Abban az időben Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki jegyese volt egy férfinak, a Dávid házából való Józsefnek. A szűz neve Mária volt. Az angyal belépett hozzá és így szólt: „Üdvöz légy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál!” Ennek hallatára Mária zavarba jött és gondolkodóba esett, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal azonban folytatta: „Ne félj, Mária! Hisz kegyelmet találtál Istennél! Mert íme, gyermeket fogansz méhedben, és fiút szülsz, s Jézusnak fogod őt nevezni! Nagy lesz ő: a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úristen neki adja atyjának, Dávidnak trónját. Uralkodni fog Jákob házán mindörökké, és uralmának soha nem lesz vége!” Mária ekkor megkérdezte az angyalt: „Hogyan történhet meg ez, amikor én férfit nem ismerek?” Az angyal ezt válaszolta neki: „A Szentlélek száll le rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért szent lesz az, ki tőled születik: Isten Fiának fogják őt hívni. Lásd, rokonod, Erzsébet is gyermeket fogant öregségében, sőt, már a hatodik hónapban van, bár magtalannak tartják az emberek. Istennél semmi sem lehetetlen.” Erre Mária így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint!” Ezután az angyal eltávozott. Lk 1,26-38

Elmélkedés

A nagyböjti készület során első pillantásra talán meglepő a karácsonyi előzményt idéző ünnep, Urunk születése hírüladásának napja. Ám valójában tökéletesen illeszkedik a húsvéti titokhoz, hiszen Isten üdvözítő tervének megvalósulása az Ige megtestesülésével kezdődik. A megváltás nem a keresztfán indul, hanem akkor, amikor egy ember, egy fiatal nő a szívében igent mond az Isten akaratára. Mária válaszában megmutatkozik a hit és az engedelmesség. A hit, amely képes elfogadni a felfoghatatlant és amely megelőzi a bizonyosságot. Az engedelmesség, amely az emberi akarat elé helyezi Isten szándékát.

Mária nem kér garanciát, nem várja meg, míg minden teljesen világos lesz számára. Kérdez ugyan, de nem kételkedik. Nem azért kérdez, hogy elutasítson, hanem hogy jobban érthessen. Ebben a nyitottságban, ebben az egyszerű, de mély lelki készségben ragyog fel az igazi hit: nem az okosság, nem a logika, nem a biztosítékok keresése, hanem a bizalom.

„Történjék velem szavaid szerint” – ez Mária válasza és a hívő ember válasza. Isten ma is megszólít. Talán nem angyalt küld, hanem egy váratlan eseményt, egy emberi szót, egy mély belső érzést. És mi válaszolhatunk. A hit mindig személyes döntés, még ha nem is látjuk előre minden következményét.

A mai ünnep arra hív, hogy mi is felismerjük: minden Istennek adott felelet hatással van egész életünkre. Egyetlen „igen” megnyithatja az utat mások hitének erősödéséhez. Mária igent mondott, s ezáltal megkezdődött a megváltás műve. A mi válaszaink is számítanak, mert Isten ma is keres embereket, akik által újra és újra testet ölthet a világban az ő szeretete.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te nem kényszerítesz, hanem halkan szólsz hozzánk. Segíts, hogy Máriával együtt kimondjam: „Történjék velem szavaid szerint.” Add, hogy ne féljek attól, amit nem értek, és ne zárjam ki azt, amit nem érzek biztosnak! Taníts meg hinni úgy, mint a názáreti leány: nyitottan, szabadon és bizalommal! Legyen bennem is hely számodra! Legyen egész életem igen a te hívásodra! S ha nem látok előre mindent, akkor is bízzak abban, hogy te mindig velem vagy. Köszönöm, hogy édesanyádban, Máriában példát adtál. Add, hogy én is úgy éljek, hogy másokat hozzád vezessek!

A Sátoros-ünnep alkalmával Jézus így beszélt a farizeusokhoz: „Én elmegyek, és ti hiába kerestek, mert meghaltok bűneitekben. Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek.” A zsidók erre tanakodni kezdtek: „Csak nem akarja megölni magát, hogy ezt mondja: Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek”? Jézus így folytatta: „Ti innen alulról vagytok, én felülről vagyok. Ti ebből a világból vagytok, én nem ebből a világból vagyok. Azért mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben, mert nem hiszitek el rólam, hogy ki vagyok: ezért kell meghalnotok bűneitekben.” Erre megkérdezték: „De hát ki vagy te?” Jézus azt válaszolta: „Kezdettől fogva az vagyok, amit mondok is nektek. Sokat kellene még beszélnem rólatok, és ítéletet mondanom felettetek, mert aki engem küldött, igazmondó; én pedig azt hirdetem a világnak, amit tőle hallottam.” De azok nem értették meg, hogy az Atyáról beszél nekik. Végül Jézus azt mondta nekik: „Ha majd felemelitek (a kereszten) az Emberfiát, akkor megtudjátok, hogy én vagyok, és hogy semmit nem teszek önmagamtól, hanem azt hirdetem, amit Atyámtól tanultam. Aki küldött engem, az velem van, és nem hagy magamra, mert én mindig azt cselekszem, amiben ő tetszését találja.” E szavak után sokan hittek Jézusban. Jn 8,21-30

Elmélkedés

Az evangéliumban feszültség uralkodik. Jézus beszél, de nem értik. Jelen van, de nem ismerik fel. Figyelmeztet, de mintha meg sem hallanák. A farizeusok értetlenkednek: „Csak nem akarja megölni magát?” – miközben Jézus nem a halálvágyról, hanem isteni küldetéséről beszél: eltávozik ebből a világból, visszatér a mennybe, mert az útja az Atyához vezet. Ő más világból jött, más szempontokat képvisel, másként látja az emberi életet, mint mi, akik gyakran csak evilági logika szerint gondolkodunk.

Az igazi lényeg az, amit Jézus háromszor is hangsúlyoz: „meghaltok bűneitekben.” Nem fenyegetés ez, hanem fájdalmas ténymegállapítás. A bűn nem pusztán törvényszegés, hanem vakság, amely elzár bennünket Isten életétől. A bűnben maradni annyi, mint elszakadni a forrástól. De van kiút a bűnből: „Ha majd felemelitek az Emberfiát, akkor megtudjátok, hogy én vagyok”, s ez a kijelentés a megváltást hirdeti.

Jézus a saját kereszthaláláról beszél, arról az óráról, amikor mindenki elhagyja, mégis akkor válik világossá, hogy ő valóban az, akinek mondta magát. A Golgota lesz a felismerés helye. Ott derül ki, hogy ő nem egy megtévedt tanító, nem egy veszélyes szektavezér, hanem az Atyától hozzánk érkezett Megváltó, aki mindig azt cselekszi, amiben az Atya tetszését találja.

Mi most a nagyböjt útján a kereszt felé haladunk. Talán éppen ezekben a napokban kellene jobban elcsendesednünk, és megkérdezni magunktól: felismerem-e őt, mint Megváltót? Tudatosul-e bennem, hogy a bűn nem egyszerű gyarlóság, hanem létkérdés, amely elválaszthat Istentől?

A farizeusok ugyan nem értették meg Jézust, de az utolsó mondatban mégis felcsillan a remény: „E szavak után sokan hittek benne.” Van, aki meghallja szavát, felismeri őt napjainkban is. Közéjük tartozom?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Olykor én is úgy állok előtted, mint azok, akik nem értettek meg téged. Hallgatlak, de nem mindig értem meg tanításodat. Látlak, de nem ismerlek fel. Néha csak későn sejtem meg, hogy te vagy az, aki megszólítottál. Uram, ne engedd, hogy bűneimben maradjak! Ne engedd, hogy vakságom végleg elválasszon tőled! Nyisd meg a szemem, hogy meglássam a keresztben a te dicsőségedet, és ne rémület, hanem remény ébredjen bennem! Te vagy a szeretet hangja a szívemben. Ne engedd, hogy nélküled járjam tovább utamat! Légy velem a hitem gyengeségében is, mert nélküled nem juthatok az örök életre!

