyet mi keresztények szüntelenül hirdetünk azoknak, akik az üdvösségre vágyakoznak. Hirdetjük a Krisztusban való újjászületés lehetőségét, hirdetjük a szív megtérését, hirdetjük, hogy Krisztusban mindenki felismerheti Szabadítóját és Üdvözítőjét. Simeon egykor a karjába vehette a Megváltót, mi pedig a bűnöktől megtisztult szívünkbe fogadhatjuk őt.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! Szeretnénk megérteni annak a titkát, hogy mi indított téged arra, hogy az idők teljességében elküldöd Fiadat a világba. Hisszük, hogy a betlehemi Gyermek a te Fiad. Hisszük, hogy ő az öröktől fogva létező Ige, aki emberi testet vett fel, emberként született meg. Ő a teremtő Isten társa, akinek születésével új korszak kezdődött el, s akinek születése a mi emberi természetünk újjáteremtése. Hisszük, hogy a te Fiad, Jézus az élet forrása, akit azért küldtél, hogy világosság legyen minden ember számára és elvezesse minket hozzád, a mi Atyánkhoz.

Miután a bölcsek eltávoztak, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és így szólt: „Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba! Maradj ott, míg nem szólok neked! Heródes ugyanis arra készül, hogy megkeresi és megöli a gyermeket.” József fölkelt, fogta a gyermeket és anyját, és még azon éjjel elment Egyiptomba. Ott maradt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta által mondott: Egyiptomból hívtam az én fiamat. Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek kijátszották, nagy haragra lobbant, és Betlehemben meg annak egész környékén megöletett minden fiúgyermeket kétévestől lefelé, a bölcsektől megtudott időnek megfelelően. Akkor beteljesedett, amit Jeremiás próféta jövendölt: „Kiáltás hangzik Rámában, nagy sírás és jajgatás: Ráchel siratja fiait, és nem akar vigasztalódni, mert nincsenek többé.” Mt 2,13-18

Elmélkedés

A karácsonyi ünnep örömét sötét felhő árnyékolja be a mai napon. A hatalomféltés, a kicsinyesség és a gyűlölet sötét felhője. A gyilkos szándék és cselekedet sötét fellege. Ma, Aprószentek napján, azokra az ártatlan gyermekekre emlékezünk, akiket Heródes király megöletett Betlehemben. A király biztosra akart menni, úgy döntött, hogy minden két évesnél fiatalabb fiúgyermeknek meg kell halnia, s azt remélte, hogy az a gyermek is köztük lesz, akit a bölcsek a zsidók újszülött királyának neveztek.

Isten azonban nem engedi, hogy az emberi gonoszság megakadályozza az ő megváltói tervét. Ismét József, a Szent Család védelmezője jut szerephez. Álmában figyelmeztetést kap, hogy a gyermek Jézust halálos veszély fenyegeti, ezért menekülniük kell a távoli Egyiptomba. József pedig ismét engedelmeskedik, azt teszi, amit az angyal közöl vele. Máriával és Jézussal Egyiptomba mennek, s onnan csak Heródes halála után térnek vissza Názáretbe. Máté evangélista így írja: „még azon éjjel elment Egyiptomba.” Nyilvánvalóan gyors és késlekedés nélküli indulást jelez ez a szóhasználat, és nem arról van szó, hogy egyetlen éjszaka alatt megtették volna a hosszú utat Egyiptomig.

Amikor Isten közli velünk tervét és feladatunkat, akkor nekünk is ugyanilyen engedelmes lelkülettel érdemes indulnunk. Tegyünk meg mindent, amit Üdvözítő Istenünk kér tőlünk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te emberré lettél értünk és vállaltad emberi sorsunkat. Születésed által megújítasz minket. Emberi világunkba születéseddel az isteni világba hívsz mindannyiunkat. Megváltást és üdvösséget hozol számunkra. Ó, betlehemi Gyermek, taníts minket, hogy örökre megőrizzük magunkban a gyermeki lelkületet!

