Amikor Jézus Galileában tanított, az egyik szombaton vetések között járt. Tanítványai tépdesni kezdték a kalászokat, és kezükkel morzsolgatva eszegették. Néhány farizeus rájuk szólt: „Miért tesztek olyant, ami szombaton tilos?” Jézus válaszolt nekik: „Nem olvastátok, mit tett Dávid, amikor társaival együtt éhezett? Bement az Isten házába, fogta a szent kenyereket, evett, és adott belőlük a többieknek is; pedig azokat csak a papoknak lett volna szabad megenniük.” Majd hozzátette: „Az Emberfia ura a szombatnak is.” Lk 6,1-5

Elmélkedés

A szombati pihenőnap helyes megtartása áll a mai evangélium középpontjában. Ahogyan Jézus egyik településről a másikra megy, útközben búzamezők között halad el. Tanítványai, akik most is vele tartanak, letépik a kalászokat, tenyerükben morzsolják a magokat, hogy megegyék. Ezt a cselekedetet a mózesi törvény nem tiltotta, de a farizeusi hagyomány igen, mert ebben is munkát, aratást, cséplést véltek felfedezni, márpedig szombaton minden munkavégzés, akár a legkisebb is tiltott. A farizeusok szóbeli támadása a tanítványok tette ellen irányul, de az ő cselekedetükért, Mesterüket, Jézust vonják felelősségre, aki nem figyelmezteti őket helytelen tettükért.

Jézus megvédi tanítványait, hiszen érzi, hogy a felelősségre vonás neki szól. Válaszában az ószövetségi időkből idéz fel egy esetet, amikor Dávid a katonáival Saul elől rejtőzködött, élelmet kért a szentélyből, ahol az áldozati kenyéren kívül nem volt más táplálék, de ebből csak a papoknak szabadott enni a törvény szerint. A jelenlévő pap megengedte, hogy Dávid és kísérői megegyék az áldozati kenyereket, mert a törvény lehetővé tette, hogy bizonyos emberi szükséghelyzetekben ne vegyék figyelembe a törvényi korlátozásokat.

Jézus válaszát tévedés volna a törvények megszegésére való buzdításként értelmezni. A törvényeket meg kell tartani, de azok alkalmazása ésszerűséget kíván az embertől.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jöjj, Szentlélek! Te vagy az új élet forrása, aki jelen vagy minden születésnél és újjászületésnél. Jelen vagy minden ember születésénél és a keresztségben való újjászületésénél. Jelen vagy lelki újjászületésünknél, amikor a szentgyónásban bocsánatot nyerünk. Jelen vagy az Egyház születésénél és az Egyház állandó újjászületésénél. Ösztönözz bennünket hitünk titkainak megértésére és indíts minket Krisztus evangéliumának hirdetésére! Te legyél mindannyiunk számára a hitben való újjászületés forrása!

Egy alkalommal a farizeusok és írástudók így szóltak Jézushoz: János tanítványai gyakran böjtölnek és imádkoznak, és ugyanígy a farizeusok tanítványai is; a tieid azonban csak esznek-isznak. Jézus így felelt nekik: Csak nem foghatjátok böjtre a násznépet, amíg vele van a vőlegény? Eljön az idő, amikor elviszik a vőlegényt: akkor majd böjtölnek. Példabeszédet is mondott nekik: Senki sem hasít ki új ruhából foltot, hogy ócska ruhára tegye. Hiszen így az újat is elszakítja, és az ócska ruhára sem illik az új folt. Senki sem tölt új bort régi tömlőkbe, mert az új bor szétszakítja a tömlőket; a bor kiömlik, és a tömlők is tönkremennek. Az új bor új tömlőbe való: akkor mindkettő megmarad. Aki óbort iszik, nem kívánja az újat, mert azt mondja: Jobb az óbor. Lk 5,33-39

Elmélkedés

A mai evangéliumban a böjt megtartásával kapcsolatban kérdezik Jézust. A zsidó vallásosságban lényeges szerepe van a böjtnek, amely a gyász kifejezése vagy a vezeklés, a bűnbánat módja. Főként a vallási buzgóságban kitűnő farizeusokra volt jellemző a heti kétszeri böjtölés. Ezt a szigorú gyakorlatot folytatták Keresztelő János tanítványai is, s erre hivatkoznak a kérdezők. A kérdés tulajdonképpen az, hogy Jézus miért nem követeli meg saját tanítványaitól a böjtöt. Jézus három hasonlattal válaszol a kérdésre.

Először egy házasságkötés képét idézi fel. A vőlegényt körülveszik barátai és a násznép, akik valamennyien osztoznak az örömében. Nincs most ideje a bánatnak és a gyásznak, ez az örvendezés napja. A messiási korszak, amely Jézussal érkezett el, ehhez a lakodalmi ünnepséghez és örvendezéshez hasonlít. Amíg Jézus itt van a földön, együtt van tanítványaival, addig nem szabad gyászolniuk. A tanítványok egy ünnep légkörében élnek, de tudják, hogy egyszer majd elviszik tőlük a vőlegényt, Jézust. A példázatban utalás van Jézus elfogására, elítélésére és halálára.

A másik két példát a háztartásból és a földművelés világából veszi Jézus. Oktalanság volna egy új ruhát széttépni azért, hogy az anyagból foltot varrhassunk egy régi ruhára. Értelmetlenség, ha valaki régi tömlőbe akar új bort önteni, mert mindkettő kárba veszhet. Ugyanilyen értelmetlen volna, ha Jézus tanítványai a böjtöt, mint a gyász jelét összekapcsolnák az öröm időszakával.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, te imádkoztál tanítványaidért, hogy mind az idők végéig egyek legyenek, amint te egy vagy az Atyával és az Atya veled. Nézz le, Uram, részvéttel arra a sok szakadásra, mely azok között éktelenkedik, akik tiednek vallják magukat, és vezesd haza őket abba a közösségbe, amelyet te alapítottál kezdetben: szent, katolikus, apostoli Egyházadba. Hogy amint az égben egy a szentek egysége, idelenn is csak egy legyen, szentséges neved megvallásában és dicséretében.

Amikor Jézus egyszer a Genezáret tavánál állt, nagy tömeg sereglett köréje, hogy hallgassa az Isten szavát. Jézus látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a hálóikat mosták. Beszállt hát az egyik bárkába, amelyik Simoné volt, s megkérte, hogy vigye kissé beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet. Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra.” „Mester – válaszolta Simon –, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra, kivetem a hálót.” Meg is tette, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló. Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy jöjjenek és segítsenek. Azok odamentek, és úgy megtöltötték mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedt. Ennek láttán Simon Péter Jézus lábához borult, és e szavakra fakadt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” A szerencsés halfogás láttán ugyanis társaival együtt félelem töltötte el. Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon társait. De Jézus bátorságot öntött Simonba: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” Erre partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust. Lk 5,1-11

Elmélkedés

Az első tanítványok meghívását Jézus tanítása előzi meg. Az esemény helyszíne a Genezáreti- tó partja, vélhetően Kafarnaum közelében. Az előzményekben azért mentek és azért vitték betegeiket az emberek Jézushoz, hogy számukra gyógyulást kérjenek. Most más szándékkal érkeznek, hallgatni akarják tanítását. Jézus tanítását itt nevezi először Lukács evangélista „Isten szavának.” Ez a kifejezés nem csak az evangélista személyes hitvallásának tekinthető, hanem az emberek vélekedését is tükrözi. A nép felismeri, hogy Jézus tanítása olyan bölcsességet sugároz, amelyet más tanítóknál nem tapasztaltak. Felismerik, hogy olyan erő rejlik szavaiban, amely felülmúlja az emberi képességeket. Jézus szavának különleges ereje van.

Ez a gondolat segít minket annak megértésében, hogy az elsőként meghívottak miért is mondanak azonnal igent, miért fogadják el rögtön a meghívást. Ők is érzik ugyanis az Úr szavainak különleges, magával ragadó erejét. Nem szükséges kérdéseket feltenniük és nincs idő a késlekedésre. Bizonyára ezt gondolják magukban: Aki így tud tanítani, annak érdemes tanítványává lenni. Mégpedig nem holnap vagy később, hanem ma. Bűnös vagyok és méltatlan vagyok, de az Úr megváltoztatja életemet.

Az első tanítványok bátorsága nekem is erőt ad: Uram, követni akarlak téged! A tanítványod, a követőd szeretnék lenni, mert szavad az Isten szava, tanításodban Isten szól hozzám.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Sokszor nem szavakkal válaszolsz kérdéseinkre, hanem csendesen átölelsz bennünket, amikor hozzád fordulunk. Életünk során mindig érezhetjük jelenlétedet és segítségedet. Add, hogy a bajban és a veszélyben soha ne essünk kétségbe, hanem mindig hozzád forduljunk! Add, hogy ne féljünk, ha veszélyben van az életünk, csak higgyünk az örök életben! Mert örök életünk és üdvösségünk nem lehet veszélyben, ha veled élünk és veled halunk meg. Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!

