Abban az időben, amikor némelyek megjegyezték, hogy milyen szép kövekkel és díszes fogadalmi ajándékokkal van díszítve a (jeruzsálemi) templom, Jézus ezt mondta: „Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, kő kövön nem marad, mindent lerombolnak.” Erre megkérdezték tőle: „Mester, mikor történik mindez? És milyen jelek előzik meg?” Ő így válaszolt: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek titeket! Sokan jönnek az én nevemben s mondják: „Én vagyok!” És: „Elérkezett az idő!” Ne kövessétek őket! Amikor háborúkról és lázadásokról hallotok, ne rémüldözzetek. Mindennek előbb meg kell történnie, de ezzel még nincs itt a vég!” Aztán így folytatta: „Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Nagy földrengés lesz itt is, ott is, éhínség és dögvész. Félelmetes tünemények és rendkívüli jelek tűnnek fel az égen.” Lk 21,5-11

Elmélkedés

A végső időkről olvasunk az evangéliumban. Jézus egyértelművé teszi, hogy nem a bekövetkezés időpontja a lényeges, hanem az, hogy tanítványai kitartsanak mellette. Lesznek, akik éppen Jézusra hivatkozva akarják félrevezetni az embereket. Bölcsesség és tisztánlátás kell ahhoz, hogy megkülönböztessük a krisztusi igazságot az emberek hamisságától, amely látszat- vagy féligazságokba öltözködve jelenik meg. A könnyű ígéretek sok ember fülének jobban tetszenek, mert nem kívánják meg az isteni értékrendhez való ragaszkodást. Krisztus tanítványának egyedül az Urat szabad követnie, s nem szabad félelembe burkolóznia, ha az említett jeleket látja.

Ezt mondja Jézus: Sokan jönnek az én nevemben s mondják: „Én vagyok!” Az evangéliumokban különös jelentősége van Jézus „én vagyok” kezdetű kijelentéseinek, mert ezek a mondások az ő istenségébe engednek bepillantást számunkra. Amikor a végső időkben olyanok lépnek majd fel, akik azt fogják mondani, hogy „én vagyok”, akkor ezek az emberek az igaz Isten helyébe akarnak lépni. Az ember számára az lesz a valóban nehéz, hogy felismerje az igaz Istent és megkülönböztesse őt a hamis istenektől. Ezért figyelmeztet minket a mi Urunk: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek titeket!”

Kit ismerek el Istenemnek? Kinek engedem, hogy vezessen az élet útján az örök élet felé? Kinek szolgálok az üdvösség reményében?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézusunk! Gyújtsd fel mindannyiunk szívében a szeretet tüzét! Szereteted tüze és fénye oszlassa el az aggodalmaskodás, a hitetlenség, a kételkedés, a békétlenség és a bűn sötétségét! Segíts, hogy megőrizzük és továbbadjuk másoknak is ezt a fényt! Segíts, hogy továbbsugározzuk a hit világosságát, a remény ki nem alvó lángját és a szeretet tüzét! Az általad megígért és elküldött Szentlélek tüze pünkösdkor átalakította és bátorsággal töltötte el az apostolokat. Alakíts át engem is! Tégy csodát velem is! Tégy engem is tüzes lelkűvé, hogy örömhíredet bátran hirdessem!

Jézus egy alkalommal megfigyelte hogyan dobják a gazdagok adományaikat a templom perselyébe. Közben észrevette, hogy egy szegény özvegyasszony két fillért dobott be. Erre megjegyezte: „Bizony, mondom nektek, ez a szegény özvegy többet dobott be, mint bárki más. A többiek ugyanis abból adakoztak, amiben bővelkednek, ez azonban mindent odaadott, ami szegénységéből telt: egész megélhetését.” Lk 21,1-4

Elmélkedés

A gazdagokat és szegényeket, az ő adakozásukat, a köztük lévő társadalmi különbséget mutatja be az evangélium. A templom számára való adakozás régi szokás volt, így járultak hozzá annak fenntartásához a vallásos emberek. Lukács evangélista csak röviden említi meg a többet adományozó gazdagokat és a két fillért adó özvegyasszonyt, inkább Jézus szavaira irányítja figyelmünket. Jézus nem csak a szereplők külső cselekedetét látja, hanem ismeri az adakozás mögötti szándékokat, emberi érzéseket. A gazdagok megengedhették maguknak, hogy nagyobb összeget adományozzanak, de ezt meg sem érezték, nem váltak emiatt szegénnyé, megélhetésük ettől még nem került veszélybe. Adakozásukat vélhetően feltűnően végezték, hogy ezzel is kiváltsák az emberek elismerését.

Jézus azonban többre értékelte az özvegyasszony csekély adományát, mert ő egész vagyonát felajánlotta, s ezzel Istenre bízta életét, megélhetését. Adományát a feltűnést kerülve helyezi a perselybe, talán csak egyedül Jézus vette észre. Nem kérkedik adományával, semmilyen érdek nem vezeti, nem az emberek elismerésére törekszik.

Ki adott többet? Kinek értékesebb az adománya? Ennek megítéléséhez nem elegendő tudni az adomány tényleges összegét, hanem ismernünk kell az adakozó személyes életkörülményeit is. Isten számára a legkisebb adomány is értékes, ha tiszta szívből fakad.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Taníts meg engem az alázatos és türelmes várakozásra! Taníts meg engem arra, hogy téged érdemes várnom, a veled való végső találkozást! Taníts meg engem arra, hogy ne azonnali eredményt várjak, hanem türelemmel várjam a te kegyelmed növekedését bennem. A várakozás nem elfecsérelt, elpazarolt idő. A várakozás percei, órái, napjai vagy évei meghozzák gyümölcsüket, mert közben maga Isten tevékenykedik bennünk csendesen. Add, hogy észrevegyem szüntelen jelenlétedet és ez jelentse számomra a boldogságot!

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében, összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára. Azután a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, s ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!” Erre megkérdezik tőle az igazak: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked, vagy szomjazni, hogy inni adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna, vagy ruhátlanul, hogy betakartunk volna téged? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna?” Akkor a király így felel: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!” Ezután a balján állókhoz szól: „Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, és nem adtatok nekem enni; szomjas voltam, és nem adtatok inni; idegen voltam, s nem fogadtatok be; ruhátlan voltam, és nem takartatok be; beteg voltam és börtönben sínylődtem; s ti nem látogattatok meg engem!” Erre ők is megkérdezik: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, és nem siettünk a segítségedre? Ő pedig ezt feleli majd nekik: Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebbek egyikével nem tettetek, velem nem tettétek! Ezek akkor az örök büntetésre mennek, az igazak pedig az örök életre. Mt 25,31-46

Elmélkedés

Krisztus királysága

Ma, az egyházi év utolsó vasárnapján, Krisztust, a mindenség királyát ünnepli az Egyházunk. A katolikus hívők, akik szerte a világon különböző országokban és különböző uralmak alatt élnek, arra gondolnak, hogy mindannyian Krisztus országához tartoznak és az ő szelíd uralma egyesít minden benne hívő keresztény embert.

Nyilvános működése előtt közvetlenül, amikor a pusztában a sátán a világ feletti uralmat kínálja fel Jézusnak, akkor ő visszautasítja ezt a kísértést. Amikor a csodálatos kenyérszaporítás után a néptömeg királlyá akarja tenni Jézust, akkor ő inkább távozik, elutasítja az emberek által felkínált királyságot. Igazi hatalommal valójában sem a sátán, sem a tömeg nem rendelkezik. Az igazi hatalom Isten kezében van, és Jézus egyedül Istentől fogadja el a hatalmat. Mennybemenetele előtt Jézus összegyűjtötte tanítványait egy hegyen és a következő szavakkal búcsúzott el tőlük: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Menjetek, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. És én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,18-20). Jézus Istentől kapott hatalma maradandó. A világ országainak dicsősége, amit egykoron a sátán megmutatott, időközben eltűnik. Krisztus dicsősége azonban, amely szenvedésében, halálában és feltámadásában nyilvánult meg, nem múlik el soha. Ezt a dicsőséget nevezhetjük a világ végéig velünk maradó Krisztus királyságának.