Abban az időben: Jézus kiment az Olajfák hegyére. Kora reggel újra megjelent a templomban. A nép köréje sereglett, ő pedig leült, és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: „Mester, ezt az asszonyt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, és vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. Ők azonban tovább faggatták. Erre fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van!” Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön. Azok meg ennek hallatára egymás után eloldalogtak, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középen álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett és megszólította: „Asszony, hol vannak, akik vádoltak téged? Senki sem ítélt el?” „Senki, Uram” – felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!” Jn 8,1-11

Elmélkedés

A bűnös asszony története egy megrázó és őszinte jelenet Jézus életéből, amely elénk tárja az emberi természet legmélyebb hajlamait: a vádaskodást, az ítélkezést, a megszégyenítést. Jézus a templomudvaron találkozik a hangos tömeggel, amely készen áll megkövezni valakit, miközben megfeledkezik saját bűnéről vagy éppen el akarja azt rejteni mások elől. Mert azt gondoljuk, hogy minél hangosabban vádolunk másokat, annál könnyebb elhallgattatni a saját lelkiismeretünket.

Jézus nem vitatkozik, nem mond beszédet, nem áll szándékában senkit kioktatni az erkölcsi rendről. Lehajol és ír a porba. Talán a nevüket, talán a bűneiket, nem tudjuk. De ezzel a cselekedetével csendet teremt a lincselés zajában. Aztán olyat mond, amit emberi bölcsességgel aligha tudnánk kitalálni: „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van!” Ezzel a mondattal gyengéden kiüti a jelenlévők kezéből és szívéből az ítélkezés köveit.

Jézus nem védi meg a bűnt, de megvédi az embert. Ezért mondja az asszonynak: „Menj, de többé ne vétkezzél!” Isten nem megszégyeníteni akar, hanem felemelni. Nem a múltunkat, hanem a jövőnket nézi. Nem a tömeg ítéletére bízza sorsunkat, hanem a saját irgalmára.

A nagyböjtben ez a jelenet arra hív minket, hogy újra megvizsgáljuk, hogyan nézünk másokra és önmagunkra. Mert sokszor állunk kődobásra készen egy szó, egy pletyka, egy meggondolatlan ítélet formájában. Jézus arra tanít, hogy ha igazán megismertük az irgalmat, akkor nem lesz szívünk elítélni senkit.

A kő, amit másokra hajítanék, talán ott van a kezemben és a szívemben is. És Jézus ma az én nevemet, az én bűnömet írja a porba, hogy emlékeztessen: én sem vagyok bűntelen. De elindulhatok a bűnbánat útján.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, irgalmas Jézus! Te nem elítélsz, hanem felemelsz. Köszönöm, hogy nem a bűneim szerint bánsz velem. Könnyű lenne másokra mutogatnom, de te szelíden rám nézel, és kérdezed: „Hol vannak a vádlóid? Én sem ítéllek el.” Taníts irgalmasnak lenni! Hadd hulljanak ki kezemből és szívemből az ítélkezés kövei! Taníts tisztelni a másik ember útját, és látni benne a küzdelmet, amit nem ismerek! Szükségem van rád, Uram, hogy ne legyek bíró, hanem testvér. Segíts, hogy ne a vádló tömeg tagja, hanem megbocsátó tanítványod és irgalmat hirdető Egyházad tagja legyek!

Abban az időben Lázár testvérei megüzenték Jézusnak: „Uram, nézd, beteg, akit szeretsz!” Amikor Jézus meghallotta ezt, így szólt: „Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségére fog szolgálni, hogy az Isten Fia megdicsőüljön.” Jézus szerette őket: Mártát, Máriát és Lázárt. Amikor tehát meghallotta, hogy Lázár beteg, két napig ott időzött még, ahol volt, aztán így szólt a tanítványokhoz: „Menjünk el ismét Judeába!” Amikor Jézus megérkezett, Lázár már négy napja a sírban feküdt. Amint Márta meghallotta, hogy Jézus jön, eléje sietett, míg Mária otthon maradt. Márta így szólt Jézushoz: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem! De tudom, hogy most is, bármit kérsz Istentől, megadja neked.” Jézus ezt felelte neki: „Testvéred fel fog támadni.” Erre Márta így szólt: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus folytatta: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is hal, élni fog. Mindaz, aki él és hisz énbennem, az nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” Márta ezt válaszolta neki: „Igen, Uram! Hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön!” Jézus a lelke mélyéig megrendült és megindult. Megkérdezte: „Hova temettétek?” Azok így szóltak: „Jöjj, Uram, és lásd!” Ekkor Jézus könnyekre fakadt. Erre a zsidók megjegyezték: „Nézzétek, mennyire szerette őt!” Némelyek azonban így szóltak: „Ő, aki visszaadta a vak látását, nem akadályozhatta volna meg, hogy meghaljon?” Jézus pedig, még mindig mélyen megrendülve a sírhoz ment, amely egy kővel elzárt barlang volt. Jézus így szólt: „Vegyétek el a követ!” Márta, az elhunyt testvére megjegyezte: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos.” Jézus ezt válaszolta neki: „Mondtam már neked, hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét!” Elvették tehát a követ. Jézus az égre emelte szemét, és így szólt: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én ugyan tudom, hogy mindenkor meghallgatsz, csak a körülálló nép miatt mondom, hogy higgyék: te küldöttél engem!” E szavak után Jézus hangos szóval kiáltotta: „Lázár, jöjj ki!” A halott azonnal kijött, kezén és lábán a rátekert leplekkel, arcán pedig a kendővel, amelyet fejére csavartak. Jézus megparancsolta: „Oldjátok föl, hogy járni tudjon!” A zsidók közül, akik Máriához jöttek, sokan hittek Jézusban, miután látták, amit cselekedett. Jn 11,3–7. 17. 20–27. 33b–45

Elmélkedés

Lázár, jöjj ki!

Lázár halála és feltámasztása a János evangélium egyik kulcsfontosságú eseménye. Nemcsak azért, mert ez Jézus nyilvános működésének utolsó, legnagyobb csodája, hanem mert megmutatja, hogy az Ige nem puszta tanítás, hanem életet adó erő, aki belenyúl a halál sötétségébe és onnan is képes kiemelni, életre hívni az embert.

A történet első drámai pontja a késlekedés. Jézus megkapja a hírt Lázárról: „Uram, nézd, beteg, akit szeretsz!” Ebből a mondatból fájdalom és bizalom árad. Lázár két testvére, Márta és Mária nem kér semmit, nem mondják, hogy jöjjön, gyógyítsa meg, hanem csak közlik a tényt, mintegy emlékeztetve Jézust a szeretetre, ami összeköti őt Lázárral. De Jézus nem indul el azonnal. Ez a késlekedés döbbenetes és elgondolkodtató. Jézus, aki mindig kész volt segíteni, most vár. Talán bennünk is felmerült már a kérdés egyes élethelyzetekben: miért nem jön Isten azonnal, amikor legnagyobb szükség lenne rá? Miért nem akadályozza meg a tragédiát?

A hír után csend következik, de ebben a csendben készül valami, amit senki nem lát előre, csak egyedül az Úr. Ő nem közönnyel vár, hanem egy nagyobb szeretet távlatából. Ő nem tehetetlenség miatt vár, hanem később akarja megmutatni, hogy arra is képes, amire emberek soha. Ő nem távol tartja a szenvedést az embertől, hanem a szenvedést teszi Isten erejének helyszínévé. Jézus nem a beteg Lázárt gyógyítja meg, hanem a halott Lázárt támasztja fel. Nem az utolsó pillanatban érkező csoda története ez, hanem azé az isteni szóé, amely nem ismeri a visszafordíthatatlant.

Mikor Jézus megérkezik, Márta azonnal eléje siet. „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” Ez a mondat nem vád, inkább fájdalmas hitvallás arról, hogy Jézus tudott volna segíteni, ha korábban érkezik. Márta hitében ott a vágy: bárcsak megtetted volna. De még ebben a gyászban is kimondja: „De tudom, hogy most is, bármit kérsz Istentől, megadja neked.” Ez mutatja meg, milyen a hit valódi természete: nem a csoda megléte vagy hiánya a lényeges, hanem az a bizalom, hogy Isten most is és bármikor képes cselekedni. Jézus válasza a reményt nem helyezi át a távoli a jövőbe, hanem örökké érvényes: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Ez tehát nem ígéret, hanem kinyilatkoztatás. Jézus nemcsak tud valamit az életről, hanem ő maga az élet. Akiben ő él, abban az élet már jelen van, még ha a halál árnyéka vetül is rá.