Kafarnaumi tartózkodása idején Jézus a zsinagógából jövet betért Simon (Péter) házába. Simon anyósa éppen magas lázban szenvedett. Mindjárt szóltak is neki az érdekében. Jézus a beteg fölé hajolt, parancsolt a láznak, és a láz megszűnt. A beteg azonnal fölkelt, és szolgált nekik. Napnyugtakor mindnyájan odavitték Jézushoz a betegeket, akik különféle bajokban szenvedtek. Mindegyikre rátette kezét, és meggyógyította őket. Sokakból gonosz lelkek mentek ki, és ezt kiáltozták: „Te vagy az Isten Fia!” Jézus azonban rájuk parancsolt, és nem engedte, hogy beszéljenek; azok ugyanis tudták, hogy ő a Krisztus. Amikor megvirradt, Jézus kiment egy magányos helyre; a népsokaság pedig keresésére indult, és meg is találta. Tartóztatták, hogy ne menjen el tőlük. Jézus azonban így válaszolt: „Más városoknak is hirdetnem kell Isten országának evangéliumát, mert ez a küldetésem.” Azután folytatta tanítását Galilea zsinagógáiban. Lk 4,38-44

Elmélkedés

A kafarnaumi zsinagógából Péter házába visz Jézus útja. Vélhetően ez a ház szolgálhatott szálláshelyül kafarnaumi tartózkodása idején. Péter házában újabb csodát tesz. Ahogyan az imént a gonosztól szabadította meg az embert, most Péter anyósát szabadítja meg a betegségtől, a láztól.

Az eset kapcsán két dologra érdemes felfigyelnünk. Amint Jézus megérkezik a házba, „mindjárt szóltak is neki” a beteg érdekében. Nyilvánvalóan Péter családjának többi tagja közölte az Úrral a betegség hírét. Ugyan nincs kifejezetten megemlítve, hogy kérték volna a gyógyítást vagy szavaikkal kifejezték volna Jézus csodatévő erejébe vetett hitüket, de bizonyára erről van szó. Nem szóltak volna Jézusnak, ha nem lett volna tudomásuk arról, hogy képes meggyógyítani a betegeket és nem várták volna tőle ezt ebben a helyzetben. És ezt egészen természetesen teszik. Ahol Jézus megjelenik, ott számíthatnak a segítségére. A másik érdekesség, hogy Jézus a legtermészetesebb módon tesz csodát. Nincsenek kérdései vagy kívánságai, a beteghez lép és megszünteti lázát.

A történet ezzel még nem ér véget, hiszen nem csak Péter családtagjainak van tudomása arról, hogy Jézus meg tud szüntetni mindenféle testi, lelki betegséget, hanem a város lakóinak is. Ezért odaviszik a betegeket, hogy gyógyulást kérjenek számukra, ő pedig mindenkit meggyógyít.

Bizalommal és hittel kérem-e Jézus segítségét?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Áldott legyél, Urunk, aki azért jöttél, hogy életünk legyen. Köszönöm, hogy tőled semmi nem választhat el; hogy számodra nincs elveszett drachma vagy eltévedt bárány, mert számodra mindenki él, és senki nem szakadhat ki kezedből. Hálát adok neked, hogy a te országod törvénye nem emberi szabály, hanem új szövetség. Köszönöm, hogy feltárod előttünk a feltámadás reménységét!

Jézus egyszer lement Kafarnaumba, Galilea egyik városába, és szombaton ott tanított. Tanítása ámulatba ejtett mindenkit, mert szavának hatalma volt. Volt ott a zsinagógában egy tisztátalan lélektől megszállt ember, aki így kiáltozott: „El innen! Mi dolgunk veled, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje.” Jézus ráparancsolt: „Némulj el, és menj ki belőle!” Erre az ördög a földre sújtotta az embert, és kiment belőle, anélkül, hogy bajt okozott volna neki. Csodálkozás fogta el valamennyiüket, és egymás közt ezt mondogatták: „Mi ez? Akkora hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, hogy kimennek a megszállottakból.” Ennek híre elterjedt az egész környéken. Lk 4,31-37

Elmélkedés

Názáret után Kafarnaumban találjuk Jézust, amely település galileai tartózkodásának legfőbb helyszíne. Az evangéliumi jelenet azt mutatja, hogy miként telhettek Jézus napjai. Szombatonként a zsinagógában tanít és meggyógyít egy ördögtől megszállt embert. Jézus tanítását és különleges cselekedetét összekapcsolják az emberek. Mondhatjuk, hogy tanítását hitelesíti a csoda, amit utána tesz. Az emberek joggal gondolják, hogy aki képes megszabadítani valakit a gonosz lélektől, annak szavai hitelesek, tanítása valóban igaz. Bizonyára ez váltja ki csodálkozásukat, ámulatukat. Itt ugyan nem találkozunk olyan ellenséges viselkedéssel, mint Názáretben, de arról sincs szó, hogy az emberek hinnének benne. Csupán kérdések merülnek fel bennük, mert nem értik, honnan származik a tanításában rejlő bölcsesség és honnét van rendkívüli ereje.

A jelenet sajátossága az embert megszállva tartó tisztátalan lélek Jézusról szóló vallomása, illetve Jézus némaságra felszólító parancsa. A gonosz lélek felismeri, amit más emberek még nem látnak meg, ezért mondja: „Tudom, ki vagy: az Isten Szentje.” A gonosz elismeri azt is, hogy Jézusnak nagyobb a hatalma, mint az övé, s ez meg is mutatkozik a szabadításban, az ördög kiűzésében. Az Úr azért nem engedi beszélni őt, mert nem szeretné, hogy messiási titka már most kiderüljön, hiszen még nem tudhatja senki, hogy szenvedésében és halálában fog feltárulni az, hogy ő a Messiás, a Megváltó.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! A te nevedben gyűlünk össze a templomban, hogy szavadat hallgassuk és részesedjünk áldozatodban. Együtt keressük az Isten országát és közösen építjük azt. Örömhíred alakítson minket élő közösséggé, amely hirdeti tanításodat. Örömhíred minden emberhez szól, ezért nem csupán annak befogadására törekszünk, hanem annak továbbadására is. Adj nekünk buzgóságot, hogy országod lelkes munkásai legyünk! Az üdvösséget Isten kegyelméből és irgalmából nyerjük el, de tudjuk, hogy nekünk is tennünk kell érte. Nevelj minket az engedelmességre és a szeretet gyakorlására!

Abban az időben Jézus elment Názáretbe, ahol (egykor) nevelkedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és olvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták oda neki. Szétbontotta a tekercset, és éppen arra a helyre talált, ahol ez volt írva: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.” Összetekerte az írást, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az írás, amelyet az imént hallottatok.” Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. „De hát nem József fia ez?” – kérdezgették. Ekkor így szólt hozzájuk: „Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: „Orvos, gyógyítsd önmagadat! A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafarnaumban végbevittél, tedd meg a hazádban is!” Majd így folytatta: „Bizony, mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Cáreftában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Námán.” Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott. Lk 4,16-30

Elmélkedés

Jézus sikertelen fellépéséről olvasunk a mai evangéliumban. Az esemény helyszíne Názáret, az a település, ahol felnevelkedett. Jóindulattal városnak szoktuk nevezni Názáretet, valójában egy kis falu volt, aligha lakták kétszáznál többen abban az időben. Egy ilyen kis helyen mindenki ismer mindenkit. Mint hitét gyakorló zsidó ember, Jézus szombatonként a zsinagógába megy, hogy részt vegyen az istentiszteleten, erre utal a szövegben a „szokása szerint” kifejezés. A felolvasásra való jelentkezés már nem biztos, hogy szokása volt. A jelenet inkább azt sugallja, hogy Názáretben most tesz ilyet először, és mint kiderül utoljára is. Az Izajás prófétától felolvasott szövegrészt, amely a messiási idő beköszöntéről és annak jeleiről szól, Jézus önmagára vonatkoztatja, ezért a szöveghez fűzött magyarázata valójában saját küldetését mutatja be. A názáretiek először dicsérettel fogadják szavait és helyeslik a hallottakat, majd pedig hirtelen gyanakvással és értetlenséggel fordulnak felé, ami egészen a gyilkos szándékig vezet.