Az evangéliumban arról hallottunk, hogy a végső időkben Isten ítéletet fog tartani, és minden ember elébe járul. Az igazak jutalomban részesülnek, a gonoszok viszont büntetésre számíthatnak. A jézusi példázat szerint emberi életünk a próbatétel ideje. Ezt a próbát azok állják ki, akik enni adnak az éhezőknek, inni adnak a szomjazóknak, ruhát nyújtanak a ruhátlanoknak, meglátogatják a betegeket, egyszóval: segítik a szegényeket. Ezek az irgalmas cselekedetek azért értékesek Isten szemében, mert Jézusért, Jézus iránti szeretetből teszünk jót a rászorulókkal. Jézus ezt mondja majd: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!” A próbatételt azok teljesítik, akik Krisztus arcát felismerik másokban és nem mulasztják el a szeretet cselekedeteit. Aki viszont mindezzel ellentétben elmulasztja a segítségnyújtást, és megtagadja azt olyanoktól, akik valóban rászorulnak, azok nem állják ki a próbát, s jutalom helyett büntetés lesz az osztályrészük.

Az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása bizonyos bölcsességet, előrelátást és felelősséget feltételez. Minden jócselekedettel kilépünk önmagunk világából, átlépjük önzésünk és saját érdekeink határait, hogy megnyissuk szívünket a másik ember felé, akiben Krisztus arcát fedezzük fel. Kilépünk a jelenből, a mai nap gondjából és a jövő felé fordulunk. Felelősséggel gondolunk arra, hogy jövőbeli örök sorsunk, üdvösségünk a jelen cselekedeteinktől is és természetesen Isten irgalmától is függ. Bölcsen belátjuk, hogy az örök élet elnyerése érdekében gyakorolnunk kell az irgalmasságot. Biztosak lehetünk abban, hogy Isten jócselekedetünket látja és jól ismeri szándékainkat is, tehát legyünk valóban önzetlenek, amikor másokat segítünk! És abban is biztosak lehetünk, hogy Isten minden jócselekedetet megjutalmaz, azaz bejutunk abba az országba, amelyet készít nekünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézusom! Te vagy a mindenség királya. Hittel várom eljöveteledet és a veled való találkozást. Tudom, hogy életem nagyszerű lehetőség arra, hogy embertársaim segítésével kimutassam irántad való szeretetemet. Mindenkiben, de főként a szegényekben, a segítségre szorulókban téged akarlak látni, a te arcodat szeretném felfedezni, neked igyekszem segíteni. Segíts, hogy soha ne mulasszam el a segítségnyújtást és jócselekedeteim érdemként számítsanak majd a végső ítéleten!

Abban az időben: Odajárultak Jézushoz néhányan a szadduceusok közül, akik azt tartják, hogy nincs feltámadás, és megkérdezték tőle: „Mester! Mózes meghagyta nekünk: Ha valakinek meghal a testvére, és asszonyt hagy maga után, gyermeket azonban nem, akkor a testvér vegye el az özvegyet, és támasszon utódot testvérének. Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt utód nélkül. Az asszonyt elvette a második, aztán a harmadik, majd sorra mind a hét. De mind úgy halt meg, hogy nem maradt utód utána. Végül az asszony is meghalt. A feltámadáskor vajon kié lesz az asszony? Hisz mind a hétnek felesége volt.” Jézus ezt válaszolta nekik: „A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez. Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert feltámadtak. Arról, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is beszélt a csipkebokorról szóló részben, ahol az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének nevezi. Isten azonban nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.” Erre néhány írástudó megjegyezte: „Mester, helyesen válaszoltál.” Nem is mertek többé tőle semmit sem kérdezni. Lk 20,27-40

Elmélkedés

A nép odaadó figyelemmel hallgatta Jézust, akinek tanításában különleges erőt ismertek fel. Ezzel ellentétben a szadduceusok képviselői vitát kezdeményeznek Jézussal a templomban. A feltámadás témáját hozzák elő egy olyan példát említve, amely legfeljebb elméleti volt, de a gyakorlatban biztosan nem fordult elő. A szadduceusok csak a mózesi törvényt fogadták el, s mivel ebben nem szerepelt a feltámadásról szóló tanítás, nem hittek abban. Jézus válaszából világossá válik, hogy Isten az élet Ura. Ő adja minden embernek az életet a születéskor és ő adja az új életet a feltámadásban. A halál tényével szembesülve az ember könnyen azt gondolja, hogy az életnek ezzel vége, s utána a semmi következik. Isten új életet adott Fiának, Jézusnak, akit húsvétvasárnap hajnalra feltámasztott, és új életet ad majd nekünk is, amikor feltámaszt minket az örök életre. A feltámadást követően találkozhatunk Istennel, részünk lehet az örök szeretetben. Az örök élet tehát mindenki számára a személyes földi lét folytatását jelenti, de más módon.

Életünket és minden cselekedetünket Isten fogja egykor megítélni. Isten ítélete egyszerre lesz igazságos és irgalmas. Bár e kettőt emberi gondolkodásunkkal összeférhetetlennek tartjuk, Istenre azonban mindkettő igaz. Ő megmutatja irgalmát mindenkinek, aki bűnbánattal és alázattal közeledik hozzá, de az is igaz, hogy a megtérést elmulasztók büntetésre számíthatnak. Isten szándéka az, hogy megmentse lelkünket és feltámasszon az örök életre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te egykor azt ajánlottad tanítványaidnak, hogy az Istenben való gazdagodásra törekedjenek, s ezt tanítod nekünk is. Elismerjük, hogy hiába van valakinek rengeteg pénze, valójában végtelenül szegény, ha a lelki értékeket semminek tekinti. Hiába gondolja valaki gazdagnak magát, ha közben nincs szüksége Istenre. Hiába nézegeti valaki a kincseit, ha a gazdagság elvakítja és nem látja meg a szükséget szenvedőket. Segíts minket, hogy ne az anyagi javakban, hanem az isteni gondviselésben bízzunk!

Amikor Jézus Jeruzsálemben tartózkodott, bement a templomba, és kiűzte onnan a kereskedőket. Ezt mondta nekik: „Írva van: Az én házam az imádság háza. Ti pedig rablóbarlanggá tettétek.” Ott tanított azután mindennap a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői az életére törtek. De nem tudták eldönteni, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép odaadó figyelemmel hallgatta (tanítását). Lk 19,45-48

Elmélkedés

Szent Lukács evangélista egészen röviden írja le a templom megtisztításának, a kereskedők kiűzésének eseményét. Figyelmünket elsősorban nem e prófétai cselekedetre akarja irányítani, hanem arra, hogy Jézus mintegy birtokba veszi a templomot, Atyjának házát, és tanítani kezd ezen a helyen. Nem csak időnként, hanem minden nap eljön a templomba, amely immár találkozóhely lesz azokkal, akik hallgatni akarják őt. A fogadtatás kettős. A nép odaadó figyelemmel hallgatja őt. Vándorútja során is tömegek keresték őt, mert felismerték újszerű tanításában Isten üzenetét és örömhírét. Most a jeruzsálemi templomba is sokan érkeznek, hogy hallhassák őt. Fellépése nem csak a közelgő ünnep miatt felemelő, hanem azért is, mert egyedül ő méltó arra, hogy ezen a szent helyen Isten üzenetét közvetítse.

A hallgatóság körében jelen vannak az írástudók, a törvénytudók, a vallási vezetők is. Ők más lelkülettel hallgatják. Ők eltűrték az Isten házában a kereskedést. Nem értik vagy nem akarják érteni az Úr jelképes cselekedetét, nem értenek egyet tanításával, ezért szembefordulnak vele, az életére törnek.

Ha igaz bűnbánattal megtisztítjuk lelkünket, azaz eltávolítunk belőle mindent, ami beszennyezi, s ami gátol bennünket az üdvösség útján, akkor képesek leszünk arra, hogy odaadó figyelemmel hallgassuk Jézust, aki előttünk is feltárja az üdvözítő örömhírt.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te egykor teljesítetted tanítványaid kérését és imádkozni tanítottad őket. Most mi is azt kérjük tőled, hogy taníts minket imádkozni, taníts bennünket a helyes imára! Az életszentség és az üdvösség elnyerésének biztos eszköze a szüntelen imádkozás. Te nem üres szavakat kívánsz tőlünk, hanem figyelmes elmét, odaadó akaratot és megtisztult szívet. Tisztítsd meg gondolatainkat és érzéseinket az imádság által! Add, hogy újjászülessünk a szüntelen imádság által! Add, hogy hitünkben növekedjünk az imádság segítségével! Add, hogy megtaláljuk az imádságban a mennyei Atyához vezető utat!