„Jézus könnyekre fakadt.” Ez az egyik legmélyebb tartalmú kijelentés az evangéliumban. A síró Isten képe eltér minden filozófiai elgondolástól. Nem egy távoli, mozdíthatatlan lényt látunk, hanem az emberrel a fájdalmában, gyászában együttérző Istent, akit valóban megérint az ember fájdalma. Az Úr könnyei azt üzenik, hogy nem lehet az utolsó szó a halálé, mert Istennek ezt követően is van terve az emberrel.

Ezután következik a történet fordulópontja. Jézus a sírhoz megy, és felszólítja a halottat: „Lázár, jöjj ki!” A szó, amelyet kimond, újrateremtő szó. Ahogyan a teremtéskor a világ a „Legyen világosság!” igével létrejött, úgy Lázár is új életet kap Jézus szavára. Jézus parancsa most életet fakaszt. Isten Szava, amely újra életre hívja az embert.

Lázár története új megvilágításba helyezi a mi nagyböjtünket. Mindannyiunk életében vannak „sírok”, ahová már négy napja vagy hosszabb ideje be van zárva valami, egy régi seb, egy reménytelen kapcsolat, egy régóta cipelt lelki teher, egy bűn, ami régóta nyomaszt. De Jézus most is segíteni akar, ezért mondja: „Jöjj ki!” Van-e bátorságunk kijönni ebből a „sírból”, a lelki sötétségből? A nagyböjt ebben az értelemben a feltámadás előszobája. Ahol a bűnbánat nem önsajnálat, hanem megnyílás Isten újjáteremtő szavára.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te nem félsz a sírhoz lépni és nem hátrálsz meg a halál tényétől. Te sírsz velünk, mert szeretsz minket. Hiszem, hogy te vagy a feltámadás és az élet. Köszönöm, hogy nem mindig úgy válaszolsz, ahogy elképzelem. Köszönöm, hogy van bátorságod késni, hogy nagyobbat adj. Te nem csak beteg testemet gyógyítod meg, hanem lelkemet támasztod fel. Uram, kiálts rám: „Jöjj ki!” Hívj ki a sötétségből, a bezártságból, bűneim sírjából. Adj erőt elindulni feléd, még akkor is, ha a testem és lelkem fáradt! Oldozz fel mindattól, ami megkötöz, és add meg nekem az új élet szabadságát! Vezess, Uram, az örök élet világosságába, mert te vagy az Élet, és én veled akarok élni most és az örökkévalóságban!

Amikor Jézus a jeruzsálemi templomban tanított, szavainak hallatára a nép közül egyesek felkiáltottak: „Ez valóban a Próféta.” Mások meg azt mondták: „Ez a Messiás.” Voltak azonban olyanok, akik megkérdezték: „Hát Galileából jön a Messiás? Az írás szerint nemde Dávid családjából és Dávid városából, Betlehemből kell jönnie a Messiásnak?” Erre szakadás támadt a nép között. Néhányan el akarták őt fogni, de senki sem mert rá kezet emelni. A szolgák (akiket Jézusért küldtek), nélküle tértek vissza a főpapokhoz és a farizeusokhoz. Azok felelősségre vonták őket: „Miért nem hoztátok őt ide?” A szolgák mentegetőztek: „Ember így még nem beszélt!” Erre a farizeusok rájuk förmedtek: „Csak nem vezetett titeket is félre? Mondjátok: hitt-e benne egy is a főtanács tagjai vagy a farizeusok közül? Csak ez az átkozott népség, amely semmit sem ért a törvényhez.” Ekkor az egyik tanácstag, Nikodémus, aki egy alkalommal éjnek idején fölkereste Jézust, így szólt: „A mi törvényünk nem ítélkezik senki felett anélkül, hogy ki ne hallgatta volna, és meg nem állapította volna, mi (rosszat) cselekedett.” A többiek azonban neki támadtak: „Talán te is galileai vagy? Kutass csak utána, és rájössz, hogy Galileából nem származik próféta!” Ezután mindegyikük hazatért. Jn 7,40-53

Elmélkedés

A mai evangélium egy heves vitát mutatna be. Mindenki beszél, mindenki kérdéseket fogalmaz meg, mindenki a saját véleményét hangoztatja Jézusról: próféta, Messiás, vagy csak egy galileai ács? Miközben mindenki a saját igazát próbálja alátámasztani, egy valami nem történik meg: nem jön létre valódi találkozás. Ez a történet pontos tükre lehet a mai világnak is, és talán saját lelkünknek is: beszélünk Jézusról, de nem beszélünk vele.

A látás itt elakad az előítéletek szintjén, tehát nincs előrelépés a hit útján. „Galileából nem származik próféta!” – mondják. A vallási vezetők lenézik az egyszerű embereket, akik nyitottabbak náluk. Nikodémus is próbálja óvatosan védeni Jézust, de hamar lehurrogják. A szív nem nyílik meg, a bezárkózás vaksághoz vezet.

Ezzel zárul a hét: a látás, a hitre jutás nem történik meg az ember közreműködése nélkül. Szükség van bátorságra, alázatra, csendes nyitottságra. Aki mindezt magában hordozza, az valóban Jézusra tud nézni, mégpedig nem a saját szűrőin keresztül, hanem az igazságra szomjazva. És aki így lát, annak már nem kell más bizonyíték, mert a szíve tudja, kiben hisz.

A tanulság világos: meg kell tanulnunk, hogy a hit szemével lássuk Jézust, ez a nagyböjt egyik ajándéka. És ehhez nem elég a tudás, a múltbéli emlékek vagy az elődöktől kapott hagyomány. Találkozás kell, csend, befogadás.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Köszönöm, hogy a nagyböjt folyamán arra tanítasz, hogy lássalak téged. Bocsásd meg, ha túl sokszor csak véleményemet hangoztattam rólad, de nem kerestem a találkozást veled! Kérlek, tisztítsd meg a szememet és a szívemet! Add, hogy ne a régi beidegződéseim vezessenek, hanem az irántad való bizalom! Vezess tovább az úton, hogy egyre mélyebben ismerjelek téged, a világosságot, az Igazságot és a mennyei Atya szeretett Fiát!

A csodálatos kenyérszaporítást követő viták után Jézus Galileában működött. Júdeában nem akart mutatkozni, mert a zsidók az életére törtek. Közeledett a zsidók Sátoros-ünnepe. Miután rokonai elzarándokoltak az ünnepre, Jézus is fölment utánuk Jeruzsálembe, de nem nyilvánosan, hanem titokban. Amikor a templomban tanítani kezdett, a jeruzsálemiek közül néhányan ezt kérdezték: „Nemde ő az, akit halálra keresnek: íme, nyilvánosan beszél, és nem szólnak neki semmit. Talán bizony már a vezetők is elismerik, hogy ő a Messiás? De róla tudjuk, honnan való. A Messiásról pedig, ha majd eljön, senki sem tudja, honnan való.” Erre Jézus, aki a templomban tanított, emelt hangon odaszólt: „Ti ismertek engem, és azt is tudjátok, honnan vagyok. Én nem magamtól jöttem. Az Igaz (Isten) küldött engem, akit ti nem ismertek. Én viszont ismerem, mert tőle vagyok, és ő küldött engem.” Erre szerették volna Jézust elfogni, de senki sem emelt rá kezet, mert még nem jött el az ő órája. Jn 7,1-2.10.25-30

Elmélkedés

A mai evangéliumot olvasva érezzük a helyzet feszültségét. Jeruzsálemben ünnep van, de az ünnep közepén ott van Jézus is, és sokan nem tudják, mit gondoljanak személyéről. Ismerik a nevét, a származását, de nem ismerik a küldetését. Mégsem kérdeznek pontosan. Inkább találgatnak, ítélkeznek, véleményt formálnak. Azt mondják: „Tudjuk, honnan való…”, de nem tudják, ki ő valójában. Ez a látás illúziója, amikor azt hisszük, ismerünk valakit, de közben épp a lényeggel nem vagyunk tisztában.

