Napi evangélium

Feliratkozás Napi evangélium hírcsatorna csatornájára Napi evangélium
Napi Evangélium RSS
Frissítve: 5 óra 58 perc

2020. április 23. – Csütörtök (Jn 3,31-36)

cs, 2020/04/23 - 00:00
Abban az időben így tanított Jézus: „Aki a mennyből jön le, az mindenki fölött áll. Aki viszont a földről való, az földies, és a földi dolgokról beszél. Aki a mennyből való, az felülmúl mindenkit. Arról tesz tanúságot, amit látott és hallott, tanúságtételét azonban senki sem fogadja el. Ám, aki mégis elfogadja tanúságát, az megerősíti, hogy az Isten igazmondó. Akit Isten küldött, Isten igéit hirdeti, mert Isten nem adja szűkösen a Szentlelket. Az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe helyezett. Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van; aki pedig nem hisz a Fiúnak, az nem nyeri el az örök életet, hanem Isten büntetése sújtja.” Jn 3,31-36

Elmélkedés

Hitünk szerint egy Isten van, aki három személy: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ebbe a hittitokba, a Szentháromság belső életébe avat be minket Jézus a mai evangéliumban. A mennyei Atyának, a teremtő Istennek köszönhetjük létezésünket. A Fiúnak, a megváltó Istennek köszönhetjük, hogy megszabadulhatunk a bűntől. És a Szentlelket, a harmadik isteni személyt is megkapjuk, hogy megszentelje életünket. Jézus tanításából sugárzik az a vágya, hogy megismertesse velünk az Istent és az ő szeretetét, és vágyat ébresszen bennünk az Isten iránti szeretetre.

A hithez és a hit szerinti élethez feltétlenül szükséges, hogy helyes képünk, elképzelésünk legyen Istenről, aki saját tulajdonságait, a jóságot, az irgalmasságot, az igazságosságot és legfőképpen a szeretetet adta szívünkbe. Egy helytelen és torz istenkép azért veszélyes, mert könnyen kételkedésbe, majd hitetlenségbe vezet. Istent egyrészt megismerhetjük a cselekedeteiből, azaz a világ és az ember teremtéséből és gondoskodásából. Megismerhetjük továbbá a kinyilatkoztatásból, hiszen a Szentírás szava által ő szól hozzánk. És megismerhetjük Jézus Krisztus személye és tanítása által.

A mai evangélium rávilágít Jézus küldetésére és a mi küldetésünkre. Az Úr ezt mondja: „Akit Isten küldött, Isten igéit hirdeti.” Jézus azért jött el emberi világunkba, hogy Isten országának örömhírét hirdesse, s ez az örömhír minden embernek szól. Földi küldetésének befejezése után, mennybemenetele előtt azt a parancsot adta apostolainak és tanítványainak, hogy ők folytassák küldetését. Az én feladatom is az örömhír továbbadása.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Erőt vesz rajtam a csüggedés, amikor csalódást okoznak az emberek, terveim kudarcba fulladnak vagy váratlan események forgatják fel életemet. Ilyenkor a legszívesebben elmenekülnék a világból, az emberek elől. Bezárkóznék a magam kis világába, hogy egyedül legyek. De te nem hagysz magamra, hanem mellém állsz, tanítasz és megismerteted önmagadat előttem. Vezess engem vissza az emberi közösségbe, tanítványaid, követőid közé! Vezess engem az Atya közelébe, hogy a vele való kapcsolatomat helyreállítsam!

2020. április 22. – Szerda (Jn 3,16-21)

sze, 2020/04/22 - 00:00
Abban az időben így tanított Jézus: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd jusson nyilvánosságra, hogy tetteit Istenben vitte végbe.” Jn 3,16-21

Elmélkedés

A Nikodémussal való beszélgetés harmadik részéhez érkeztünk a mai evangéliumban, de itt olyan érzésünk támad, hogy Jézus már nem csak neki szól, hanem a tanítványok közösségéhez intézi szavait. Tegnapi elmélkedésünkben említettük, hogy Nikodémusban hamar felébred a vágy, hogy együtt gondolkodjon Jézussal, megtegye azt, amit lelki újjászületése érdekében az Úr kér tőle. Tulajdonképpen ez Nikodémus megtérése.

A megtérés mindig egy folyamat, amely hosszabb vagy rövidebb ideig tart, ritkábban akár egyik pillanatról a másikra való fordulatot is jelenthet. E folyamat során, ezen a lelki úton az ember magatartása megváltozik, de ez elsősorban nem önmaga erőfeszítésének köszönhető, hanem sokkal inkább Isten kegyelmének, mivel egyre jobban Isten felé fordul és neki szeretne engedelmeskedni.

A megtérés folyamatát az újjászületésről való beszélgetés indítja el Nikodémus esetében. A mi szívünkben pedig talán az, hogy elkezdjük megérteni a szeretet titkát. Erről Jézus a következőket mondja: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Érdemes elgondolkodnom Isten szeretetén és azon, hogy miként tudom viszonozni és továbbadni szeretetét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Te megadod nekünk, hogy mindig újra kezdhetünk! Te ajándékozod nekünk a jövőt. Minden nap érezzük, hogy múlik az idő, éveink száma véges. Urunk, mindannyian szeretnénk végtelen távlatokban élni. Szeretnénk megtapasztalni a soha el nem múló fényt, szeretnénk, ha miénk lehetne az élet teljessége. Kérünk, add, hogy az előttünk álló időt igazi gazdagodásra használhassuk. Add, hogy azt keressük mindig, ami soha véget nem ér. Add, hogy mindennapjainkban megtapasztalhassuk: a szeretet soha el nem múlik.

2020. április 21. – Kedd (Jn 3,7-15)

k, 2020/04/21 - 00:00
Abban az időben: Nikodémus éjnek idején felkereste Jézust, aki így szólt hozzá: „Ne csodálkozzál, hogy azt mondtam neked: újjá kell születnetek! A szél ott fúj, ahol akar: hallod ugyan a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből született.” Erre Nikodémus megkérdezte: „Hogyan lehetséges ez?” Jézus így válaszolt neki: „Te Izrael népének tanítója vagy, és nem érted ezeket? Bizony, bizony, mondom neked, hogy arról beszélünk, amit tudunk; és arról tanúskodunk, amit látunk. De a mi tanúságtételünket nem fogadjátok el. Ha földi dolgokról beszélek nektek és azt sem hiszitek el, hogyan fogjátok elhinni, ha mennyei dolgokról beszélek majd nektek? Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből alászállott: az Emberfia. És amint Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják felmagasztalni az Emberfiát is, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Jn 3,7-15

Elmélkedés

A Nikodémussal való beszélgetés folytatódik a mai evangéliumban. Jézus arról beszél, hogy a lelki újjászületést Isten Lelkének működése eredményezi az emberben. „Hogyan lehetséges ez?” – kérdezi erre Nikodémus. Aligha kérdezne ilyet, ha nem ébredt volna fel benne rögtön a lelki újjászületés vágya. Nem az elméletre kíváncsi ugyanis, hanem arra, hogy ő hogyan tud lelkileg újjászületni, vallásosságában, Isten iránti tiszteletében és az emberek iránti szeretetében megújulni.

Nikodémus hamar megérzi, hogy a Jézussal való beszélgetés fordulatot hozhat életébe, ezért gondolatait gyorsan új irányba fordítja. Igyekszik eltávolodni a hagyományos nézetektől és megérteni azt, amit Jézus mond neki. Megérteni és elfogadni azt, ami újdonságként hat rá. A bibliai tájak érdekessége, hogy a Jordán folyóban a halak a Holt-tengerhez közeledve megérzik a víz növekvő sótartalmát és mivel a magas sótartalmú víz nem alkalmas élettér számukra, ezért inkább visszafordulnak, megváltoztatják haladási irányukat, nehogy elpusztuljanak. Hasonló történik Nikodémussal is. Megérzi, hogy milyen irányba kell haladnia és Jézus kedvéért kész új irányba terelni gondolkodását. Megérzi, hogy honnan jön az élet, az újjászületés.

Az újjászületés, a lelki megújulás csak Istentől jöhet. Az ő kegyelme az, amely a megváltozás, a megtérés lehetőségét nyújtja az embernek. Nikodémusnak is és nekem is.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézusunk, ments meg bennünket attól, hogy elforduljunk tőled, megfeledkezzünk gondviselésedről és a lelki értékekről, amelyeket neked köszönhetünk. Ments meg minket attól, hogy szívünkön eluralkodjon a kapzsiság, a telhetetlenség és a gazdagodás féktelen vágya! Taníts minket egyszerűségre és szerénységre, hogy mindig elégedettek legyünk azzal, amit Te adsz nekünk! Jézusunk, te légy szívünk gazdagsága!