A hét első napján (Húsvétvasárnap), kora reggel, Mária Magdolna elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Jn 20,2-8

Elmélkedés

A mai napon Szent János apostolt, a negyedik evangélium szerzőjét ünnepli Egyházunk. Közvetlenül karácsony után nem tévedésből olvasunk a húsvéti eseményről, hanem azért, mert János apostol számára nagy jelentőségű az üres sír látványa, amely az Úr feltámadásának bizonyítéka az ő számára. Ezen kívül érdemes néhány jelenetet felidéznünk az életéből. Halász volt, amikor őt és testvérét, Jakabot meghívta Jézus, s mindketten azonnal indultak. Péterrel és Jakabbal hármasban kis csoportot alkotnak a tizenkét apostol testületén belül, több esetben csupán őket viszi magával Jézus. Példa erre Jairus lányának feltámasztása, a színeváltozás vagy az Olajfák-hegyén az Úr szenvedése. Az apostolok közül egyedül ő van ott a kereszt alatt, s Jánosra bízza halála előtt Jézus az ő édesanyját, Máriát.

Mit tanulhatunk János apostoltól, miben lehet példaképünk? Jézus azt szeretné, ha mi is tanítványai lennénk, olyan tanítványai, akiket az iránta való barátság és szeretet jellemez. Minket is meghív, hogy neki szenteljük életünket, legyünk az ő tanúi. Maradjunk mindig Jézus közelében! Legyünk mi is a hit közvetítői! Legyünk az örömhír terjesztői! Legyünk apostolok, akik hirdetjük az Úr halálát és feltámadását! Elmélkedjünk Isten titkairól és szeretetéről! Ismerjük fel Jézusban a szeretet forrását és az üdvösség közvetítőjét!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Születéseddel az isteni szeretet jött el emberi világunkba. Emberré lettél értünk és vállaltad emberi sorsunkat. Születésed által megújítasz, újjáteremtesz minket. Emberi világunkba születéseddel az isteni világba, az isteni életbe hívsz bennünket. Hittel valljuk, hogy te vagy megváltónk és üdvözítőnk. Betlehemi kis Jézus, taníts minket, hogy megőrizzük magunkban a gyermeki lelkületet és az istengyermeki méltóságot!

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Legyetek óvatosak az emberekkel szemben, mert bíróság elé állítanak, zsinagógáikban pedig megostoroznak benneteket. Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt. Amikor átadnak benneteket a bíróságnak, ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok. Abban az órában megadatik majd nektek, hogy hogyan beszéljetek. Hiszen nem ti fogtok beszélni, hanem Atyátok Lelke szól majd belőletek. Halálra adja akkor a testvér a testvérét, az apa a gyermekét, a gyermekek pedig szüleik ellen támadnak, hogy vesztüket okozzák. Miattam mindenki gyűlölni fog titeket. De aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül. Mt 10,17-22

Elmélkedés

Karácsony másnapján Egyházunk első vértanúját, Szent István diakónust ünnepeljük. Történetét Szent Lukács részletesen ismerteti az Apostolok Cselekedeteiben. Az apostoli testület tagjai úgy döntenek, hogy életüket elsősorban az imádságnak és az igehirdetésnek szentelik. De mivel nem szeretnék elhanyagolni a karitatív szolgálatot, ezért olyan személyeket választanak, akiket alkalmasnak tartanak az adományok szétosztására és az özvegyek igazságos támogatására. Így jelölnek ki hét, a közösség szemében jó hírben álló férfit, köztük Istvánt (vö. ApCsel 6,2-4). A hét férfi felsorolásában István szerepel az első helyen, megjegyezve, hogy „hittel és Szentlélekkel eltelt férfi” (ApCsel 6,5). István azonban a szolgálaton kívül az igehirdetésben is szerepet vállal, mégpedig olyan bölcsességgel tölti el őt a Szentlélek, hogy ellenfelei alulmaradtak a vitákban. Ezért istenkáromlással vádolják meg, hamis tanúkat állítanak és a zsidó főtanács elé viszik. A főtanács előtt hosszú beszédet tart (vö. ApCsel 7,2-53), amely az ő igehirdetésének összefoglalása. A főtanács azonnal kimondja az ítéletet és megkövezik.