Jézus világosan beszél: „Ti ismertek engem, és azt is tudjátok, honnan vagyok. Én nem magamtól jöttem.” Az igazi ismeret nem a földi származásra, hanem a küldőre tekint. Jézus a mennyei Atya küldötte, ezért a megértéséhez és istenségének felismeréséhez hitre és nyitottságra van szükség.

A mai nap figyelmeztetése ez lehet számunkra: vajon nem ugyanezt tesszük-e mi is? Nézünk, de nem látunk. Ismerjük a hit világát, de nem engedjük, hogy Isten mélyebbre vezessen. Jeruzsálem népe fél a nyíltságtól, a következményektől, ezért inkább vitatkozik vagy hallgat. A kérdés ma is ugyanaz: Felismerem-e őt, az Isten Fiát?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te eljöttél a világba, de sokan mégsem ismernek fel téged. Bocsásd meg, ha én is sokszor csak a felszínt látom, ha ismerősnek tűnsz számomra, de valójában nem engedlek közel magamhoz! Taníts igazán látni téged: hittel, tiszta szívvel, őszinte vággyal! Távolítsd el belőlem a félelmet és a közönyt! Add, hogy merjek keresni, kérdezni, hallgatni rád, mert te mutatod meg számomra az Atyát!

Dávid utódai közül Jákobtól született József, aki jegyese volt Máriának, Jézus Krisztus szülőanyjának. Jézus Krisztus születése pedig így történt: Anyja, Mária jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekeltek volna, Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. Férje, József igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni. Ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fiad születik majd, akit Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét bűneitől!” Amikor József felébredt álmából, úgy cselekedett, amint az Úr angyala megparancsolta neki. Mt 1,16.18-21.24a

Elmélkedés

Szent József nem sokat beszél az evangéliumban, de annál többet tanít. Ő az igaz ember, aki csendesen figyel, mérlegel és engedelmesen cselekszik, még olyan helyzetben is, amikor a dolgok teljesen másként alakulnak, mint várta. József látása nem korlátozódik az események felszínére. Nem áll meg annál, amit az emberi ész vagy a természet törvénye diktál. Amikor minden bizonytalanná válik, mert kiderül Mária várandóssága, várható a társadalom részéről a megvetést, s emiatt mind jegyesének, mind önmagának jövője kiszámíthatatlan, akkor József mégis Istenre tekint, és hisz abban, amit az Úr mond neki.

Az angyal álomban, látomásban közli vele Isten szándékát. Nem a valóságos látás, hanem a hit belső világossága az, amely őt vezeti. Itt az ünnep tartalma összekapcsolódik a nagyböjti gondolattal: József látni tanul a Szentlélek sugallata szerint, ez az ő személyes hitének útja. Nem önmaga terveit valósítja meg, hanem Istennek engedelmeskedik.

Nagyböjtben mi is tanuljuk ezt a fajta látást. Milyen sokszor csak a felszínt vesszük észre: embertársaink hibáit, kapcsolataink nehézségeit, személyes kudarcainkat vagy jövőtől való félelmünket. De József példája bátorít minket, hogy merjünk Istenre figyelni akkor is, amikor nem értjük a körülöttünk zajló történéseket. A hit segít meglátni a mindennapok eseményeiben is az isteni terv kibontakozását.

Szent József azt tanítja nekünk, hogy akkor látunk a legtisztábban, amikor letérdelünk és hallgatunk, ha kérdések nélkül engedelmeskedünk Istennek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szent József, igaz és csendes férfi, Isten titkainak őrzője! Taníts meg minket bízni az Úr szavában akkor is, amikor nem értünk mindent! Te nem beszéltél sokat, de egész életed válasz volt Isten hívására. Kérünk, járj közben értünk, hogy ne a félelem, hanem a hit vezessen minket döntéseinkben! Segíts hűségesen vállalni a szolgálatot, amit ránk bízott a mennyei Atya! Taníts minket a hallgatás, az engedelmesség, a bizalom és a kitartás csendes erejére! Légy oltalmazónk és példaképünk, hogy engedelmesen megtegyük mindazt, amit Isten kér tőlünk!

Egy alkalommal Jézus ezt mondta a zsidóknak: „Az én Atyám szüntelenül munkálkodik, ugyanúgy munkálkodom én is.” E szavak hallatára a zsidók még inkább az életére törtek, mert nemcsak a szombati nyugalmat szegte meg, hanem Istent Atyjának mondta, és így egyenlővé tette magát Istennel. Jézus azonban tovább hirdette: „Bizony, bizony, mondom nektek: a Fiú semmit sem tehet önmagától. Csak azt teheti, amit az Atyánál lát. Amit ugyanis az Atya cselekszik, azt cselekszi a Fiú is. Az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit cselekszik. Sőt még nagyobb dolgokat is mutat majd neki, hogy csodálkozzatok rajta. Amint ugyanis az Atya halottakat támaszt föl és kelt életre, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. Az Atya nem ítél meg senkit sem, hanem az ítéletet egészen a Fiúra bízta, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tiszteli. Aki a Fiút nem tiszteli, az nem tiszteli az Atyát sem, aki a Fiút küldte. Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert már átment a halálból az életre. Bizony, bizony, mondom nektek: eljön az óra – sőt már itt is van –, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát. Meghallják, és életre támadnak. Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. A Fiúnak hatalmat adott arra is, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok ezen! Eljön az óra, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és előjönnek sírjukból. Akik jót cselekedtek, feltámadnak az életre; akik rosszat tettek, feltámadnak a kárhozatra. Én önmagamtól semmit sem tehetek. Amint (Atyámtól) hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött engem.” Jn 5,17-30

Elmélkedés

A tegnapi evangéliumban olvasott gyógyítás után Jézus konfliktusba kerül a vallási vezetőkkel, mert szombaton, a nyugalom napján történt az eset. A vita azonban messzebbre megy, mint a szombati tilalmak kérdése. Jézus ezt mondja: „Az én Atyám szüntelenül munkálkodik”, s ezzel önmagát Isten Fiának nevezi. Jézus azt állítja, hogy nem csupán küldött, hanem egy az Atyával. Ez a kijelentés új távlatot nyit számunkra: Jézust nemcsak látnunk kell, hanem hinnünk is benne, mert ő megmutatja nekünk az irgalmas Atya arcát.

Jézus szolgálata képes éltetni, felemelni, megmenteni az embereket. Ő az örök életre hív minket. Ugyanakkor megjelenik az ítélet gondolata is, hiszen aki nem hallgat az ő szavára, az elzárja magát az örök élettől. A döntés a mi kezünkben van. Felismerem-e Jézusban az Atya szeretetét?

„Aki hallgat az én tanításomra, és hisz abban, aki engem küldött, annak örök élete van” – mondja Jézus. Ez az evangélium, a krisztusi örömhír lényege. Jézus egyértelműen és világosan beszél önmagáról: ő nemcsak próféta, nemcsak tanító, hanem Fiú, akinek az Atyával közös hatalma van életet adni és ítéletet mondani. Ez az egyik leglényegesebb kijelentés Jézus személyéről. Ő az Atya kinyilatkoztatása és az Atya erejének hordozója. És ez nemcsak hitigazság, hanem létkérdés számunkra. A Fiúhoz tartozni azt jelenti, hogy részesedünk az isteni életben, most és az örökkévalóságban. De aki elutasítja őt, annak szembe kell néznie a következményekkel, mégpedig nem azért, mert Jézus bosszút akar, hanem mert az élet elutasítása maga a halál, a kárhozat.

Kiben bízunk? Kire építünk? Kitől várjuk az örök életet?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te vagy az Atya küldötte és az élet forrása. Add, hogy ne csak hallgassam tanításodat, hanem befogadjam úgy, mint életet adó igazságot! Ne engedd, hogy elszokjak a te hangodtól, hogy más forrásokból próbáljak élni! Tölts el hittel, hogy felismerjem benned az Atya arcát, és merjek rád bízni mindent, küzdelmeimet, múltamat és jövőmet! Segíts, hogy már most hordozhassam az örök élet örömét!