2020. április 20. – Hétfő (Jn 3,1-8)

h, 2020/04/20 - 00:00
Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű férfi, aki a zsidók egyik főembere volt. Éjnek idején fölkereste Jézust, és ezt mondta neki: „Mester, tudjuk, hogy te Istentől jött tanító vagy. Senki sem tud ugyanis ilyen csodajeleket tenni, amilyeneket te művelsz, ha az Isten nincs vele.” Jézus így felelt neki: „Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg az Isten országát.” Erre Nikodémus megkérdezte: „Hogyan születhetik valaki újra, amikor már öreg? Csak nem térhet vissza anyja méhébe, hogy újra szülessék?” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom neked: aki újjá nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába. Ami testből születik, az test, – ami viszont Lélekből születik, az lélek. Ne csodálkozz azon, hogy ezt mondtam neked: újjá kell születnetek! A szél ott fúj, ahol akar; hallod ugyan a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből született.” Jn 3,1-8

Elmélkedés

Az evangéliumokban sokszor olvashatunk arról, hogy Jézus szívesen és olykor hosszasan beszélget az emberekkel. Itt most nem arra gondolok, hogy tanít és az emberek nagyobb tömege vagy a tanítványok kisebb csoportja hallgatja őt, hanem arra, hogy egy-egy személyes találkozás alkalmával elbeszélget valakivel egy vallási kérdésről. Elbeszélget például az örök élet témájáról azzal az ifjúval, aki követésére vállalkozik, de aztán mivel nem képes lemondani nagy vagyonáról, inkább távozik (vö. Mt 18,18-27). Egy másik eset, amikor egészen hosszan beszélget Jákob kútjánál a szamariai asszonnyal (vö. Jn 4,1-26). De az is szép példa, amit a húsvéti időben többször is felidézünk, hogy órákon át, Jeruzsálemtől Emmauszig beszélget feltámadása után a két tanítvánnyal (vö. Lk 24,13-35). Ezeknek a beszélgetéseknek olykor nincs eredménye, ilyen például a gazdag ifjúval való párbeszéd. Más esetekben a beszélgetés változást hoz annak életébe, aki kérdezi és meghallgatja Jézust, ahogyan ezt az imént idézett két másik eset igazolja.

És az eredményes, változást előidéző beszélgetések közé tartozik a Nikodémussal való találkozás is, amelyről a mai evangéliumban olvasunk. A párbeszéd témája a lelki újjászületés. Kezdetben nem érti az Úr kijelentését, de nyitott a szíve a magyarázatra, kész elfogadni azt. Megérti, hogy a lelki újjászületést Isten Lelke, a Szentlélek adja az embernek.

Tudok-e az imádság légkörében türelmesen elbeszélgetni az Úrral?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, adj készséges szívet, hogy befogadhassunk mindent, ami szép, jó és igaz, s adj világos látást, hogy elutasíthassunk mindent, ami hamis, ami rút, ami rossz. Teremts bennünk tiszta szívet, Istenünk, hogy jó gazdái lehessünk ennek a világnak. Ne szennyezzenek be minket gonosz indulatok, gyűlölet, harag, viszálykodás. Egyetértést adj nekünk! Add, hogy fiatalok és idősek egyre jobban megértsük: csak akkor leszünk igazán emberek, ha tiszta a szívünk.

2020. április 19. – Húsvét 2. vasárnapja, az Isteni Irgalmasság vasárnapja (Jn 20,19-31)

v, 2020/04/19 - 00:00
Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne. Jn 20,19-31

Elmélkedés

Tamás tanúságtétele

A mai vasárnapra egy vendéget hívtam. Ő fogja tartani a szentmisében a beszédet, ő vezeti ma gondolatainkat, elmélkedésünket. Át is adom neki a szót. Hallgassuk figyelmesen!

Köszönöm a meghívást erre az ünnepi alkalomra. Engedjék meg, hogy először is bemutatkozzak: Tamás vagyok, a názáreti Jézus apostola, a tizenkettőből az egyik. Van egy melléknevem is, Ikernek hívnak, de az ikertestvéremről most nem szeretnék beszélni. Sokan csak hitetlen Tamásként emlegetnek, amin nem szoktam megsértődni, inkább arra kérek mindenkit, hogy tanuljanak abból, ahogyan én a kezdeti hitetlenségemből, kételkedésemből eljutottam a hitre.

Bizonyára azt gondoljátok, hogy hitetlen voltam. Pedig ennél rosszabb volt a helyzet, én teljesen kétségbe voltam esve. Nagyon megrendített az, ami Jézussal történt. Korábban elképzelni sem tudtam volna azt, hogy az ő élete ilyen szörnyű módon, az ő keresztre feszítésével fog véget érni. Csodálatos volt az a három esztendő, amíg együtt voltam vele én és a többi tanítvány. Amikor Jézust elfogták és másnap meghalt a kereszten, én teljesen kétségbe estem, elrejtőztem mindenki elől. Ezért nem voltam ott, amikor Jézus megjelent a többieknek. De, ugye megértitek az én helyzetemet? Ugye, megértitek az én akkori lelkiállapotomat? Egyedül akartam lenni. Újra át akartam gondolni mindent, ami velem történt, amíg az Úr tanítványa voltam, főként az utolsó napok eseményeit. El akartam gondolkodni azon is, hogy mi lesz ezután? Mit fogok tenni mostantól? Mi fogja kitölteni életem napjait? Zaklatott voltam és egyáltalán nem értettem, hogy miért így kellett befejeződni ennek a csodálatos történetnek Jézussal. Nem akartam senkivel sem találkozni. Tudjátok, attól is féltem, hogy ha Jézusnak ez lett a sorsa, akkor utána majd mi, az apostolok fogunk következni. Féltem, hogy néhány nap múlva engem is elfognak és elítélnek. Magamban azt tervezgettem, hogy kicsit várok, aztán egy éjszaka elszökök a városból és valahol majd új életet kezdek. Kérlek, ne ítéljetek el engem! Szerintem közületek sokan ugyanígy tettek volna. Nem akarlak ezzel megbántani benneteket, de talán ti is ugyanolyan elkeseredettek és kétségbeesettek lettetek volna ebben a helyzetben, mint én.

Aztán mégis találkoztam az apostolokkal. Ez azon az estén történt, amely napnak a hajnalán Jézus feltámadt. De én mit sem tudtam erről! És akkor a többiek elmondták, hogy Jézus él, feltámadt a halálból. Egymás szavába vágva bizonygatták nekem, hogy megjelent nekik. Mindenki csak velem foglalkozott, engem akartak meggyőzni arról, hogy igazat mondanak. Én meg csak ráztam a fejemet kételkedve: Ezt csak akkor fogom elhinni, ha én is láthatom őt! Igen, azt akartam, hogy megérinthessem a sebhelyeket a testén. Úgy gondoltam, hogy ezek majd bizonyítani fogják azt, hogy nem képzelődöm, hanem valóban Jézus áll előttem. De amíg a saját szememmel nem látom ezeket a sebeket, addig ne mondjon nekem senki semmit! Engem a szavak nem fognak meggyőzni! Így gondolkodtam, aztán ismét elmentem, hogy magamban legyek. Tudjátok milyen volt számomra az a hét? Szörnyűbb, mint a korábbi napok! Még jobban el voltam keseredve, mint korábban. Egyrészt nagyon bántott, hogy nem voltam együtt a többiekkel. Bántott, hogy egyedül én maradtam le arról, amikor a Feltámadott megjelent. Másrészt elkezdtem reménykedni. Bíztam abban, hogy teljesülhet a vágyam. És azt akartam, hogy ez a remény, ez a bizalom, ez a hit erősebb legyen, mint a korábbi kételkedésem. Ezért mentem aztán egy hét múlva a többi apostolhoz. Úgy éreztem, hogy ki kell nyitnom egy ajtót, amelyet Jézusnak nem kell kinyitnia. Az ajtón át be kell lépnem oda, ahová Jézus majd nem ajtón keresztül fog megérkezni, hanem egyszerűen megjelenik. És ki kellett nyitnom szívem kapuját is. És ekkor történt az újabb megjelenés. Jézus ismerte az én vágyamat és teljesítette azt. Rengeteg csodálatos dolgot átéltem Jézus mellett, de ez volt a legcsodálatosabb. Bántam már, hogy kételkedtem és nem hittem apostoltársaimnak. Aztán megvallottam hitemet, ezt mondtam Jézusnak: „Én Uram, én Istenem!” A szeméből megbocsátás sugárzott. Én pedig örültem, hogy a hitetlenségem megszűnt.

Azóta is a világot járom. Mindenütt azt próbálom az emberek lelkére kötni, amit Jézus mondott nekem: „Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!”

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas Istenünk! Igaz bűnbánattal és irántad való szeretettel valljuk meg bűneinket és kérjük tőled a bűneink bocsánatát. Te jó, igazságos és irgalmas vagy, és minden gonoszságunktól, vétkünktől megtisztítasz minket. Nagylelkűséged és hűséged leginkább abban nyilvánul meg, hogy lehetőséget adsz nekünk a felemelkedésre, a bűntől való megszabadulásra, a lelki megtisztulásra és újjászületésre. Valljuk, hogy szereteted erősebb bűneinknél. Segíts minket, hogy elforduljunk bűneiktől és elinduljunk az engedelmesség útján!