Amikor Jézus közel ért Jeruzsálemhez, és megpillantotta a várost, sírva fakadt. Azután ezt mondta: „Bárcsak felismernéd te is, legalább ezen a napon, ami üdvösségedre szolgál! Most azonban el van rejtve szemed előtt. Jönnek majd napok, amikor sánccal vesz körül ellenséged, bekerít és mindenfelől ostromol. Eltipornak téged és gyermekeidet, akik falaid közt laknak. Nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét.” Lk 19,41-44

Elmélkedés

Jézus útjának végső állomásához, Jeruzsálemhez érkezik. Amint megpillantotta a várost, sírni kezdett, majd megjövendöli annak pusztulását. A sírás oka az, hogy előre látja a város sorsát. „Bárcsak felismernéd te is, legalább ezen a napon, ami üdvösségedre szolgál!” – olvassuk keserűen hangzó szavait a mai evangéliumban. Szeretné a város lakóinak megtérését, szeretné, ha Jeruzsálem nevéhez híven a béke városa lenne, de az Úr vágya, kívánsága beteljesületlen marad. Történelmi tény, hogy a rómaiak néhány évtizeddel később lerombolják mind a várost, mind annak templomát. Az ószövetségi bibliai részekben több helyen előfordulnak olyan fenyegető prófétai jövendölések, amelyek valamilyen csapást helyeznek kilátásba, ha az emberek nem térnek vissza Isten törvényeinek útjára. Isten a küldöttei, prófétái által figyelmezteti a népet, s van rá példa, hogy megtérnek a figyelmeztetés hatására, gondoljunk csak Jónás próféta igehirdetésére Ninive városában. Jézus szavai hasonló figyelmeztetésnek számítanak.

A jelenet mondanivalóját személyes életünkre is vonatkoztathatjuk. Ha nem szeretnénk vesztünket, akkor fel kell ismernünk Krisztus személyében az Üdvözítőt! El kell fogadnunk, hogy nincs üdvösség senki másban, csak őbenne! Legalább ezen a napon gondolkodjunk el azon, hová is vezet életünk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Taníts bennünket tiszta értelemmel és tiszta szívvel imádkozni! Taníts minket szilárd figyelemmel, lángoló szívvel, remegő buzgósággal, mély alázattal és kitartó türelemmel imádkozni! Taníts minket úgy imádkozni, hogy élő legyen a hitünk! Taníts minket, hogy ne csak a szükség, a szenvedés, a nehézség idején forduljunk hozzád, hanem szüntelenül imádkozzunk és imánk az irántad való szeretet kifejezése legyen! Taníts minket, Urunk, hogy mindig a te nevedben forduljunk mennyei Atyánkhoz! Tárd fel számunkra az imádság által az üdvösség titkát!

Jézus Jeruzsálemhez közeledett. Sokan azt hitték, hogy hamarosan megvalósul az Isten országa, ezért a következő példabeszédet mondta nekik: „Egy előkelő ember messze földre indult, hogy ott királyi méltóságot nyerjen, és úgy térjen vissza. Magához hívta tíz szolgáját. Tíz mínát adott nekik, és így szólt: „Kereskedjetek vele, míg vissza nem térek!” Polgártársai azonban gyűlölték őt, ezért követséget küldtek utána, és tiltakoztak: „Nem akarjuk, hogy ez legyen a királyunk!” Az előkelő ember mégis elnyerte a királyi méltóságot, és hazatért. Ekkor hívatta szolgáit, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja, ki mennyit szerzett vele. Előlépett az első, és így szólt: „Uram, mínád tíz mínát hozott.” Erre azt mondta neki: „Jól van, derék szolgám! Mivel a kevésben hűséges voltál, tíz város kormányzását bízom rád.” Jött a másik szolga, és így szólt: „Uram, mínád öt mínát hozott. „ Ennek azt mondta: „Te öt város kormányzója leszel.” Jött a harmadik, és így szólt: „Uram, itt a mínád. Kendőbe kötve elrejtettem. Féltem ugyanis tőled, mert szigorú ember vagy: felveszed, amit le nem tettél, és learatod, amit nem is vetettél.” Ezt így büntette meg: „A magad szavával ítéllek el, haszontalan szolga. Tudtad, hogy szigorú ember vagyok: felveszem, amit le nem tettem, és learatom, amit nem vetettem. Miért nem adtad pénzemet a pénzváltóknak, hogy hazaérkezve kamatostul kaptam volna vissza?” Aztán a körülállókhoz fordult: „Vegyétek el tőle a mínát, és adjátok annak, akinek tíz mínája van!” Azok megjegyezték: „Uram, hiszen már van tíz mínája.” De ő így válaszolt: „Mondom nektek: Mindenkinek, akinek van, még adnak, hogy bővelkedjék. Attól azonban, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van. Ellenségeimet pedig, akik nem akarták, hogy királyuk legyek, hozzátok ide, és öljétek meg szemem láttára!”” E szavak után Jézus folytatta útját Jeruzsálem felé. Lk 19,11-28

Elmélkedés

Szent Lukács evangélista úgy szerkesztette meg írását, hogy Jézus nyilvános működése, tanító útja Názáretből indul és Jeruzsálemben ér véget, mintegy egyetlen úton halad végig. Az út végső céljához, Jeruzsálemhez és az Úr küldetésének beteljesedéséhez közeledve egyre jobban felerősödik a végső idők és az Isten országának várása. A tény, hogy a vakok látnak, annak a jele, hogy elérkezett a messiási idő. Ezt tanítja a jerikói vak esete. A másik tény, hogy a bűnösök is meghívást kapnak Isten országába, azaz nekik is szól az üdvösség örömhíre, szintén megerősíti azt, hogy a Messiás megkezdte szolgálatát. Ezt szemlélteti Zakeus esete.

Jézus példabeszéde, amit a mai evangéliumban olvasunk, azt mutatja be, hogy a végső időkben valamilyen elszámolás fog bekövetkezni, az embernek el kell számolni életével, élete cselekedeteivel Isten előtt. A hasonlatban nem az a lényeges, hogy az előkelő ember milyen mennyiségű pénzt (mínát) adott szolgáinak, hanem az, hogy miként használták azt fel. Ennek mintájára nem az a fontos, hogy ki kapott jobb képességeket Istentől, hanem az, hogy ki-ki miként használta azt a több vagy kevesebb képességet, amit kapott. Minden kegyelmet egyrészt azért kapunk Istentől, hogy le ne térjünk az üdvösség útjáról, azaz fordítsuk azt a magunk lelki javára, másrészt azért, hogy másokat is segítsünk vele.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Miután kellő ideig tanítottad tanítványaidat, elérkezettnek láttad az időt, hogy útnak indítsd őket és hirdessék tanításodat. Az indulás előtt gyakorlati tanácsokat adtál nekik, amelyek bátorságra, eszköztelenségre, Istenbe vetett bizalomra és lelkesedésre ösztönözték a misszióra indulókat. Te napjainkban is szeretnél eljutni, szeretnél utat találni minden emberhez. Nekünk, a te követőidnek az a feladatunk, hogy segítsük a találkozásodat az emberekkel. Adj nekünk apostoli lelkesedést és buzgóságot!

Abban az időben: Jézus Jerikó városán haladt át. Élt ott egy Zakeus nevű gazdag ember, aki a vámosok feje volt. Szerette volna látni és megismerni Jézust, de a tömeg miatt nem láthatta, mert alacsony termetű volt. Így hát előrefutott, felmászott egy vad fügefára, hogy láthassa, mert Jézusnak arra kellett elhaladnia. Amikor Jézus odaért, felnézett és megszólította: „Zakeus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Erre ő sietve lejött, és örömmel fogadta Jézust. Akik ezt látták, méltatlankodva megjegyezték: „Bűnös embernél száll meg.” Zakeus azonban odaállt az Úr elé, és így szólt: „Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megkárosítottam, négyannyit adok helyette.” Jézus kijelentette: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ő is Ábrahám fia. Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett.” Lk 19,1-10

Elmélkedés

A jerikói vak meggyógyítása kapcsán tegnapi elmélkedésünket azzal zártuk, hogy a csodás gyógyítás gyökeresen megváltoztatta Bartimeus életét. A mai evangéliumban szintén a változás mozzanatára érdemes odafigyelnünk. Zakeus nem beteg, hanem egy egészséges, életerős ember. Alacsony termete miatt ugyan sokszor gúnyolják, de ez őt nem zavarja. Az ő figyelmét is az érkező sokaság kelti fel és irányítja Jézusra. Őt, a Jézust látni akaró embert a tömeg éppúgy elválasztja Jézustól, mint a jerikói vakot. Ahogyan a vak gyors megoldást talált arra, hogy felhívja magára Jézus figyelmét, ezért kiáltozni kezdett, ugyanúgy Zakeus is azonnal cselekszik, felmászik egy fára, hogy a tömeg ne akadályozza őt vágya teljesülésében. Megelégedett volna azzal, ha megpillanthatja Jézust, de még ennél is nagyobb dolog történik, az Úr veszi őt észre, magához hívja és betér a házába.