A húsvéti ünnepekre Jézus fölment Jeruzsálembe. Volt Jeruzsálemben az úgynevezett Juh-kapu mellett egy fürdő, amelyet héberül Beteszdának neveztek. Öt oszlopcsarnoka volt, ahol nagyon sok beteg feküdt: vakok, sánták és bénák. Volt ott egy harmincnyolc éve beteg ember is. Jézus látta, ahogy ott feküdt, és megtudta, hogy már régóta beteg. Megszólította: „Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg azt felelte: „Uram! Nincs emberem, aki levinne a fürdőbe, amikor mozgásba jön a víz. Mire én odaérek, már más lép be előttem.” Jézus erre azt mondta neki: „Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!” Az ember azonnal meggyógyult. Fölvette ágyát, és járni kezdett. Aznap éppen szombat volt. A zsidók ezért rászóltak a meggyógyított emberre: „Szombat van; nem szabad az ágyadat vinned.” Ő azonban így válaszolt nekik: „Aki meggyógyított, azt mondta nekem: Vedd ágyadat, és járj!” Megkérdezték tőle: „Kicsoda az az ember, aki azt mondta neked, hogy vedd ágyadat, és járj?” A meggyógyult ember azonban nem tudta, hogy ki volt az. Jézus ugyanis továbbment, amikor tömeg verődött össze a helyszínen. Később Jézus a templomban találkozott a meggyógyított emberrel, és ezt mondta neki: „Látod, most meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék!” Az ember elment, és elmondta a zsidóknak, hogy Jézus volt az, aki meggyógyította őt. A zsidók üldözték Jézust, mert mindezt szombaton cselekedte. Jn 5,1-16

Elmélkedés

Jézus a Beteszda-fürdőnél találkozik egy bénával, aki harmincnyolc éve várakozik. Harmincnyolc év reménytelenségben, tehetetlenségben, csalódásban. A jelenet megdöbbentő kérdéssel kezdődik: „Akarsz-e meggyógyulni?” Mintha Jézus olyat kérdezne, ami egészen nyilvánvaló. Mert mi más vágya lehetne annak, aki harmincnyolc éve képtelen megmozdulni saját erejéből, mint a gyógyulás? Az Úr kérdése valójában a szív legmélyére mutat: van-e még benned vágy az életre, a változásra, a lelki megújulásra? Él-e még benned a remény, hogy egyszer járni tudsz?

A beteg válasza pedig nem egyszerű „igen” vagy „nem”, hanem egy panasz: „Nincs emberem, aki levinne a fürdőbe, amikor mozgásba jön a víz.” A bénaság nemcsak fizikai, hanem lelki is, hiszen egyedül maradt, kapcsolatok nélkül. Jézus nem a vízhez küldi őt, hanem cselekszik, ő maga lesz a gyógyulás forrása, amikor ezt mondja: „Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!” Ez a felszólítás új kezdetet, belső erőt, gyógyulást eredményez. A történet figyelmeztet is, mert nem mindenki örül a szombati gyógyulásnak. A zsidók nem a csoda, hanem a szombati nyugalom megszegése miatt háborodnak fel. Milyen sokszor korlátoznánk Isten szabadító tevékenységét saját szokásaink miatt!

Nagyböjtben Jézus immár tőlünk kérdezi: „Akarsz-e meggyógyulni?”, mégpedig testileg és lelkileg egyaránt. Hiszem-e, hogy isteni szava ma is képes új életet kezdeni bennem?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Néha én is úgy érzem magam, mint a bénult ember, tehetetlenül várok, és közben csalódást érzek, mert segítség nélkül maradtam. Köszönöm, hogy ma nekem is felteszed a kérdést: „Akarsz-e meggyógyulni?” Kérlek, gyógyíts ki mindabból, ami megkötöz, megmerevít és elzár tőled! Add, hogy ne panaszkodjak, hanem a te szavadra figyeljek! Emelj fel, és adj bátorságot, hogy újra elinduljak a te utadon!

Egy alkalommal Jézus Szamariából Galileába ment. Jóllehet maga mondta, hogy a prófétának nincs becsülete saját hazájában, mégis, midőn Galileába érkezett, az ottaniak szívesen fogadták. Látták ugyanis mindazt, amit Jézus az ünnepek alkalmából Jeruzsálemben cselekedett, mert ők is ott voltak az ünnepeken. Így jutott el Jézus újra a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta. Élt Kafarnaumban egy királyi tisztviselő, akinek a fia megbetegedett. Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte: jöjjön és gyógyítsa meg a fiát. A gyermek már halálán volt. Jézus ezt mondta: „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.” A királyi tisztviselő azonban így szólt: „Uram, jöjj, mielőtt meghalna a fiam!” Jézus erre azt felelte: „Menj csak! Fiad él.” Hitt az ember Jézus szavának, és elment. Még útban volt hazafelé, amikor eléje futottak szolgái, és kijelentették, hogy a fia él. Megkérdezte tőlük: „Melyik órában lett jobban?” Ezt mondták: „Tegnap déltájban hagyta el a láz.” Az apa visszaemlékezett, hogy abban az órában mondta neki Jézus: „Fiad él.” Erre hitt ő maga, és vele egész házanépe. Ez volt Jézus második csodája, amelyet Júdeából Galileába jövet művelt (az ünnepek után). Jn 4,43-54

Elmélkedés

A kafarnaumi királyi tisztviselő Jézushoz jön, mert a fia haldoklik. Kétségbeesett és szeretné, ha Jézus mielőbb segítene. A válasz kissé kemény és számonkérő: „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.” De a tisztviselő nem hátrál meg, nem sértődik meg, hanem újra kéri: „Uram, jöjj, mielőtt meghalna a fiam!” És Jézus megajándékozza őt: „Menj, a fiad él.” Az ember pedig hitt a szónak, és útra kelt.

Ez a történet a hit útját mutatja meg nekünk, ahogy a látásból, a kétségbeesésből, majd a hallott szóba vetett bizalomból születik meg az igazi hit. A férfi először azért jön Jézushoz, mert bajban van. Sokan így indulunk el. Egy fájdalom, egy veszteség vagy egy betegség vezet el bennünket Istenhez. Jézus azonban nem csupán megoldás a bajainkra, hanem az Atya küldötte, aki hitre és belső látásra hív bennünket. Ezen a ponton megértjük, hogy Isten mindig többet akar nekünk adni, mint amit mi várunk vagy elképzelünk. Isten mindig bőkezűen ajándékoz meg minket. A tisztviselő hite akkor mélyül el igazán, amikor elindul hazafelé, mielőtt látta volna a fiát meggyógyulni. Az ő részéről a hazaindulás az a mozzanat, amikor a hithez már nem kell bizonyíték, mert megtanult bízni a szóban.

Nagyböjtben Jézus arra hív, hogy mi is ilyen bizalommal haladjunk tovább. Ő életünk minden szakaszában megadja azt, ami hitünk erősödését szolgálja.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! A tisztviselő személyében magamra ismerhetek, mert én is a hit útján járok. Oly sok aggodalom és félelem gyötör, és sokszor csak a jeleidet keresem, de sajnos nem téged. Taníts engem hinni szavadban akkor is, ha nem látom még az eredményt! Adj erőt, hogy el tudjak indulni, mint az az apa, aki bízott benned, és hazaindult reménnyel a szívében! Add, hogy ne a csodákban, hanem benned higgyek, aki az élet ajándékozója vagy!