2020. április 18. – Szombat (Mk 16,9-15)

szo, 2020/04/18 - 00:00
Miután húsvétvasárnap reggel Jézus feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből (annak idején) hét ördögöt űzött ki. Magdolna elment, és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. Amikor a tanítványok meghallották, hogy Jézus él, és hogy Magdolna látta őt, nem hitték el neki. Ezután Jézus más alakban megjelent két tanítványnak útközben, amikor vidékre mentek. Ezek visszatértek, és közölték a hírt a többiekkel, de ők nekik sem hittek. Végül megjelent Jézus a tizenegy (apostolnak), amikor éppen asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt feltámadása után. Azután így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” Mk 16,9-15

Elmélkedés

Szent Márk evangéliumának befejező sorait olvassuk a mai napon. A szöveg összefoglaló jelleggel a feltámadt Jézus három jelenését idézi fel. Elsőként Mária Magdolna kerül említésre, aki húsvét hajnalán elsőként megy Jézus sírjához. Ő lesz az első, aki hirdetni kezdi Jézus feltámadását. Majd a két tanítványról van szó, akik nyilvánvalóan az emmauszi tanítványok. Történetüket, találkozásukat Jézussal, akit a kenyértörésben ismertek fel, Szent Lukács írja le részletesen (vö. Lk 24,13-35). A két találkozást az köti össze, hogy mind Mária Magdolna, mind pedig a két emmauszi tanítvány beszámol az apostoloknak élményükről, elmondják, hogy látták a feltámadt Jézust, de az apostolok nem hisznek nekik. Hitetlenségük a harmadik jelenésnél is kitűnik. Az Úr nehezményezi, hogy apostolai kételkedtek azoknak a szavában, tanúságtételében, akik számukra a feltámadás örömhírét közvetítették.

A történet azt igazolja, hogy Jézus feltámadását követően az apostolok csak lassan indulnak el húsvéti útjukon, amelynek kiindulópontja a hitetlenség és végcélja nem csupán a feltámadásba vetett személyes hit, hanem a feltámadás hirdetése is. Aki ugyanis találkozott a Feltámadottal, annak tanúságot kell tennie róla. Ez nem csak az asszonyokra, az egykori tanítványokra és az apostolokra vonatkozik, hanem rám is.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, csodálatos gondviselésed által mindannyian arra vagyunk hivatva, hogy Krisztus testének tagjaivá váljunk. Minden egyes tagnak öröktől fogva meghatároztad a maga feladatát, számolva minden ember adottságával. Ebben a rendben örök előrelátásoddal részemre is kijelöltél egy helyet, ahol szolgálnom kell. Uram, készen állok erre a szolgálatra! Kívánj tőlem akár csöndes, hangtalan munkát, akár hősi elszántságot, nagy áldozatokat: követlek, Uram!

2020. április 17. – Péntek (Jn 21,1-14)

p, 2020/04/17 - 00:00
Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján: Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz (vagyis Iker), továbbá a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták kihúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a halból is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak. Jn 21,1-14

Elmélkedés

Péter apostol útkereséséről olvasunk a mai evangéliumi részben. Már a húsvéti esemény, Jézus feltámadása után vagyunk. Péternek az a nagyszerűnek tűnő ötlete támad, hogy halászni megy. Úgy érzi, hogy Jézus halálával véget ért az a csodálatos út, amelyen három évig haladt együtt Jézussal a Genezáreti-tótól a Golgotáig, meghívásától egészen az Úr kereszthaláláig. Úgy gondolja, hogy ott kell folytatnia az életét, ahol három évvel ezelőtt abbahagyta, visszatér ahhoz a mesterséghez, amihez ért, s amitől egykor Jézus elszólította. Úgy tűnik, hogy megfeledkezett arról, hogy Jézus emberhalászatra hívta, ezért most újra bárkába száll, ki akar evezni, ki akarja újra vetni a hálót és halakat, igazi halakat akar fogni. Régi mesterségét talán még nem felejtette el egészen. A többiek nem akarják őt visszatartani, és mivel nekik sincs az adott pillanatban jobb ötletük, ezért Péterrel együtt ők is halászni indulnak.

Próbálkozásuk, nem szárazföldi, hanem tengeri útjuk meglehetősen rövidre sikerül, zsákutcába jutnak, s erre könnyen rájöhetnek abból, hogy nem fognak semmit. Ebből a zsákutcából, ebből a kudarcból Jézus vezeti ki őket, akinek útmutatására végül rengeteg halat fognak. Az élmény, a csodálatos halfogás szerencsére nem azt a hirtelen támadt gondolatot erősíti bennük, hogy nekik ezentúl a halászattal kell foglalkozniuk, hanem rádöbbennek arra, hogy Jézus nélkül semmit sem tehetnek, semmit nem ér a fáradozásuk. Csak lassan kezdik megérteni, hogy hová vezet új útjuk.

Biztosan nekem is vannak nagyszerű ötleteim, de érdemesebb volna azon az úton indulnom, amit az Úr mutat nekem.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk! Te nem hagytad magára Tamás apostolt kételkedésében és nem engedted, hogy a hitetlenség eluralkodjék lelkén. Teljesítetted kérését, megengedted neki, hogy sebeidet megérintse. Nekünk is segítségünkre sietsz, amikor megrendül hitünk vagy kételkedni kezdünk. Erősítsd a mi hitünket! Vezess bennünket a hit útján! Segíts, hogy eljussunk a feltámadásba vetett hitre, s Tamással együtt valljuk meg hitünket: Én Uram, én Istenem! Hiszek feltámadásodban.

2020. április 16. – Csütörtök (Lk 24,35-48)

cs, 2020/04/16 - 00:00
Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.” Lk 24,35-48

Elmélkedés

Az apostoloknak nem kell több kilométernyi utat megtenniük, mint az emmauszi tanítványoknak, de ők sem saját házukban üldögélnek az elmúlt napok eseményein töprengve. Ők is elindulnak a maguk útján. Amikor Emmauszból visszaérkezik Jeruzsálembe a két tanítvány, akkor „egybegyűlve találták a tizenegy apostolt és a velük lévőket” (Lk 24,33). Azért vannak együtt, mert útnak indultak, egymás társaságát keresték, nem akartak egyedül maradni fájdalmukban és közösen szerettek volna magyarázatot találni először is arra, hogy miért kellett meghalnia az ő Mesterüknek, majd pedig arra, hogy miért üres Jézus sírja.

A tizenegy apostol rövid útja azon a helyen találkozott, ahol most együtt vannak. Talán csak néhány utcányi távolságot tettek meg, de elindultak a város egy másik pontjáról, mert ugyanazok a gondolatok jártak a fejükben és ugyanazokra a kérdésekre szeretnének választ kapni. Együttlétüket az is indokolja, hogy félnek azoktól, akik Jézus halálát okozták, együtt nagyobb biztonságban érzik magukat. Ekkor jelenik meg nekik a Feltámadott, aki mint bizonyítékokat mutatja meg a sebhelyeket a kezén és a lábán. Ez a találkozás indítja el őket a félelemből az örömbe, a kételkedésből a hitre vezető úton.

Meddig akarok még hitetlenségem magányában üldögélni? Jó volna már végre felkelnem és elindulnom az én húsvéti utamon!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Úr Jézus, köszönjük, hogy közöttünk való jelenléteddel ajándékozol meg. Utunkon erősítesz és bátorítasz. Add, hogy mélyen tudatában legyünk jelenlétednek. Küldő szavadra örömmel válaszoljunk minden cselekedetünkkel. Adj nekünk bölcsességet és alázatot, hogy felismerjük jelenlétedet más testvéreink között is. Tégy eggyé bennünket!

2020. április 15. – Szerda (Lk 24,13-35)

sze, 2020/04/15 - 00:00
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.” Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben. Lk 24,13-35

Elmélkedés

Két tanítvány csodálatos útjáról olvasunk a mai evangéliumban, amely Jeruzsálemből a közeli faluba, Emmauszba vezet. Az ő útjuk az idegennel való találkozástól az Úr felismerésének és azonnali eltűnésének pillanatáig vezet. Az ismeretlen személlyel való néhány órányi beszélgetés miatt egészen különleges az ő útjuk, amelyet két irányba is megtesznek, visszafelé már nélküle, de mégis új érzésekkel a szívükben haladnak.

Az emmauszi tanítványok útján a fordulatot mind jelképes, mind szószerinti értelemben az a pillanat hozza, amikor a kenyértöréskor felismerik Jézust. De ehhez az élményhez, ehhez a felismeréshez két feltétel volt szükséges. Az egyik, hogy végigjárják a maguk útját. Ha Jeruzsálemben maradnak, nem találkozhattak volna ilyen módon Jézussal. Ők végigjárták a maguk útját, kezdetben egyedül, majd idegennek vélt útitársukkal. Jeruzsálemből elindulva alig várják, hogy végre hazaérjenek, aztán amikor már otthon vannak és egyedül maradnak az önmagát felismertető Jézus eltűnése után, akkor felugranak az asztaltól és rögtön indulnak vissza a városba. Alig várják, hogy Jeruzsálembe érjenek és elmondhassák, mit történt velük útközben és otthonukban.

És a másik feltétel, hogy behívják otthonukba a számukra akkor még ismeretlen útitársat, akit lángoló szívvel hallgatnak. Ha engedték volna tovább menni, nem történhetett volna meg az asztalnál a kenyértörés, amely kiváltotta a felismerést.

Húsvéti utamat nem tudom megspórolni, el kell indulnom és haladnom kell. Közben pedig érdemes hallgatnom arra, aki hozzám lép, társam lesz ezen az úton.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, te szeretsz engem a szenvedésben is! Uram, hiszek irántam való jóságodban és szeretetedben. Biztosan tudom, hogy te gondoskodsz rólam. Sok kegyetlenség van a világban. De a világ minden természetes összefüggésével együtt egy magasabb hatalomnak van alávetve. Hiszem, hogy te vagy a világ Ura és Teremtője. Hiszem, hogy minden a te kezedben van, minden ember, én is. Te Atyánk vagy, és szeretsz mindannyiunkat. Köszönöm, hogy az állandó változásban te vagy az élet nyugvópontja, amelyhez tarthatom magam. Köszönöm, hogy szilárd életem van benned, és így a jövőm nincs a véletlenre bízva.

