Hírolvasó

2019. szeptember 20. – Péntek (Lk 8,1-3)

Napi evangélium - p, 2019/09/20 - 00:00
Abban az időben Jézus bejárta a városokat és a falvakat, tanított és hirdette az Isten országát. Vele volt a tizenkettő és néhány asszony, akiket a gonosz lelkektől és a különféle betegségektől megszabadított: Mária, melléknevén Magdalai, akiből hét ördög ment ki; Johanna, Heródes intézőjének, Kuzának a felesége; Zsuzsanna és még sokan mások, akik vagyonukból gondoskodtak róla. Lk 8,1-3

Elmélkedés

Jézus tanító útjába, mindennapi tevékenységébe enged bepillantást számunkra a mai evangélium. Lukács evangélista e helyen nem nevezi meg a településeket, csupán azt jelzi, hogy „bejárja a városokat és falvakat.” Jézus tehát szüntelenül úton van, csupán rövid ideig, talán csak néhány napig tartózkodik egy-egy helyen, mert szeretne minél több helyre eljutni, minél több embernek hirdetni Isten országának örömhírét. Erős küldetéstudat jellemzi őt, s ez teszi őt fáradhatatlanná. A mennyei Atya megbízta az üdvösség tanításának hirdetésével, s ő ezt a küldetést teljesíti. Bizonyára az is ösztönzi őt, hogy az emberek kíváncsian jönnek hozzá, mert híre megelőzte. Akik hallják tanítását és látják csodás tetteit, azok elmondják, elhíresztelik másoknak tapasztalatukat, ezért amikor Jézus megérkezik valahová, már érdeklődéssel fogadják.

Jézus igazi vándortanítóként él, nincs egyedül, tanítványai elkísérik őt. Az evangélista itt nem a tanítványok nagyobb csoportját, hanem csak a tizenkét apostolt említi meg kísérőként, valamint az asszonyokat, akik „gondoskodtak róla.” Az a tény, hogy e segítő asszonyokat név szerint is megemlítik, azt jelzi, hogy az ősegyházban, az első keresztény közösségben nagy tiszteletnek örvendtek. Évtizedekkel később, amikor Lukács megírja művét, még név szerint emlékeznek rájuk a közösség tagjai, nem felejtették el az Úr iránt tanúsított szeretetüket, nagylelkűségüket.

Hálával emlékezem-e azokra, akik életem korábbi szakaszaiban segítettek?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, csodálatos gondviselésed által mindannyian arra vagyunk hivatva, hogy Krisztus testének tagjaivá váljunk. Minden egyes tagnak öröktől fogva meghatároztad a maga feladatát, számolva minden ember adottságával. Ebben a rendben örök előrelátásoddal részemre is kijelöltél egy helyet, ahol szolgálnom kell. Uram, készen állok erre a szolgálatra! Kívánj tőlem akár csöndes, hangtalan munkát, akár hősi elszántságot, nagy áldozatokat: követlek, Uram!

2019. szeptember 19. – Csütörtök (Lk 7,36-50)

Napi evangélium - cs, 2019/09/19 - 00:00
Abban az időben egy farizeus meghívta Jézust, hogy étkezzék nála. Betért hát a farizeus házába, és ott asztalhoz ült. Élt a városban egy bűnös nő. Amikor megtudta, hogy Jézus a farizeus házában van vendégségben, alabástromedényben illatos olajat hozott. Megállt hátul Jézus lábánál. Sírt, könnyeivel öntözte Jézus lábát, majd hajával megtörölte, és csókolgatta. Végül pedig megkente illatos olajjal. Ennek láttára a vendéglátó farizeus így szólt magában: „Ha ez próféta volna, tudná, hogy ki és miféle, aki érinti őt: hogy ez egy bűnös nő.” Jézus akkor hozzá fordult: „Simon, mondanék neked valamit.” Az így válaszolt: „Mester, beszélj!” „Egy hitelezőnek két adósa volt. Az egyik ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel. Nem volt miből fizetniük, hát elengedte tartozását mindkettőnek. Melyikük szereti most jobban?” „Úgy gondolom az, akinek többet engedett el” – felelte Simon. „Helyesen ítéltél” – válaszolta Jézus. Majd az asszony felé fordulva így szólt Simonhoz: „Látod ezt az asszonyt? Betértem házadba, s te nem adtál vizet a lábamra. Ez viszont könnyeivel öntözte a lábamat, és hajával törölgette. Csókot sem adtál nekem, ez meg szüntelenül csókolgatja lábamat, amióta csak bejött. Aztán te nem kented meg fejemet olajjal. Ez meg kenetet öntött a lábamra. Azt mondom hát neked, sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett. Akinek keveset bocsátanak meg, az kevésbé szeret.” Aztán így szólt az asszonyhoz: „Bocsánatot nyertek bűneid. Menj békével!” Lk 7,36-50

Elmélkedés

Az evangéliumi jelenet helyszíne egy farizeus háza, aki vendégül látja Jézust. A vendéglátó neve csak később derül ki a történetben, Simonnak hívják. Az étkezést egy nő váratlan megjelenése zavarta meg, akiről mind a vendéglátó Simon, mind pedig a többi vendég jól tudta, hogy bűnös. Jézus vélhetően nem ismerte az asszonyt, nem tudott bűnös életviteléről, azaz nincs a hétköznapi életben szerzett információja róla. Erre az utal, hogy Simon elvárná Jézustól, hogy „természetfeletti módon”, isteni kinyilatkoztatásból tudjon a nő nyilvános bűnösségéről, s ne engedje meg közeledését, érintését. De mivel Jézusnak nincs ilyen „felülről származó” ismerete a nőről, ezért Simon azt gondolja, hogy nem lehet próféta. Téves vélekedésére Jézus rögtön rácáfol, hiszen belelát legtitkosabb gondolataiba, és olyan példabeszédet mond neki, ami választ ad Simon gondolataira, kételyeire.

Az asszony gondolkodása és cselekedete megvilágítja az őszinte bűnbánat természetét. Nem lehetett könnyű számára olyan emberek közé menni, akik tudtak bűnös életmódjáról. Őt ez mégsem tartotta vissza attól, hogy felkeresse Jézust és kifejezze iránta szeretetét. Egyetlen szót sem szól, hanem Jézus lábához borul, drága olajjal megkeni. Közben sír, könnyei peregnek az Úr lábára, ez valóban igaz bűnbánatának a jele.

Tudok-e sírni bűneim miatt? Isten iránti szeretetből fakad-e bűnbánatom?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Úr Jézus, köszönjük, hogy közöttünk való jelenléteddel ajándékozol meg. Utunkon erősítesz és bátorítasz. Add, hogy mélyen tudatában legyünk jelenlétednek. Küldő szavadra örömmel válaszoljunk minden cselekedetünkkel. Adj nekünk bölcsességet és alázatot, hogy felismerjük jelenlétedet más testvéreink között is. Tégy eggyé bennünket!

2019. szeptember 18. – Szerda (Lk 7,31-35)

Napi evangélium - sze, 2019/09/18 - 00:00
Egy alkalommal Jézus így szólt a néphez: „Kihez hasonlítsam e nemzedék fiait? Kihez is hasonlítanak? Olyanok, mint az utcán tanyázó gyermekek, akik így kiáltoznak egymáshoz: „Furulyáztunk, de nem táncoltatok. Siránkoztunk, de nem zokogtatok.” Eljött Keresztelő János: kenyeret nem eszik, bort nem iszik. Erre azt mondjátok: „Ördöge van.” Eljött az Emberfia, eszik és iszik. Erre meg azt mondjátok: „Nézd a falánk és borissza embert, a vámosok és a bűnösök barátját!” Az Isten bölcsességét azonban fiai igazolták.” Lk 7,31-35

Elmélkedés

Az Isten országát hirdető Jézus, aki mindenütt nagy szeretettel fogadta azokat, akik tanítását akarták hallgatni, több alkalommal is a hallgatóság lelkére kötötte, hogy szavainak hallgatása még nem elegendő, hanem tettekre is kell azt váltani. Ezt a gondolatot szemléltette a sziklára és homokra épített ház hasonlata. Az okos ember hallgatja és megtartja a tanítást, ő az, aki sziklára épít. A balga megelégszik a hallgatással, de nem törekszik annak tettekre váltására, ő a homokra építő (vö. Lk 6,46-49). Az Úr azt kívánja, hogy tanítását fogadjuk szívünkbe, s ez alapján változtassuk meg életünket, újítsuk meg vallásosságunkat.

A mai evangéliumban szintén ez a gondolat kerül elő, de itt sajnos elmarad a pozitív példa, csupán azokról van szó, akik nem hajlandóak életmódjukon változtatni. Isten üzenete, jószándékú figyelmeztetése ugyan eljut hozzájuk, de azzal mit sem törődnek, úgy tesznek, mintha az nem vonatkozna rájuk, s nekik nem kellene változtatniuk életvitelükön. Jézus hasonlata talán egy korabeli gyerekjátékot idéz fel, hiába szól a furulya, mindenki elengedi a füle mellett, nem hajlandó senki sem táncolni.