Az elutasítás oka világos: Jézus az Úr felkentje, ő hirdeti meg az Úr kegyelmi esztendejét, az ő személyében teljesedik be a prófétai jövendölés, tehát ő a Messiás. A názáretiek ezt nem fogadják el, nem hiszik, hogy az a Jézus volna a Megváltó, aki körükben nőtt fel és akinek családját ismerik. Ez az elutasítás és hitetlenség fog visszaköszönni Jézus halálra ítélésekor.

Megváltómnak vallom-e Jézust?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Köszönöm, Uram, hogy te vagy Krisztus, az élő Isten Fia, az Üdvözítő, aki új életet ajándékozol mindannyiunknak. Uram, sokszor nem értem terveidet, céljaidat, eszközeidet vagy az eseményeket, amelyek megtörténnek veled, velem, velünk, körülöttünk. De tudom, hogy a te útjaid nem a mi útjaink. Küldd el a Szentlelket, hogy általa megérthessük, megérezhessük a kereszt titkát, üdvösségre és új életre szülő tervedet, és hogy a Lélek bölcsessége által felismerhessük életünkben tőled kapott keresztünket, amelyet az ő erejével akarunk hordozni. Add, hogy megláthassuk, megpróbáltatásaink növekedésünkre szolgálnak, és így örvendezhessünk a belőlük fakadó gyümölcsöknek.

Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Amikor észrevette, hogy a meghívottak válogatják az első helyeket, egy példabeszédet mondott nekik. „Amikor lakomára hívnak – kezdte –, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, odajön, aki meghívott titeket, és felszólít: Add át a helyedet neki! És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda odajön, így szóljon hozzád: Barátom, menj följebb! Milyen kitüntetés lesz ez számodra a többi vendég előtt! Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.” Ekkor a házigazdához fordult: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat, mert azok is meghívnak és viszonozzák neked. Ha lakomát adsz, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni. Te azonban az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.” Lk 14,1. 7-14

Elmélkedés

Példát adtam nektek

A mai evangéliumban Jézus az alázatosságról tanít. Először elmond egy példabeszédet a lakomára érkező vendégekről. Akik önkényesen elfoglalják az első helyeket, mert úgy érzik, hogy az őket illeti meg, azok később megszégyenülnek. Aki pedig szerényen elfoglalja az utolsó helyet, a vendéglátó részéről megtiszteltetésben részesül. Tanítását így foglalja össze Jézus: „Aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.” Nem ez az egyetlen alkalom, amikor a mi Urunk alázatosságra tanítja hallgatóit. Szavait az teszi hitelessé, hogy egész életével példát mutat az alázatosságra. Érdemes néhány esetet felidéznünk ennek igazolására.

Isten Fiának alázatára először a betlehemi barlangban figyelünk fel. Két dolgot látunk itt. Először is azt, hogy Isten létére emberré lett, leereszkedett hozzánk, alázatosan vállalta az emberi testben való létezést. A másik: születésének helyéül egy eldugott falucskát választott, ott is egy állatok szálláshelyéül szolgáló barlangot, egy istállót. Az alázatos Kisded e helyen töltötte első napjait. Később, amikor vándortanítóként járja tanítványaival a városokat, mindenütt megelégszik az egyszerű szálláshelyekkel.

Jellemző az a jelenet, ami a csodálatos kenyérszaporítás után történik. Jézus messiási jelet mutat azzal, hogy az éhező népnek kenyeret ad a pusztában és ezt a jelet az emberek felismerik. Cselekedetében csodát láttak, de nem lehetne másként értékelni azt, hogy a mindössze öt kenyérből és két halból Jézus áldását követően több ezer ember jóllakik. Az ószövetségi idők jövendöléseiben megígért prófétát látják meg személyében, s erről mindjárt beszélni is kezdenek egymás között azok, akik ettek a megszaporított kenyérből. János evangélista így zárja le a történetet: „Amikor Jézus észrevette, hogy megindulnak feléje, hogy erőszakkal királlyá tegyék, visszavonul a hegyre egészen egyedül” (Jn 6,15). Jézus tehát nem akarja kihasználni a kedvező alkalmat, az emberek lelkesedését, mert nem király, nem uralkodó szeretne lenni, hanem a mennyei Atyának engedelmeskedő alázatos szolga, megváltásunk szolgája.

Ehhez a jelenethez hasonló történik akkor is, amikor Jézus bevonul Jeruzsálembe. Ekkor is érzékelhető a fokozott messiás-váró hangulat, az emberek lelkesedése és öröme. De egy szegény szolga diadala ez. Nem díszes lovas fogaton, hanem szamárháton érkezik. Nem hadsereg vezeti őt be a városba, hanem csupán tanítványai kíséretében jön. Lám, még a győzelmesnek tűnő napon is, amikor királyoknak járó köszöntéssel fogadják, Jézus akkor is megőrzi alázatát.

Feltétlenül meg kell említenünk még az utolsó vacsora jól ismert jelenetét, amikor Jézus megmosta apostolai lábát. A szolga feladatát vállalta magára, amelyet a legnagyobb alázattal végzett, s ezzel bebizonyította, hogy valóban nem uralkodni, hanem szolgálni jött ebbe a világba. Cselekedete után ezt mondta: „Ha én, az Úr és Mester, megmostam lábatokat, nektek is mosnotok kell egymás lábát. Példát adtam nektek: amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek” (Jn 13,14-15). E jelenet minden másnál jobban ösztönöz minket arra, hogy az alázatos Krisztus példáját kövessük.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te akkor foglaltad el a világ utolsó helyét, amikor megaláztak, mindentől megfosztottak és keresztre feszítettek a Golgotán. Ezzel példát adsz nekünk, hogy ne egymással versenyezve törekedjünk elfoglalni az általunk jobbnak tartott helyeket, hanem keresztünket felvéve, alázattal és engedelmesen fogadjuk el azt a helyet, amelyet Isten kijelölt nekünk az életben. Így tudjuk biztosítani azt, hogy helyünk legyen a mennyországban, ahol Isten vendégei leszünk. Ott nem lesznek első és utolsó helyek, hanem mindenki egyenlően részesül Istentől a boldogságban. Segíts minket, Urunk, hogy eljussunk a mennybe!

Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: Egy ember egyszer idegenbe készült, ezért összehívta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, és másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy az is, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett. Az pedig, aki csak egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette a földbe urának ezüstjét. Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott velük. Jött az, aki öt talentumot kapott: hozott másik ötöt is, és így szólt: „Uram, öt talentumot adtál nekem, nézd, másik ötöt nyertem rajta.” Az úr így válaszolt: „Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!” Jött az is, aki két talentumot kapott, és így szólt: „Uram, két talentumot adtál nekem, nézd, másik kettőt nyertem rajta.” Az úr így válaszolt: „Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!” Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Így szólt: „Uram! Tudtam, hogy kemény ember vagy, ott is aratsz, ahová nem vetettél, és onnan is szüretelsz, ahová nem ültettél. Félelmemben elmentem hát és elástam a földbe a talentumodat. Nézd, ami a tied, visszaadom neked!” Válaszul az úr ezt mondta neki: „Te gonosz és lusta szolga! Ha tudtad, hogy aratok ott is, ahová nem vetettem, és szüretelek onnan is, ahová nem ültettem, ezüstjeimet a pénzváltóknak kellett volna adnod, hogy ha megjövök, kamatostul kapjam vissza! Vegyétek csak el tőle a talentumot és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! Mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék: és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van! Ezt a hasznavehetetlen szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!” Mt 25,14-30

Elmélkedés

Jézus egyik legismertebb és a tanulság szempontjából egyik legkönnyebben megjegyezhető példabeszédét olvassuk a mai napon az evangéliumban. A szentírásfordításokban általában ezt a címet szokták adni ennek a résznek: A talentumokról szóló példabeszéd. Pedig a Jézus által mondott történet nem a talentumokról, nem nagy értékű pénzről szól, hanem a talentumokkal gazdálkodó emberekről, szolgákról. A példázat szereplői a szolgák, akikben megbízik a gazda, aki nyilvánvalóan vagyonos ember, s akinek komoly elvárásai lehetnek, s vannak is azokkal szemben, akikre vagyonát vagy annak egy részét rábízza. A szolgák többsége érzi felelősségét és szeretne megfelelni a gazda elvárásainak, ezért kereskedni kezdenek a rájuk bízott pénzzel. Ennek eredményeként az úr megérkezéséig mindegyikük ugyanannyit szerez még, mint amennyit eredetileg kapott, kivéve egyetlen szolgát, aki lustaságból és félelemből inkább elásta ura vagyonát, s most csak ezt tudja visszaadni.