Halálának körülményeit Lukács evangélista tudatosan úgy jegyzi le, hogy abban visszaköszönnek Jézus halálának részletei. Istvánt a „városon kívülre” viszik, miként Jézust is a városon kívül lévő helyre, a Golgotára viszik keresztre feszíteni. Halála előtt István így fohászkodik: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (ApCsel 7,59). Jézus pedig így könyörög: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46). István így imádkozik az őt bántalmazókért: „Uram, ne tulajdonítsd nekik bűnül!” (ApCsel 7,60). Jézus pedig ezt mondja a kereszten: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23,34).

Szent István első vértanú példája alapján keresztény hivatásunk így foglalható össze: szavainkban és cselekedeteinkben, életünkben és halálunkban hasonlóvá kell válnunk Jézushoz.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Légy áldott, ó, Atyánk, ki mérhetetlen szeretetedben egyszülött fiadat ajándékozta nekünk. Ő megtestesült a Szentlélektől a Szűzanya legtisztább méhében és mintegy kétezer éve megszületett Betlehemben. Útitársunk lett, s új értelmet adott a történelemnek, közös utunknak az Új Ég és Új Föld felé, melyet szorongás és szenvedés, hűség és szeretet kísér. Ennek végén Te, a halált legyőzve, minden leszel mindenben.

Azokban a napokban Augusztusz császár elrendelte, hogy írják össze a földkerekség lakosságát. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíria kormányzója Kirinusz volt. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. Galilea Názáret nevű városából József is fölment Dávid városába, a judeai Betlehembe, hogy összeírják eljegyzett feleségével, Máriával, aki gyermeket várt. Amíg ott tartózkodtak, beteltek Mária napjai, hogy megszülje gyermekét. Világra hozta elsőszülött fiát, pólyába takarta és jászolba fektette, mert nem kaptak helyet a szálláson. A környéken pásztorok tanyáztak a szabad ég alatt, nyájukat őrizték az éjszakában. Egyszerre csak megállt előttük az Úr angyala, és az Úr dicsősége beragyogta őket. Nagyon megrémültek. Az angyal így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Íme, jó hírt hozok nektek, amely nagy öröm lesz az egész népnek. Ma megszületett a Megváltótok, az Úr Krisztus, Dávid városában. Ez lesz nektek a jel: kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve.” Az angyalt hirtelen nagy mennyei sereg vette körül. Istent dicsőítve ezt zengték: Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek! Lk 2,1-14

Elmélkedés

A születés csodája

Karácsony napján gondolataink és tekintetünk megállás nélkül vándorol. Nem a nyugtalanság vagy a türelmetlenség okozza ezt, hanem a kíváncsiság, az öröm, a csodálkozás. Úgy jártunk, mint a gyermek, aki karácsonykor belép a templomba és azt sem tudja hirtelen hová nézzen. Látja a hatalmas fenyőfákat, az ünneplő ruhába öltözött sokaságot, a megszokottnál is szebben díszített templomot, de már szemével a betlehemet keresi, s nem nyugszik, amíg meg nem pillantja a jászol szalmáján fekvő Gyermeket. A felnőttek gondolata és tekintete is vándorol, keres, csodára vár. Az égre nézünk, a fényes csillagra odafent, amely egykor a napkeleti bölcseket vezette, s amely azt jelzi, hogy idelent történt valami. Ezért újra leereszkedik tekintetünk, a jászol magasságába, a gyermekek szemmagasságába, hogy az újszülött Jézus, Isten Fia szemébe nézhessünk. Honnan jött ez a Gyermek? – kérdezzük magunkban, s mivel tudjuk, hogy a mennyből jött, az ég ajándéka ő, ezért ismét felfelé irányul tekintetünk, s aztán újra lefelé, nyomon követve a földre szállás útját.