Isten országának örömhíre napjainkban is elhangzik az Egyház szolgálata által, s ez a személyesen Krisztustól kapott küldetés nem is fog megszűnni az idők végéig. Ennek köszönhetően minden kor emberéhez eljut az üdvösség tanítása, s mindenkinek személyes felelőssége, hogy meghallja, szívébe fogadja-e azt.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Földi küldetésedet befejezvén visszatértél a mennybe, az Atya közösségébe, s ezzel megmutattad, hogy hová vársz bennünket. Megígérted, hogy elküldöd a Szentlelket, aki megerősít minket a tanúságtételben. Várjuk Szentlelked eljövetelét, aki megtanít bennünket arra, hogy az Egyház tagjaiként az evangélium örömhírét terjesszük a világban. E küldetésünk teljesítése közben sem feledkezünk el végső célunkról, azaz arról, hogy a mennybe jussunk.

2019. szeptember 17. – Kedd (Lk 7,11-17)

Napi evangélium - k, 2019/09/17 - 00:00
Abban az időben: Jézus elment Naim városába. Vele mentek tanítványai és nyomukban nagy népsokaság. Amikor a város kapujához közeledett, halottat hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Az édesanyát sokan kísérték a városból. Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve, és így szólt hozzá: „Ne sírj!” Azután odalépett a koporsóhoz, és megérintette azt. Erre a halottvivők megálltak. Ő pedig így szólt: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!” A halott felült, és beszélni kezdett. Ekkor Jézus átadta őt anyjának. Mindnyájukat elfogta a félelem, és így magasztalták Istent: „Nagy próféta támadt közöttünk”. „Isten meglátogatta népét”. Ennek híre elterjedt egész Júdeában és mindenfelé a környéken. Lk 7,11-17

Elmélkedés

A tegnapi evangéliumban a kafarnaumi százados hite állt az elbeszélés középpontjában, amely hit azt eredményezte, hogy Jézus meggyógyította szolgáját. A történetben a szolga még élt, de már „halálán volt.” A mai evangélium egy még komolyabb esetről számol be, egy ifjú feltámasztásáról. Ő már halott, ismerősei a temetőbe viszik, a halálból hívja vissza őt az életre Jézus. Ebben az esetben nincs szó hitről és annak előzetes kifejezéséről. A hit itt más formában kap jelentőséget: a halott feltámasztását látva az emberek Istent dicsőítik azért, hogy „nagy próféta” támadt köztük. Vélekedésük egyértelműen annak jele, hogy Jézust, aki képes feltámasztani egy halottat, Isten küldöttének, Isten prófétájának tartják.

Figyelemreméltó az is, hogy senki nem kéri Jézus segítségét, hanem ő saját elhatározásából cselekszik. Részvét ébred szívében az özvegy iránt, aki egyetlen fiában azt a személyt veszítette el, akire idős korában támaszkodhatott volna, s aki gondoskodhatott volna róla. A részvét nem marad érzés az Úrban, hanem cselekedetre indítja.

A jelenet kezdetén mindenki néma, nem szólalnak meg az emberek, ahogyan az egy gyászmenethez illő. A csendet, a gyász és a bánat csendjét, az emberi tehetetlenség csendjét, az élet rendjét és a halál tényét tiszteletben tartó csendet Jézus szava töri meg. Először az özvegyhez szól a vigasztalás szavával, majd a fiút szólítja meg életre keltő szavával. Ettől kezdve mindenki beszélni kezd: először a feltámadt fiú, mintegy bizonyítékként, hogy valóban él, aztán az emberek kezdenek beszélni, Istent magasztalják, és később mindenfelé híresztelik a történteket. Jézus viszont már nem szól többet, hanem továbbmegy, hogy máshol is segítsen.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Hisszük, hogy jelen vagy az Oltáriszentségben. Hisszük, hogy valóságosan és maradandóan jelen vagy az átváltoztatott kenyérben és borban. Hisszük, hogy testedet és véredet adod nekünk, amikor szentáldozáshoz járulunk. Hisszük, hogy bennünk való jelenléted átalakít minket, hogy hozzád hasonlóvá váljunk. Hisszük, hogy a szentáldozás egyesülés veled. Hisszük, hogy a szentáldozás összeköt minket egymással is. Egységet teremtő szentség ez. Azáltal, hogy te bemutatod áldozatodat és önmagadat az örök élet kenyereként adod nekünk, egy új közösséget, az Egyház élő közösségét hozod létre belőlünk.

2019. szeptember 16. – Hétfő (Lk 7,1-10)

Napi evangélium - h, 2019/09/16 - 00:00
Amikor Jézus a néphez intézett beszédét befejezte, Kafarnaumba ment. Ott betegen feküdt egy századosnak a szolgája, akit ura nagyon kedvelt. A szolga már a halálán volt. A százados, aki hallott Jézusról, elküldte hozzá a zsidók véneit azzal a kéréssel, hogy jöjjön el, és gyógyítsa meg a szolgáját. Amikor ezek odaértek Jézushoz, kérlelték őt: „Megérdemli, hogy megtedd ezt neki, mert szereti népünket, és a zsinagógát is ő építtette nekünk.” Jézus tehát velük ment. Amikor már nem messze voltak a háztól, a százados eléje küldte barátait ezzel az üzenettel: „Uram, ne fáradj! Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Éppen ezért nem tartottam magamat méltónak arra sem, hogy hozzád menjek. Csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám. Bár magam is alárendelt ember vagyok, alattam is szolgálnak katonák. S ha azt mondom az egyiknek: „Menj!” – akkor elmegy, ha a másiknak meg azt mondom: „Jöjj ide!” – akkor odajön, vagy ha a szolgámnak szólok: „Tedd meg ezt!” – akkor megteszi.” Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott. Megfordult, és így szólt az őt követő tömegnek: „Mondom nektek, nem találtam ekkora hitet Izraelben.” Amikor a küldöttek hazaértek, a beteg szolgát egészségesnek találták. Lk 7,1-10

Elmélkedés

Jézus újabb csodás tettének helyszíne, amiről a mai evangéliumban olvasunk, Kafarnaum városa. Egy katonatiszt, egy százados kéri Jézus segítségét beteg szolgája számára. A századosról nem tudunk meg sokat. Nem zsidó származású, hanem pogány lehetett, ezért mondják a zsidó küldöttek róla, hogy „kedveli népünket.” Nem is római katona, hiszen ebben az időben nem állomásozott római katonaság Galileában. Vélhetően Heródes katonáinak, a rendfenntartó erőknek lehetett egy vezetője. A szolgáról és a betegségéről sem tudunk meg semmit, csupán annyit, hogy komoly baja lehetett, mert már halálán volt. A jelenet szereplőinek bemutatására tehát nem fordít figyelmet Lukács evangélista, sem pedig a csoda, a gyógyulás módjának bemutatására, mert nem ez a lényeges, és nem ez hordozza a történet mondanivalóját.

Az üzenetet két irányba kell keresnünk. Egyrészt ott, hogy Jézus jócselekedetei nem korlátozódnak a zsidóság, a választott nép tagjaira, hanem a pogányok javára is megmutatja irgalmas szeretetét. Másrészt az elbeszélés kifejezetten a százados hitének bemutatására összpontosít. Önmagát méltatlannak tartja, hogy Jézus elé járuljon, ezért először küldöttei által kér segítséget. Arra sem tartja magát méltónak, hogy házába, egy pogány ember otthonába zsidó létére belépjen Jézus, ezért másodszor is szolgákat küld hozzá. Az üzenet, amit a szolgák átadnak kissé magyarázkodásnak tűnik, de valójában a százados tiszteletének és hitének a kifejezése. Ezt a hitet jutalmazza meg Jézus azzal, hogy a szolga meggyógyul.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A szeretet oly titokzatos számunkra, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi az a cselekedet, mozzanat vagy szó, ami felkelti a szeretet érzését szívünkben valaki iránt. És azt sem láthatjuk előre, hogy mi lesz az a cselekedetünk vagy szavunk, amely alapján felebarátunk megértheti, hogy szeretjük őt, mert ez a tett a mi szeretetünknek a jele. Ahhoz kérjük segítségedet, hogy szeretetünk soha ne merüljön ki szavakban, hanem cselekedetekben nyilvánuljon meg. Segíts minket abban, hogy tanításodat, a szeretet csodálatos üzenetét egyre jobban megértsük és meg is valósítsuk!