A példázat értelme világos. Jézus az úr, és mi, emberek vagyunk a szolgák. Tudjuk, hogy számadással tartozunk Istennek mindarról, amit földi életünk során kaptunk és itt nem csupán az anyagi javakra kell gondolnunk. Az anyagiakat is fel tudjuk helyesen használni, ha azt nem csak magunkra, hanem például a szegények támogatására költjük. De még ennél is fontosabb, hogy a jó tulajdonságainkat és képességeinket arra használjuk, hogy a magunk és mások üdvösségét előmozdítsuk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyám! Adj nekem önfeláldozó, szelíd szívet, mint a te egyszülött Fiadnak. Add, hogy minden élethelyzetben ki tudjam mondani: Legyen meg a te akaratod! Jézus, köszönöm, hogy előttem jártál az úton, és megmutattad, hogyan lehet Istennek tetsző, tiszta, szent életet élni. Adj nekem erőt és alázatot az engedelmességhez! Szentlélek, jöjj, és taníts, hogy Isten dicsőségére éljek, az ő akaratát cselekedve, mindenkor hitben és alázatban. Köszönöm, Uram, irgalmadat, jóságodat. Segíts, hogy mindig felismerjem akaratodat és a te lelkületeddel szolgálhassak másoknak!

Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint az a tíz szűz, akik vették lámpáikat, és kimentek a vőlegény elé. Öten közülük balgák voltak, öten pedig okosak. A balgák fogták a lámpásukat, de olajat nem vittek magukkal; az okosak azonban korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz. Késett a vőlegény, s ők mind elálmosodtak és elaludtak. Az éjszaka közepén egyszerre kiáltás hangzott: „Íme, a vőlegény! Menjetek eléje!” Erre a szüzek mindnyájan fölébredtek, és felszították lámpásaikat. A balgák kérték az okosakat: „Adjatok az olajotokból, mert lámpásaink kialvóban vannak!” Az okosak ezt válaszolták: „Nem lehet, nehogy nekünk is, nektek is kevés legyen. Inkább menjetek el a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak!” Míg azok vásárolni mentek, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre; az ajtó pedig bezárult. Később megérkezett a többi szűz is. Így szóltak: „Uram, uram! Nyiss ajtót nekünk!” De ő így válaszolt: „Bizony, mondom nektek, nem ismerlek titeket!” Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát! Mt 25,1-13

Elmélkedés

Jézusnak az öt okos és öt balga szűzről szóló példabeszédében ritkán figyelünk oda a vőlegényre, pedig nyilvánvalóan ő a történet főszereplője. A vőlegény magatartásában több furcsaságot is felfedezünk. Először is azt, hogy a vőlegény „késik”, pedig egy lakodalmi ünnepségre éppen neki illik időben megérkezni. Jézus nem magyarázza meg a késésnek az okát, de a történet lelki mondanivalóját keresve kitalálhatjuk, hogy ez a „késés” arra utal, hogy senki nem tudhatja előre az Úr érkezésének időpontját. Furcsa, hogy egészen szokatlan időben, éjszaka érkezik, mégpedig váratlanul, senki nem jelenti be előre jövetelét. Ez a mozzanat arra utal, hogy az Istennel való találkozás napját nem ismerhetjük előre. Rendkívüli az is, hogy nem áll rögtön az ünneplők közé és nem törődik a menyasszonnyal, hanem a kapuőr feladatát végezve ő intézkedik a kapuk bezárásáról, majd pedig nemhogy örülne minden érkező vendégnek, hanem könyörtelenül kizárja a későket, akiket könyörgésük ellenére elutasít. Ezek az elemek arra utalnak, hogy a végső ítélet bírája egyedül Isten, akinek joga van ahhoz, hogy örök országától távol tartsa azokat, akik felkészületlenek.

A példabeszéd emlékeztessen minket arra, hogy életünk minden napján felkészülten várjuk az Úrral való találkozást, amelynek idejét nem ismerjük, bármikor bekövetkezhet. A találkozás ne ítéletünket, hanem üdvösségünket jelentse!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Tanítványaid a te életmódodat akarták elsajátítani, ezért elhagyták otthonukat és családjukat, hogy állandóan veled legyenek. Ők nem váltak önálló tanítókká, hanem mindenkor téged képviseltek, a te küldetésedben részesültek, a te tanításodat adták tovább, megélve annak igazságát, hogy „nem nagyobb a tanítvány mesterénél.” Segíts minket, hogy a te követődként az evangéliumot olvasva és élve, hozzád kössük életünket! Segíts, hogy szavaidban felismerjük az örök élet igéit, amelyeket senki másnál nem találhatunk meg.

Miután Jézus megkezdte nyilvános működését, Heródes Antipász király elfogatta Jánost, és börtönbe vetette. Testvérének, Fülöpnek felesége, Heródiás miatt tette, akit feleségül vett. János ugyanis figyelmeztette Heródest: „Nem szabad elvenned testvéred feleségét.” Emiatt Heródiás áskálódott ellene. Szívesen eltétette volna láb alól, de nem tehette. Heródes ugyanis félt Jánostól, mert tudta, hogy igaz és szent ember. Ezért meg akarta őt menteni. Valahányszor beszélt vele, zavarba jött, mégis szívesen meghallgatta. Végül elérkezett a kedvező nap. Heródes a születése napján lakomát adott vezető embereinek, a magas rangú tiszteknek és Galilea előkelőségeinek. Közben Heródiás leánya bement, táncolt nekik, és Heródes meg vendégei előtt nagy tetszést aratott. A király így szólt a leányhoz: „Kérj tőlem, amit akarsz! Megadom neked.” Sőt meg is esküdött: „Bármit kérsz, megadom neked, még az országom felét is.” A leány kiment, és megkérdezte anyjától: „Mit kérjek?” Anyja ezt felelte: „Keresztelő János fejét.” Erre visszasietett a királyhoz, és előadta kérését. „Azt akarom, hogy most azonnal add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” A király nagyon elszomorodott emiatt, de esküjére és a vendégekre való tekintettel nem akarta kedvét szegni. Azonnal elküldött egy hóhért azzal a paranccsal, hogy hozza el János fejét. Az elment, lefejezte őt a börtönben, és elhozta fejét egy tálon. Odaadta a leánynak, a leány pedig elvitte anyjának. Amikor János tanítványai meghallották, eljöttek, elvitték János testét, és egy sírboltba temették. Mk 6,17-29

Elmélkedés

Keresztelő Szent János vértanúságának mai napján az ő halálának eseményeit olvassuk Szent Márk művéből. Az evangélista külön is hangsúlyozza, hogy Heródes „igaz és szent embernek” tartotta Jánost, de nem tetszett neki, hogy János figyelmeztette őt bűnére, ezért börtönbe vetette. János hallgathatott volna Heródes bűnéről, de Isten embereként éppen az volt a küldetése, hogy mindenkit bűnbánatra indítson. Az uralkodó szándéka az volt, hogy elhallgattassa őt és nem az, hogy kivégeztesse, de a lakoma alkalmával tett könnyelmű ígérete mégis a Keresztelő vesztét okozta.

Keresztelő János sorsa egyrészt visszafelé, másrészt előre mutat az időben. A múltra mutat, mert sorsa ugyanaz, mint a korábbi idők, az ószövetségi kor prófétáinak sorsa, akiket a választott nép elutasított. Küldetésük az volt, hogy az Istennel kötött szövetség útjára visszavezessék a népet, de a nép nem hallgatott rájuk, sokukat megölték. Másrészt János sorsa a jövő felé mutat abban az értelemben, hogy előrevetíti Jézus sorsát, akit szintén elutasítanak és keresztre feszítve megölnek. Az emberi gonoszság azonban nem tudja megakadályozni Isten üdvözítő tervét. Igaz ez a múltra és a jövőre egyaránt, az emberiség egész történelmére. Az isteni üdvözítő szándék mindenkori érvényre jutása adjon nekünk erőt ahhoz, hogy hitünkhöz hűségesek maradjunk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Fogadd szívesen, Uram, Istenem, felajánlásomat és végtelen dicséretedre, fogyhatatlan magasztalásodra irányuló vágyódásomat, hiszen ezek kijárnak neked, mert kimondhatatlanul nagy és hatalmas vagy. Ezzel fordulok hozzád és szeretnék hozzád fordulni minden nap, minden időben, és arra kérek minden mennyei lelket, minden benned hívőt, hogy velem együtt adjon hálát neked és dicsőítsen téged.