2020. április 14. – Kedd (Jn 20,11-18)

k, 2020/04/14 - 00:00
Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” – vagyis Mester. „Ne tartóztass! – felelte Jézus. – Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent. Jn 20,11-18

Elmélkedés

Mária Magdolna húsvéti útját mutatja be a mai evangélium. Az ő útja az „elvitték az én Uramat” fájdalmától és a fel nem ismeréstől a „láttam az Urat” öröméig vezet. Mária Magdolna ezen az úton nincs egyedül. Jézus egyedül volt a szenvedés útján. Sokan tolongtak körülötte, de szenvedésében egyedül volt. Egyedül ment végig azon az úton, amelyet az Atya szánt neki, s amelyet senki nem járhatott volna végig helyette. Hűséggel, alázattal és engedelmességgel tette meg az újabb lépéseket, amelyek a Golgotára vezettek. Feltámadásával számára is új út kezdődik, odaáll azok mellé, akik elindulnak a hit útján. Odaáll Mária Magdolna elé is, aki kezdetben nem is tudja, hogy ki a társa és segítője az ő húsvéti útján. Először azt gondolja, hogy a kertész az. Nem tévedés ez részéről, hanem akadályozva van még látásában és értelmében. Még zárva van előtte a felismerés ajtaja. S ennek a titokzatos ajtónak a kulcsa a feltámadt Jézus kezében van, aki azzal nyitja meg az ajtót Mária Magdolna számára, hogy nevén szólítja őt. Egészen természetes, hogy rögtön indul, az apostolokhoz siet, akiknek elmondja örömét, a Feltámadottal való találkozását.

Jézus kezében van az a kulcs, amely kinyitja szomorúságunk, fájdalmunk, csalódottságunk, reménytelenségünk ajtaját. A vele való találkozás engem is elindít húsvéti utamon, a hit és az öröm útján.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, te azt a küldetést adtad apostolaidnak és tanítványaidnak, hogy legyenek feltámadásod tanúi, hirdetői, és ők engedelmeskednek kérésednek. Ennek köszönhetően kezdett el egykor terjedni a feltámadás örömhíre, és lettek egyre többen hívőkké, csatlakoztak az Egyházhoz, a benned és feltámadásodban hívők közösségéhez. E közösséghez tartozunk mi is, akik megtapasztalhatjuk jelenlétedet, s akik szintén azt a küldetést kapjuk, hogy legyünk a feltámadás hirdetői a világban. Segíts minket, hogy feltámadásodba vetett hitünket mindig megvalljuk és az üdvösség örömhírét apostoli buzgósággal terjesszük!

2020. április 13. – Húsvéthétfő (Mt 28,8-15)

h, 2020/04/13 - 00:00
Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.” Még úton voltak, amikor néhány őr bement a városba, és jelentette a főpapoknak a történteket. Ezek a vénekkel együtt tanácsot tartottak. Úgy határoztak, hogy sok pénzt adnak a katonáknak, és meghagyják nekik: „Mondjátok azt, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és ellopták a holttestet. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket.” Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók között. Mt 28,8-15

Elmélkedés

Nagyon sajátosak azok a húsvéti utak, amelyeket a következő napokban és a húsvéti időszakban egészen pünkösdig meg fogunk ismerni az evangéliumokból. Ezek az utak a sötétségből a világosságba vezetnek. A kételkedésből a hitbe, a bizonytalanságból a bizonyosságig, a fájdalomtól és a gyásztól az örömbe.

Jézus feltámadása olyan esemény, amely nem illik bele sem a korábbi nemzedékek, sem a mai ember tapasztalatának világába. Egy olyan esemény, amely szétfeszíti gondolkodásunk határait és egy új világba enged belépnünk, a hit csodálatos világába. Az Úr feltámadása nem egy mindennapi esemény. Ha elolvassuk a húsvéti beszámolókat, akkor világos számunkra, hogy még a Jézushoz legközelebb állókat is meglepte a feltámadás eseménye, pedig Jézus korábban, amikor háromszor is megjövendölte szenvedéseit és halálát, akkor a halálból való feltámadására is tett utalást. Az asszonyok, majd pedig a sírhoz siető apostolok meglepődve tapasztalják, hogy a sír üres. Jézus holtteste nincs azon a helyen, ahová pénteken este helyezték. Még nem sejtik, hogy mi történhetett, ez csak a feltámadt Jézus jelenéseikor fog kiderülni.

Az üres sírt természetesen a katonák is látják, akik annak őrzésével voltak megbízva. Ők sem tudják, mi történhetett Jézussal. Számukra az a legkönnyebb, ha elfogadják a főpapok által kitalált hazugságot, miszerint a tanítványok lopták el a holttestet.

A hazugság vagy a húsvéti hit útján akarok-e elindulni?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, feltámadt Krisztusunk! A húsvéti eseményekre nincs emberi magyarázat és nincsenek bizonyítékok, de jeleket találunk: az üres sírt, az elhengerített követ, a feltámadást hírül hozó angyalt, és a sírban maradt gyolcsleplet. Jeleket, amelyeknek az a célja, hogy az emberek higgyenek, eljussanak a hitre. Mennyire nehezen akarjuk meglátni, észrevenni a jeleket! Mennyire nehezen akarunk hinni a jeleknek! Mennyire nehezen értjük meg, hogy a kereszt a megváltás jele, a feltámadás a mi üdvösségünk jele. Mennyire nehezen akarunk hinni. Urunk, hiszünk feltámadásodban, amely az újjászületés forrása számunkra.

2020. április 12. – Húsvétvasárnap, Urunk feltámadása (Jn 20,1-9)

v, 2020/04/12 - 00:00
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. Jn 20,1-9

Elmélkedés

Fényes hajnal, fényes reggel

Néhány évvel ezelőtt egy 71 éves, Bécsben élő asszony elhatározta, hogy gyalog körbejárja a várost. Az önmaga számára felállított feladat azért volt különleges, mert gyógyíthatatlan rákos betegségben szenvedett, s csupán hónapok voltak hátra az életéből. Úgy gondolta, hogy életében még ezt a dolgot megvalósítja. A családja inkább csak szóban támogatta elképzelését, ezért a helyi karitász munkatársai álltak mellé, hogy a körülbelül 120 kilométeres távot, ha nem is egyhuzamban, de néhány alkalommal, szakaszonként meg tudja tenni. Nem az volt a szándéka, hogy felkeltse a világ figyelmét, hanem csak egyszerűen nem akart bezárkózni a betegség világába, nem szeretett volna elvonulni az emberektől, hanem egyszerűen csak élni akart, meg akarta mutatni legalább önmagának, hogy az életnek az utolsó percig van értelme.

Ma, húsvétvasárnap, Jézus feltámadásának ünnepén azért említem meg ezt a példát, mert véleményem szerint, aki így szereti az életet és annak utolsó pillanatáig megtalálja az élet örömét, az biztosan hisz a túlvilágban, hisz a feltámadásban, hisz abban, hogy a halállal nem ér minden véget, hanem a földi élet a mennyben fog kiteljesedni. A túlvilágon ránk váró boldogság reménye erőt ad ahhoz, hogy még a betegségek és a szenvedések közepette is találjunk magunknak életcélt.

A húsvét ünneplése este kezdődik és fényes hajnalt, fényes reggelt hoz. A feltámadás eseménye végső pont, amely lezárja az eseményeket. Lezár egy olyan történetet, amit a halál akart írni, és amikor azt hitte, hogy már mindent leírt, akkor Isten átvette kezéből a tollat és folytatta a történetet, megírta annak igazán nagyszerű befejezését. Isten olyan befejezést gondolt ki Jézus számára, amely távlatot, az örök élet távlatát nyitja meg az ember számára. Jézus keresztre feszítésekor úgy tűnik, hogy a végső győzelem a halálé, ő zárja le Jézus küldetését. De Isten ekkor közbelép és mindenki számára váratlanul újabb jelenetet kapcsol az eseményekhez, az Úr feltámadását a halálból. Ezzel elkezdődik egy új történet, a feltámadásban hívők és a feltámadást hirdetők története. Ennek a mai időkig és az idők végéig tartó történetnek első szereplője Mária Magdolna, akiről az evangéliumban olvasunk. Életének korábbi szakaszát, bűnös életformáját és annak elhagyását ismerve elmondhatjuk róla, hogy ő aztán igazán tudja, hogy mit jelent az ember számára az új élet, a Jézustól kapott új élet. Mária Magdolna Krisztus személyében talált rá az irgalmasságra, a megbocsátásra, a lelki újjászületésre. Ő, aki Krisztustól kapott új életet, lesz az első tanúja annak, hogy az Úr új életet kapott az Atyától, de ez természetesen egészen más jellegű, mint az ő új élete. Mária Magdolna a lelki újjászületést kapta, Jézus pedig testileg támadt fel a halálból, a teste részesült megdicsőülésben, nem a földi életre, hanem az örök életre támadt fel. Mária Magdolna lesz az események első hirdetője, a sírtól azonnal fut az apostolokhoz és elmondja nekik, hogy a sír üres. Péter és János azonnal a sírhoz futnak és mindent úgy találnak, ahogyan azt Mária Magdolna elmondta nekik.