A találkozás Zakeus életébe is változást hoz. Korábban vámszedőként állandóan becsapta az embereket, így tett szert nagy vagyonra. Most viszont elhatározza, hogy mindenkit kárpótolni fog. Jézus így dicséri meg őt: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra.”

A Jézussal való személyes találkozás változást, megújulást, lelki újjászületést hoz életembe. Érdemes keresnem a találkozás lehetőségét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! Te nem csupán szeretetet érzel a teremtmények, s köztük legfőképpen irántunk, emberek iránt, hanem te magad vagy a szeretet. Amikor téged keresünk, mindig a szeretetet keressük. Amikor téged akarunk egyre jobban megismerni, akkor a szeretetet akarjuk megismerni. Amikor utánad vágyakozunk, végső soron a szeretetre, a tökéletes szeretetre vágyakozunk. Ébressz rá minket arra az igazságra, hogy amikor meghívsz minket a veled való életre, akkor a szeretetben való életre hívsz bennünket!

Amikor Jeruzsálembe menet Jézus Jerikó városához közeledett, egy vak koldus ült az út szélén. Amint ez meghallotta, hogy sokan vonulnak arra, megkérdezte, mi történik. Mondták neki, hogy a názáreti Jézus jön errefelé. Erre kiáltozni kezdett: „Jézus, Dávid fia könyörülj rajtam!” Akik elöl mentek, csitították, hogy hallgasson. De ő annál jobban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Jézus ekkor megállt, és szólt, hogy vezessék hozzá. Amikor odaért, megkérdezte: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” A vak könyörgött: „Uram, hogy lássak!” Jézus így szólt hozzá: „Láss! Hited meggyógyított téged.” Azonnal visszanyerte látását. Dicsőítette Istent, és követte őt. Ennek láttára az egész nép áldotta Istent. Lk 18,35-43

Elmélkedés

Szent Lukács evangélista úgy írja le Jézus Jerikóba érkezését, hogy az elbeszéléssel előkészíti a jeruzsálemi bevonulást. Az Úr nem egyedül zarándokol Jeruzsálem felé, hanem tanítványai és nagyszámú nép kíséretében. Az úton vonuló sokaság megérkezik Jerikó kapuihoz, s érkezésük zaját meghallja a vak koldus. Látszik, hogy Jézus a sokaság középpontjában áll, személyéről beszélgetnek egymással az útitársak, mintegy ő mozgatja a sokaságot. Útközben egyre többen csatlakoznak hozzá. Amikor a vak megtudja, hogy Jézus közeledik, a segítségét kéri: „Jézus, Dávid fia könyörülj rajtam!” A „Dávid fia” megnevezés Jézus messiási küldetésére utal. Amit most a vak koldus kijelent, hogy tudniillik Jézus a Messiás, azt az egész sokaság fennhangon fogja kiáltani, amikor Jézus bevonul Jeruzsálembe.

A jerikói vak bizonyos szempontból élesebben lát, mint a sokaság, akiknek semmi baj nem volt a szemével. A vak meglátta Jézus személyében az egész emberiség Messiását és személyes szabadítóját, gyógyítóját. Ezt a különleges látást a hite tette lehetővé és ezt a hitet jutalmazta meg Jézus a gyógyítással. A csoda változást hoz az ember életébe, már nem ül többé az út mellett, hogy alamizsnáért könyörögjön, hanem követi Jézust, aki minden más adománynál értékesebbet adott neki.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te szeretettel fordulsz felénk és a szeretet gyakorlására hívsz minket. Azt kéred tőlünk, hogy mutassuk ki szeretetünket Isten iránt és embertársaink iránt. A szeretet gyakorlásához szükségünk van szívünk odaadó szándékára, lelkünk beleegyezésére, értelmünk belátására és akaratunk erejére. Taníts minket az önzetlen szeretetre! Tégy minket készségessé, hogy le tudjunk mondani saját érdekeinkről és mások szolgálatában találjuk meg életünk örömét! Taníts minket, hogy teljes szívvel szeressünk mindenkit!

Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: Egy ember egyszer idegenbe készült, ezért összehívta szolgáit, és rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott velük. Jött az, aki öt talentumot kapott: hozott másik ötöt is, és így szólt: „Uram, öt talentumot adtál nekem, nézd, másik ötöt nyertem rajta.” Az úr így válaszolt: „Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!” Jött az is, aki két talentumot kapott, és így szólt: „Uram, két talentumot adtál nekem, nézd, másik kettőt nyertem rajta.” Az úr így válaszolt: „Jól van, te derék és hűséges szolga! A kevésben hű voltál, sokat bízok rád: Menj be urad örömébe!” Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott, így szólt: „Uram! Tudtam, hogy kemény ember vagy, ott is aratsz, ahová nem vetettél, és onnan is szüretelsz, ahová nem ültettél. Félelmemben elmentem hát és elástam a földbe a talentumodat. Nézd, ami a tied, visszaadom neked!” Válaszul az úr ezt mondta neki: „Te gonosz és lusta szolga! Ha tudtad, hogy aratok ott is, ahová nem vetettem, és szüretelek onnan is, ahová nem ültettem, ezüstjeimet a pénzváltóknak kellett volna adnod, hogy ha megjövök, kamatostul kapjam vissza! Vegyétek csak el tőle a talentumot és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! Mert akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék; és akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van! Ezt a hasznavehetetlen szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!” Mt 25,14-30

Elmélkedés

Az Úr eljövetelét várva

Jézus egyik legismertebb és a tanulság szempontjából egyik legkönnyebben megjegyezhető példabeszédét olvassuk a mai napon az evangéliumban. A szentírásfordításokban általában ezt a címet szokták adni ennek a résznek: A talentumokról szóló példabeszéd. Pedig a Jézus által mondott történet nem a talentumokról, nem nagy értékű pénzről szól, hanem a talentumokkal gazdálkodó emberekről, szolgákról. A példázat szereplői a szolgák, akikben megbízik a gazda, aki nyilvánvalóan vagyonos ember, s akinek komoly elvárásai lehetnek, s vannak is azokkal szemben, akikre vagyonát vagy annak egy részét rábízza. A szolgák többsége érzi felelősségét és szeretne megfelelni a gazda elvárásainak, ezért kereskedni kezdenek a rájuk bízott pénzzel. Ennek eredményeként az úr megérkezéséig mindegyikük ugyanannyit szerez még, mint amennyit eredetileg kapott, kivéve egyetlen szolgát, aki lustaságból és félelemből inkább elásta ura vagyonát, s most csak ezt tudja visszaadni.

A példázat értelme világos. Jézus az úr, és mi, emberek vagyunk a szolgák. Tudjuk, hogy számadással tartozunk Istennek mindarról, amit földi életünk során kaptunk és itt nem csupán az anyagi javakra kell gondolnunk. Az anyagiakat is fel tudjuk helyesen használni, ha azt nem csak magunkra, hanem például a szegények támogatására költjük. De még ennél is fontosabb, hogy a jó tulajdonságainkat és képességeinket arra használjuk, hogy a magunk és mások üdvösségét előmozdítsuk.

A hívő emberre jellemző, hogy szüntelenül várja Urának eljövetelét. A hitvallásban azt imádkozzuk, hogy Jézus „ott ül az Atyának jobbján, de újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat.” A szentmisében pedig, közvetlenül az átváltoztatás után Jézushoz fordulunk imádságunkkal: „hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” Mi keresztények, Jézus mennybemenetele óta ebben a Krisztust váró korban élünk, olyan időben, amikor Krisztus dicsőséges második eljövetelét várjuk. Erről a várakozásról soha nem szabad elfeledkeznünk, hiszen akkor a hűtlen szolgákhoz hasonlítanánk, akiket meglepetésként és felkészületlenül ér az úr érkezése. Ne veszítsük el éberségünket!

Várakozásunk nem tétlenséget jelent, hanem azt, hogy szem előtt tartva a ránk váró ítéletet, felelősséggel használjuk mindazt, amit Isten ránk bízott. Nem elegendő a hagyományok őrzése és az azokhoz való ragaszkodás, hanem fejlődnünk és növekednünk kell. Kamatoztassuk emberi értékeinket!