2019. szeptember 15. – Évközi 24. vasárnap (Lk 15,1-32)

Napi evangélium - v, 2019/09/15 - 00:00
Abban az időben: A vámosok és a bűnösök Jézushoz jöttek, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók zúgolódtak emiatt, és azt mondták: Ez szóba áll a bűnösökkel és együtt étkezik velük. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: Ha közületek valakinek száz juha van, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet, s nem megy-e az elveszett juh után, amíg meg nem találja? Ha megtalálta, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: Örüljetek, mert megtaláltam elveszett juhomat. Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége megtérésre. Ha pedig egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem gyújt-e világot, nem sepri-e ki a házát, nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, összehívja barátnőit meg a szomszédasszonyokat, és azt mondja: Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett drachmámat. Mondom nektek, az Isten angyalai is éppen így örülnek majd egy megtérő bűnösnek. Aztán így szólt: „Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment, és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be. Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek. Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött, és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki. Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.” Lk 15,1-32

Elmélkedés

Történetek az irgalmas Istenről

Szent Lukács evangéliumát méltán nevezzük az irgalmasság evangéliumának, hiszen a négy evangélista közül ő jegyezte le a legtöbb olyan jézusi példabeszédet és tanítást, amely Isten irgalmasságát, megbocsátását, az emberek felé kiáradó könyörületét mutatja be. Lukács művének 15. fejezetében három csodálatos példabeszédet találunk, amelyek összekapcsolódnak, mindhárom témája az isteni irgalmasság. Ezt a három hasonlatot olvassuk a mai evangéliumban.

Az első történetben az elveszett bárány a bűnös embert jelképezi. A nyáj pásztora otthagyja a kilencvenkilenc másik bárányt, elindul, hogy megkeresse az egyetlen elveszettet. Tévedés volna felelőtlenséget látni cselekedetében amiatt, hogy egy időre elhagyja a nyájat. Valójában arról van szó, hogy felelősséget érez minden egyes rábízott bárány iránt, ezért nem akarja, hogy egy is elvesszen. Az irgalmas Isten ehhez hasonlóan indul el, hogy megkeresse a bűnösöket és visszavezesse őket szeretetközösségébe.

A második történet mondanivalója ugyanez. Ebben az elveszett pénz jelképezi a bűnösöket. Ahogyan az asszony számára valamennyi pénzdarab fontos, ugyanúgy Isten számára minden ember fontos, mindenkit magáénak, hozzá tartozónak tekint. Tévedés volt azt hinnünk, hogy a pénzét kereső háziasszonyt kapzsiság vagy fösvénység vezeti, amikor az utolsó pénze megtalálása érdekében felforgatja egész házát. Itt is valójában az ő felelőssége kap hangsúlyt, számon tartja minden pénzét, ami persze nem nagy vagyon, de számára az utolsó pénzdarab is ugyanolyan fontos, mint a többi. Isten irgalmából egyetlen ember sincs kizárva, ő mindannyiunkat számon tart, ismer bennünket, figyel életünkre, s ha elvesznénk bűneink miatt, akkor keresésünkre indul, segítségünkre siet.

E két rövid hasonlat után következik a tékozló fiúról szóló példázat, amely már egy részletesebben bemutatott történet. Személyesebbnek, minket érintőnek érezzük ezt a történetet, hiszen itt már nem egy állatról vagy egy tárgyról, hanem egy emberről van szó. Egy fiúról, aki bármelyikünk lehetne. Egy fiúról, aki kiköveteli apjától örökségét, majd elhagyja apját és családját. Önálló életet kezd, amely valójában pazarlás, vagyonának felélése. Felelőtlen módon elkölti mindazt, amiért nem ő, hanem apja dolgozott meg, feléli mindazt, ami jövőjét, megélhetését biztosítaná. Végül olyan helyzetbe kerül, ahonnan már nem tud lejjebb süllyedni. Ekkor bánja meg cselekedetét és határozza el, hogy visszatér apjához. Nem csak a túlélési ösztön vagy a megélhetési vágy vezeti őt, hanem bűnének őszinte megbánása. Erre utal egyértelműen az, hogy nem tartja magát méltónak arra, hogy fiúként, apja fiaként éljen, hanem megelégedne azzal is, ha szolga lehetne apja házában. A történet meglepő fordulata, hogy apja nem zavarja el őt hűtlensége miatt, de még egy kioktató leckét sem tart számára, hanem átöleli és szeretettel visszafogadja őt. E történetben nem ő indul el fiát keresni, mint ahogyan a pásztor és a háziasszony tette, de ő sem mond le arról, hogy fia visszatér. Már várja, messziről megpillantja, és eléje siet, mert bizonyára minden nap kiállt háza elé, a távolba nézett, ahonnan fia hazatérését remélte.

Jézus példabeszédeinek megértéséhez azt szoktuk ajánlani, hogy képzeljük magunkat a szereplők helyébe. Ezzel a módszerrel itt valójában szinte teljesen csődöt mondunk. Az ilyen képzelődés, beleélés nem elég. Ezeket a beszédeket az érti meg igazán, aki volt már az elveszett bárány, az elgurult pénz helyében, azaz bűnös emberként várta már azt, hogy az irgalmas Isten megtalálja. Az érti meg igazán, aki volt már az elveszett fiú helyében, azaz elismerte már Isten előtt bűnösségét és felébredt szívében a bűnbánat őszinte érzése, illetve aki már megtapasztalta azt, hogy milyen érzés, amikor Isten a szentgyónásban megbocsát neki, átöleli és visszafogadja szeretetébe.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas mennyei Atyám! Beismerem, hogy sokszor eltékozlom a tőled kapott kegyelmi kincset, kegyelmi örökséget. Elszakítom magamat tőled és szeretetedtől. Elveszítem istengyermeki és emberi méltóságomat. A lelki sötétség pillanatában és a tőled való elszakítottság állapotában sem akarok elfeledkezni arról, hogy a gyermeked vagyok, mert mindig annak tekintesz. Adj erőt, hogy visszainduljak hozzád, akinél megtalálom a biztonságot, a boldogságot és a szeretetet! Ölelj magadhoz, Uram! Bocsáss meg nekem, Istenem! A te gyermeked vagyok, bízom irgalmadban!

2019. szeptember 14. – Szombat, A Szent Kereszt felmagasztalása (Jn 3,13-17)

Napi evangélium - szo, 2019/09/14 - 00:00
Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből alászállott: az Emberfia, aki a mennyben van. Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Jn 3,13-17

Elmélkedés

Ma, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, lélekben felkapaszkodunk a Golgota hegyére, amelyen egykor Krisztust keresztre feszítették. Ezen a helyen teljesedett be a megváltás műve annak köszönhetően, hogy az Úr feláldozta életét. Az emberiség megváltása érdekében ezt kívánta tőle a mennyei Atya, s ő engedelmeskedett. Ezen a helyen vívta meg az élet és a halál a végső nagy küzdelmet, amelyből az élet került ki győztesen. Az Úr kereszthalálának pillanatában ez még nem látszott, de harmadnap, a feltámadás napján nyilvánvalóvá vált, hogy az élet erősebb a halálnál.

Akik Jézus vesztét akarták és okozták azt kiáltották a kereszten szenvedő felé: Szabadítsd meg magadat! Azt várták talán, hogy Jézus majd ilyen módon fogja bebizonyítani, hogy valóban Isten Fia, miként ezt korábban állította? Aligha vártak tőle ilyen bizonyítékot, hiszen nem hittek abban, hogy Jézus a mennyei Atya küldötte és Fia, s éppen hitetlenségük miatt akarták halálát. Jézus pedig nem önmagát akarja megszabadítani, hanem az egész emberiséget akarja megváltani. Nem szabadítja meg önmagát a szenvedéstől, hanem értelmet ad minden ember szenvedésének: Ha életünk keresztjét vele hordozzuk, vele együtt fogunk majd részesülni a feltámadás dicsőségében. Emeljük tehát tekintetünket a keresztre, amely üdvösséget szerzett nekünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Megfeszített és föltámadt Urunk! Taníts meg minket arra, hogyan küzdjük meg a mindennapi élet harcait, és így teljesebbé váljon életünk. Te türelmesen és alázatosan viseled az emberi élet terheit, miként kereszthalálod és szenvedésed kínjait. Segíts, hogy napi fájdalmainkat és konfliktusainkat, mint növekedésre kapott lehetőségeket fogadjuk, és így egyre hasonlóbbá váljunk hozzád. Add, hogy türelmesen és bátran viseljük a szenvedéseket, bízva abban, hogy te támogatsz.

2019. szeptember 13. – Péntek (Lk 6,39-42)

Napi evangélium - p, 2019/09/13 - 00:00
Jézus a hegyi beszédben ezeket a hasonlatokat mondta tanítványainak: „Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe? Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere. Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre? Hogyan mondhatod embertársadnak: Barátom, hadd vegyem ki szemedből a szálkát, holott saját szemedben nem látod meg a gerendát? Képmutató! Vedd ki előbb a magad szeméből a gerendát, s aztán törődj azzal, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből.” Lk 6,39-42

Elmélkedés

Jézus továbbra is a tanítványaihoz intézi szavait, de jogosan érezzük, hogy tanítása mindazoknak szól, akik a későbbi korokban őt választják Mesterüknek, életük Urának. Mondhatjuk, hogy örök bölcsességeket fogalmaz meg, amelyek az élet különböző helyzeteiben eligazításként szolgálnak követői számára. „Vajon vezethet-e vak világtalant?” – hangzik Jézus kérdése. Nyilvánvaló, hogy egy vak embert csak az vezethet, segíthet a közlekedésben, aki lát. Ha mindketten vakok, sehová sem fognak jutni. Lukács evangélista nem fejti ki a mondat tartalmát így nem tudhatjuk, kikre gondolhatott Jézus. Talán a farizeusokra, akik lelkileg vakok voltak, nem látták meg saját hibáikat, mégis nagy magabiztossággal irányították mások vallási életét. Vagy talán a nép vezetőire, akik nem látták meg, nem ismerték fel Jézus személyében a Megváltót.