Ha valaki napfelkeltét szeretne látni, korán kell kelnie. Ha valaki a feltámadás jeleit szeretné látni, el kell indulni a sír felé. Ha hinni akarunk Jézus feltámadásában, akkor várnunk kell arra, hogy megjelenjen nekünk. Induljunk, mert Isten történetében mi is szereplők vagyunk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, feltámadt Üdvözítőnk! Az élet utáni ösztön, az örök élet vágya, a feltámadás reménye erősen él bennünk. A mai napon az életet, a feltámadást ünnepeljük. A veled való találkozásokról szóló híradások és a húsvéti jelek erősítik a mi hitünket és bátorságot adnak ahhoz, hogy mi is feltámadásod hirdetői legyünk. Húsvét titka, a feltámadás titka megosztható. Olyan örömhír ez, amelyet nem zárhatunk szívünk mélyébe, hanem tovább kell adnunk másoknak, mindazoknak, akik az örök életre vágyakoznak. Segíts minket, hogy éljen bennünk a remény, hogy mi is találkozhatunk veled, a mi feltámadt Urunkkal! Segíts, hogy feltámadásod tanúi legyünk!

2020. április 11. – Nagyszombat, Húsvét vigíliája (Mt 28,1-10)

szo, 2020/04/11 - 00:00
Szombat elmúltával, a hét első napján pirkadatkor Mária Magdolna és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. És íme, nagy földrengés támadt: Az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Olyan volt a tekintete, mint a villám, a ruhája pedig fehér, mint a hó. Az őrök reszketni kezdtek félelmükben, és szinte halálra váltak. Ekkor megszólalt az angyal, és ezt mondta az asszonyoknak: „Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek Ő nincs itt, mert feltámadt, amint megígérte. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt! És siessetek, mondjátok meg tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába. Ott viszontláthatjátok őt! Íme, én megmondtam nektek!” Erre elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre csak Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.” Mt 28,1-10

Elmélkedés

Hiszek a feltámadásban

Nem fognak koronát viselni a mennyben azok, akik nem viseltek töviskoszorút itt a földön. Ez a kijelentés azt igazolja, hogy a keresztények soha nem tekintettek úgy a húsvétra és a feltámadásra, hogy közben becsukták volna szemüket, mert nem akartak tudomást venni a szenvedésről és a halálról. A krisztusi közösség tagjai már a legkorábbi időkben úgy tekintettek a feltámadt Krisztusra, mint aki éppen a szenvedés és a halál vállalásával érdemelte ki a mennyei Atyától az új életet. Az első keresztények világosan megértették, hogy mit jelent a kereszt felvétele és hordozása, tudták, hogy ennek jutalma lesz a feltámadás. Ezért nem ijedtek meg a fenyegetésektől és ezért nem féltek az üldözésektől. Türelmesen elviselték a világ részéről a megvetést és a bántalmazást, mert remélték Istentől a mennyei dicsőséget. Ezért volt fontos számukra, hogy szenvedéseikben is kitartsanak Krisztus mellett és a benne való hitben, mert tőle várták az új életet. Tudták, hogy azok fogják a dicsőség koronáját viselni fejükön, akik földi életükben türelemmel viselték a töviskoszorút. Nem véletlen, hogy a keresztény művészetben az első húsvéti jelenetek éppen a szarkofágokon, a kőből készült koporsókon és a temetkezési helyeken jelentek meg. A halált megtapasztalva, a gyász idején a feltámadás adott nekik erőt. Azért vésték vagy festették a feltámadt Krisztust vagy a feltámadás jelképeit, például a babérkoszorúval díszített keresztet, mint a halálon aratott győzelem jelét a koporsókra, mert a feltámadt Úrtól várták azt, hogy szerettüket részesítse a feltámadásban és az örök életben. A keresztények szemében a halál mindig is egy kapu volt, amelyen keresztül az örök életre juthat a Krisztusban hívő ember.

Szent Ágoston püspök tanítja: „Semmi különös nincs abban, ha valaki hiszi, hogy Jézus meghalt. Így gondolják ezt a pogányok, a zsidók és a bűnösök is, így gondolja mindenki. A keresztények viszont hiszik, hogy Jézus feltámadt a halálból. Ez a lényeges különbség! Ők hisznek Jézus feltámadásában is!”

Mivel Jézus feltámadt a halálból, ezért örök életünk szempontjából létfontosságú az ő személye, a benne való hit és a hozzá való tartozás. Ő keresztény hitünk és életünk középpontja. Az ő feltámadásának köszönhetően tudjuk, hogy a halál nem értelmetlen.

Húsvéti szertartásunk evangéliuma a hajnali eseményeket beszéli el. Asszonyok mennek Jézus sírjához, szívük szeretete vezeti őket. A halottat keresik, őt akarják elsiratni és elvégezni a testen a bebalzsamozást, amire pénteken már nem volt idő. Ezek a cselekedetek hozzátartoznak a gyász feldolgozásához, az események elfogadásához, lelkük megnyugvásához. Azt remélik, hogy közben megnyugszanak, de félelmet keltő számukra, amit a sírnál tapasztalnak. Földrengés támad, majd pedig egy angyal száll le az égből, akinek „olyan volt a tekintete, mint a villám.” A látvány félelmetességére jellemző, hogy „az őrök reszketni kezdtek félelmükben és szinte halálra váltak”, majd pedig otthagyják a sírt, amelynek őrzésével megbízták őket, amikor azt látják, hogy Jézus teste nincs a sírban. Ha az őrök ennyire megijedtek, akkor az asszonyok bizonyára még inkább. De ők nem mennek el, ezért ők kapják elsőként a hírt az Úr feltámadásáról. Az angyal azt is megparancsolja nekik, hogy vigyék el a tanítványoknak Jézus feltámadásának hírét, tehát ők kapják azt a küldetést, hogy a feltámadás első hirdetői legyenek.

Mindannyian, akik keresztények vagyunk és hiszünk a feltámadásban, azt a küldetést kapjuk, hogy a feltámadás örömhírét hirdessük.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Feltámadásod erősíti hitünket, hogy van örök élet és létezik a mennyország, ahová Isten végtelen irgalmának köszönhetően eljuthatunk. Feltámadásod erősíti bennünk a reményt, hogy feltámadunk a halálból és a mennybe juthatunk. Az irgalmas mennyei Atya nem csak új, feltámadt testet ad nekünk, hanem megajándékoz az örök és teljes boldogsággal, amely azt jelenti, hogy Isten közelében élünk és örökké vele lehetünk. Feltámadásod számunkra és minden ember számára megnyitja az üdvösség kapuját. Élj bennünk! Támadj fel bennünk és új életre támadunk benned! Segíts, hogy az öröm és a hit, a feltámadás öröme és hite átjárja szívünket!

2020. április 10. – Nagypéntek (Jn 19,12-42)

p, 2020/04/10 - 00:00
Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék. Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam, megírtam.” A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit, négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették. Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány. Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét. A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.” Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust. Jn 19,12-42

Elmélkedés

Gyengeség vagy erő?

Élt egyszer egy fiú, aki fél kézzel született. Hiányzott a bal karja. Az évek során mindent ügyesen megtanult fél kézzel csinálni. Iskolás korában egy napon elhatározta, hogy sportolni fog, mégpedig cselgáncsozó akar lenni. Szülei kételkedve hallgatták ötletét, bátortalanul és félve bízták őt egy edzőre. A cselgáncsedző sokat foglalkozott vele, viszonylag gyorsan megtanította neki a szabályokat és a legalapvetőbb fogásokat. Aztán megtanított neki egy fogást, de többet nem. Újra és újra ezt gyakoroltatta vele, hogy minél ügyesebben, minél gyorsabban, a lehető legtökéletesebben végezze ezt a fogást. A fiú persze látta, hogy a többi tanítvány rengeteg más fogást megtanul, ezért egyszer megkérdezte edzőjét: Miért csak ezt az egyetlen fogást tanítod nekem? Az edző, csak ennyit mondott: Elég lesz neked ez az egy is. Nemsokára versenyt rendeztek és az edző a fiút is benevezte, bár a szülők nagyon csodálkoztak. Aztán a versenyen a szülők és mindenki más nagy csodálkozására a fiú villámgyorsan legyőzte első ellenfelét. A másodikat szintén, aztán sorra a többieket. A döntőben egy jóval magasabb és erősebb fiú volt az ellenfele, ezért a szülők mindjárt odaszaladtak gyerekükhöz és azt javasolták neki, hogy ne küzdjön meg vele, inkább adja fel. De edzője bátorítására a fiú kiállt és hamar győzött, most is a jól begyakorolt fogást alkalmazva. Így nyerte meg a versenyt. A győzelem után megkérdezte az edzőt: Hiányzik a bal karom. Hogyan tudtam mégis fél kézzel mindenkit legyőzni? A bölcs edző ezt válaszolta: Tudod, ebből a fogásból, amit tanítottam neked, csak úgy lehet szabadulni, csak úgy lehet elhárítani, ha az ellenfél megragadja a te bal kezedet. A hiány a te előnyödre fordítható! A legnagyobb gyengeséged a legnagyobb erőd!