Jézus egyszer így korholta a farizeusokat: Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Olyanok vagytok, mint a fehérre meszelt sírok, amelyek kívülről szépnek látszanak, belül azonban holtak csontjaival és mindenféle undoksággal vannak tele. Így ti is kívülről igaznak látszotok az emberek előtt, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Sírboltokat emeltek a prófétáknak, feldíszítitek az igazak síremlékeit, és kijelentitek: „Ha atyáink napjaiban éltünk volna, nem lettünk volna bűnrészesek a próféták vérében.” Ezzel ti magatok tanúsítjátok, hogy a próféták gyilkosainak fiai vagytok. Nos, fejezzétek hát be, amit atyáitok elkezdtek! Mt 23,27-32

Elmélkedés

A farizeusokhoz és írástudókhoz intézett vádbeszéde befejezéseként Jézus egészen világosan kimondja, hogy miért kritizálja magatartásukat. Ezt állítja róluk: „kívülről igaznak látszotok az emberek előtt, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal.” Az Úr ítélete valóban jogos, hiszen ő jól tudja, hogy mi lakik az ember lelke mélyén és jól ismeri még rejtett szándékainkat is. Meglátása szerint a farizeusok törvénytisztelete és vallásossága csupán látszat, megjátsszák magukat, úgy tesznek, mintha az Isten iránti tisztelet volna számukra a legfontosabb, de valójában csak a maguk érdekeit nézik és az emberek elismerésére, dicséretére vágynak.

A farizeusi lelkület ezen negatív vonása mindenkor megkísérti a keresztény embert is. Talán észre sem vesszük, amikor a külsőségekre adunk és nem lelkünk mélyéről fakad az Isten iránti tisztelet. A farizeusi lelkületet úgy tudjuk távol tartani magunktól, ha elfogadjuk mások jogos véleményét, amikor bűneinkre, hibáinkra figyelmeztetnek minket. Mert aki tökéletesnek és bűntelennek tartja magát, az nem képes az alázatra és a bűnbánatra. Be kell látnunk, hogy a jószándékú tanácsok segítenek minket abban, hogy ne gondoljuk magunkat másoknál kiválóbbnak, vallásosabbnak, buzgóbbnak. Isten előtt úgysem a szavaink számítanak, hanem alázatunk és szeretetből fakadó cselekedeteink.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A te eljöveteleddel az üdvösségtörténet új korszaka kezdődött el, Isten elküldte Fiát, hogy véghezvigye a megváltás művét, amely a kereszten teljesedett be. Segíts minket azért munkálkodni, hogy ne az önzés világa, hanem valóban Isten országa valósuljon meg a földön. Segíts, hogy ne féljünk a megtéréstől, hanem engedjük, hogy megváltoztasd életünket! Tőled arra kapunk személyes meghívást, hogy veled legyünk, megismerjük Isten országát, megtérjünk és hirdessük az evangéliumot. Adj nekünk erőt küldetésünk teljesítéséhez, az emberhalászathoz!

Jézus egyszer így korholta az írástudókat és a farizeusokat: Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhanyagoljátok azt, ami a legfontosabb a törvényben: az igazságosságot, az irgalmat és a hűséget. Ezeket meg kell tenni, de azokat sem szabad elhanyagolni! Vak vezetők! Megszűritek a szúnyogot, de lenyelitek a tevét. Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül azonban tele vagytok kapzsisággal és tisztátalansággal. Vak farizeus! Tisztítsd meg előbb a pohár belsejét, akkor majd a külseje is tiszta lesz! Mt 23,23-26

Elmélkedés

A tegnapi rész folytatásaként Jézus tovább sorolja a farizeusok és írástudók hibáit a mai evangéliumban. Olyannyira törekszenek a törvény betű szerinti megtartására, hogy még a legkisebb mennyiségű fűszernövényekből is megfizetik a tizedet. Nem is ezzel van a gond, hanem azzal, hogy eközben a törvény alapelemeire nem figyelnek oda, pedig ezek megtartása volna a legfontosabb. A törvény három legfontosabb elemeként Jézus az igazságosságot, az irgalmasságot és a hűséget nevezi meg. Mindenekelőtt isteni erények, Isten tulajdonságai ezek, de az Isten képére teremtett embernek is arra kell törekednie, hogy e tulajdonságok vezessék életét, magatartását, Istenhez és az emberekhez fűződő kapcsolatát.

Isten igazságos, azaz a jók, az igazak, a törvényei szerint élők mindig jutalomra számíthatnak tőle, a rosszak, a bűnösök viszont büntetésre. Ugyanakkor Isten irgalmas, tehát nem megbüntetni akarja a bűnösöket, hanem meg akar nekik bocsátani, ezért bűnbánatra indítja őket. És Isten mindenkor hűséges, azaz megtartja ígéreteit. Az ember pedig azzal válik hasonlóvá teremtőjéhez, ha ugyanezeket a tulajdonságokat gyakorolja. Akkor vagyunk igazságosak, ha megadjuk Istennek a legfőbb tiszteletet és tiszteljük embertársainkat. Akkor vagyunk irgalmasok, ha felebarátainknak megbocsátunk. A hűség pedig mindenekelőtt Isten szeretetében való megmaradást jelent.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, te újra meg újra hangsúlyozod, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. Ha megvizsgáljuk, melyik a legnagyobb, a neked leginkább tetsző erény, azt látjuk, hogy a hit. Igen, ennek ereje által készülünk fel arra, hogy belépjünk a Szentek Szentjébe. Hit nélkül, ó, dicsőség Ura, nem tettél volna értünk csodákat. Mielőtt csodát műveltél volna, azt akartad, hogy jóságoddal egyesítsük hitünket.

Jézus egyszer így korholta a farizeusokat: Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Elzárjátok a mennyek országába vezető utat az emberek elől. Ti magatok nem mentek be oda, és azokat sem engeditek odajutni, akik be szeretnének menni. Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Tengert és szárazföldet bejártok, hogy egyetlen pogányt megtérítsetek, és ha megtért, a kárhozat fiává teszitek, kétszerte inkább, mint magatokat. Jaj, nektek, vak vezetők! Azt mondjátok: „Ha valaki a templomra esküszik, az semmi; ha azonban a templom aranyára esküszik, az kötelez.” Ti, esztelenek és vakok! Hát mi nagyobb: az arany vagy a templom, amely megszenteli az aranyat? – Továbbá azt mondjátok: „Ha valaki az oltárra esküszik, az semmi, de ha a rajta lévő áldozati ajándékra esküszik, az kötelez.” – Ti, vakok! Hát mi nagyobb: az áldozati ajándék vagy az oltár, amely megszenteli az ajándékot? Aki tehát az oltárra esküszik az esküszik az oltárra és mindarra, ami rajta van. Aki a templomra esküszik, az esküszik a templomra és arra, aki ott lakik. Végül, aki az égre esküszik, az az Isten trónjára esküszik és arra, aki a trónon ül. Mt 23,13-22

Elmélkedés

A farizeusok és az írástudók sokszor keresték a lehetőséget, hogy vitázzanak Jézussal, s az ilyen alkalmakkor az Úr mindannyiszor rávilágított téves gondolkodásukra, helytelen törvényértelmezésükre és vakbuzgó vallásosságukra. A mai evangéliumi részletben nem ők kezdeményeznek vitát, hanem egyszerűen csak kifakad Jézusból az ellenük szóló beszéd. Nem felesleges vádaskodás ez, hanem az a szándék vezeti Jézust, hogy észrevegyék saját hibáikat, látszatra törekvő vallásosságukat. Ezt mondja: „Elzárjátok a mennyek országába vezető utat az emberek elől. Ti magatok nem mentek be oda, és azokat sem engeditek odajutni, akik be szeretnének menni.” Csalódottságot és keserűséget érzünk ezekben a szavakban, hiszen a farizeusoknak és írástudóknak éppen az volna a feladatuk, hogy a helyes vallásosságra tanítsák a népet és magatartásukkal jó példát mutassanak. Ehelyett ők beletemetkeznek a törvények szövevényes rendjébe, egyesektől számon kérik még a legkisebb szabályok betartását is, miközben másoknak elnézik törvényszegéseiket vagy könnyedén felmentést adnak.

A farizeusi magatartás mélyén Jézus szerint a képmutatás áll, ami hamisságot, színlelést jelent. Másként tüntetik fel magukat, mint ami a szívük mélyén rejtőzik. Isten azonban belelát mindenki szívébe, ismeri gondolatainkat és szándékainkat. Jézus szavai minket is figyelmeztetnek: a vallásosság ne látszat legyen, hanem hitünk és szeretetünk igaz kifejezése.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Az első tanítványok benned találták meg és ismerték fel a Megváltót. Mi is kereső emberek vagyunk. Keressük az igazság tanítását. Keressük az örök élet felé utat mutató tanítást. Keressük azokat az embereket, akiknek tanúságtétele hiteles. Keressük azokat az embereket, akik elvezetnek minket hozzád. Mert minden keresésünk mögött az áll, hogy keressük a szívünk békéjét megadó Istent. Keressük az irgalmasan felénk forduló Istent. Boldogok vagyunk, ha benned megtaláljuk az emberszerető Istent és hozzád vezetjük embertársainkat!