Mi történt? Mit ünneplünk? Isten emberré lett, Jézus Krisztus megszületett. Az ő születése csoda, miként minden ember születését, minden emberi élet kezdetét csodának kell tekintenünk és neveznünk. Mert a csodák valójában nem is olyan ritkák, mint azt a modern ember gondolja, legfeljebb emberi szavaink és ítéleteink változtak rossz irányba, amely kétségbe vonja a csodát. Tudjuk, hogy értelmünk sokszor óvatosságra int, figyelmeztet, hogy ne legyünk becsapás vagy félrevezetés áldozatai, de amikor végre a jászol elé állhatunk, a betlehemi Gyermek elé térdelünk, akkor nincs szükség erre az óvatosságra, mert Isten igazmondó. S most ő tárja fel számunkra titkát, az élet és a szeretet titkát, amely titok megcsillan a kis Jézus szemében.

Szent Lukács evangélista tényszerűen idézi fel a történelmi helyzetet. Augusztus, az akkori római császár népszámlálási rendeletet adott ki, ezért József és Mária Betlehembe indulnak. Itt születik meg Mária elsőszülött és egyetlen gyermeke, Jézus, mégpedig egy állatok szálláshelyéül szolgáló barlangistállóban. Minden, amit ezt követően megtudunk az újszülött gyermekről, nem emberi híradás, hanem az angyaltól, Isten küldöttétől elhangzó üzenet. Az éjszaka közepén az Úr angyala jelenik meg a pásztoroknak, örömhírt közöl velük, olyan hírt, amely nem csak nekik, hanem az egész népnek szól, s ehhez hozzátehetjük azt is, hogy az egész emberiségnek. Az angyal Megváltónak nevezi az újszülöttet és pontosan megnevezi a születés helyét, Dávid városát, vagyis Betlehemet. Végül azt is közli az álmukból ébredő pásztorokkal, hogy milyen jel alapján ismerhetik fel a Megváltót: egy jászolban fekvő, pólyába takart gyermeket keressenek. Aztán egész angyali sereg jelenik meg Isten dicsőségét hirdetve és békességet kívánva a jóakaratúaknak.

A pásztorokat egykor útnak indító angyali jelenés a mi álmunkat is eloszlatja ez éjszakai órán, s bennünket is útnak indít azzal a reménnyel, hogy találkozhatunk a Megváltóval. Induljunk, hogy mi is közel kerüljünk a megváltás titkához, s láthassuk a csodát, az emberré lett Istent!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Megváltó Jézusunk! Ez az éjszaka, karácsony éjszakája nem olyan, mint a többi. Ez a nap nem olyan, mint a többi. Csodás dolgokról értesülünk az angyaloktól és most örömmel indulunk a pásztorokkal együtt hozzád. Tudjuk, hogy jövetelünkkel nem zavarunk téged, hiszen mindig örömmel fogadsz minket. Egyszerű emberként jövünk hozzád, miután hallottuk a hírt születésedről. Itt vagyunk, hogy kifejezzük hódolatunkat, előtted, a világ Megváltója előtt. Ámulat és csodálkozás tölt el minket. Hálásan magasztalunk, mert velünk vagy, emberré lettél értünk.

Abban az időben Zakariás, János atyja eltelt Szentlélekkel, és ezekre a prófétai szavakra nyílt az ajka: „Áldott az Úr, atyáink Istene, mert meglátogatta és megváltotta az ő népét; erős szabadítót támasztott minekünk szolgájának, Dávidnak családjából. Amint szólott a szentek szájával, ősidők óta a próféták ajka által, megszabadít az ellenség kezéből, mindazoktól, akik gyűlölettel néznek minket; atyáinkkal irgalmat gyakorol, hogy szent szövetségére emlékezzék, az esküre, amelyet Ábrahám atyánknak esküdött, hogy nekünk váltja be, amit ígért; hogy félelem nélkül és megszabadulva az ellenség kezéből, neki szolgálatot teljesítsünk: szentségben és igazságban járjunk előtte napról napra, amíg élünk. Téged pedig, gyermek, a fölséges Isten prófétájának fognak mondani, mert az Úr előtt jársz, egyengetni az ő útját; az üdvösség ismeretére tanítod nemzetét, hogy bocsánatot nyerjen minden bűnük Istenünk irgalmas szívétől, amellyel meglátogat minket felkelő Napunk a magasságból, hogy fényt hozzon azoknak, akik sötétségben és halálos homályban ülnek, lépteinket pedig a béke útjára vezérelje.” Lk 1,67-79