A kereszt titkáról és a keresztre feszített Jézusról elmélkedve Szent Pál apostol a következőket írja a korintusi levélben: „Mi azonban a keresztre feszített Krisztust hirdetjük, ami ugyan a zsidóknak botrány, a pogányoknak pedig oktalanság, a meghívottaknak azonban Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége. Isten oktalansága ugyanis bölcsebb az embereknél, és Isten gyengesége erősebb az embereknél” (1Kor 1,23-25). Ma, a nagypénteki szertartással Jézus halálára emlékezünk. Az Egyház meghív minket, hogy menjünk a Golgotára és tekintsünk fel a keresztre. Az Úr halála gyengeség és kudarc sok ember szemében. Így tekintenek rá a zsidók, akik Pilátustól halálát követelték. Ezért gúnyolják őt azzal, hogy szabadítsa meg magát, szálljon le a keresztről, ha valóban az Isten Fia, miként azt korábban állította magáról. Jézus azonban szándékosan nem mutat erőt és hatalmat, főként nem úgy, hogy megszabadítja magát. Más alkalmakkor kitért ellenségei elől. Ez történt például Názáretben, amikor a hegyről a szakadékba akarják taszítani, de ő eltávozik. Hasonló eset történik a templomszentelés ünnepén is, amikor Jézus nyíltan beszél arról, hogy ő az Isten Fia. Ekkor „el akarták őt fogni, de kiszabadult kezük közül” (Jn 10,39). Korábban azért szabadult ki ellenségei kezéből, mert még nem jött el az ő órája. Most viszont, a kereszten jól tudja, hogy ez az ő órája, most kell küldetését beteljesíteni.

A keresztre tekintve megértjük, hogy az Úr szenvedése és halála nem Isten gyengeségének, hanem szeretetének a jele. A halál a legnagyobb gyengeség volna, ha nem volna feltámadás. Az önfeláldozásban Jézus az ő erejét és szeretetét mutatja meg, amely három nap múlva a feltámadásban nyer igazolást. A kereszten Jézus a leggyengébbnek, a legvédtelenebbnek, a legkiszolgáltatottabbnak tűnik, mégis itt mutatkozik meg leginkább isteni ereje, hiszen kereszthalála által szerezte meg minden ember számára a megváltást.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható és irgalmas Istenünk! Hisszük, hogy a világban mindennek értelme van, még akkor is, ha akaratodat, rendelésedet, szándékaidat emberi értelmünk nem képes azonnal megérteni. Krisztus kereszthalálának is volt értelme, hiszen a megváltást, az üdvösséget és a veled való kiengesztelődést szerezte meg számunkra. Meghajlunk a kereszt előtt, meghajlunk a kereszt titka, a megváltás titka előtt. Meghajlunk az engedelmesség titka előtt, amelyet Fiad, Jézus Krisztus tanúsított. Meghajlunk a végsőkig elmenő, önfeláldozó szeretet titka előtt. Segíts minket, hogy felfedezzük a kereszt helyét életünkben!

2020. április 9. – Nagycsütörtök (Jn 13,1-15)

cs, 2020/04/09 - 00:00
Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted”. De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” Jn 13,1-15

Elmélkedés

Jézus szolgálata és ajándéka

Nagycsütörtökön, az esti szentmisében az utolsó vacsorára emlékezünk. Két dolog teszi emlékezetessé ezt az eseményt, Jézus szolgálata és az ő ajándéka. Az elsőt értünk teszi, a másodikat nekünk szánja. Szolgálata a lábmosásban, ajándéka az Oltáriszentségben mutatkozik meg.

Amikor ajándékot adunk valakinek, gyakran halljuk: „Igazán nem kellett volna!” Olykor csak formaságból, megszokásból vagy egyszerűen csak udvariasságból hangzik el ez a mondat, máskor egészen komolyan gondolja a megajándékozott személy. Természetesen mi is ilyeneket szoktunk mondani, még akkor is, ha szívünk mélyén örülünk is az ajándéknak. Az ajándékozó kedvét nem veszi el ez a röpke mondat, más alkalomból, más személynek újra ajándékot fog adni. Ahhoz, hogy megajándékozottak legyünk vagy elfogadjunk valamilyen segítséget a másiktól, fel kell adnunk a büszkeségünket. El kell fogadnunk azt a tényt, hogy olyan dolog is a miénk lehet, legyen az akár kézzelfogható tárgy, akár egy jó szó, cselekedet vagy éppen megbocsátás, amiért nem küzdöttünk meg, nem is fizettünk érte, és talán meg sem érdemeljük.

Amikor Jézus megmossa tanítványai lábát, akkor szolgálatot végez és egyúttal a szolgálatra ad példát. És mi erre a reakció? Péter apostol tiltakozása: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Mintha csak azt mondaná: Erre igazán nincs semmi szükség! Formaságból vagy megszokásból biztosan nem mondja ezt Péter, mert Jézus soha máskor nem tett ilyet. Bizonyára komolyan gondolta, hogy egy Mesternek nem az a dolga, hogy szolgaként megmossa tanítványai lábát. Az biztos, hogy erre nem volt senki felkészülve, sem Péter, sem a többi apostol. Olyat látnak most Mesterüktől, amit máskor sosem láttak. Jézus pedig úgy gondolja, hogy igenis szükség van erre a különleges, egyszeri szolgálatra az ő részéről, mégpedig azért, hogy övéi megtisztuljanak és a későbbiekben Mesterük példája szerint szolgáljanak. Péter is és a többiek is elfogadják ezt az értük végzett szolgálatot. Annak érdekében, hogy megértsék az Úr cselekedetének jelentőségét, elhangzik a parancs a lábmosás után: „Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” Jézus egyszeri cselekedete az Egyház életében sokszorosan folytatódik.

Az utolsó vacsora másik fontos eseménye az, amikor a kenyérben Jézus az ő testét, a borban az ő vérét adja apostolainak. A jelenlévő apostolok fejében is megfordulhatott és tőlünk sincs távol az a gondolat, hogy ezt igazán nem kellett volna! Kisebb ajándékkal is beértük volna, ezt nem érdemeljük meg. Ebben megint az emberi tiltakozás mutatkozik meg. De erre a tiltakozásra semmi szükség! Nem a mi érdemeink jutalmaként kapjuk ezt az értékes, lelki életünk számára legértékesebb ajándékot, hanem az Úr irántunk való szeretetéből. Jézus olyat tesz közvetlenül a halála előtt, amit korábban sosem tett. Az apostolok olyan ajándékot kapnak, amelyre nem számítottak. Az Egyház olyan ajándékot kap Jézustól az Oltáriszentségben, amelyet azóta is a legértékesebbnek tart. Aztán elhangzik az Úr parancsa: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” A parancsnak engedelmeskedve az Egyház újra és újra megismétli, jelenvalóvá teszi az Úr áldozatát. Jézus egyszeri ajándéka az Egyház életében megsokszorozódik. Valahányszor részt veszünk a szentmisén és a szentáldozásban magunkhoz vesszük Krisztus szent testét, akkor elfogadjuk az ő nekünk szánt ajándékát. Azzal az örömmel jöjjünk a szentmisére, hogy itt Jézus ajándékát kapjuk, és azzal az örömmel távozzunk, hogy Isten ajándékozott meg minket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te az utolsó vacsorán a kenyeret testedként, a bort véredként adtad az apostoloknak. E cselekedetednek köszönhetően mennybemeneteled után is valóságosan jelen vagy köztünk, a szentmisében jelenvalóvá válsz az átváltoztatott kenyérben és borban. Azt akartad, hogy cselekedetedet követőid ismételjék meg: adjunk hálát az Istentől kapott adományokért, ajánljuk fel velük együtt önmagunkat Istennek, fogadjuk magunkba a te szent testedet. Köszönjük, hogy velünk vagy az Oltáriszentségben és köszönjük, hogy táplálsz minket. Az általad adott kenyér keresztény életünk forrása. Segíts, hogy áldozatodhoz kapcsolódva mi is felajánljuk életünket a mennyei Atyának!

2020. április 8. – Nagyszerda (Mt 26,14-25)

sze, 2020/04/08 - 00:00
A betániai vacsora után a tizenkettő közül az egyik, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz és megkérdezte tőlük: „Mit adtok nekem, ha kezetekbe juttatom Jézust?” Azok harminc ezüstöt ígértek neki. Ettől kezdve csak a kedvező alkalmat kereste, hogy kiszolgáltassa őt nekik. A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát?” Ő így felelt: „Menjetek be a városba, egy bizonyos emberhez, és mondjátok neki: A Mester üzeni: Közel van az én időm; tanítványaimmal nálad költöm el a húsvéti vacsorát.” A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, Jézus a tizenkét tanítvánnyal asztalhoz telepedett. Miközben ettek, így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, közületek egyvalaki elárul engem!” Erre nagyon elszomorodtak, és sorra kérdezték őt: „Csak nem én vagyok az, Uram?” Ő így válaszolt: „Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el engem. Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak, aki az Emberfiát elárulja! Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik!” Erre Júdás, az áruló is megkérdezte: „Csak nem én vagyok az, Mester?” Ő így felelt: „Te magad mondtad!” Mt 26,14-25

Elmélkedés

A mai evangéliumi rész azzal kezdődik, hogy Júdás megegyezett a főpapokkal harminc ezüstben, mint az árulás díjában. Ez mindössze néhány nappal az utolsó vacsora előtt történhetett. Nem valószínű, hogy a titkos egyezség ugyanazon a napon történt, mint maga az árulás, azaz az utolsó vacsora napján. Tervéről, árulásáról nem tud a többi apostol, akikkel együtt ő is belép az utolsó vacsora termébe azon az estén. Ő majd egyedül fog kilépni onnan, szívében a legsötétebb szándékkal. A többi apostol Jézussal együtt megy majd ki zsoltárokat imádkozva az Olajfák hegyére. Itt fog majd találkozni az áruló és Jézus, itt fog kiderülni az apostolok számára társuk szörnyű szándéka. Mi volt az ő árulásának oka? Egyesek szerint csalódottság állhatott a háttérben. Nem úgy képzelte el Isten országát, ahogyan azt Jézus megvalósította. A Messiásról alkotott elképzeléseit nem találta meg Jézusban. Mások szerint inkább a pénzsóvárság hajtotta. Ismerős az olyan jellemű ember, aki egy kis pénzért bármire képes, s akinek harminc ezüst értékesebb, mint a saját becsülete, tisztessége. A gonoszság titka titok marad számunkra.