Az Úr eljövetelét próbatételek előzik meg, amelyek magát az Egyházat és annak tagjait is érintik. Az Egyház szüntelenül várja Krisztus visszatérését, amely a történelem bármelyik pillanatában bekövetkezhet, de előbb át kell mennie a próbatételeken. Az ítéletig együtt növekszik a konkoly a búzával, a rossz a jóval. A végső időkben maga Isten fog győzelmet aratni a rossz felett. A próbatételek közepette se veszítsük el reményünket!

Krisztus eljövetele ítéletet jelent az emberek számára, tehát mindenkinek számot kell adnia hitéről. Máté, Márk és Lukács evangéliuma ezt az ítéletet, illetve számonkérést inkább a távoli jövőbe, a végső időkre helyezi, ezzel szemben János evangélista azt hangsúlyozza, hogy az ítélet már azáltal megtörtént, hogy az Atya elküldte Jézust a világba, s minden embernek állást kell foglalnia, hogy hisz-e őbenne. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki viszont nem hisz, az ítéletet von magára (vö. Jn 3,18-19). Az ítélet szempontjából tehát a hit, a mi személyes válaszunk a döntő. Ezért írja Lukács evangélista a következőket: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8). Őrizzük meg hitünket, hogy Krisztus eljövetelekor fel tudjuk azt mutatni!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, segíts, hogy ne engedjek a megtévesztésnek és a félrevezetésnek! Bölcsességet és tisztánlátást kérek tőled, hogy megkülönböztessem a te igazságodat az emberek hamisságától. Te Úr vagy az egész világ és az egész természet felett, és hatalmad van, hogy legyőzd a gonoszságot. A te segítségeddel én is le tudom győzni a rosszat. Életem biztonságban van a te kezedben, s ha hűséges maradok hozzád és hitemhez, akkor nem veszíthetem el az üdvösséget. Add, hogy semmiféle veszély, még az életveszély miatt se tagadjam meg hitemet, hanem a Szentlélekre hallgatva tegyek tanúságot rólad!

Abban az időben Jézus példabeszédet mondott arról, hogy szüntelenül kell imádkoznunk és nem szabad belefáradnunk. Így szólt: „Az egyik városban élt egy bíró, aki Istentől nem félt és embertől nem tartott. Élt abban a városban egy özvegyasszony is. Ez elment hozzá, és kérte: „Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben.” A bíró egy ideig vonakodott, aztán mégis így szólt magában: „Noha Istentől nem félek, embertől nem tartok, de ez az özvegy annyira terhemre van, hogy igazságot szolgáltatok neki, mert a végén még nekem jön és megver.” Az Úr így szólt: „Hallottátok, hogy mit mond az igazságtalan bíró. Vajon Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá folyamodnak? Talán megvárakoztatja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik. Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” Lk 18,1-8

Elmélkedés

Az imádkozó ember abban a reményben terjeszti kéréseit Isten elé, hogy azok meghallgatásra találnak. Sok olyan kéréssel fordulunk hozzá, amely meghaladja emberi erőnket. Ha valóban teljesül kérésünk, öröm tölt el minket, s a továbbiakban talán még lelkesebben imádkozunk. Néha viszont nem teljesül semmi abból, amit imáinkban megfogalmazunk, s emiatt csalódottak leszünk, elfog minket a kétely, hogy vajon valóban törődik-e Isten a mi gondjainkkal. Sokan ilyenkor abba is hagyják az imádkozást. Jézus arra bátorít minket, hogy legyünk kitartóak az imában és ne hagyjuk abba. Ha valamiért kitartóan fohászkodunk, Isten meg fogja hallgatni, ha az lelkünk javát szolgálja.

Életünk akkor éri el a legmagasabb fokát, ha Istennel való élet. Lehet más módon is élni, sokan megpróbálják, de csak ideig-óráig sikerülhet. Ha belátjuk, hogy Istennel lesz boldog és teljes az életünk, akkor nem kívánunk magunknak más életformát. Az Istennel való élet egyik nyilvánvaló eleme, hogy rendszeresen, naponta beszélgetünk vele, azaz imádkozunk.

Az imádság az élő Isten és az élő hitű ember beszélgetése, lelki találkozása. Ő szólít meg, ő mondja el, hogy szeret és gondoskodik rólam, ő tanítja meg, hogy miként tudom elérni őt, mint végső célomat. Erre adok én választ, amikor Istent dicsőítem, neki adok hálát, s tőle kérek mindent, ami az életemhez és az örök élethez szükséges.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus, te úgy szerettél bennünket, hogy egykor életedet adtad értünk, s úgy szeretsz minket, hogy most is nekünk adod magad. A veled való élet biztosítja számunkra azt a szabadságot, amely megteremti a szeretet légkörét, hogy szabadon szerethessük Istent és embertársainkat. Te szabadon, kényszer és félelem nélkül adtad oda életedet, hogy megismerhessük a te végtelen, határtalan szereteted. Taníts bennünket arra, hogy szabadon és nagylelkűen ajánljuk fel életünket Isten és az emberek szolgálatára! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

Jézus így beszélt tanítványaihoz második eljöveteléről: „Mint ahogy Noé korában történt, úgy lesz az Emberfia napjaiban is. Ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek addig a napig, amíg Noé be nem szállt a bárkába. Akkor jött a vízözön, és elpusztította valamennyit. Ugyanígy történt Lót napjaiban is. Ettek és ittak, adtak és vettek, ültettek és építettek. De amelyik napon Lót elhagyta Szodomát, kénköves tűzeső hullott az égből, és elpusztította valamennyit. Ugyanígy lesz azon a napon is, amikor az Emberfia megjelenik. Aki abban az órában a háztetőn tartózkodik, és holmija van lenn a házban, le ne jöjjön érte, hogy elvigye! Aki a mezőn lesz, haza ne jöjjön! Emlékezzetek Lót feleségére! Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti, megmenti azt az (örök) életre. Mondom nektek: azon az éjszakán ketten lesznek egy fekvőhelyen; az egyiket felveszik, a másikat otthagyják. Két asszony együtt őröl; az egyiket felveszik, a másikat otthagyják. Ketten lesznek a mezőn; az egyiket felveszik, a másikat otthagyják.” A tanítványok megkérdezték: „Hol lesz ez, Uram?” Azt felelte: „Ahol a holttest van, odagyűlnek a sasok.” Lk 17,26-37

Elmélkedés

A mai evangéliumban Jézus arra emlékeztet minket, hogy tanítványainak minden korban hűségesen kell várniuk az ő újbóli eljövetelét, az Emberfia érkezését. Az apostoli időkben, amikor Lukács megírja evangéliumát, a keresztények között általánosan elterjedt vélemény volt, hogy Jézus eljövetele hamarosan, talán néhány éven belül bekövetkezik. Az idő múltával és az eljövetel késlekedésével a felkészülés elsődlegessége mellett megjelent a hűséges várakozás fontossága is. Az üldözések idején már komoly gondot okozott annak megválaszolása, hogy miért késlekedik az Úr tanítványainak megmentésével? A keresztény közösségek lassan megértik, hogy Isten országának megvalósulása nem azonos az Úr második eljövetelével. Az előbbi megvalósulása már elkezdődött és annak növekedéséért a keresztényeknek tenniük kell, az utóbbi megvalósulására pedig még várni kell.

Isten országának megvalósulása nem egyik pillanatról a másikra történik és nem köthető ahhoz sem, hogy Jézus ismét eljön a világba. Isten országa már jelen van a földön, csak észre kellene vennünk. Aki Jézus tanítványaként állandóan Isten országában él, az mindig felkészült Jézus érkezésére. Isten országának jelenléte bizonyosság. És az Úr ígérete alapján azt is biztosra vehetjük, hogy Jézus újra el fog jönni, megújítani a világot.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható Istenünk! Hisszük, hogy a világban mindennek értelme van, még akkor is, ha akaratodat, rendelésedet, szándékaidat emberi értelmünk nem képes azonnal megérteni. Krisztus Urunk kereszthalálának is volt értelme, hiszen a megváltást, az üdvösséget szerezte meg minden ember számára. Meghajlunk a kereszt előtt, meghajlunk a kereszt titka, a megváltás titka előtt. Meghajlunk az engedelmesség titka előtt, amelyet Fiad, Jézus Krisztus tanúsított. Meghajlunk a végsőkig elmenő, önfeláldozó szeretet titka előtt. Segíts minket, hogy felfedezzük a kereszt helyét életünkben!