Az is elképzelhető, hogy az Úrnak nem állt szándékában senkit sem bírálni a mondással, hanem egyszerűen csak figyelmeztetésnek szánta: ha másokról ítélkezünk és bíráljuk a magatartásukat, akkor általában úgy tesszük, mintha nekünk nem volna bűnünk vagy hibánk. Ebbe az értelmezési irányba mutat a következő hasonlat is, amely a szálkáról és a gerendáról szól. Mindenki először a saját lelkét igyekezzen tisztán, bűntelenül tartani, s legfeljebb ezt követően próbálkozzon azzal, hogy másokat a jó útra térítsen.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, add, hogy készségesek legyünk befogadni az életet. Add, hogy legyen bennünk erő, hogy fölemeljük fejünket, és föltekintsünk Jézusra, akit értünk szegeztek keresztre. Add, hogy ne vesszünk el a hétköznapok gondjaiban, hanem vegyük észre az odafönn-valókat. Add, hogy a világosságban járjunk, ne pedig bűneink sötétségében. Köszönjük, hogy Fiadban, Jézus Krisztusban az igazi Világosság jött közénk. Add, hogy fölismerjük őt, neki szolgáljunk, ne pedig bálványoknak. Add, hogy mindig úgy járhassuk életünk útját, hogy sose veszítsük szemünk elől: egyedül te vagy az Úr, a mi Istenünk.

2019. szeptember 12. – Csütörtök, Szűz Mária szent neve (Lk 6,27-38)

Napi evangélium - cs, 2019/09/12 - 00:00
Jézus a hegyi beszédben így szólt tanítványaihoz: „Nektek, akik hallgattok engem, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért. Ha arcul üt valaki, tartsd oda a másik arcodat is. Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is. Mindenkinek, aki kér tőled, adj, és aki elviszi, ami a tied, attól ne kérd vissza. Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy szeretnétek, hogy veletek is bánjanak. Mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket is szeretnek, milyen jutalmat várhattok érte Istentől? Hisz a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. Ha csak azokkal tesztek jót, akik veletek is jót tesznek, milyen jutalmat érdemeltek? Hisz ezt a bűnösök is megteszik. Ha csak a visszafizetés reményében adtok kölcsönt, milyen hálára számíthattok? A bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok, így nagy jutalomban részesültök, és fiai lesztek a Magasságbelinek, hisz ő is jóságos a hálátlanok és a gonoszok iránt. Legyetek tehát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas. Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor titeket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” Lk 6,27-38

Elmélkedés

Jézus új törvénye magasra teszi a lécet azok számára, akik Isten országának polgárai akarnak lenni. A mai evangéliumban ezt olvassuk: „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért.” A szeretet tehát túllépi az emberi ésszerűség határait és azok felé is megnyílik, akiktől nem vár viszonzást. Jézus azt kéri tőlünk, hogy ugyanolyan szeretettel forduljunk ellenségeink és a bennünket gyűlölők felé, mint amilyen szeretetben családtagjaink, barátaink is részesülnek. Kérésének hátterében az a gondolat húzódik meg, hogy a keresztény ember nem ítélkezik, nem osztja az embereket jók és rosszak, igazak és gonoszak csoportjára, nem tekinti az egyik embert barátjának a másikat pedig ellenségének.

Ahogyan Isten is egyenlően tekint minden teremtményére és szeretetét kimutatja mindenki felé, úgy az ő jóságát utánzó keresztény ember sem tesz megkülönböztetéseket, főként nem azzal a szándékkal, hogy egyeseket kizárjon szeretetéből.

Jézus kérése nagyon merész és minden nap feladatot ró ránk. Olyan feladatot, amelynek teljesítéséhez az Úr példája ad nekünk erőt. Lényeges tehát, hogy az Úr nem csak szavaival kéri tőlünk ellenségeink szeretetét, hanem saját példájával mutatja meg, hogy ennek megvalósítása lehetséges. A kereszten ugyanis megbocsátott azoknak, akik szenvedését és halálát okozták, és értük imádkozott. Tegyük meg, amit szavaival mond és példájával megmutat!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te földi életed során mindig az Atya megdicsőítésére törekedtél. Engedelmességeddel, amely a szenvedések és a halál vállalásában mutatkozott meg, az Atyának szereztél dicsőséget. Ő a halálból való feltámasztással magasztalt fel téged. Urunk, azért küldted el a Szentlelket, hogy a te küldetésedet befejezze, beteljesítse a világban azáltal, hogy a benned hívőket elvezeti a teljes igazságra és az üdvösségre. Segíts minket, hogy földi életünk során a Szentháromságban és Isten szeretetében éljünk! Segíts, hogy földi életünk után eljussunk Isten örökké tartó szeretetébe!

2019. szeptember 11. – Szerda (Lk 6,20-26)

Napi evangélium - sze, 2019/09/11 - 00:00
Az apostolok kiválasztása után Jézus lejött a hegyről, tanítványaira emelte tekintetét, és így szólt: „Boldogok vagytok, ti, szegények, mert tiétek az Isten országa. Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert jutalmul bőségben lesz részetek. Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert sírástok nevetésre fordul. Boldogok vagytok, ha gyűlölnek titeket az emberek, kizárnak körükből és megrágalmaznak, s neveteket, mint valami szégyenletes dolgot emlegetik az Emberfia miatt. Örüljetek, ha majd ez bekövetkezik, és ujjongjatok, mert nagy jutalomban részesültök a mennyben. Atyáik is így bántak a prófétákkal. De jaj nektek, gazdagok, mert már megkaptátok vigasztalástokat. Jaj nektek, akik most jóllaktatok, mert éhezni fogtok. Jaj nektek, akik most nevettek, mert sírni és jajgatni fogtok! Jaj nektek, ha az emberek hízelegnek nektek! Hisz atyáik is így tettek a hamis prófétákkal.” Lk 6,20-26

Elmélkedés

A tizenkét apostol kiválasztását Jézus beszéde követi az evangéliumban. Nem csak a tizenkettőhöz, hanem valamennyi tanítványához intézi szavait a mi Urunk, valamint a köré sereglett néphez. Mátéval ellentétben Lukács nem nyolc, hanem csak négy boldogságot említ, amelyeket négy, ún. „jaj-mondás” követ. Jézus hegyről való lejövetele eszünkbe juttatja az ószövetségi törvényadást. Mózes a Sínai-hegyen kőtáblákba véste Isten parancsait, majd lejött a hegyről és közölte a néppel, a nép pedig elfogadta azt. Jézus is lejön a hegyről és közli tanítványaival, az újszövetség népével az ő törvényeit, utána pedig várja az emberek feleletét.

A beszéd első és második része szembeállítja vagy legalábbis világosan elkülöníti a társadalmi csoportokat, a szegényeket és a gazdagokat, az éhezőket és jóllakottakat, a sírókat és a nevetőket, a gyűlöletben és a hízelgésben részesülőket. Mindkét csoport tagjai számára változást, fordulatot ígér. A jelenleg nélkülözőknek tehát nincs okok a bánatra, mert sorsuk hamarosan jóra fordul, és emiatt boldogok, mégpedig nem csak a jövőben, hanem már most. A társadalom haszonélvezői ugyan jelenleg jómódban élnek, de ez nem tart örökké, ezért szól nekik a figyelmeztetés. A krisztusi közösség akkor halad az Úr útján és él az újszövetségi törvény szerint, ha szeretettel és jócselekedetekkel fordul a nélkülözők felé.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Ha előítéletekkel vagy hitetlenséggel közelednénk feléd, félreismernénk téged. Te közülünk való valóságos ember és közénk jött valóságos Isten vagy. Emberként élted földi életed, emberként viselted el a szenvedéseket és a halált, megmutatva számunkra, hogy miként kell emberként élnünk. Jöjj, taníts bennünket az igazságra és vezess minket az örök életre! Taníts minket a hitre, hogy hitetlenségünk ne akadályozza, hogy közöttünk is csodát tegyél! Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!