Abban az időben Jézus útközben látott egy vakon született embert. A földre köpött, sarat csinált a nyállal, a sarat a vak szemeire kente, és így szólt hozzá: „Menj, mosakodj meg a Siloe tavában.” Siloe annyit jelent, mint Küldött. Ő elment, megmosdott, és amikor visszatért, már látott. A szomszédok, és akik azelőtt koldusként ismerték, így szóltak: „Nem ez az, aki itt ült és koldult?” Egyesek azt mondták, hogy: „Ez az!” Mások pedig: „Nem, csak hasonlít rá.” Ő azonban kijelentette: „Én vagyok az.” Erre az embert, aki nemrég még vak volt, odavitték a farizeusokhoz. Aznap ugyanis, amikor Jézus sarat csinált és megnyitotta a vak szemét, szombat volt. Ezért a farizeusok is megkérdezték tőle, hogy hogyan kezdett látni. Ezt válaszolta: „Sarat tett a szememre, megmosdottam, és most látok.” A farizeusok közül egyesek megjegyezték: „Nem Istentől való az az ember, hiszen nem tartja meg a szombatot.” Mások azonban így szóltak: „Bűnös ember hogyan tudna ilyen csodákat tenni?” És szakadás támadt köztük. Azután újból faggatni kezdték a vakot: „Te mit gondolsz arról, aki megnyitotta szemeidet?” Ő azt felelte: „Hogy próféta!” A zsidók ezt felelték neki: „Te oktatsz minket, aki mindenestül bűnben születtél?” És kitaszították őt. Jézus meghallotta, hogy kitaszították. Amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel-e az Emberfiában?” Ő így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Jézus ezt felelte: „Látod őt, aki veled beszél: ő az!” Mire az ember így szólt: „Hiszek, Uram!” És leborult előtte. Azután Jézus ezt mondta: „Ítélkezni jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, megvakuljanak.” Meghallotta ezt néhány körülötte álló farizeus, és megkérdezte: „Csak nem vagyunk mi is vakok?” Jézus így felelt: „Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad bűnötök.” Jn 9,1. 6-9. 13-17. 34-38

Elmélkedés

A látás és a hit útja

Nagyböjt 4. vasárnapján az Egyház nem a bűntudatunkat akarja növelni, hanem a bűnbánatunkat, hogy a hitetlenség sötétségéből a hit világosságára vezessen minket. Ezért olvassuk az evangéliumban a vakon született ember történetét, amely nemcsak csodaelbeszélés, hanem egy lelki fejlődés útja is. A történet lépésről lépésre tanít arra, mit jelent Jézusban hinni, mégpedig nem elmondás alapján, hanem személyes tapasztalatból. A lelki látás nem egy pillanat alatt születik meg bennünk, hanem beszélgetések, felismerések, küzdelmek és döntések során formálódik.

A történet elején egy ember áll, aki vakon született. Betegsége nem valakinek a hibájából fakadt, nem is büntetés, hanem kiindulópont, egy állapot. A tanítványok logikája még a múlt bűnei és az ok-okozat világában mozog, de Jézus mást mond: ez az ember a világosság felragyogásának hordozója. Vaksága lehetőség, hogy Isten műve láthatóvá váljon benne az emberek számára. Minden élethelyzet, minden gyengeség, minden korlátozottság lehetőséget ad az elindulásra Jézus világossága felé.

A vak ember nem kér csodát, még csak meg sem szólal a történet kezdetén. Jézus a kezdeményező, ő kezd el cselekedni, s mozdulatai változást eredményeznek. Aztán elküldi a férfit a Siloe tavához megmosakodni. Ez a mozzanat lényeges: nem azonnali gyógyulás történik, hanem egy aprónak számító cselekedetet, ugyanakkor engedelmességet kér. A látás mindig együtt jár azzal, hogy engedelmeskedünk Isten szavának, még akkor is, ha furcsának tartjuk vagy nem értjük.

A férfi látni kezd, de ezzel nem ér véget a történet, épp ellenkezőleg, most kezdődik igazán. A körülötte lévők, a vallási vezetők, a szülei mind zavarba jönnek. Képtelenek elhinni, hogy ez a változás megtörtént. És itt már fordulnak a szerepek, a „hitetlenség vaksága” itt válik nyilvánvalóvá: nem az nem lát, akinek születése óta rossz a szeme, hanem aki nem akar szembenézni a valósággal, aki még a saját szemének sem akar hinni. A farizeusok a régi gondolkodásmód foglyai, „Isten nem tehet ilyet szombaton” mondják, azaz nem Istennek köszönhető a gyógyulás. A szülők a félelem miatt nem vállalják a tanúságtételt. Mindenki mást lát, mást értelmez, de egyedül az, aki eddig nem látott, kezd el igazán „látni”, hinni.

A férfi fokozatosan jut el a teljes hithez. Először csak egy embert lát Jézusban: „az az ember, akit Jézusnak hívnak”, aztán prófétának nevezi. Később már Isten küldöttének tartja, s végül, amikor Jézus újra találkozik vele, eljut az igazi felismerésre: „Hiszek, Uram” – mondja és leborul előtte. A látás útja a hit útja. Csak akkor értjük meg, hogy ki is Jézus valójában, ha megengedjük, hogy megérintsen minket és megvalljuk, hogy vakok vagyunk. A nagyböjti idő célja nem az, hogy tökéletesek legyünk, hanem hogy lássunk, tisztábban, őszintébben, világosabban.

Mitől vagyunk vakok? Mi akadályozza, hogy világosan lássuk Isten jelenlétét és munkáját magunkban? Hogyan kellene engedelmeskednünk, milyen irányba kellene elindulnunk, hol tudunk megtisztulni? Látni tanulni és hinni mindig kockázatos, de Jézus vezet minket. Ő a világ világossága, s mi néha mégis hunyorgunk, nem értjük őt, visszariadunk a fénytől. Ő türelmes, újra és újra megszólít minket, és várja, hogy kimondjuk: „Hiszek, Uram.”

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te vagy a világ világossága. Megvallom, hogy sokszor vagyok lelkileg vak, mert nem látom világosan, mit akarsz tőlem, nem értem szavaidat és félek elindulni. Add, hogy ne rejtőzzek el, amikor gyógyító szándékkal hozzám közeledsz! Taníts meg látni a szívemmel, ne csak a szememmel! Tisztítsd meg a gondolataimat, hogy ne a félelmeim, hanem a hitem irányítson! Köszönöm, hogy nem hagysz magamra, amikor mások elfordulnak tőlem. Hiszek benned, Uram, gyógyíts meg, és vezess világosságod által a hit útján az üdvösségre!

Abban az időben az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van. A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.” Lk 18,9-14

Elmélkedés

A mai példabeszéd, amely talán nem is egy kitalált történet, hanem egy megtörtént esetet mond el, két embert állít elénk: a farizeust és a vámost. Az egyik dicsekszik az erényeivel, a másik alig meri felemelni a tekintetét. A farizeus vallási cselekedeteit sorolva, büszkén áll Isten elé, a vámos a bűneit mondja, s alázattal kéri Isten irgalmát. A farizeus önelégülten távozik, a vámos megigazultan megy haza. Mert Isten nem a teljesítményt, hanem a szívet nézi. A farizeus önmagát állította imájának a középpontjába, ha szavait egyáltalán imának nevezhetjük, a vámos viszont valóban Istenhez fordult, akitől bűnei bocsánatát várta és erőt életének megújításához.

A nagyböjtben elkerülhetetlen a kérdés számunkra: Melyik vagyok? Melyik lelkület áll hozzám közelebb? Néha „kifogástalan” vagyok, máskor összetört. A baj nem az, ha erkölcsileg döntéseket hozok, hanem ha azokkal kérkedem. Ugyanakkor nincs szükség arra, hogy senkinek érezzük magunkat, de az már gond, ha Isten kegyelme nélkül akarom megállni a helyem.

A kútnál Jézus nem a múltat nézte, hanem az asszony vágyát az igazságra és a tiszta életre. A vámosban is vágyakozás él a tisztulásra, az elfogadásra, életének megújítására. Ma arra hív minket az Úr, hogy vallásosságunk ne látszat legyen, hanem alázatból fakadó, irgalomra szomjazó hit legyen bennünk. Aki kiüresíti magát, azt Isten betölti. Aki leborul előtte, azt felemeli.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas Istenem! Taníts az igazi alázatra! Ne engedd, hogy a gőg, a büszkeség, a kérkedés uraljon, vagy hogy másokat lenézve magamat dicsőítsem! Add, hogy szívem mindig hozzád kiáltson, mégpedig őszinte bűnbánattal! Légy irgalmas hozzám, bűnöshöz! Adj erőt leborulni előtted, hogy irgalmadnak köszönhetően újra felálljak! Tisztíts meg, és vezess vissza a forráshoz, ahol kegyelmedből, mint élő forrásból olthatom lelkem szomjúságát!