Abban az időben Jézus tanított mindazokban a városokban és falvakban, amelyeken áthaladt. Így tette meg az utat egészen Jeruzsálemig. Valaki megkérdezte tőle: „Uram, kevesen üdvözülnek?” Ezt válaszolta neki: Törekedjetek bemenni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan próbálnak majd bejutni, de nem tudnak. A ház ura feláll és bezárja az ajtót, ti meg kint maradtok és zörgetni kezdtek az ajtón: Uram, nyisd ki nekünk! Akkor azt fogja nektek mondani: Nem tudom, honnan valók vagytok. Ti bizonygatjátok: A szemed láttára ettünk és ittunk, a mi utcánkon tanítottál. De ő megismétli: Nem tudom, honnan valók vagytok. Távozzatok egy szálig, ti gonosztevők! Lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és a prófétákat mind az Isten országában látjátok, magatokat meg kirekesztve. Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak az Isten országában. Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók. Lk 13,22-30

Elmélkedés

A szűk kapu felé haladva

A mai evangélium egy kérdéssel kezdődik: „Uram, kevesen üdvözülnek?” Ez a kérdés minden korban időszerű, ebben vagy hasonló formában újra és újra elhangzik. Bizony, foglalkoztat minket a kérdés, hogy azok, akik eltávoztak már a földi életből vajon eljutottak-e az üdvösségre? Vagy talán a kárhozatra jutottak? Az Egyház által oltárra emelt szentté vagy boldoggá avatott személyekről nagy meggyőződéssel valljuk, hogy eljutottak az üdvösségre, a mennyországba. Életük sok küzdelmet jelentett, őket is próbára tette a kísértő gonosz, megküzdöttek a lelki sötétség napjaival vagy hosszabb időszakaival, de kiállták a próbát, életük beteljesedett azzal, hogy a mennybe jutottak. Ez természetesen nem csupán az ő érdemeik és buzgóságuk eredménye, hanem Isten irgalmasságának és kegyelmének is köszönhető.

Az ő örök sorsukról tehát biztosat tudunk, de vajon elhunyt szeretteink, családtagjaink hová jutottak földi életük után? Erre a kérdésre már nehezebb válaszolni. Ismertük jóra való törekvésüket és gyarlóságaikat. Saját bőrünkön tapasztaltuk meg jóindulatukat vagy éppen az ellenkezőjét. Vajon mit érdemeltek földi életükért? Jutalmat vagy büntetést? Üdvösséget vagy kárhozatot? Természetesen nem az ítélkezés, mások élete megítélésének szándéka vezet minket, mert jól tudjuk, hogy egyedül Isten lesz minden ember bírája, ő fogja igazságosan és szeretettel megítélni életünket.

És van még egy következő kérdés. Mert tulajdonképpen ez motoszkál a fejünkben, ez a legfontosabb kérdés számunkra. Örömmel gondolunk a megdicsőült szentekre, követendőnek tartjuk hősies életüket, de ez még nem nyugtatja meg szívünket. Bizakodva és aggodalommal gondolunk szeretteinkre, de van lényegesebb is számunkra. Ki kell mondanunk a minket leginkább érintő kérdést: Vajon én hová jutok? Hová tart az életem? Mit fogok majd érdemelni?

Hitünk szerint létezik a túlvilág, ahová halála után jut minden ember. Létezik a mennyország és létezik a pokol, a kárhozat. Önhitt elbizakodottság, ostoba felelőtlenség volna részünkről azt gondolni, hogy a kárhozat nem is létezik. Azt nem tudhatjuk, hogy ki került oda, s egyáltalán került-e oda valaki, de ne gondoljuk azt, hogy nem is létezik! Aki élete végéig megtagadja az engedelmességet Istennek és mindhalálig lázad ellene, az nem képes befogadni Isten irgalmát. Ha valaki nem bízza önmagát és egész életét Jézus Krisztusra, az Üdvözítőre, az tulajdonképpen önmagát ítéli kárhozatra. Aki földi élete során nem törekszik arra, hogy szeresse Istent és embertársai felé sem tud szeretettel fordulni, az miért jutna az örökké tartó szeretet birodalmába? Ha valaki egész életében Isten nélkül élt és mindig elutasította a Teremtő közeledését, arra miért kényszerítené rá magát Isten a mennyországban?

Örök sorsunk nem Isten végzetszerű és főként nem előre meghatározott ítéletétől függ, hanem a mi választásunktól. Mi döntjük el gondolatainkkal, szándékainkkal, szavainkkal és cselekedeteinkkel, hogy hová törekszünk. Mi választunk a szűk és a széles kapu között. Útmutatást nyújt és megerősít minket Jézus szava: „Törekedjetek bemenni a szűk kapun!” Legyen ebben segítségünkre a szentek példája és közbenjárása!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te azt tanácsolod nekünk és azt kéred tőlünk, hogy törekedjünk bemenni a szűk kapun. Részünkről küzdelem, igyekezet, törekvés szükséges ahhoz, hogy eljussunk az üdvösségre. Az üdvösségre nem széles, hanem csak egy szűk kapu vezet, azaz feltételei vannak a belépésnek, de ha megtesszük a szükséges erőfeszítéseket és lépéseket, akkor elnyerhetjük az üdvösséget. Urunk, hisszük, hogy te vagy minden ember Üdvözítője. Segíts minket, hogy minden erőnkkel arra törekedjünk, hogy a te vezetéseddel elérjünk mennyei Atyánkhoz, aki örökké tartó boldogsággal ajándékoz meg minket!

Egy alkalommal: Fülöp találkozott Nátánáellel, és közölte vele: „Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták szólnak, a názáreti Jézust, József fiát.” „Jöhet-e valami jó Názáretből?” – kérdezte Nátánáel. „Jöjj, nézd meg!” – felelte Fülöp. Amikor Jézus látta, hogy Nátánáel közeledik hozzá, így szólt: „Nézzétek, ez egy igaz izraelita! Nincs benne kétszínűség!” Nátánáel megkérdezte: „Honnan ismersz engem?” Jézus így felelt: „Még mielőtt Fülöp hívott volna, láttalak a fügefa alatt.” Nátánáel erre elismerte: „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael Királya.” Jézus így szólt: „Azért hiszel, mert azt mondtam: Láttalak a fügefa alatt. Nagyobb dolgokat is fogsz látni ennél.” Majd így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: látni fogjátok, hogy megnyílik az ég, és Isten angyalai fel-alá szállnak az Emberfia felett.” Jn 1,45-51

Elmélkedés

A mai napon Szent Bertalan apostolt ünnepeljük, akit a keresztény hagyomány azzal a személlyel azonosít, aki az evangéliumban Nátánáel néven szerepel. Az ő Jézussal való első találkozásáról, első élményéről és első hitvallásáról olvasunk az ünnep evangéliumában. Nem magától indul Jézushoz, hanem Fülöp apostol tanúságtétele indítja el őt. Könnyen magunk előtt látjuk Fülöpöt, aki nagy lelkesedéssel mondja el Nátánáelnek, hogy megtalálta Jézust, akiben felismerte a Messiást, akiről a prófétai jövendölések szóltak. Nátánáel elcsodálkozik azon, hogy a Megváltó Názáretből származik, de Fülöp nem akar vele vitatkozni, nem akarja őt szavaival meggyőzni, hanem arra kéri, hogy jöjjön, találkozzon személyesen Jézussal, és majd eldöntheti, hogy valóban igaz-e, amit mond. És ez az egyszerű hívás elindítja őt, s ennek két oka lehet. Egyrészt kortársaihoz hasonlóan az isteni ígéretek alapján ő is várja a Messiást, másrészt nyitott és nem zárkózik be a saját elképzeléseibe. Indul, hogy személyesen találkozzon azzal, akiről Fülöp beszélt neki. És az első találkozás élménye rögtön arra készteti őt, hogy Jézust Isten Fiának és Izrael Királyának nevezze.

Mennyi emberrel találkozunk, akik eltávolodtak Istentől és Jézus szeretetétől. Szívük mélyén ott él a boldogabb élet vágya, az Istennel való lelki közösség vágya, csak éppen nincs, aki megszólítsa és elindítsa őket Jézus felé. Ha ismerünk ilyen személyeket, mondjuk nekik egyszerűen: Indulj Jézushoz, találkozz vele!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Istenem! Jól tudom, hogy te minden ember szívében elültetted a szeretetet, az én szívembe is. Taníts engem a helyes szeretetre, az önfeláldozó szeretetre, az önzetlen szeretetre. A szeretet hassa át életem és minden cselekedetem! A szeretet mindennapi gyakorlásában találjam meg életem értelmét! A szeretet törvénye érintsen meg engem isteni kegyelemként!