2019. szeptember 10. – Kedd (Lk 6,12-19)

Napi evangélium - k, 2019/09/10 - 00:00
Jézus egyszer fölment egy hegyre imádkozni. Az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Másnap magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt, akiket apostoloknak nevezett: Simont, akit Péternek is hívott, és testvérét, Andrást; Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást; Jakabot, Alfeus fiát és a buzgó Simont; Júdást, Jakab fiát, továbbá karióti Júdást, aki később elárulta őt. Azután lement velük, és egy sík mezőn megállt. Ott nagy csoport tanítvány sereglett köréje, és hatalmas tömeg vette körül Júdeából, Jeruzsálemből, Tirusz és Szidon tengerparti vidékéről. Ezek azért gyűltek össze, hogy hallgassák őt, és gyógyulást nyerjenek betegségükből. Meggyógyultak azok is, akiket tisztátalan lelkek gyötörtek. Az egész tömeg érinteni akarta őt, mert erő áradt ki belőle, és mindenkit meggyógyított. Lk 6,12-19

Elmélkedés

A tizenkét apostol kiválasztását megelőzi és annak jelentőségét kiemeli, hogy Jézus „az egész éjszakát Isten imádásában töltötte.” A leírás szerint nagyobb tanítványi köre volt, most valamennyiüket magához hívta, s közülük választott ki tizenkettőt, az apostolokat.

Jézus tisztában van saját küldetésével. Ez egyrészt egészen személyes, amit egyedül neki kell megtennie. Ezt nevezzük a megváltás művének, amelyet Jézus a szenvedés vállalásával és önfeláldozó halálával teljesít be, s amelynek mintegy megkoronázása lesz az ő feltámadása.

Küldetése továbbá az is, hogy Isten országát megvalósítsa a földön. Ennek kezdete az ő személyéhez kötődik, de kibontakozása és megvalósulása akkor is folytatódni fog a világban, amikor már az Úr nem lesz itt, azaz mennybemenetele után is. A tizenkettő kiválasztásával Jézus gondoskodik róla, hogy művének legyenek folytatói. A kiválasztottak lesznek az ő közösségének, az Egyháznak az alapjai. Mindvégig vele vannak, hallják szavát és látják cselekedeteit, s később erről fognak tanúságot tenni.

Az evangélista semmit nem árul el abból, hogy Jézust milyen szempontok vezetik a kiválasztásnál. Felesleges tehát találgatnunk, hogy milyen képességek és érdemek kellenek a kiválasztottsághoz, mert ez zsákutcába vinne minket. Inkább érdemes arra gondolnunk, hogy az Úr minket is meghív, hogy legyünk küldöttei. Váljunk hasonlóvá hozzá, hogy alkalmasak legyünk erre a küldetésre!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus Krisztus, hiszem, hogy igaz Isten és igaz ember vagy. Te vagy az isteni út, mely végtelen biztonsággal hidalja át azt a szakadékot, amely elválaszt engem az Istenségtől. Hiszem, hogy szent emberséged tökéletes és oly hatalmas, hogy engem nyomorúságaim, hiányaim és gyarlóságaim ellenére el tud vezetni oda, ahol te magad vagy: az Atya keblére. Add, hogy hallgassak szavadra, kövessem példádat, és soha el ne szakadjak tőled.

2019. szeptember 9. – Hétfő (Lk 6,6-11)

Napi evangélium - h, 2019/09/09 - 00:00
Jézus az egyik szombaton elment a kafarnaumi zsinagógába, és tanítani kezdett. Volt ott egy jobb kezére béna ember. Az írástudók és a farizeusok figyelték Jézust, vajon meggyógyítja-e szombaton; hogy aztán okot találjanak a vádaskodásra. Ő azonban ismerte gondolataikat. Megszólította tehát a béna kezű embert: „Kelj fel, és állj ide a középre!” Az felkelt és odaállt. Jézus akkor hozzájuk fordult: „Kérdem tőletek: Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni, életet menteni vagy pusztulni hagyni?” Végignézett rajtuk, aztán így szólt az emberhez: „Nyújtsd ki a kezedet!” Az megtette, és meggyógyult a keze. Erre esztelen harag szállta meg őket, és arról kezdtek tanakodni, hogy mit tegyenek Jézussal. Lk 6,6-11

Elmélkedés

A mai evangéliumi részben ismét a szombati nyugalom megtartása szolgál témául. Jézus visszatér Kafarnaumba és a zsinagógában találkozik egy béna kezű emberrel. Mivel szombat van, a farizeusok figyelik, vajon meggyógyítja-e a beteget. Az ő véleményük szerint mindenféle gyógyítás munkának tekintendő, és ezért szombaton, a nyugalom napján nem szabad végezni. A Jézus „ismerte gondolataikat” kifejezés nem azt jelenti, hogy gondolatolvasó képességgel rendelkezett, hanem egyszerűen azt, hogy jól ismerte a farizeusok törvényértelmezését.

De még ennél is jobban ismerte az irgalmas mennyei Atyát, akit semmiféle emberi törvény nem korlátozhat irgalmasságának és szabadító erejének kinyilvánításában. A jelenlévő farizeusok pedig jól ismerhették Jézust, aki nem szokott közömbös maradni a betegek iránt. Tudták, hogy nem törődik azzal, hogy szombat van vagy sem, ő segíteni fog a betegen. Az eltérő gondolatok, törvényértelmezések és szándékok feszültséget ébresztenek. Ezt Jézus is érzékeli, hiszen kérdésére a farizeusok nem válaszolnak, nem nyilvánítják ki hangosan elítélő véleményüket. Hallgatásuk nem korlátozza Jézust, parancsol a betegnek és az képes kinyújtani kezét, ami annak jele, hogy a bénaság megszűnt. Az irgalmasság gyakorlása, a szeretet kifejezése felette áll mindféle korlátozó emberi törvénynek és hagyománynak.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk! Fiad, Jézus Krisztus vállalta a kereszt súlyát. Odaadta értünk az életét. Taníts meg minket, Istenünk, hogy mindennapjainkban készségesen vállaljuk az áldozatot. Nem beletörődést, hanem tudatos vállalást kívánsz tőlünk. Add, hogy életünket Krisztus szerint alakíthassuk. Add, hogy életünket értelmesen tudjuk leélni. Add, hogy feladatainkat készséggel vállalhassuk.

2019. szeptember 8. – Évközi 23. vasárnap (Lk 14,25-33)

Napi evangélium - v, 2019/09/08 - 00:00
Abban az időben: Amikor Jézust nagy népsokaság követte, ő hozzájuk fordult, és így szólt: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom. Aki tehát nem hordozza keresztjét, és nem így követ, nem lehet az én tanítványom. Ha valaki közületek tornyot akar építeni, vajon nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy van-e miből befejeznie? Mert ha az alapokat lerakta, de (az építkezést) befejezni nem tudta, mindenki, aki csak látja, gúnyolni kezdi: Ez az ember építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni. Vagy, ha egy király hadba vonul egy másik király ellen, előbb leül és számot vet, vajon a maga tízezer katonájával szembe tud-e szállni azzal, aki húszezerrel jön ellene? Mert ha nem, követséget küld hozzá még akkor, amikor messze jár, és békét kér tőle. Tehát mindaz, aki közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom.” Lk 14,25-33

Elmélkedés

Keresztünk hordozása

Keresztény életünk legfontosabb jellemzőjéről olvasunk a mai vasárnap evangéliumában. Jézus ezt mondja: „Aki nem hordozza keresztjét, és nem így követ, nem lehet az én tanítványom.” Ezek szerint a keresztény élet azt jelenti, hogy követjük Krisztust a kereszthordozásban. Szemléletesen mondhatjuk, hogy vallásosságunknak két központja van, az egyik a fejünk, a másik a szívünk. A fejünkben hordozzuk és őrizzük mindazt, amit hitünkről Isten kinyilatkoztatásának köszönhetően megismerünk, vallunk és hirdetünk. Szükséges, hogy hitünk titkait értelmünkkel felfogjuk, és ne csupán vakbuzgó lelkesedés legyen annak az alapja. Mindez a fejünkben történik, ez a keresztény hit helye bennünk. Ugyanakkor vallásosságunk másik központja, a szívünk irányítja hitünk megélését, megvalósítását a mindennapokban, ez a keresztény élet. Ahogyan keresztény hitünk lényegi eleme, hogy Jézus a szenvedés vállalásával, kereszthordozásával és kereszthalálával váltott meg minket, ugyanúgy keresztény életünk lényegi része az, hogy életünk keresztjeit Krisztussal együtt hordozzuk.

A kereszthordozással kapcsolatban sajnos sokszor elfelejtünk a kereszt másik oldaláról beszélni. A reménykeltő oldalra gondolok, a keresztnek arra a titokzatos oldalára, amely a feltámadásban mutatkozik meg. A kereszt egyik oldala valóban az, amit Krisztus is átélt a Golgotán: „A hatodik órától a kilencedik óráig sötétség borult az egész földre” (Mt 27,45). Az elhagyottság, a magány, a szenvedés, a halál várásának ideje ez, a teljes sötétség ideje. E nehéz órákat mindenki átéli halála előtt. Ugyanakkor a kereszt misztériumához, a kereszt titkához hozzátartozik a másik oldal is, amelyet a feltámadás hajnalán a világosság jelez. Úgy képzelhetjük ezt el, mint az oltárkeresztet. Az oltáron, amelyen a Krisztus halálát és feltámadását jelenvalóvá tevő szentmiseáldozat történik, középen van egy kis kereszt. „Jobb helyeken” olyan művészeti alkotás ez, amelynek egyik oldalán a megfeszített Krisztus teste látható, a másik oldalán viszont nincs korpusz, hanem díszesebb, ragyogóbb, csillogóbb. Több helyen a hordozható körmeneti kereszt ilyen kétoldalas formájú, amelyet a szentmisére való bevonulást követően az oltár mellé vagy közelébe szokás állítani. Nagyböjti időben Krisztus testével, a korpusszal fordítjuk a hívek felé az ilyen oltárkeresztet vagy körmeneti keresztet, a húsvéti időben pedig fordítva, a ragyogó oldalát látják a hívek.