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.” Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután már több kérdést nem mertek neki föltenni. Mk 12,28b-34

Elmélkedés

A mai evangélium szerint egy írástudó fordul Jézushoz: „Melyik a legfőbb parancs?” A válasz egyszerű, mégis gyökeres fordulatot kíván azoktól, akik komolyan veszik: „Szeresd az Istent és szeresd felebarátodat!” Az egész törvény és a próféták alapja e két parancsolat. Nem bonyolult, csak épp nehéz megtartani. A szeretet törvényét mindannyian jól ismerjük, a kérdező írástudó számára is ismert volt, csak éppen annak gyakorlása során ütközünk nehézségekbe.

Nagyböjt elején talán még könnyű volt a böjt, betartottuk elhatározásainkat. Most, a nagyböjti idő derekán, szívünk valódi szándéka kerül napvilágra. A szeretet útján járok-e? Mennyire fontos számomra, hogy közelebb kerüljek Istenhez? Mennyire tudok segítőkészen odafordulni embertársaimhoz?

Az írástudó nem vitatkozik, hanem egyetért, ezért mondja neki Jézus: „Nem jársz messze Isten országától.” Ez egy pillanat, amikor a vallási tudás alázattal párosul, és ennek köszönhető a valódi találkozás Jézussal. Nem elég ismerni Isten parancsát, hanem élni kell.

Jákob kútjánál a szamariai asszony szívében megszületett annak vágya, hogy többé ne csupán ismerje az igazságot, hanem kövesse is azt. Ma azt kérdezi Jézus, hogy mennyire él bennem Isten országa?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szeretet Istene! Add, hogy ne csak ismerjem a parancsaidat, hanem azok szerint éljek! Taníts meg téged szeretni teljes szívből, teljes lélekből, teljes erőmből, és add, hogy az embertársaimat is úgy szeressem, mint önmagamat! Bocsáss meg, ha olykor könnyebb tanításodat hirdetnem, mint valóban megélni azt! Adj új szívet, amely nem fél szeretni akkor sem, amikor kényelmetlen vagy nehéz! Segíts, hogy ne várjak soha köszönetet vagy viszonzást, hanem önzetlen szeretettel forduljak mindenki felé!

Egy alkalommal Jézus egy néma emberből űzött ki ördögöt. Amint az ördög kiment, a néma megszólalt. A nép elcsodálkozott rajta. Egyesek azonban azt mondták: „Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket.” Mások próbára akarták tenni, és égi jelet követeltek tőle. Jézus belelátott gondolataikba, és így szólt hozzájuk: „Minden önmagában meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik. Ha a sátán önmagában meghasonlott, hogyan állhat fönn az országa? Ti ugyanis azt mondjátok, hogy Belzebub segítségével űzöm ki az ördögöket. Ám ha én Belzebub segítségével űzöm ki a gonosz lelkeket, a ti fiaitok kinek a segítségével űzik ki? Ezért ők lesznek a bíráitok. Ha viszont én Isten ujjával (vagyis Isten erejével) űzöm ki az ördögöt, akkor bizonyára elérkezett hozzátok az Isten országa. Az erős ember fegyveresen őrzi házát. De birtoka csak addig van biztonságban, amíg el nem jön az, aki erősebb nála. Ez legyőzi, elveszi fegyverzetét, amelyben bízott, és szétosztja a zsákmányt. Aki nincs velem, az ellenem van; aki nem gyűjt velem, az szétszór.” Lk 11,14-23

Elmélkedés

A mai evangéliumot olvasva egy megrázó jelenet tárul elénk: Jézus ördögöt űz, de a válasz nem hála vagy köszönet, hanem vádaskodás. A jócselekedet egyesek számára gyanús, a gyógyító Jézus megkérdőjelezett személy lesz. Itt már nem a törvény betartásáról van szó, hanem arról, hogy kihez tartozunk, melyik oldalra állunk. „Aki nincs velem, ellenem van” – mondja Jézus, s ez egyértelművé teszi, hogy itt most nincs kényelmes középút.

A nagyböjt világosságot hoz, de ez néha kényelmetlen. Felráz, de nem mindenki akar mozdulni. Tükröt tart, de ebbe a tükörbe nem mindenki akar belenézni. Jézus nem tűri a semlegességet. Mi talán szeretnénk olykor a „két part között” élni: egy kicsit Istennek, egy kicsit a világnak és önmagunknak. De a szeretet nem fél-szívű és nem megosztott szívű. Az irgalom, amit Istentől kapunk, teljes odaadást kíván.

Ha Jézus tevékenységével, szolgálatával Isten országa jött el közénk, akkor a döntés sürgető számunkra. Kinek a hangjára figyelek? Közösséget vagy falakat építek? Engedem-e, hogy Jézus valóban „kitakarítsa”, megtisztítsa a bűnbocsánat szentségében a lelkem? Mert ha ő helyet kap bennem, akkor a gonosznak távoznia kell.

Jákob kútjánál Jézus a szamariai asszony lelki szomjúságát csillapította tanításával. Ma tőlem kérdezi: „Velem vagy, vagy ellenem?”

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te nem kedveled a sötétséget, a gonoszságot, a bűnt, a hitetlenséget, hanem a világosság, a jóság, az igaz élet Istene vagy. Te jóságoddal gyógyítasz, igazságoddal tanítasz minket. Adj nekem bátorságot a döntéshez, hogy ne halogassam többé, hanem teljes szívvel melléd álljak! Tégy szabaddá, hogy ne mások véleménye, elvárása irányítson, hanem mindig neked engedelmeskedjek, a te akaratodat kövessem! Űzd ki belőlem mindazt, ami ellened van, az ítélkezést, a keserűséget, az önzést! Add, hogy szívem ne üres legyen, hanem te élj benne!

A hegyi beszédben Jézus ezt mondta tanítványainak: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem tökéletessé tenni. Bizony mondom nektek, amíg az ég és föld el nem múlik, nem vész el a törvényből sem egy i betű, sem egy vessző, hanem minden érvényben marad. Aki tehát csak egyet is eltöröl akár a legkisebb parancsok közül is, és úgy tanítja az embereket, azt nagyon kicsinek fogják hívni a mennyek országában. És mindaz, aki megtartja és tanítja őket, igen nagy lesz a mennyek országában.” Mt 5,17-19

Elmélkedés

A megbocsátás kapuján belépve ma a vallási törvények világába érkezünk az evangélium vezetésével. Jézus nem eltörölni jött a törvényt, hanem beteljesíteni. Ez a kijelentés eloszlatja azt a tévhitet, hogy az irgalom és az igazság szemben állnak egymással. A kegyelem nem a szabályok hiánya, hanem azok lényege. Jézus megmutatja, hogy a törvény nem korlátoz minket, hanem útmutatóként szolgál az Istenhez vezető úton.

A törvény beteljesítése nem a szabályok aprólékos betartásán alapuló vallásosság, hanem szeretetből fakadó engedelmesség. Jézus azért tud megbocsátani, mert ő maga is a szeretet parancsa szerint élt. Ma azt kérdezi tőlünk: a vallási törvények elméleti szinten maradnak bennünk vagy életformánkká válnak? Az Istennek való engedelmesség szabadságot ad nekünk vagy korlátnak tekintjük?

A nagyböjt folyamán fontos feltennünk a kérdést: a vallási törvények betűjét akarom megtartani vagy beteljesedik bennem Isten akarata? A törvények betűje szerinti élet esetén én vagyok a középpontban és az számít, hogy mit engedhetek meg magamnak, meddig mehetek el. Ha viszont a törvény lényegét nézem, akkor Isten áll a középpontban: az Atya akarata alakítja, formálja életemet. Így már nem feleslegesen hordott teher a törvény, hanem iránytűvé válik.