Abban az időben: Amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek, és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?” Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.” Mt 22,34-40

Elmélkedés

Egy törvénytudó a legfőbb parancsról kérdezi Jézust a mai evangélium szerint. Máté evangélista „alattomos szándékúnak” nevezi a kérdezőt, ami vélhetően arra utal, hogy a farizeusok sokszor a vitatkozás szándékával fordultak Jézushoz, és azt remélték, hogy olyat fog mondani, ami miatt vádolhatják, elítélhetik. Ebben az esetben a kérdező próbára akarhatta tenni a tanítóként fellépő Jézust, hogy valóban ismeri-e a törvényeket, kiigazodik-e a több száz előírás között. Jézus nem jön zavarba a kérdéstől, hanem rögtön válaszol. Feleletében az Isten iránti szeretetet teszi az első helyre, majd pedig rögtön utána az embertárs felé megnyilvánuló szeretetet. Az Isten iránti szeretetre vonatkozóan idézi a Második Törvénykönyvet (vö. MTörv 6,4-5), majd pedig a felebaráti szeretetet illetően a Leviták könyvét (vö. Lev 19,8). Nincs semmi új a válaszban, hiszen mindkettőt tartalmazta az ószövetségi törvény.

Újdonságot inkább abban vélünk felfedezni, hogy ezt a kettő Jézus egymáshoz kapcsolja. Valójában tehát egyetlen törvény nevezhető a legfőbb parancsnak, mégpedig a szeretet törvénye, s ez a szeretet két irányba, Isten felé és a felebarát felé mutatkozik meg. Ha Isten bennünk él, akkor bennünk él a szeretet is.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, irgalmas Atyánk! Te Fiadban, Jézus Krisztusban újjáteremtetted az embert. Amikor pedig arra hívsz minket, hogy éljünk veled, éljünk a te szeretetedben, akkor meghívást kapunk az újjászületésre. Te az embert a saját képedre és hasonlatosságodra teremtetted. Neked köszönhetjük létünket, a te teremtményeid és a te képmásod vagyunk.

Abban az időben Jézus ismét példabeszédekben szólt a főpapokhoz és a nép véneihez: A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre. Ők azonban nem akartak jönni. Erre más szolgákat küldött: „Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!” De azok mindezzel mit sem törődve szétszéledtek: az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket. A király nagy haragra lobbant. Elküldte seregeit, és felkoncoltatta a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Azután így szólt a szolgákhoz: „A menyegző kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki az útkereszteződésekre, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre!” A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt vendégekkel. Amikor a király bejött, hogy megszemlélje a vendégeket, meglátott köztük egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Megszólította: „Barátom, hogy jöhettél be ide, ha nincs menyegzős ruhád?” De az csak hallgatott. Erre a király megparancsolta a szolgáknak: „Kezét-lábát kötözzétek meg, és dobjátok ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!” Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak! Mt 22,1-14

Elmélkedés

A szőlőmunkásokról szóló példabeszéd után Jézus egy másik képet mond a királyi menyegzőről, amelynek témája szintén az üdvösség. Kik jutnak el az örök életre? Kiket hív meg Isten az üdvösségre? Kik méltóak arra, hogy eljussanak az örök boldogságra? Ezeket a kérdéseket veti fel Jézus hasonlata.

Az ószövetségi választott nép jól tudta, hogy a mindenható Isten legnagyobb ajándéka az üdvösség. Az üdvözülhet, aki hűséges marad az Istennel kötött szövetséghez és megtartja Isten parancsait, azaz a törvényt. A nép azonban letér erről az útról, megszegi a törvényt és hűtlenné válik Istenhez. Hiába várakoznak hosszú időn, évszázadokon keresztül a Megváltóra, végül nem ismerik fel. Hiába küldi Isten időről időre a prófétákat, a nép nem hallgat a szavukra. Hiába ismétli el Isten visszavonhatatlanul újra és újra az ígéreteit, a választott nép értetlen szívű marad. Ezt a tapasztalatot foglalja össze Jézus így: „A menyegző kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók.” A példázat második részében már mindenkihez szól a meghívás, ami előrevetíti a krisztusi közösséget, az Egyházat, amely az Úr akarata és rendelése szerint a világ végéig az üdvösség közvetítője lesz. Keresztényként, az Egyház tagjaiként, az újszövetség népeként ne legyünk túlzottan magabiztosak, mert akár mi is ugyanarra a sorsra juthatunk, mint az ószövetségi nép! Legyünk hűségesek Jézushoz, aki elvezet minket az üdvösségre!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram és Üdvözítőm, Jézus Krisztus! Adj nekem kedvet és lehetőséget, hogy téged mindinkább megismerhesselek, mindjobban megszeresselek és egyre hívebben kövesselek! Buzdító kegyelmed hívása nálam ne süket fülekre találjon, hanem legyek mindenkor kész, hogy akaratodat odaadással teljesítsem! Szembefordulok önszeretetemmel és önzésemmel, s követlek a gyalázatban, szegénységben és üldöztetésben. Teljesen újjá akarok születni, a régi magamat levetkőzni, hogy már ne én éljek, hanem te énbennem.

Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint amikor egy gazda kora reggel kiment, hogy szőlőjébe munkásokat fogadjon. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, elküldte őket a szőlőjébe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piactéren. Ezt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe, és ami jár, megadom majd nektek.” Azok el is mentek. Majd a hatodik és a kilencedik órában újra kiment és ugyanígy cselekedett. Kiment végül a tizenegyedik óra körül is, és újabb ácsorgókat talált. Megkérdezte tőlük: „Miért álldogáltok itt egész nap tétlenül?” Azok ezt válaszolták: „Mert senki sem fogadott fel minket.” Erre azt mondta nekik: „Menjetek ti is a szőlőmbe!” Amikor beesteledett, a szőlősgazda így szólt intézőjéhez: „Hívd össze a munkásokat, és add ki a bérüket, az utolsókon kezdve az elsőkig!” Először azok jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra körül kezdtek, és egy-egy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy nekik többet fognak adni, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen: „Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik a nap terhét és hevét viseltük!” Ő azonban ezt felelte az egyiküknek: „Barátom, nem vagyok igazságtalan veled. Nemde egy dénárban egyeztél meg velem? Ami a tied, fogd és menj! Én ennek az utolsónak is annyit szánok, mint neked. Talán azzal, ami az enyém, nem tehetem azt, amit akarok? Vagy rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?” Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók! Mt 20,1-16a

Elmélkedés

Egy dénár. Ennyi egy munkás napi díja Jézus korában, amiért egész nap keményen dolgozni kell. Egy dénár. Nem nagy összeg, éppen elég a napi létfenntartáshoz. Egy dénárokból meggazdagodni nem lehet. Egy dénár. Ekkora összegben állapodik meg a mai evangéliumi példabeszédben a gazda azokkal a szőlőmunkásokkal, akik korán reggel munkába állnak. Egy dénár. Ezt az összeget kapják a munkások este, a munka befejeztével. Azok is, aki csak nemrég, alig egy órája álltak munkába, azok is, akik fél napot dolgoztak és azok is, akik egész nap dolgoztak a szőlőben.

Így aztán az egy dénár lesz a vita tárgya a kifizetéskor, mert a reggeltől dolgozók látván, hogy a náluk kevesebbet dolgozók egy dénárt kaptak, többre számítottak. Napközben, munka közben, nem gondoltak ilyesmire. Végig az járhatott a fejükben, hogy este majd egy dénárt fognak kapni munkájukért. Csakhogy hirtelen meggondolták magukat, többre számítottak. Igazságtalannak tartják a dolgot, pedig valójában igazságosan bánt velük a gazda, hiszen pontosan annyit fizetett nekik, amennyiben megállapodtak. Az igaz, hogy a gazda bőkezű volt a többiekkel, a kevesebbet dolgozókkal, de miért kell ezt rossz szemmel, másokra irigykedve nézni? Miért kell a gazda nagylelkűsége miatt rögtön igazságtalanságot kiáltani?

Egy dénár. A példabeszédben ez az egy dénár jelképezi az örök életet, az üdvösséget. Ezt adja jutalmul Isten mindenkinek, függetlenül attól, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig élt. Hogy más ember miért kapja, azzal nekem nem kell törődnöm. Legyen elég számomra az, ha megkapom, nem is biztos, hogy életem, szolgálatom jutalmaként, hanem inkább Isten nagylelkűségének köszönhetően.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Nap mint nap szomjazom igazságodra, készséges szívvel hallgatlak téged, aki utat mutatsz számomra a Szentírás szavai által. Tanulékony lélekkel figyelek rád és kifejezem készségemet, hogy tanításod szerint akarok élni. Alakítsd át életemet a te éltető és üdvösségre vezető igazságoddal!