Keresztény életünkben nem ilyen egyszerű a megfordítás. Akármilyen szemszögből is vizsgáljuk keresztünket, életünk küzdelmeit és nehézségeit, az bizony mindenfelől olyannak tűnik, mintha állandóan a hatodik és a kilencedik óra közti sötétség borulna rá. Forgatjuk egyik vagy másik irányba, de nem akar előtűnni a ragyogóbb oldala. Csak a fájdalmat, az elviselhetetlen szenvedést, a betegséget, a gyötrelmet tapasztaljuk, de nem tudjuk, hogy mikor jön el a gyógyulás, a megtisztulás, a felemelkedés, az újjászületés, a feltámadás ideje. Ezt is el kell fogadnunk, ez is hozzátartozik a kereszt titkához. Vigasztalást Krisztus ígérete jelent számunkra: aki vele hordozza élete keresztjét, az vele együtt fog részesülni a feltámadás dicsőségében. Ez lesz az a pillanat, amikor Isten fogja megfordítani életünk keresztjét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézusunk! A kereszt azt üzeni nekünk, hogy kiszolgáltattad magadat az embereknek és az emberi gonoszságnak. Lemondtál isteni méltóságodról és az Atya akaratát teljesítetted. Lemondásod a megváltást, megváltásunkat eredményezte. Azt várod tőlünk, hogy ne kényszerből, hanem önként és szeretettel kövessünk téged. Azt kéred tőlünk, hogy keresztutadon is kövessünk. Érted és az üdvösség reményében lemondunk a kényelemről, az evilági előnyökről és személyes érdekeinkről. Nem ragaszkodom régi életemhez, hanem élek az új élet lehetőségével, amelyet te adsz. Töltsd el szívemet az újrakezdés örömével! Töltsd el szívemet az irántad való őszinte szeretettel!

2019. szeptember 7. – Szombat (Lk 6,1-5)

Napi evangélium - szo, 2019/09/07 - 00:00
Amikor Jézus Galileában tanított, az egyik szombaton vetések között járt. Tanítványai tépdesni kezdték a kalászokat, és kezükkel morzsolgatva eszegették. Néhány farizeus rájuk szólt: „Miért tesztek olyant, ami szombaton tilos?” Jézus válaszolt nekik: „Nem olvastátok, mit tett Dávid, amikor társaival együtt éhezett? Bement az Isten házába, fogta a szent kenyereket, evett, és adott belőlük a többieknek is; pedig azokat csak a papoknak lett volna szabad megenniük.” Majd hozzátette: „Az Emberfia ura a szombatnak is.” Lk 6,1-5

Elmélkedés

A szombati pihenőnap helyes megtartása áll a mai evangélium középpontjában. Ahogyan Jézus egyik településről a másikra megy, útközben búzamezők között halad el. Tanítványai, akik most is vele tartanak, letépik a kalászokat, tenyerükben morzsolják a magokat, hogy megegyék. Ezt a cselekedetet a mózesi törvény nem tiltotta, de a farizeusi hagyomány igen, mert ebben is munkát, aratást, cséplést véltek felfedezni, márpedig szombaton minden munkavégzés, akár a legkisebb is tiltott. A farizeusok szóbeli támadása a tanítványok tette ellen irányul, de az ő cselekedetükért, Mesterüket, Jézust vonják felelősségre, aki nem figyelmezteti őket helytelen tettükért.

Jézus megvédi tanítványait, hiszen érzi, hogy a felelősségre vonás neki szól. Válaszában az ószövetségi időkből idéz fel egy esetet, amikor Dávid a katonáival Saul elől rejtőzködött, élelmet kért a szentélyből, ahol az áldozati kenyéren kívül nem volt más táplálék, de ebből csak a papoknak szabadott enni a törvény szerint. A jelenlévő pap megengedte, hogy Dávid és kísérői megegyék az áldozati kenyereket, mert a törvény lehetővé tette, hogy bizonyos emberi szükséghelyzetekben ne vegyék figyelembe a törvényi korlátozásokat.

Jézus válaszát tévedés volna a törvények megszegésére való buzdításként értelmezni. A törvényeket meg kell tartani, de azok alkalmazása ésszerűséget kíván az embertől.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jöjj, Szentlélek! Te vagy az új élet forrása, aki jelen vagy minden születésnél és újjászületésnél. Jelen vagy minden ember születésénél és a keresztségben való újjászületésénél. Jelen vagy lelki újjászületésünknél, amikor a szentgyónásban bocsánatot nyerünk. Jelen vagy az Egyház születésénél és az Egyház állandó újjászületésénél. Ösztönözz bennünket hitünk titkainak megértésére és indíts minket Krisztus evangéliumának hirdetésére! Te legyél mindannyiunk számára a hitben való újjászületés forrása!

2019. szeptember 6. – Péntek (Lk 5,33-39)

Napi evangélium - p, 2019/09/06 - 00:00
Egy alkalommal a farizeusok és írástudók így szóltak Jézushoz: János tanítványai gyakran böjtölnek és imádkoznak, és ugyanígy a farizeusok tanítványai is; a tieid azonban csak esznek-isznak. Jézus így felelt nekik: Csak nem foghatjátok böjtre a násznépet, amíg vele van a vőlegény? Eljön az idő, amikor elviszik a vőlegényt: akkor majd böjtölnek. Példabeszédet is mondott nekik: Senki sem hasít ki új ruhából foltot, hogy ócska ruhára tegye. Hiszen így az újat is elszakítja, és az ócska ruhára sem illik az új folt. Senki sem tölt új bort régi tömlőkbe, mert az új bor szétszakítja a tömlőket; a bor kiömlik, és a tömlők is tönkremennek. Az új bor új tömlőbe való: akkor mindkettő megmarad. Aki óbort iszik, nem kívánja az újat, mert azt mondja: Jobb az óbor. Lk 5,33-39

Elmélkedés

A mai evangéliumban a böjt megtartásával kapcsolatban kérdezik Jézust. A zsidó vallásosságban lényeges szerepe van a böjtnek, amely a gyász kifejezése vagy a vezeklés, a bűnbánat módja. Főként a vallási buzgóságban kitűnő farizeusokra volt jellemző a heti kétszeri böjtölés. Ezt a szigorú gyakorlatot folytatták Keresztelő János tanítványai is, s erre hivatkoznak a kérdezők. A kérdés tulajdonképpen az, hogy Jézus miért nem követeli meg saját tanítványaitól a böjtöt. Jézus három hasonlattal válaszol a kérdésre.

Először egy házasságkötés képét idézi fel. A vőlegényt körülveszik barátai és a násznép, akik valamennyien osztoznak az örömében. Nincs most ideje a bánatnak és a gyásznak, ez az örvendezés napja. A messiási korszak, amely Jézussal érkezett el, ehhez a lakodalmi ünnepséghez és örvendezéshez hasonlít. Amíg Jézus itt van a földön, együtt van tanítványaival, addig nem szabad gyászolniuk. A tanítványok egy ünnep légkörében élnek, de tudják, hogy egyszer majd elviszik tőlük a vőlegényt, Jézust. A példázatban utalás van Jézus elfogására, elítélésére és halálára.

A másik két példát a háztartásból és a földművelés világából veszi Jézus. Oktalanság volna egy új ruhát széttépni azért, hogy az anyagból foltot varrhassunk egy régi ruhára. Értelmetlenség, ha valaki régi tömlőbe akar új bort önteni, mert mindkettő kárba veszhet. Ugyanilyen értelmetlen volna, ha Jézus tanítványai a böjtöt, mint a gyász jelét összekapcsolnák az öröm időszakával.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, te imádkoztál tanítványaidért, hogy mind az idők végéig egyek legyenek, amint te egy vagy az Atyával és az Atya veled. Nézz le, Uram, részvéttel arra a sok szakadásra, mely azok között éktelenkedik, akik tiednek vallják magukat, és vezesd haza őket abba a közösségbe, amelyet te alapítottál kezdetben: szent, katolikus, apostoli Egyházadba. Hogy amint az égben egy a szentek egysége, idelenn is csak egy legyen, szentséges neved megvallásában és dicséretében.