Az árulás, Jézus elfogása után elkezdődik az Úr szenvedéstörténete. A következő napok eseményeit úgy tudom megérteni, ha gondolatban leülök én is az utolsó vacsora termében, majd pedig kimegyek az Olajfák hegyére az apostolokkal virrasztani. Utána elkísérem Jézust a keresztúton, vele vagyok a szenvedés óráiban és a Golgotán halála pillanatában. Aztán pedig csendben várom a harmadik nap eseményét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus, te mindig meghallgatsz minket, bár emberi szavaink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád, és kérünk, hogy adj meg nekünk mindent, ami üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösségre.

2020. április 7. – Nagykedd (Jn 13,21-33.36-38)

k, 2020/04/07 - 00:00
Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében, és újból kijelentette: „Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.” Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra néztek, mert nem tudták, kiről mondta ezt. A tanítványok közül az egyik, akit Jézus szeretett, a vacsora alatt Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki: „Kérdezd meg, kiről beszél!” Ő Jézushoz fordult, és megkérdezte: „Uram, ki az?” Jézus így felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom.” Ezzel bemártotta a falatot (a tálba) és karióti Júdásnak, Simon fiának nyújtotta. A falat után mindjárt belészállt a sátán. Jézus ennyit mondott neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!” Az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta ezt neki Jézus. Egyesek azt hitték, hogy – mivel Júdásnál volt a pénz – Jézus megbízta: „Vedd meg, amire szükségünk lesz az ünnepen!” Mások pedig (azt gondolták), hogy adjon valamit a szegényeknek. Miután Júdás átvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt. Júdás távozása után Jézus ezeket mondta: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten is megdicsőült benne. Ha pedig az Isten megdicsőült benne, az Isten is meg fogja őt dicsőíteni önmagában, sőt hamarosan megdicsőíti. Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak megmondottam, most nektek is megmondom: ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” Erre Simon Péter megkérdezte: „Uram, hová mégy?” Jézus így válaszolt: „Ahová én megyek, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz.” Péter azonban erősködött: „Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet is odaadom érted.” Jézus ezt felelte neki; „Életedet adod értem? Bizony, bizony, mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” Jn 13,21-33.36-38

Elmélkedés

A mai evangélium már a nagycsütörtöki utolsó vacsora eseményét kezdi ismertetni. Jézus együtt van legszűkebb közösségével, apostolaival. Az ünnepi étkezést, együttlétüket és beszélgetésüket, amely Jézus részéről már búcsúzás és búcsúbeszéd, nem zavarja meg gyógyulásra váró betegek vagy tanítására szomjazó emberek tolongása. A társaságban nincsenek idegenek, mindenki jól ismeri a másikat, a többi jelenlévőt, hiszen mintegy három éve együtt vannak, a Mester és az ő tizenkét apostola.

Úgy gondolják, hogy ismerik egymást, de kiderül, hogy ez tévedés. Itt kerül előtérbe Júdás, akinek szándékáról egyedül Jézus tud, apostoltársai nem sejtenek semmit. Jézus tudja, hogy mire készül Júdás és azt is, hogy most jött el az idő. A hamarosan bekövetkező árulás szíve mélyéig megrendíti Jézust, aki kertelés nélkül kimondja: „egy közületek elárul engem.” Mivel nem nevezi meg név szerint, hogy melyik apostola, barátja lesz az áruló, kijelentése megdöbbenti a többi apostolt.

Biztosan nem ebben a pillanatban határozta el Júdás, hogy el fogja árulni Mesterét, hanem már jó ideje szövögette terveit. Nem tudhatjuk, hogy mikor kezdett szíve elfordulni az Úrtól, de most elérkezett a végső szakítás és szembefordulás ideje. A pillanat hangulatát János evangélista így foglalja össze: Éjszaka volt. Ez a megjegyzés nem csak az esti időpontra vonatkozik, hanem sokkal inkább Júdás lelkiállapotára utal.

Milyen érzések vannak bennem Jézus iránt? Milyen érzéseket próbálok erősíteni iránta?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas Istenünk! Te kész vagy megbocsátani nekünk, bármilyen nagy bűnt követtünk is el. Nem akarsz ránk örökké haragudni, elfelejted és eltörlöd vétkeinket. Nem büntetni akarsz, hanem új lehetőséget adsz nekünk a bűnbocsánat szentsége által. Hálás vagyok irgalmadért, amely lelki újjászületés számomra. Hálás vagyok a szeretetért. A mennyei Atya szeretetéért, aki saját Fiát sem kímélte. És Jézus Krisztus szeretetéért, aki a kereszten feláldozta magát értem és minden emberért.

2020. április 6. – Nagyhétfő (Jn 12,1-11)

h, 2020/04/06 - 00:00
Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment. Itt élt Lázár, akit Jézus feltámasztott a halálból. Vacsorát rendeztek Jézus tiszteletére. Márta felszolgált, Lázár pedig ott ült Jézussal a vendégek között. Mária pedig vett egy font illatos, drága nárduszolajat, megkente vele Jézus lábát, majd hajával megtörölte. A ház betelt a kenet illatával. Jézus tanítványai közül az egyik, aki elárulni készült őt, a karióti Júdás, megszólalt: „Miért nem adtuk el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem osztottuk szét a szegények között?” Ezt azonban nem azért mondta, mintha gondja lett volna a szegényekre, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt, és az adományokat ellopkodta. Jézus azt mondta neki: „Hagyd békén őt, hiszen temetésem napjára teszi. Mert szegények mindig lesznek veletek, én azonban nem leszek mindig veletek.” A zsidók közül sokan megtudták, hogy Jézus Betániában van, és odamentek nemcsak Jézus miatt, hanem hogy lássák Lázárt, akit feltámasztott a halálból. Ekkor a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mivel miatta a zsidók közül sokan hittek Jézusban. Jn 12,1-11

Elmélkedés

Lázár, Márta és Mária személyére irányul figyelmünk a mai evangélium alapján, akik a Jeruzsálemhez közeli Betániában éltek. Zarándoklatai alkalmával hozzájuk szokott betérni, náluk szokott megszállni Jézus.

Lázárról nem tudunk meg sokat e helyen, csupán annyit, hogy ott ült Jézussal a vendégek között. A múlt héten említettük, hogy az ő feltámasztása után a főtanács ülést tartott, hogy végleg lezárják a Jézus-ügyet. Lázár úgy tesz tanúbizonyságot Jézus mellett, hogy meg sem szólal. Nem tart beszédet a jelenlévőknek, nem próbálja őket semmiről meggyőzni. Ő egyszerűen csak él. Meghalt, négy napig volt a sírban, de most él. Él, mert Jézus visszahívta őt az életbe. Ő az élő bizonyíték. Aki látja őt, az nem kételkedhet Jézus isteni hatalmában.

Márta személye szintén fontos a jelenetben. Ő felszolgál, ellátja a vendégeket. Tudja, hogy mire van szüksége a vendégeknek, szolgálatkészen gondoskodik róluk. Ő sem beszél, hanem csendben végzi szolgálatát.

A harmadik személy Mária, aki kifejezi Jézus iránti tiszteletét. Mégpedig a szükségesnél bővebben, nagylelkűbb módon, drága olajjal keni meg az Úr lábát. Cselekedete szeretetből fakad. Nem sajnálja a pénzt a drága olajra. És nem sajnálja haját, amivel megtörli Jézus lábát a megkenés után.

Krisztus melletti tanúságtétel-e az életem? Kész vagyok-e az Úr szolgálatára? Kimutatom-e iránta szeretetemet?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Ó, végtelen Szeretet, aki az Atyától és a Fiútól származol, add meg nekem az istengyermekség kegyelmét, taníts meg arra, hogyan kell mindig Isten gyermekéhez méltóan cselekednem! Maradj bennem! Add, hogy én is mindig benned maradjak, és úgy szerethesselek, ahogyan te szeretsz engem! Nélküled semmi vagyok. Magamtól semmire sem megyek. Egyesíts önmagaddal, tölts el szereteteddel, hogy általad az Atyával és a Fiúval mindig egyesüljek!