A farizeusok egyszer megkérdezték Jézustól, mikor jön el az Isten országa. Ő ezt válaszolta: „Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: „Nézd itt van, vagy amott!” Isten országa köztetek van.” Azután tanítványaihoz fordult: „Jönnek napok, amikor az Emberfiának egyetlen napját is szívesen látnátok, de nem látjátok. Mondják majd nektek: „Nézzétek, itt van, vagy amott!” Oda ne menjetek, és ne higgyétek! Mert ahogy a cikázó villám az ég egyik felétől a másikig villan, úgy jön el azon a napon az Emberfia is. Előbb azonban sokat kell szenvednie, és megvetésben kell részesülnie ettől a nemzedéktől.” Lk 17,20-25

Elmélkedés

Isten országának titokzatos, rejtett megvalósulását nem véletlenül állítja szembe Jézus a látványos eljövetellel. A farizeusi hagyomány szerint Isten országának eljövetele rendkívül látványos esemény lesz, mindenki látni fogja azt. Isten eljön a világba, kinyilvánítja dicsőségét mindenki előtt és az egész világ kifejezi előtte hódolatát. Talán saját elképzeléseiket szeretnék igazolni, amikor Jézust kérdezik az Isten országa eljöveteléről, pontosabban annak idejét szeretnék tudni. Feleletében Jézus azt mondja, hogy másként érdemes elképzelni Isten országát. Nem lesznek ugyanis feltűnő események, hanem már elkezdődött az Isten országa azáltal, hogy ő hirdeti az örömhírt és csodákat tesz. Mintha csak ezt mondaná: vegyétek észre, hogy már eljött az Isten országa! Vegyétek észre, hogy Isten Fia itt áll köztetek, s az ő személyében jött el az Isten országa!

Isten nem földi, nem evilági uralmat akar. A mennyei Atya nem hatalmat ad az Emberfiának, Jézus Krisztusnak, hogy uralkodjon az emberek felett, hanem azt kéri tőle, hogy szolgálja az embereket. Szolgálatának része a szenvedés és a halál vállalása, mert ezzel szerzi meg a megváltást az emberiség számára.

Akkor vagyok Isten országának tagja és akkor valósul meg bennem Isten országa, ha engedelmességben és alázatban követem Krisztust.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Kereszted jele olykor árnyékként, máskor fényként vetül életemre. Néha értetlenül szemlélem szenvedésed, máskor kezdem megérteni, hogy megváltásomért haltál meg. Néha oly megerőltető felvenni keresztem, indulni keresztutamon, máskor lelkesen követlek téged. Segíts megértenem kereszthalálod és feltámadásod titkát! Taníts meg engem arra, hogy ne fordítsam el tekintetemet rólad akkor sem, amikor szenvedéstől gyötört arcodat mutatod nekem, s add, hogy meglássam dicsőségtől ragyogó arcodat!

Jézus egyszer útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén. Amikor betért az egyik faluba, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor megálltak, és hangosan így kiáltottak: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Útközben megtisztultak. Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt. Jézus megkérdezte: „Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” Aztán hozzá fordult: „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.” Lk 17,11-19

Elmélkedés

Amikor a tíz meggyógyult leprás ember közül csak az egyik tér vissza Jézushoz köszönetet mondani, az Úr így szól hozzá: „Hited meggyógyított téged.”

Ha őt, a háláját egyedül kifejező személyt a hit gyógyította meg, akkor a többiek miért gyógyultak meg? Vajon a többi kilenc leprás, akinek eszébe sem jutott, hogy kifejezze köszönetét a gyógyulásért, szintén hitt Jézusban? Ha hittek, akkor miért nem tértek ők is vissza, hogy megköszönjék tisztulásukat a gyógyítónak? Ha viszont nem hittek, akkor miért gyógyultak meg? Ha nem hittek, akkor miért kérték Jézus segítségét? Vajon hittek a csoda előtt? Amikor észrevették tisztulásukat, kinek és minek tulajdonították a csodát? Vajon hittek a gyógyulásuk után? Ha igen, miért maradtak hálátlanok?

E kérdésekre az evangélium nem ad választ. A leprások talán hittek Jézus gyógyító erejében, különben nem fordultak volna hozzá. Abban biztosak lehetünk, hogy Jézus nem bocsátott rájuk később újabb betegséget, ha mégsem hittek. Az emberi hálátlanságon viszont elcsodálkozunk. Igaz, sokszor észre sem vesszük, ha Isten jót tesz velünk vagy ha észrevesszük, elfelejtünk köszönetet mondani! Legyünk hálásak Isten jóságáért! Legyünk hálásak mindazért a jóért, amelyet érdemtelenségünk ellenére kapunk tőle! A hit ébresszen bennünk őszinte hálát!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Lelkesen hallgatjuk szavaidat, s készek vagyunk téged követni. Szavad valóban örömhír, az üdvösség tanítása, igazság, amely az örök élet felé vezető utat mutatja meg. Boldogan és nagy lelkesedéssel indulunk el ezen az úton, s tudjuk, hogy te kísérsz minket. De nem szeretnénk elbizakodottak lenni, hiszen a mi életutunk, miként a tiéd is, keresztútként végződik. Kereszthordozásod, szenvedésed, türelmed és az Atyának való engedelmességed példája adjon erőt ahhoz, hogy ne forduljunk el soha tőled, hanem mindig hittel kövessünk téged!

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Melyiktek mondja béresének vagy bojtárjának, amikor a mezőről hazajön: „Gyere ide tüstént, és ülj asztalhoz.” Nem ezt mondja-e inkább: „Készíts nekem vacsorát, övezd fel magadat, és szolgálj ki, amíg eszem és iszom! Aztán majd ehetsz és ihatsz te is?” S talán megköszöni a szolgának, hogy teljesítette parancsait? Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak azt tettük, ami a kötelességünk volt. Lk 17,7-10

Elmélkedés

A tanítvány kötelessége a hűséges szolgálat Istennek, a hit megőrzése és Isten parancsainak teljesítése. Aki mindezt megteszi, nincs oka dicsekvésre, mert csak kötelességét teljesítette. Korunkban a kötelességek rovására sokszor túlhangsúlyozzák a jogokat. A különféle világi jogrendek előbb beszélnek a személyek jogairól, s csak utána a kötelességekről. A gyakorlatban pedig még jobban felborul az egyensúly, hiszen az emberek körömszakadtáig ragaszkodnak jogaikhoz, miközben megfeledkeznek kötelességeikről, és felháborodnak, ha valaki számon kéri azokat.

Természetesen nem az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása ellen beszélünk, amelyek mindenkire érvényesek. A felnövekvő nemzedékeket nem elég megtanítani a jogaikra, hanem a kötelességük teljesítésére is nevelni kell őket.

Jézus nem uralkodni jött a világra, hanem az emberek üdvösségét szolgálni. A szolgálat igazi lelkületét tőle tanulhatjuk meg, aki egyértelművé teszi számunkra, hogy az embereknek szolgálva magának Istennek végzünk szolgálatot. Nem rabszolgaságra vagy kényszermunkára hív bennünket, hanem arra, hogy teljes szabadsággal, a Szentlélekben megújulva és az üdvösség reményében Istennek szenteljük életünket. Isten szolgájának lenni nem megalázó, hanem éppen ellenkezőleg, kitüntetést jelent. Isten együttműködésünket kéri szándékainak megvalósításához. Ezt a szolgálatot csak teljes alázatossággal lehet végezni. Tanuljuk meg Jézustól az alázatot és a szolgálatot!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Életünk és szívünk egyetlen királya, Jézus Krisztus! Bátran indulunk követésedre, mert egyedül te vezetsz minket a mennyei Atyához és az örök életre. Te mutatod meg számunkra az üdvösség felé vezető utat. Téged szolgálunk, amikor embertársainknak segítünk, akikben a te arcod vonásait látjuk. Mindent az örök élet reményében teszünk, mert szeretnénk az igazak közé kerülni. Segíts minket, hogy személyes életünkben megvalósuljon Isten uralma és közösségeinkben megvalósítsuk Isten országát!