2019. szeptember 5. – Csütörtök (Lk 5,1-11)

Napi evangélium - cs, 2019/09/05 - 00:00
Amikor Jézus egyszer a Genezáret tavánál állt, nagy tömeg sereglett köréje, hogy hallgassa az Isten szavát. Jézus látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a hálóikat mosták. Beszállt hát az egyik bárkába, amelyik Simoné volt, s megkérte, hogy vigye kissé beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet. Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra.” „Mester – válaszolta Simon –, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra, kivetem a hálót.” Meg is tette, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló. Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy jöjjenek és segítsenek. Azok odamentek, és úgy megtöltötték mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedt. Ennek láttán Simon Péter Jézus lábához borult, és e szavakra fakadt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” A szerencsés halfogás láttán ugyanis társaival együtt félelem töltötte el. Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon társait. De Jézus bátorságot öntött Simonba: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” Erre partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust. Lk 5,1-11

Elmélkedés

Az első tanítványok meghívását Jézus tanítása előzi meg. Az esemény helyszíne a Genezáreti- tó partja, vélhetően Kafarnaum közelében. Az előzményekben azért mentek és azért vitték betegeiket az emberek Jézushoz, hogy számukra gyógyulást kérjenek. Most más szándékkal érkeznek, hallgatni akarják tanítását. Jézus tanítását itt nevezi először Lukács evangélista „Isten szavának.” Ez a kifejezés nem csak az evangélista személyes hitvallásának tekinthető, hanem az emberek vélekedését is tükrözi. A nép felismeri, hogy Jézus tanítása olyan bölcsességet sugároz, amelyet más tanítóknál nem tapasztaltak. Felismerik, hogy olyan erő rejlik szavaiban, amely felülmúlja az emberi képességeket. Jézus szavának különleges ereje van.

Ez a gondolat segít minket annak megértésében, hogy az elsőként meghívottak miért is mondanak azonnal igent, miért fogadják el rögtön a meghívást. Ők is érzik ugyanis az Úr szavainak különleges, magával ragadó erejét. Nem szükséges kérdéseket feltenniük és nincs idő a késlekedésre. Bizonyára ezt gondolják magukban: Aki így tud tanítani, annak érdemes tanítványává lenni. Mégpedig nem holnap vagy később, hanem ma. Bűnös vagyok és méltatlan vagyok, de az Úr megváltoztatja életemet.

Az első tanítványok bátorsága nekem is erőt ad: Uram, követni akarlak téged! A tanítványod, a követőd szeretnék lenni, mert szavad az Isten szava, tanításodban Isten szól hozzám.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Sokszor nem szavakkal válaszolsz kérdéseinkre, hanem csendesen átölelsz bennünket, amikor hozzád fordulunk. Életünk során mindig érezhetjük jelenlétedet és segítségedet. Add, hogy a bajban és a veszélyben soha ne essünk kétségbe, hanem mindig hozzád forduljunk! Add, hogy ne féljünk, ha veszélyben van az életünk, csak higgyünk az örök életben! Mert örök életünk és üdvösségünk nem lehet veszélyben, ha veled élünk és veled halunk meg. Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!

2019. szeptember 4. – Szerda (Lk 4,38-44)

Napi evangélium - sze, 2019/09/04 - 00:00
Kafarnaumi tartózkodása idején Jézus a zsinagógából jövet betért Simon (Péter) házába. Simon anyósa éppen magas lázban szenvedett. Mindjárt szóltak is neki az érdekében. Jézus a beteg fölé hajolt, parancsolt a láznak, és a láz megszűnt. A beteg azonnal fölkelt, és szolgált nekik. Napnyugtakor mindnyájan odavitték Jézushoz a betegeket, akik különféle bajokban szenvedtek. Mindegyikre rátette kezét, és meggyógyította őket. Sokakból gonosz lelkek mentek ki, és ezt kiáltozták: „Te vagy az Isten Fia!” Jézus azonban rájuk parancsolt, és nem engedte, hogy beszéljenek; azok ugyanis tudták, hogy ő a Krisztus. Amikor megvirradt, Jézus kiment egy magányos helyre; a népsokaság pedig keresésére indult, és meg is találta. Tartóztatták, hogy ne menjen el tőlük. Jézus azonban így válaszolt: „Más városoknak is hirdetnem kell Isten országának evangéliumát, mert ez a küldetésem.” Azután folytatta tanítását Galilea zsinagógáiban. Lk 4,38-44

Elmélkedés

A kafarnaumi zsinagógából Péter házába visz Jézus útja. Vélhetően ez a ház szolgálhatott szálláshelyül kafarnaumi tartózkodása idején. Péter házában újabb csodát tesz. Ahogyan az imént a gonosztól szabadította meg az embert, most Péter anyósát szabadítja meg a betegségtől, a láztól.

Az eset kapcsán két dologra érdemes felfigyelnünk. Amint Jézus megérkezik a házba, „mindjárt szóltak is neki” a beteg érdekében. Nyilvánvalóan Péter családjának többi tagja közölte az Úrral a betegség hírét. Ugyan nincs kifejezetten megemlítve, hogy kérték volna a gyógyítást vagy szavaikkal kifejezték volna Jézus csodatévő erejébe vetett hitüket, de bizonyára erről van szó. Nem szóltak volna Jézusnak, ha nem lett volna tudomásuk arról, hogy képes meggyógyítani a betegeket és nem várták volna tőle ezt ebben a helyzetben. És ezt egészen természetesen teszik. Ahol Jézus megjelenik, ott számíthatnak a segítségére. A másik érdekesség, hogy Jézus a legtermészetesebb módon tesz csodát. Nincsenek kérdései vagy kívánságai, a beteghez lép és megszünteti lázát.

A történet ezzel még nem ér véget, hiszen nem csak Péter családtagjainak van tudomása arról, hogy Jézus meg tud szüntetni mindenféle testi, lelki betegséget, hanem a város lakóinak is. Ezért odaviszik a betegeket, hogy gyógyulást kérjenek számukra, ő pedig mindenkit meggyógyít.

Bizalommal és hittel kérem-e Jézus segítségét?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Áldott legyél, Urunk, aki azért jöttél, hogy életünk legyen. Köszönöm, hogy tőled semmi nem választhat el; hogy számodra nincs elveszett drachma vagy eltévedt bárány, mert számodra mindenki él, és senki nem szakadhat ki kezedből. Hálát adok neked, hogy a te országod törvénye nem emberi szabály, hanem új szövetség. Köszönöm, hogy feltárod előttünk a feltámadás reménységét!

2019. szeptember 3. – Kedd (Lk 4,31-37)

Napi evangélium - k, 2019/09/03 - 00:00
Jézus egyszer lement Kafarnaumba, Galilea egyik városába, és szombaton ott tanított. Tanítása ámulatba ejtett mindenkit, mert szavának hatalma volt. Volt ott a zsinagógában egy tisztátalan lélektől megszállt ember, aki így kiáltozott: „El innen! Mi dolgunk veled, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje.” Jézus ráparancsolt: „Némulj el, és menj ki belőle!” Erre az ördög a földre sújtotta az embert, és kiment belőle, anélkül, hogy bajt okozott volna neki. Csodálkozás fogta el valamennyiüket, és egymás közt ezt mondogatták: „Mi ez? Akkora hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, hogy kimennek a megszállottakból.” Ennek híre elterjedt az egész környéken. Lk 4,31-37

Elmélkedés

Názáret után Kafarnaumban találjuk Jézust, amely település galileai tartózkodásának legfőbb helyszíne. Az evangéliumi jelenet azt mutatja, hogy miként telhettek Jézus napjai. Szombatonként a zsinagógában tanít és meggyógyít egy ördögtől megszállt embert. Jézus tanítását és különleges cselekedetét összekapcsolják az emberek. Mondhatjuk, hogy tanítását hitelesíti a csoda, amit utána tesz. Az emberek joggal gondolják, hogy aki képes megszabadítani valakit a gonosz lélektől, annak szavai hitelesek, tanítása valóban igaz. Bizonyára ez váltja ki csodálkozásukat, ámulatukat. Itt ugyan nem találkozunk olyan ellenséges viselkedéssel, mint Názáretben, de arról sincs szó, hogy az emberek hinnének benne. Csupán kérdések merülnek fel bennük, mert nem értik, honnan származik a tanításában rejlő bölcsesség és honnét van rendkívüli ereje.

A jelenet sajátossága az embert megszállva tartó tisztátalan lélek Jézusról szóló vallomása, illetve Jézus némaságra felszólító parancsa. A gonosz lélek felismeri, amit más emberek még nem látnak meg, ezért mondja: „Tudom, ki vagy: az Isten Szentje.” A gonosz elismeri azt is, hogy Jézusnak nagyobb a hatalma, mint az övé, s ez meg is mutatkozik a szabadításban, az ördög kiűzésében. Az Úr azért nem engedi beszélni őt, mert nem szeretné, hogy messiási titka már most kiderüljön, hiszen még nem tudhatja senki, hogy szenvedésében és halálában fog feltárulni az, hogy ő a Messiás, a Megváltó.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! A te nevedben gyűlünk össze a templomban, hogy szavadat hallgassuk és részesedjünk áldozatodban. Együtt keressük az Isten országát és közösen építjük azt. Örömhíred alakítson minket élő közösséggé, amely hirdeti tanításodat. Örömhíred minden emberhez szól, ezért nem csupán annak befogadására törekszünk, hanem annak továbbadására is. Adj nekünk buzgóságot, hogy országod lelkes munkásai legyünk! Az üdvösséget Isten kegyelméből és irgalmából nyerjük el, de tudjuk, hogy nekünk is tennünk kell érte. Nevelj minket az engedelmességre és a szeretet gyakorlására!