Elmélkedés

Egyházunk liturgikus rendje szerint december 23-án Keresztelő János születéséről szól az evangélium, de ezt idén felülírta a negyedik adventi vasárnap örömhíre. Mai elmélkedésünkben mégis idézzük fel röviden János születésének eseményét. Lukács evangélista leírja a rokonok örvendezését, majd a névadás miatt kialakult kisebb vitát ismerteti. A rokonság a zsidó hagyomány szerint az apáról nevezné el az újszülöttet, de Erzsébet tiltakozik. A még mindig néma Zakariásnak írótáblát adnak, s ő azt írja fel, hogy János legyen a gyermek neve. Ekkor szűnik meg némasága és a Szentlélekkel eltelve imádkozik, áldja Istent. Az ő imáját olvassuk a mai evangéliumban.

Az első rész témája a megszabadulás. Szabadulás az elnyomóktól, a szívükben gyűlöletet hordozóktól, az ellenségtől. A szabadulás Istennek köszönhető. Az adott történelmi helyzet tükröződik ebben. Az a gondolat, hogy a Messiás majd megszabadítja a választott népet az elnyomó rómaiaktól. Zakariás imájának második felében azonban már előkerül a Messiás lelki küldetése, azaz a bűntől való szabadulást hozza el minden ember számára. Itt már az irgalmasság Istene áll a középpontban.

Elfogadom-e az irgalmas mennyei Atya ajándékát, a bűnbocsánatot? Engedem-e, hogy az irgalmas Isten Jézus személyében belépjen az életembe? Akarom-e, hogy a Szentlélek igaz bűnbánatra indítson és kiárassza rám Isten irgalmát?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Te mindennap, minden pillanatban jössz hozzánk. Szívünk ajtaján kopogtatsz, szeretnél belépni életünkbe. Én mégis sokszor észre sem veszem érkezésed, nem hallom hangodat, nem ismerem meg arcodat. Megfeledkezem arról, hogy szegény, rászoruló, szerencsétlen emberek alakjában érkezel. Taníts engem a türelmes, reményteli, örvendező várakozásra. Taníts arra, hogy úgy várjalak, ahogyan a kismamák várják gyermekük születésének pillanatát. Érintsd meg szívemet! Töltsd be vágyakozásom! Tedd boldoggá az életem jöveteleddel!

Azokban a napokban Mária útrakelt, és a hegyek közé, Júda egyik városába sietett. Belépett Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, szíve alatt megmozdult a magzat, és a Szentlélek betöltötte Erzsébetet. Hangos szóval így kiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám? Mert íme, amikor fülembe csendült köszöntésed szava, örvendezve felujjongott méhemben a magzat! Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” Lk 1,39-45

Elmélkedés

A múlt és a jövő felé tekintve

Az adventi időszak végére remélhetőleg mindannyiunkban tisztázódott már, hogy nem önmagában karácsony ünnepét, az év egy jeles napját várjuk, hanem az Úr Jézust és a vele való találkozást. A jelenben történő eljövetele akkor nyeri el valódi értelmét, ha tisztában vagyok azzal, hogy miért jött el a történelmi múltban és miért fog újra eljönni a történelmi idők végén a jövőben.