Egy alkalommal Jézus így beszélt tanítványaihoz: „Lehetetlen, hogy botrányok ne forduljanak elő; de jaj annak, aki azokat okozza! Jobb lenne, ha malomkövet kötnének a nyakára, és a tengerbe dobnák, mint hogy egyet is megbotránkoztasson ezek közül a kicsinyek közül. Vigyázzatok magatokra! Ha vét ellened testvéred, fedd meg! De ha megbánja, bocsáss meg neki! Még ha napjában hétszer vét is ellened, de hétszer fordul hozzád, és azt mondja: Megbántam, – bocsáss meg neki!” Az apostolok kérték az Urat: „Növeld bennünk a hitet!” Az Úr így válaszolt: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki tövestől, és verj gyökeret a tengerben! – engedelmeskedik nektek.” Lk 17,1-6

Elmélkedés

A tanítványokhoz intézett beszédében Jézus különféle intelmeket fogalmaz meg. Az első, hogy kerüljék a botrányokat. Ebben az esetben a botrány a bűnre vezetést, mások bűnre csábítását jelenti. Helytelen keresztény életünk következményeként az emberek elfordulhatnak Istentől, eltávolodhatnak a krisztusi közösségtől. Ez mindenképpen kerülendő, ezért törekedni kell a helyes vallásosságra és a példamutatásra. A botrányokozás súlyosságát jelzik a túlzó kifejezések, amelyek mintegy el akarnak rettenteni.

A következő intelem arra vonatkozik, hogy miként viselkedjen egy tanítvány, ha a másik vétkezik ellene. A másik bűnéről nem kell feltétlenül hallgatni. Azt szóvá kell tenni, hogy az illető belássa hibáját és a jövőben másként viselkedjen. A hibát, a bűnt mindig meg kell bocsátani. Nem kell azt újra és újra szóvá tenni, nem szükséges újból a másik fejére olvasni, hanem el kell felejteni, meg kell bocsátani.

A harmadik figyelmeztetés a hitről, a hit erejéről szól. Itt is a bibliai nyelvezetre jellemző túlzó mondással állunk szemben. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a hit nem arra való, hogy szederfát ültessünk a tengerbe. Jézus példája azt szemlélteti, hogy a hit nem ismer határokat. A hit Isten ajándéka, amelyet érdemes kérnünk. A hit feltétlen bizalmat jelent Isten iránt, aki számára semmi sem lehetetlen.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Első lépéseinket óvatosan, bizonytalanul tesszük meg a hit útján. Az úton, amely az Isten-látás élményéhez vezet. Beismerem lelki vakságomat és segítségedet kérem, hogy láthassalak, felismerhesselek téged. Te meghallod, amikor téged szólítalak, mindig meghallod, amikor hozzád fordulok. Most is azzal a hittel járulok eléd, hogy segíts hitetlenségemen, gyógyítsd lelkemet! Add, hogy a hit által mindig felismerjelek téged!

Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta tanítványainak: A mennyek országa olyan, mint az a tíz szűz, akik vették lámpáikat, és kimentek a vőlegény elé. Öten közülük balgák voltak, öten pedig okosak. A balgák fogták a lámpásukat, de olajat nem vittek magukkal; az okosak azonban korsóikban olajat is vittek lámpásaikhoz. Késett a vőlegény, s ők mind elálmosodtak és elaludtak. Az éjszaka közepén egyszerre kiáltás hangzott: „Íme, a vőlegény! Menjetek eléje!” Erre a szüzek mindnyájan fölébredtek, és felszították lámpásaikat. A balgák kérték az okosakat: „Adjatok az olajotokból, mert lámpásaink kialvóban vannak!” Az okosak ezt válaszolták: „Nem lehet, nehogy nekünk is, nektek is kevés legyen. Inkább menjetek el a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak!” Míg azok vásárolni mentek, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre; az ajtó pedig bezárult. Később megérkezett a többi szűz is. Így szóltak: „Uram, uram! Nyiss ajtót nekünk!” De ő így válaszolt: „Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket!” Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát! Mt 25,1-13

Elmélkedés

Balgák és okosak

A tíz szűzről szóló példabeszédben Jézus a végső időkről tanít. A hasonlat középpontjában a várakozás és a felkészültség áll, ami mögött az ember felelősségtudata húzódik meg. A történet tíz szűzről szól, akik a vőlegény érkezésére várakoznak. Nincsenek pontos adataink arról, hogy Jézus idejében milyen forgatókönyv szerint tartották a lakodalmakat, de a leírásból következtethetünk a legfontosabbakra. A vőlegény ünnepélyes menetben elhozza a szülői házból és saját házába vezeti menyasszonyát. A történetben szereplő tíz leánynak, tíz szűznek az a feladata, hogy amikor megérkeznek, bevezessék őket a házba, az ünnepség helyszínére. A vőlegényre várakozó szüzek fele okos, minden eshetőségre felkészülnek, ezért bemehetnek az ünnepségre. A többi szűz elszalasztja a lehetőséget, kívül rekednek. Önmagában nem az a baj, hogy kialudt a lámpásuk, hanem az, hogy nem tudták újra meggyújtani azt. Érdekes, hogy egyetlen pillanatra sem láthatják a vőlegényt, aki a történet végén is csak a zárt ajtón keresztül beszél velük röviden.

Jézus példázatának értelmezése során sokakban felmerül az a kérdés, hogy az okosak miért nem adtak az olajból a többieknek. Nem irigység ez a részükről? Nem kellett volna segíteniük társaiknak? Erre a kérdésre maguk az okosak adják meg a választ. Azért nem adnak, mert akkor az is előfordulhat, hogy mindenki lemarad az ünnepségről. Ezt talán így mondhatjuk: az Istennel való találkozás nagy napján már senki sem segíthet a másik embernek. Ha valaki felkészületlen a találkozás napján, azon már nem segíthetnek mások. Itt értjük meg tehát személyes felelősségünket. Saját hibáinkért, mulasztásainkért ne hibáztassunk másokat! Gondoskodjunk róla, hogy Isten készen találjon minket bármikor érkezik!

A példabeszédben ritkán figyelünk oda a vőlegényre, pedig nyilvánvalóan ő a házasságkötés, a lakodalom egyik főszereplője. A vőlegény magatartásában több furcsaságot is felfedezünk. Először is azt, hogy „késik”, pedig egy lakodalmi ünnepségre éppen neki illik időben megérkezni. Jézus nem magyarázza meg a késésnek az okát, de a történet lelki mondanivalóját keresve kitalálhatjuk, hogy ez a „késés” arra utal, hogy senki nem tudhatja előre az Úr érkezésének időpontját. Furcsa, hogy egészen szokatlan időben, éjszaka érkezik, mégpedig váratlanul, senki nem jelenti be előre jövetelét. Ez a mozzanat arra utal, hogy az Istennel való találkozás napját nem ismerhetjük előre. Rendkívüli az is, hogy nem áll rögtön az ünneplők közé és nem törődik a menyasszonnyal, hanem a kapuőr feladatát végezve ő intézkedik a kapuk bezárásáról, majd pedig nemhogy örülne minden érkező vendégnek, hanem könyörtelenül kizárja a későket, akiket könyörgésük ellenére elutasít. Ezek az elemek arra utalnak, hogy a végső ítélet bírája egyedül Isten, akinek joga van ahhoz, hogy örök országától távol tartsa azokat, akik felkészületlenek.

A példabeszéd emlékeztessen minket arra, hogy életünk minden napján felkészülten várjuk az Úrral való találkozást, amelynek idejét nem ismerjük, bármikor bekövetkezhet. A találkozás ne ítéletünket, hanem üdvösségünket jelentse!

Jézus üzenetét így foglalhatjuk össze: aki felkészülten várja a Jézussal való találkozást, annak örömben lesz része. Aki viszont felkészületlen, az elszalasztja élete nagy lehetőségét.

Az Úr bármikor szólíthat minket, bármikor megérkezhet. Vannak dolgok, amiket nem tudunk megszerezni az utolsó pillanatban. Egész életünk során szorgalmasan gyűjtenünk kell a jócselekedetek olaját, hogy a döntő pillanatban elegendő legyen és bejussunk a mennybe.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mennyei Atyánk! Jézus feltámadása nyújtja nekünk a reményt, hogy mi is feltámadunk az örök életre. A halál könyörtelen tényével szembesülve könnyen azt gondolhatom, hogy az életnek ezzel vége. Te új életet adtál Fiadnak, Jézusnak, akit húsvétvasárnap hajnalra feltámasztottál. Hisszük, hogy új életet adsz majd nekünk is, amikor feltámasztasz minket az örök életre. A feltámadást követően találkozhatunk veled, az örök szeretettel. Uram, hiszek a feltámadásban, hiszek az örök életben. Neked ajánlom az életem, hogy veled élhessek majd örökké a mennyei boldogságban.