2019. szeptember 2. – Hétfő (Lk 4,16-30)

Napi evangélium - h, 2019/09/02 - 00:00
Abban az időben Jézus elment Názáretbe, ahol (egykor) nevelkedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és olvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták oda neki. Szétbontotta a tekercset, és éppen arra a helyre talált, ahol ez volt írva: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.” Összetekerte az írást, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az írás, amelyet az imént hallottatok.” Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. „De hát nem József fia ez?” – kérdezgették. Ekkor így szólt hozzájuk: „Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: „Orvos, gyógyítsd önmagadat! A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafarnaumban végbevittél, tedd meg a hazádban is!” Majd így folytatta: „Bizony, mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Cáreftában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Námán.” Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott. Lk 4,16-30

Elmélkedés

Jézus sikertelen fellépéséről olvasunk a mai evangéliumban. Az esemény helyszíne Názáret, az a település, ahol felnevelkedett. Jóindulattal városnak szoktuk nevezni Názáretet, valójában egy kis falu volt, aligha lakták kétszáznál többen abban az időben. Egy ilyen kis helyen mindenki ismer mindenkit. Mint hitét gyakorló zsidó ember, Jézus szombatonként a zsinagógába megy, hogy részt vegyen az istentiszteleten, erre utal a szövegben a „szokása szerint” kifejezés. A felolvasásra való jelentkezés már nem biztos, hogy szokása volt. A jelenet inkább azt sugallja, hogy Názáretben most tesz ilyet először, és mint kiderül utoljára is. Az Izajás prófétától felolvasott szövegrészt, amely a messiási idő beköszöntéről és annak jeleiről szól, Jézus önmagára vonatkoztatja, ezért a szöveghez fűzött magyarázata valójában saját küldetését mutatja be. A názáretiek először dicsérettel fogadják szavait és helyeslik a hallottakat, majd pedig hirtelen gyanakvással és értetlenséggel fordulnak felé, ami egészen a gyilkos szándékig vezet.

Az elutasítás oka világos: Jézus az Úr felkentje, ő hirdeti meg az Úr kegyelmi esztendejét, az ő személyében teljesedik be a prófétai jövendölés, tehát ő a Messiás. A názáretiek ezt nem fogadják el, nem hiszik, hogy az a Jézus volna a Megváltó, aki körükben nőtt fel és akinek családját ismerik. Ez az elutasítás és hitetlenség fog visszaköszönni Jézus halálra ítélésekor.

Megváltómnak vallom-e Jézust?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Köszönöm, Uram, hogy te vagy Krisztus, az élő Isten Fia, az Üdvözítő, aki új életet ajándékozol mindannyiunknak. Uram, sokszor nem értem terveidet, céljaidat, eszközeidet vagy az eseményeket, amelyek megtörténnek veled, velem, velünk, körülöttünk. De tudom, hogy a te útjaid nem a mi útjaink. Küldd el a Szentlelket, hogy általa megérthessük, megérezhessük a kereszt titkát, üdvösségre és új életre szülő tervedet, és hogy a Lélek bölcsessége által felismerhessük életünkben tőled kapott keresztünket, amelyet az ő erejével akarunk hordozni. Add, hogy megláthassuk, megpróbáltatásaink növekedésünkre szolgálnak, és így örvendezhessünk a belőlük fakadó gyümölcsöknek.

2019. szeptember 1. – Évközi 22. vasárnap (Lk 14,1. 7-14)

Napi evangélium - v, 2019/09/01 - 00:00
Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Amikor észrevette, hogy a meghívottak válogatják az első helyeket, egy példabeszédet mondott nekik. „Amikor lakomára hívnak – kezdte –, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, odajön, aki meghívott titeket, és felszólít: Add át a helyedet neki! És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda odajön, így szóljon hozzád: Barátom, menj följebb! Milyen kitüntetés lesz ez számodra a többi vendég előtt! Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.” Ekkor a házigazdához fordult: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat, mert azok is meghívnak és viszonozzák neked. Ha lakomát adsz, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni. Te azonban az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.” Lk 14,1. 7-14

Elmélkedés

Példát adtam nektek

A mai evangéliumban Jézus az alázatosságról tanít. Először elmond egy példabeszédet a lakomára érkező vendégekről. Akik önkényesen elfoglalják az első helyeket, mert úgy érzik, hogy az őket illeti meg, azok később megszégyenülnek. Aki pedig szerényen elfoglalja az utolsó helyet, a vendéglátó részéről megtiszteltetésben részesül. Tanítását így foglalja össze Jézus: „Aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.” Nem ez az egyetlen alkalom, amikor a mi Urunk alázatosságra tanítja hallgatóit. Szavait az teszi hitelessé, hogy egész életével példát mutat az alázatosságra. Érdemes néhány esetet felidéznünk ennek igazolására.

Isten Fiának alázatára először a betlehemi barlangban figyelünk fel. Két dolgot látunk itt. Először is azt, hogy Isten létére emberré lett, leereszkedett hozzánk, alázatosan vállalta az emberi testben való létezést. A másik: születésének helyéül egy eldugott falucskát választott, ott is egy állatok szálláshelyéül szolgáló barlangot, egy istállót. Az alázatos Kisded e helyen töltötte első napjait. Később, amikor vándortanítóként járja tanítványaival a városokat, mindenütt megelégszik az egyszerű szálláshelyekkel.

Jellemző az a jelenet, ami a csodálatos kenyérszaporítás után történik. Jézus messiási jelet mutat azzal, hogy az éhező népnek kenyeret ad a pusztában és ezt a jelet az emberek felismerik. Cselekedetében csodát láttak, de nem lehetne másként értékelni azt, hogy a mindössze öt kenyérből és két halból Jézus áldását követően több ezer ember jóllakik. Az ószövetségi idők jövendöléseiben megígért prófétát látják meg személyében, s erről mindjárt beszélni is kezdenek egymás között azok, akik ettek a megszaporított kenyérből. János evangélista így zárja le a történetet: „Amikor Jézus észrevette, hogy megindulnak feléje, hogy erőszakkal királlyá tegyék, visszavonul a hegyre egészen egyedül” (Jn 6,15). Jézus tehát nem akarja kihasználni a kedvező alkalmat, az emberek lelkesedését, mert nem király, nem uralkodó szeretne lenni, hanem a mennyei Atyának engedelmeskedő alázatos szolga, megváltásunk szolgája.

Ehhez a jelenethez hasonló történik akkor is, amikor Jézus bevonul Jeruzsálembe. Ekkor is érzékelhető a fokozott messiás-váró hangulat, az emberek lelkesedése és öröme. De egy szegény szolga diadala ez. Nem díszes lovas fogaton, hanem szamárháton érkezik. Nem hadsereg vezeti őt be a városba, hanem csupán tanítványai kíséretében jön. Lám, még a győzelmesnek tűnő napon is, amikor királyoknak járó köszöntéssel fogadják, Jézus akkor is megőrzi alázatát.

Feltétlenül meg kell említenünk még az utolsó vacsora jól ismert jelenetét, amikor Jézus megmosta apostolai lábát. A szolga feladatát vállalta magára, amelyet a legnagyobb alázattal végzett, s ezzel bebizonyította, hogy valóban nem uralkodni, hanem szolgálni jött ebbe a világba. Cselekedete után ezt mondta: „Ha én, az Úr és Mester, megmostam lábatokat, nektek is mosnotok kell egymás lábát. Példát adtam nektek: amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek” (Jn 13,14-15). E jelenet minden másnál jobban ösztönöz minket arra, hogy az alázatos Krisztus példáját kövessük.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te akkor foglaltad el a világ utolsó helyét, amikor megaláztak, mindentől megfosztottak és keresztre feszítettek a Golgotán. Ezzel példát adsz nekünk, hogy ne egymással versenyezve törekedjünk elfoglalni az általunk jobbnak tartott helyeket, hanem keresztünket felvéve, alázattal és engedelmesen fogadjuk el azt a helyet, amelyet Isten kijelölt nekünk az életben. Így tudjuk biztosítani azt, hogy helyünk legyen a mennyországban, ahol Isten vendégei leszünk. Ott nem lesznek első és utolsó helyek, hanem mindenki egyenlően részesül Istentől a boldogságban. Segíts minket, Urunk, hogy eljussunk a mennybe!

Oldalak

© 2011 Római Katolikus Egyházközség, Jászfényszaru - Minden jog fenntartva