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Mindaz, aki meghallgatja szavaimat és szerintük cselekszik, ahhoz az okos emberhez hasonlít, aki a házát sziklára építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de az nem dőlt össze, mert sziklára épült. Aki viszont hallgatja szavaimat, de nem követi azokat, ahhoz az ostoba emberhez hasonlít, aki a házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, nekizúdult a háznak, az összedőlt, és nagy romhalmaz lett belőle. Ezzel Jézus befejezte beszédét. A nép elragadtatással hallgatta tanítását, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók. Mt 7,24-29

Elmélkedés

Égre emelt tekintettel

A mai napon magyar nemzetünk első királyát, Szent Istvánt ünnepeljük. E napon nem csupán emlékezünk egy 1000 esztendővel ezelőtt élt államférfira, családapára, apostoli lelkű keresztény emberre, hanem kifejezzük hálánkat Istennek, hogy a Szent István által megkezdett mű hatása ma is érezhető, az általa lerakott alapokra az évszázadok során felépült építmény, amit Magyarországnak nevezünk, ma is áll, fejlődik, tovább épül. A folyamatos fejlődést elődeinknek köszönhetjük, a további épülés pedig remélhetőleg a mi munkánk, szorgalmunk és igyekezetünk eredménye is, mert felelősséget érzünk hazánkért és annak jövőjéért, valamint azokért a nemzedékekért, amelyek ezen a földön fognak születni, élni és meghalni.

Szent István királyt nem az irányíthatatlan sors vagy a történelmi helyzet vezette, hanem határozott célja volt. A keresztény hitben felismerte azt az örökérvényű igazságot, amelyre építeni lehet. Az volt a célja, hogy országa biztonságban legyen. Tudta, hogy a biztonság, a rend, a béke megteremtéséhez nem elegendő a kard ereje, hanem meg kell teremtenie az erkölcsi értékek tiszteletben tartását. Tudta, hogy nem elég a férfias bátorság, amelyre bizony nagy szükség van a külső fenyegetések és veszélyek sikeres elhárítása érdekében, hanem szükség van arra is, hogy a hazát védelmező férfiak tudjanak olykor letérdelni és imádkozni. Mert az tud bátran nézni az ellenség szemébe, aki bizalommal tud feltekinteni Istenre.

A biztonság megteremtése mellett István királynak az volt a célja, hogy magasabb életeszményt állítson népe számára. Ez az életeszmény, a keresztény hit és a hit szerinti élet, évszázadokon keresztül megtartó erő volt, és ma is az. Ez segít minket, hogy ne csak az egyéni érdekeket nézzük, hanem a közösség javát is szem előtt tartsuk. Ez adja számunkra az erőt, hogy miközben világszerte terjednek a családok szétesését okozó nézetek, mi továbbra is értéknek tekintsük a családok egységét. Ez ösztönöz minket arra, hogy ne csak hangoztassuk a tudás fontosságát a jövő nemzedékek nevelése és oktatása során, hanem valódi bölcsességgel és élettapasztalattal álljunk a gyermekek és a fiatalok mellé. Tudjuk, hogy értelme és értéke van áldozatvállalásainknak és szolgálatunknak, amelyet mások érdekében teszünk. Tudjuk, hogy a közösség, amelyhez tartozunk, legyen az családi, vallási vagy kulturális, megtart minket. Tudjuk, hogy nem élhetünk csupán a pillanat mulandó örömének, hanem a maradandó boldogság forrását kell keresnünk.

Szent István királynak az is célja volt, hogy Krisztushoz méltóan éljen. Méltósággal viselte fiának, Szent Imre hercegnek a tragikus halálát. Korábban arra számított, arra nevelte fiát, hogy ő fogja majd követni a trónon, ő folytatja majd munkáját a magyar nép javára. Amikor szembesült azzal, hogy nem bízhatja országát fiára, akkor mennyei pártfogót keresett, és Szűz Mária személyében meg is találta népünk védelmezőjét. Neki ajánlotta fel koronáját és országunk jövőjét. Ezt kaptuk örökségként, ezt érdemes megbecsülnünk és továbbadnunk.

Szent István király azért tud ezer év távlatából is egyenes gerinccel állni előttünk, mert tudott meghajolni és leborulni Isten előtt. Ha bennünk is megvan ez az Isten előtti alázat, akkor büszkén húzhatjuk ki magunkat a mai napon, és felemelt fejjel, égre emelt tekintettel ünnepelhetünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! Magyar népünk első királyunknak, Szent Istvánnak köszönheti, hogy elindult a krisztusi hit és a keresztény életeszmény útján. Szent István lelke mélyéig hívő és keresztény hite szerint élő ember volt, aki népe kormányzásában és cselekedeteiben egyaránt Krisztust követte. Azzal a meggyőződéssel igyekezett egykor a keresztény hitet terjeszteni országunkban, hogy ez a vallás erkölcsi mértéket és értéket ad az embereknek, az ország felemelkedését szolgálja és biztosítja népünk megmaradását a jövőben. Segíts minket, Istenünk, hogy Szent István király példáját követve a földi haza építése közben, égi otthonunk, a mennyország felé törekedjünk!

Egy alkalommal Jézushoz járult egy gazdag ifjú, és megkérdezte: „Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?” Jézus így válaszolt neki: „Miért kérdezel engem a jóról? Csak egyedül Isten a jó. Ha pedig el akarsz jutni az életre, tartsd meg a parancsokat!” Az ifjú tovább kérdezte: „Melyeket?” Jézus felsorolta: „Ne ölj, ne paráználkodjál, ne lopj, hamisan ne tanúskodjál, atyádat és anyádat tiszteld, és szeresd felebarátodat úgy, mint önmagadat!” Az ifjú erre kijelentette: „Ezt mind megtartottam. Mit kell még tennem?” Jézus így felelt: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el mindenedet, és árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Azután jöjj, és kövess engem!” Ennek hallatára az ifjú szomorúan eltávozott, mert nagy vagyona volt. Mt 19,16-22

Elmélkedés

Érdekes találkozásról olvasunk a mai evangéliumban. A Jézushoz lépő személyt Máté evangélista egyszerűen csak „gazdag ifjúnak” nevezi, de nem jegyzi le sem nevét sem származását. A találkozás első pillanatától, a bizalomteljes megszólítástól és a bennünket is foglalkoztató kérdéstől folyamatosan érezzük az ifjú jószándékát, buzgóságát és lelkesedését, s emiatt azt várnánk, hogy a találkozásnak pozitív lesz a végkimenetele, de sajnos mégsem lesz az. Az ifjú végül távozik, mert nagy vagyonnal rendelkezik, amiről nem hajlandó lemondani. Mondjuk ki világosan: a vagyonáról még az örök életért cserébe sem hajlandó lemondani. Mert azzal indul a találkozás, az a kérdés foglalkoztatja őt, hogy miként juthat el az örök életre. És amikor ennek módját, ennek útját Jézus feltárja előtte és arra kéri, hogy vagyonát ossza szét a szegényeknek, akkor ő ezt nem akarja megtenni. Sajnos az örök élet vágyánál erősebb volt benne a vagyonban való bizakodás. Úgy gondolhatta, hogy anyagi javai által boldog lesz az élete, s számára a földi élet boldogsága pillanatnyilag vonzóbb volt, mint a túlvilágon, a halál után, az örök élet boldogsága.

Mennyi fiatal és mennyi felnőtt gondolkodik manapság is hasonlóan! Jól ismerik az emberi élet nagy kérdéseit, azt is tudják, hogy ki tud ezekre a kérdésekre hiteles és mindenkor érvényes választ adni, sőt, még a helyes választ is megtudják, mégsem indulnak el a krisztusi úton, nem vállalják a lemondásokat.

Bízom-e abban, hogy Isten minden lemondásomat százszorosan fogja megjutalmazni? Bízom-e abban, hogy Isten legnagyobb ajándéka számomra az örök élet?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Kereszthalálod mutatja, hogy mit jelent az élet teljes odaadása, az élet szeretetből való feláldozása. A szeretet mértéke csak a teljesség lehet. Ami ennél kevesebb, az önzés. Ha kevesebbet akarunk adni Istennek, akkor önzőek vagyunk és nem ismerjük a mindent odaadó szeretetet. Amikor a szeretetet gyakoroljuk az sosem önmagunk vagy emberségünk feladása, hanem éppen emberségünk legmélyebb megélése, kifejezése. Segíts, hogy értelmünkkel Isten megismerésére törekedjünk, szívünk minden érzését felé irányítsuk és lelkünk minden idegszálával rá figyeljünk. Add, hogy a szeretet valóban belülről, szívünk és lelkünk mélyéről fakadjon!