Jézus egyszer így beszélt tanítványaihoz: „Mondom nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor meghaltok, befogadjanak titeket az örök hajlékokba. Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű. Aki pedig hűtlen a kicsiben, az a nagyban is hűtlen. Ha tehát a hamis mammonban nem voltatok hűségesek, ki bízza rátok az igazi értéket? És ha a máséban nem voltatok hűek, ki adja oda nektek a tiéteket? Egy szolga sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy: ragaszkodik az egyikhez, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” Hallották mindezt a kapzsi farizeusok, és kigúnyolták őt. De Jézus kijelentette: „Ti igazaknak mutatjátok magatokat az emberek előtt, de Isten ismeri szíveteket. Ami ugyanis az emberek szemében nagy, Isten előtt semmiség.” Lk 16,9-15

Elmélkedés

Témáját tekintve a mai evangélium kapcsolódik az előző napihoz, ismét a vagyonról van szó. A hűtlen intéző története után most annak bemutatása következik, hogy miként kell hűen bánni a vagyonnal, de itt már az anyagi javakról Jézus áttér a lelki javakra, a lelki kincsekre. Ezek már nem mulandóak és veszendőek, mint az anyagiak, hanem maradandóak. „Aki pedig hűtlen a kicsiben, az a nagyban is hűtlen” – mondja Jézus. Kijelentése azt jelenti, hogy a becstelenség általában kicsiben kezdődik, aztán egyre nagyobb méreteket ölt, mert a gátlástalan ember mohóságának semmi nem szab határt. A bűnnek és a rossznak, helytelen vágyainknak és kívánságainknak még akkor megálljt kell parancsolnunk, amikor kisebb mértékűek, mert később már nehezebb lesz. A fokozatosság a hűségre és a jóban való növekedésre is vonatkozik. „Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű” – hangzik Jézus tanítása. Az emberi jóság és erény csúcsára nem azonnal juthatunk el, hanem a jó szüntelen gyakorlásával.

Ez a példázat is úgy mutatja be a gazdagok világát, mint ahol az ember elveszíti szabadságát és a pénz, a vagyon rabjává válik. Minden gondolatát és cselekedetét az határozza meg, hogy miként tud magának még nagyobb vagyont szerezni. A tanulság világos: vagy a pénz rabjává válunk vagy szabadon Istennek szolgálunk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Add nekem kegyelmedet, hogy akkor is boldognak érezzem magam, ha hitem miatt szavakkal vagy cselekedetekkel bántanak. Bár a világban élek, mégsem vagyok a világé, mert egész életemmel téged akarlak szolgálni. Add nekem a hit ajándékát! Add nekem a hithez való hűség kegyelmét! Add nekem a hitben való kitartást és növekedést! Tudom, hogy hitből fakadó jócselekedeteimmel biztosíthatom üdvösségem. Tudom, hogy hitből fakadó imáimmal segíthetek másokat az üdvösség útján. Segíts, hogy tetteim és szavaim dicsőséget szerezzenek neked, aki mindenkit az örök életre hívsz!

Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: „Egy gazdag ember előtt bevádolták intézőjét, hogy eltékozolja ura vagyonát. Erre ő magához hívatta és így szólt hozzá: Mit hallok rólad? Adj számot gazdálkodásodról, mert nem maradhatsz tovább intézőm. Az intéző így gondolkodott magában: Mitévő legyek, ha uram elveszi tőlem az intézőséget? Kapálni nem tudok, koldulni szégyellek. Tudom már, mit teszek, hogy befogadjanak az emberek házukba, ha gazdám elmozdít az intézőségből. Egyenként magához hívatta tehát urának adósait. Megkérdezte az elsőt: Mennyivel tartozol uramnak? Azt felelte: Száz korsó olajjal. Erre azt mondta neki: Vedd elő adósleveledet, ülj le hamar, és írj ötvenet. Aztán megkérdezett egy másikat: Te mennyivel tartozol? Száz véka búzával – hangzott a válasz. Fogd adósleveledet – mondta neki – és írj nyolcvanat. Az úr megdicsérte a hűtlen intézőt, hogy okosan járt el. Bizony, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.” Lk 16,1-8

Elmélkedés

A hűtlen intéző története a gazdagok, a jelentős vagyonnal rendelkezők világát mutatja be. Jézus hallgatósága inkább szegényekből állt, de ők is ismerhették a gazdagok életvitelét, s tudhatták, hogy a jómód nem feltétlenül a becsületes munkának, hanem esetleg ügyeskedésüknek köszönhető. A történetben szereplő személy egy gazdag ember intézője, vagyonkezelője. E feladat mindenképpen bizalmi állás, a tulajdonos megbízik annak becsületességében és tudásában, akire rábízza a javaival való gazdálkodást. Az intézőt azonban azzal vádolják, hogy rosszul végzi munkáját, s hanyagságának köszönhetően eltékozolja ura vagyonát. Nem derül ki, hogy igaz lehetett-e ez a vád, vagy csak féltékenységből rágalmazták meg őt. A gazdag azonban rögtön elhitte a vádat és az intéző meghallgatása nélkül döntött elbocsátásáról. Az intézőnek nincs lehetősége védekezni, ezért inkább jövőjét igyekszik biztosítani.

A példabeszéd nem a csalást helyesli, hanem a leleményességet dicséri. Egy számára rendkívül kellemetlen helyzetet is a maga előnyére tud fordítani. Nem a csalás a követendő példa, hanem az, hogy az ember találja fel magát a nehéz helyzetekben, találja meg a kiutat. Elszántság és határozott cselekvés szükséges ahhoz, hogy jövőnket biztosítani tudjuk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Földi életed során cselekedeteiddel az Atya szeretetét tetted láthatóvá az emberek számára. A szeretet tanítását hirdetted és csodáid az isteni szeretet jelei voltak. Vezess minket az Istennel való találkozásra, amely felébreszti bennünk a szeretetet és megnyitja szívünket embertársaink számára. A te isteni szeretetedet utánozva megértjük, hogy a szeretet nem külső parancs, hanem a szívünkbe írt törvény. Megértjük, hogy a szeretet hitünk következménye. Segíts minket, hogy a szeretet gyakorlása tegye hitelessé hitvallásunkat!

Abban az időben: Mivel közel volt a zsidók Húsvétja, Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban árusokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott ültek. Ekkor kötelekből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, ugyanígy a juhokat és az ökröket is, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta. Az asztalokat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszébe jutott, hogy írva van: „Emészt a házadért való buzgóság.” A zsidók erre így szóltak: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket teszed?” Jézus azt válaszolta: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” A zsidók azt felelték: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt fölépíted azt?” Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor feltámadt a halálból, tanítványainak eszébe jutott, hogy ezt mondta, s hittek az Írásnak és Jézus szavainak. Jn 2,13-22

Elmélkedés

A mai napon Egyházunk a Lateráni-bazilika felszentelését ünnepli. Ez a templom a római négy nagy bazilika egyike, a mindenkori pápa székesegyháza, valamint „a város (Róma) és a földkerekség minden templomának anyja és feje.” Védőszentjei: Keresztelő Szent János és Szent János apostol.

Az ünnep evangéliuma azt a jelenetet idézi elénk, amikor Jézus megtisztítja a templomot, kiűzi onnan a kereskedőket, és eltávolít mindent, amit méltatlannak tart Isten lakóhelyéhez. Cselekedetével újra átadja eredeti rendeltetésének a templomot, hogy az valóban az istentisztelet helye legyen. Tettét prófétai jelnek kell tekintenünk, azaz Jézus birtokba veszi az ő Atyjának, az igaz Istennek a házát és jogot formál arra, hogy meghatározza, milyen tevékenységeket szabad e helyen végezni. Tettét a vallási vezetők számonkérték. Válaszában Jézus saját testének lerombolásáról és annak felépítéséről beszél, kijelenti: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” A kijelentés jelentőségét mutatja, hogy a zsidók pontosan ezeket a szavait idézik és hozzák fel vádként kihallgatása során a főtanács előtt (vö. Mt 26,61), illetve a Golgotán, a kereszt alatt is ezzel gúnyolják az arra járók (vö. Mt 27,40).

Minden templom Krisztus jelenlétének és az Istennel való találkozásnak a helye.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus, te a Szentlélek által minden korban kiárasztod szeretetedet az emberekre. Taníts engem a szeretet gyakorlására. Soha nem felejtem, hogy te a végsőkig elmentél a szeretetben. Atyád és az emberek iránti szeretetből áldoztad fel magadat, megmutatván számunkra, hogy a szeretet nem szavakat kíván, hanem odaadást és hűséget. Úgy akarok élni, ahogy te éltél, s úgy akarok szeretni, ahogyan te szeretsz engem! Küldd el a Szentlelket, hogy megtanítson az önzetlen és önfeláldozó szeretetre!