Egyrészt tehát visszatekintés számunkra az advent arra a mintegy 2000 évvel ezelőtt történt eseményre, amikor Isten Fia belépett emberi világunkba. Megelőzte ezt a választott nép több évszázados várakozása, amely nem emberi jóslatra vagy jövőbelátásra, hanem Isten ígéretére alapult. Az ószövetségi időkben Isten a próféták által újra és újra megerősítette azt az ígéretét, hogy elküldi a Messiást, a Megváltót. Az ígéret bekövetkezésének idejét senki ember nem tudhatta előre, ezért a várakozás izgalmában és feszültségében éltek mindazok, akik komolyan vették a Megváltó jövetelét meghirdető isteni üzenetet.

Másrészt előre is tekintünk, a jövő felé. Arra az eseményre gondolunk, hogy Krisztus újra el fog majd jönni a világba, ez lesz az ő második eljövetele. Nem az emberek felett ítéletet mondani és nem a világot megsemmisíteni jön, hanem újjáteremteni mindent. Újjáteremteni a teremtett világot és újjáteremteni benne az embert. Mivel ennek bekövetkeztét sem tudhatja senki előre, ezért bennünk is ugyanaz a várakozó lelkület, nyugtalanság és éberség él, mint a Messiásra váró nemzedékekben egykoron.

Az evangéliumban két asszonyról olvasunk, akik Isten akaratából különleges szerepet kaptak az üdvösség művében. Az egyikük Erzsébet, aki hamarosan világra hozza Keresztelő Jánost, a Messiás előfutárát. A másik asszony pedig Mária, aki szintén gyermeket vár, ő lesz az édesanyja Jézusnak. Mindketten alázatosan és engedelmesen fogadták el azt a szerepet, azt a hivatást, amit Isten rendelt nekik. E két asszonyban közös vonás, hogy emberi számítás szerint nem lehetne gyermekük. Erzsébet túlságosan idős, férjével, Zakariással éveken, évtizedeken át várták, kérték a gyermekáldás ajándékát, de ezt csak idős korukban kapták meg Isten csodálatos közbelépésének, az ő irgalmának köszönhetően. Mária még fiatal, József még nem a férje, hanem csak a jegyese, tisztán élnek, ezért nem lehetne gyermeke, de a Szentlélek erejéből mégis gyermeket fogan méhében. Ő is Istennek ad hálát, akinek irgalma a születendő gyermekben jön el a világba. Mindkettőjüket váratlanul éri a csoda, a gyermekáldás csodája, hiszen Erzsébet bizonyára lemondott már arról, hogy gyermeke fog születni, Mária pedig nagyon fiatal még és nem él együtt Józseffel. Váratlanul éri őket a hír, hogy édesanyák lehetnek, de örömmel fogadják azt, gyorsan felnőnek a feladathoz.

Örömüket egymással osztják meg, amikor Mária látogatást tesz Erzsébetnél. Közös ujjongásuk, örvendezésük és hálaadásuk mögött az húzódik meg, hogy amit Isten ad az embernek az csak jó lehet. Nincs oka aggodalomra és félelemre, bizonytalanságra és kételkedésre annak, aki szilárdan hiszi, hogy amit Isten ad neki, az csak jó lehet. Nem láthatom, nem ismerhetem előre a történéseket, de azokat azzal a nyugalommal várom, hogy Isten akaratából és üdvözítő szándékából jót fog hozni számomra.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Istenünk, te mindent megtehetsz. Te vagy az élet és az újjászületés ajándékozója. Üdvözítő terved szerint az idők teljességében Fiadat, Jézust küldted el közénk. Ő mindenben vállalta emberi sorsunkat, mert te, Atyánk úgy akartad, hogy példát mutasson nekünk életével, halálával és feltámadásával. Egyedül Jézus Krisztus által érthetem meg a te végtelen isteni szeretetedet és jóságodat.

Jézusom, nem csak messziről akarlak szemlélni, hanem közel szeretnék kerülni hozzád! Adj a szívembe örömöt és megnyugvást, amikor veled találkozom. Költözz lelkembe, mert örökké veled akarok élni! Jézusom, te vagy Megváltóm és Üdvözítőm!