2020. április 5. – Virágvasárnap (Mt 21,1-11)

v, 2020/04/05 - 00:00
Amikor Jeruzsálemhez közeledve az Olajfák-hegyére, Betfagéba értek, Jézus elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek előre a szemközti faluba. Ott mindjárt találni fogtok egy szamarat megkötve, és vele a csikóját. Oldjátok el és vezessétek hozzám! Ha valaki szólna valamit, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége, és mindjárt elengedi őket.” Ez azért történt, hogy beteljesedjék, amit a próféta jövendölt: Mondjátok meg Sion lányának: Íme, a királyod érkezik hozzád, Szelíden, szamárháton ülve, Egy teherhordó állat csikóján. A tanítványok elmentek s úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik. Elhozták a szamarat és a csikóját, letakarták ruháikkal, ő pedig felült rá. A tömegből nagyon sokan az útra terítették ruháikat, mások ágakat tördeltek a fákról és az útra szórták. Az előtte járó és az utána vonuló tömeg így kiáltozott: Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban! Amikor beért Jeruzsálembe, megmozdult az egész város, és kérdezgették: „Ki ez?” A tömeg pedig ezt felelte: „Ő a Próféta, Jézus, a galileai Názáretből.” Mt 21,1-11

Elmélkedés

Az út a mi ajándékunk

Egy héttel húsvét előtt, virágvasárnap Jézus jeruzsálemi bevonulására emlékezünk, s ezzel az ünneppel belépünk a nagyhétbe. A szentmise kezdetén a virágvasárnapi körmenet részeként olvassuk fel a bevonulásról szóló evangéliumi részt, a szentmisében pedig, az evangélium helyén Jézus szenvedésének története, a passió hangzik el. Ez a nap és az előttünk álló hét kettősséget mutat, az események és az emberi magatartás kettősségét. Egyrészről látjuk a boldog éljenzést, az emberek örömét, akik a városba érkező Jézust királyként köszöntik. Másrészt látni fogjuk a gyűlölettől és a haragtól ökölbe szorult kezeket, a hangos ordítást, a követelést, hogy Pilátus feszíttesse őt keresztre. Előbb nagy dicsőségben részesül Jézus, majd pedig megaláztatást kell elszenvednie. Most az emberek leveszik ruháikat, hogy az úton Jézus elé terítsék, később megszaggatják ruháikat annak jeleként, hogy nem akarják tovább hallgatni Jézust, mert szavait istenkáromlásnak tartják. Most minket is magával ragad az örömteli hangulat, pár nap múlva pedig vagy elmenekülünk az apostolokkal együtt vagy értetlenül állunk a kereszt alatt Jézus halála láttán.

Arra is érdemes odafigyelnünk, hogy milyen lelkülettel fogadja Jézus mindazt, ami körülötte és vele történik. Az ő küldetése, az ő útja hamarosan véget ér. Az út, amely a pusztaságból indult, ahol megkísértette őt a sátán hatalmat és dicsőséget felajánlva neki. A kísértés most is jelentkezik az emberek részéről, akik királyt látnak benne. Ezt a gondolatot azonban Jézus egészen egyszerűen hárítja el magától: szamárháton érkezik Jeruzsálembe. Egy valódi királytól, egy uralkodótól mást várnának az emberek, de a mi Urunk nem az ő elvárásaiknak akar megfelelni, hanem a mennyei Atyának engedelmeskedik. Mindig azt az utat járta, amit az Atya jelölt ki számára. A pusztától a Golgotáig. És ez az út egyáltalán nem mentes a kísértésektől. Ezt látjuk a bevonuláskor és ezt fogjuk látni az utolsó vacsora után is, amikor az Olajfák hegyén virraszt az Úr. Minden kísértésre ugyanaz a válasz: Jézus teljes bizalommal az Atyára hagyatkozik, rá bízza életét. Elutasítja ennek a világnak a dicsőségét, újra és újra a szelídség útját választja, mindvégig, a keresztig az engedelmesség és az alázat az útitársa.

A nagyhét egy útra hív minket, amely virágvasárnaptól húsvétig vezet, közben leülünk egy kis időre az utolsó vacsora termében, majd virrasztani és imádkozni megyünk az Olajfák hegyére. Utána elkísérjük az Urat a keresztúton a Golgotára, majd pedig harmadnap a sírhoz indulunk. Miért érdemes megtennünk ezt az utat? Mondok egy történetet: Egy fiú egyszer szép ajándékot akart adni egy lánynak, akit szeretett. Emlékezett rá, hogy a nagypapája régen mesélte, hogy a sziget túlsó oldalán gyönyörű kagylók vannak, ezért elindult és hozott egyet a lánynak. Ő mindjárt ezt kérdezte: Hol találtad? A környékünkön nincsenek ilyen szépek. A fiú elmesélte, hogy a sziget túlsó végéről hozta. A lány elismeréssel mondta: Bizony nagy utat tettél meg érte. A fiú erre csak ennyit mondott: A hosszú út is az ajándék része. Közben rád gondoltam.

Azzal a szándékkal induljunk el nagyheti utunkon, hogy ez legyen a mi ajándékunk az Úrnak. Minden lépésnél, minden nap gondoljunk őrá és az ő áldozatára. Gondoljunk arra, hogy szeretetből áldozta fel értünk életét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te nem dicsőséges királyként vonultál be Jeruzsálembe, pedig sokan ezt várták tőled, hanem békét hozó szolgaként, Isten szolgájaként. Tudtad, hogy a megkezdett úton nem fordulhatsz vissza, mert akkor nem teljesítenéd a mennyei Atya akaratát. Tudtad, hogy nemsokára visszafelé kell jönnöd ugyanezen az úton. Pár nap múlva a keresztet hordozva mentél a másik irányba, ki a városból, a Golgota hegyére. Tudatosan vállaltad a szenvedést és az önfeláldozást, mert az Atya ezt az áldozatot kívánta tőled az emberekkel való végső és teljes kiengesztelődés érdekében. Uram, nekem is indulnom kell nyomodban a keresztúton, mert meghívsz, hogy én is hordozzam életem keresztjét. Meghívsz, hogy részesedjek szenvedésedben, mert részesíteni akarsz a feltámadás örömében is.

2020. április 4. – Szombat (Jn 11,45-57)

szo, 2020/04/04 - 00:00
Lázár feltámasztása után a Mártához és Máriához jött zsidók közül sokan hittek Jézusban, mert látták, amit cselekedett. Némelyek azonban elmentek a farizeusokhoz, és jelentették, hogy mit tett Jézus. Erre a főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és így tanakodtak: „Mit tegyünk? Ez az ember sok csodát művel. Ha engedjük, hogy folytassa, mindnyájan hisznek majd benne. Aztán jönnek a rómaiak, és elpusztítják szentélyünket és népünket.” Közülük az egyik, Kaifás, aki abban az évben főpap volt, ezt mondta nekik: „Ti nem tudtok semmit. Gondoljátok csak meg: jobb, ha egy ember hal meg a népért, minthogy az egész nemzet elpusztuljon!” Ezt pedig nem magától mondta, hanem mint annak az évnek főpapja prófétaként megjövendölte, hogy Jézus a népért hal meg; sőt, nemcsak a népért, hanem hogy egybegyűjtse Isten szétszóródott gyermekeit. Attól a naptól kezdve megegyeztek abban, hogy megölik őt. Ezért Jézus nem mutatkozott többé nyilvánosan a zsidók előtt, hanem visszavonult a pusztaság melletti vidékre, egy Efraim nevű helységbe, és ott tartózkodott tanítványaival együtt. Közeledett a zsidók húsvétja. A vidékről már az ünnepek előtt sokan felzarándokoltak Jeruzsálembe, hogy megszentelődjenek. Ezek keresték Jézust, és még a templomban is beszélgettek róla: „Mit gondoltok, eljön-e az ünnepre?” A főpapok és a farizeusok ugyanis ekkor már kiadták a rendeletet, hogy aki tud valamit Jézus tartózkodási helyéről, jelentse, hogy elfoghassák őt. Jn 11,45-57

Elmélkedés

A Jézussal szembenállók számára Lázár feltámasztása az utolsó csepp volt a pohárban. Az a tény, hogy Lázár, aki négy napig a sírban volt, most élő bizonyítékként jár az emberek között, végső döntésre indítja őket. Elhatározzák, hogy a Jézus-ügyet végleg lezárják, ezért összehívják a főtanácsot. Az ő szempontjukból érthető a szándékuk. Itt van Jézus, aki immár három éve járja az országot és tanítja az embereket. Tanítása azonban nem egyezik meg a hivatalos tanítással és törvénymagyarázattal, hanem nyíltan kritizálja azt. Ők nem a vallásosság megújításának szándékát látják Jézus szavai mögött, hanem saját tekintélyük megkérdőjelezését vallási kérdésekben. Korábban sokszor próbáltak vitába szállni vele, igyekeztek jobb belátásra bírni, tanítását az általuk is elfogadható keretek közé visszatéríteni, de próbálkozásaiknak nem volt eredménye. Miért is lehetett volna, amikor éppen hamis vallásosságuk volt a probléma Jézus szemében.

A mai evangéliumi rész beszámol a főtanács üléséről, az ott elhangzottakról. Sejtik, hogy vallási kérdésben úgysem találnának Jézus ellen bizonyítékot, ezért politikai szintre akarják emelni a kérdést azzal, hogy Jézust lázadónak, a római fennhatóság ellen lázítónak tartják. Megjegyezzük, hogy az Úr kihallgatásakor mégsem ez lesz a vád, hanem hogy istenné teszi magát. János evangélista olyan kijelentést ad a főpap szájába, amely megvilágítja Jézus halálának értelmét. Ezek szerint Jézus az egész népért hal meg, s ehhez hozzá tehetjük: és az egész emberiségért, minden emberért.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus Krisztus, hiszem, hogy igaz Isten és igaz ember vagy. Te vagy az isteni út, mely végtelen biztonsággal hidalja át azt a szakadékot, amely elválaszt engem az Istenségtől. Hiszem, hogy szent emberséged tökéletes és oly hatalmas, hogy engem nyomorúságaim, hiányaim és gyarlóságaim ellenére el tud vezetni oda, ahol te magad vagy: az Atya keblére. Add, hogy hallgassak szavadra, kövessem példádat, és soha el ne szakadjak tőled.

Oldalak

© 2011 Római Katolikus Egyházközség, Jászfényszaru - Minden jog fenntartva