Az élő víz, amelyet a szamariai asszony kapott, nem szabály, hanem belső, lelki forrás volt. Isten törvénye szintén ilyen belső forrássá válhat, ha engedem, hogy a krisztusi szeretet-parancs alakítsa életemet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Taníts meg arra, hogy a te parancsaidat ne tehernek, hanem ajándéknak lássam. Add, hogy a törvény betűje helyett mindig annak a Szentlélek által megvilágított értelmét keressem! Ne engedd, hogy csak külső szabályokat kövessek, hanem segíts, hogy belülről fakadóan szeressek és engedelmeskedjek! Erősítsd elhatározásomat, hogy ne csak beszéljek a jó útról, hanem azon is járjak! Segíts, hogy akaratodat ne félelemből, hanem szeretetből kövessem!

Abban az időben Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer! A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte és úgy kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte. A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: Add meg, amivel tartozol! Szolgatársa térdre hullott előtte és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! De ő nem engedett, hanem ment és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását. Szolgatársai látták a történteket. Elmentek és elbeszélték uruknak. Az úr akkor magához hívatta őt, és így szólt hozzá: Te gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad? És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik. Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.” Mt 18,21-35

Elmélkedés

A tegnapi evangéliumban a názáretiek által elutasított Jézus arra emlékeztetett minket, hogy Isten kegyelme gyakran ott munkálkodik, ahol a legkevésbé várnánk. Ma ezt az isteni kegyelmet egy másik, talán még nehezebb formában ismerhetjük fel: a megbocsátásban. Péter apostol kérdése – „Hányszor kell megbocsátanom?” – mélyen emberi. Mintha a szeretetnek és a megbocsátásnak létezne valamilyen határa, és a szívünk csak bizonyos számú sebet tudna elviselni.

Jézus válasza szerint azonban a megbocsátásnak nincs felső határa: „nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer.” Ez a kifejezés nem egy nagy számot jelez, hanem egy új gondolkodásmódot: a megbocsátás a Krisztust követő ember életformája. A példabeszéd nem a pénzről szól, hanem arról a mérhetetlen irgalomról, amit Isten felénk gyakorol, és amire minket is meghív.

Az első szolgának óriási tartozása volt, mégis elengedték neki. Aztán ő egy sokkal kisebb adósság megfizetését követeli erőszakkal szolgatársától. Mennyire eltorzítja az irgalmat az, aki csak kapni akar, de adni már nem hajlandó! Aztán jön a következmény, a büntetés, ami az irgalmatlan szív igazi tragédiája: még azt is elveszíti, amit kapott.

A nagyböjt a kiengesztelődés ideje. El tudjuk-e engedni azokat a tartozásokat, amelyeket másokkal szemben számontartunk? A kútnál Jézus megmutatta, hogy milyen az igazi irgalom. Ma azt kéri, hogy hozzá hasonlóan mi is legyünk irgalmasok, bocsássunk meg embertársainknak.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas Jézus! Taníts meg arra a megbocsátásra, amely nem méricskél, nem felemlegeti a múlt sérelmeit, nem támaszt feltételeket. Néha úgy érzem, jogom van a haraghoz, a nehezteléshez, de te arra hívsz, hogy legyek irgalmas, ahogyan az Atya is az. Segíts, hogy ne csak elvárjam, hogy mások megbocsássák hibáimat, hanem én is kész legyek másoknak megbocsátani! Tisztítsd meg szívemet minden rejtett keserűségtől, minden görcsös követeléstől! Te minden adósságomat elengedted és kereszthaláloddal megváltottál. Hadd éljek annak tudatában, hogy az üdvösségre a te megbocsátó szeretetednek köszönhetően juthatok el!

A názáreti zsinagógában Jézus így beszélt a néphez: „Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Námán.” Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték Jézust a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott. Lk 4,24-30

Elmélkedés

A tegnapi, vasárnapi evangéliumban arról olvastunk, hogy a szamariai asszony számára egyetlen találkozás elég volt elfogadni Jézus tanítását, a mai részben pedig azzal szembesülünk, hogy amikor a saját népének tagjaihoz szól, olyanokhoz, akiknek a körében felnevelkedett, de elutasítják őt. A názáreti zsinagógában elhangzó szavai – „egy próféta sem kedves a maga hazájában” – valójában nem panaszkodás, hanem szembesítés: a jelenlévők azért nem ismerik fel a valódi származását, mert azt gondolják, hogy jól ismerik őt.

A názáretiek talán csodára vágytak, hiszen már hallottak arról, hogy más helyeken milyen csodák történtek. De Jézus nem akar megfelelni elvárásaiknak. Ehelyett ószövetségi esetekre emlékezteti őket, amelyek azt igazolják, hogy Isten olykor a választott népen kívüliekkel – a szidóni özvegyasszonnyal, a szír hadvezérrel – tett jót. Isten kegyelme nem zárható be keretek közé. Az irgalom mindig szabadabb, mint az emberi elképzelések.

Jézus szavaira a tömeg haragra gerjed. Az imént még csodálkoztak Jézus szavain, most már meg akarják ölni. A kút melletti beszélgetés megnyitotta egy ember szívét, a zsinagógában elhangzó tanítás hallatán azonban gyorsan magasodik az elutasítás fala.

Felismerem-e Jézust, amikor megszólít ismeretlenekben? Van-e bennem alázat elfogadni, hogy Isten ott is jelen van, ahol nem keresném?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Ments meg az előítéletek vakságától! Ne engedd, hogy szokásaim miatt elutasítsalak téged, amikor újra és újra megszólítasz! Adj nyitott szívet, hogy felismerjem jelenléted azokban, akik nem a „megszokott” módon hordozzák a te arcodat! Bocsásd meg, ha elvárásokkal, feltételekkel közelítek hozzád és nem a bizalom útján! Taníts meg arra, hogy felismerjem szavadat azoknak a beszédében is, akiknek a hangja nem cseng ismerősen számomra! Segíts, hogy olyan legyek, mint a kútnál az igazságra szomjazó asszony!

Abban az időben: Jézus Szamaria egyik városába, Szikárba érkezett, közel ahhoz a földhöz, amelyet Jákob adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákob kútja. Mivel Jézus útközben elfáradt, leült a kútnál. Az idő dél felé járt. Közben odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus megkérte: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. Az asszony elcsodálkozott: „Hogyan kérhetsz te, zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól inni?” A zsidók ugyanis nem érintkeznek a szamaritánusokkal. Jézus így felelt: „Ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki mondja neked: Adj innom!, inkább te kérnéd őt, és ő élő vizet adna neked.” Az asszony ezt felelte: „Uram, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vennéd az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk ezt a kutat adta, amelyből ő maga is ivott, meg a fiai és az állatai?” Jézus erre megjegyezte: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik meg soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” Erre az asszony megkérte: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne legyek szomjas, és ne kelljen ide járnom vizet meríteni!” Jézus így szólt: „Menj, hívd a férjedet, és jöjj ide!” Az asszony ezt felelte: „Nincs is férjem!” Mire Jézus: „Jól mondod, hogy nincs férjed. Mert öt férjed volt, és akid most van, az sem a férjed. Ezt helyesen mondtad.” Ekkor így szólt az asszony: „Uram, látom, hogy próféta vagy! Atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálem az a hely, ahol imádni kell őt.” Jézus ezt felelte: „Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor az Atyát nem itt és nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi pedig azt, akit ismerünk, hiszen az üdvösség a zsidóktól ered. De eljön az óra, sőt már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat vár. Isten ugyanis Lélek, ezért akik őt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.” Az asszony így szólt: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Ha majd eljön, ő tudtunkra ad mindent.” Erre Jézus kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Tanítványai éppen visszaérkeztek, és meglepődtek, hogy asszonnyal beszélget. De nem kérdezte meg egyikük sem: „Mit akarsz tőle?”, vagy: „Miért beszélgetsz vele?” Az asszony pedig otthagyva korsóját, elsietett a városba és elmondta az embereknek: „Gyertek, nézzétek meg azt az embert, aki mindent elmondott, amit tettem! Lehet, hogy ő a Krisztus?” Ki is jöttek a városból, és odagyűltek köréje. Közben a tanítványok megkínálták őt: „Mester, egyél!” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Van nekem olyan ételem, amelyről ti nem tudtok!” Erre a tanítványok kérdezgetni kezdték egymást: „Talán valaki hozott neki ennivalót?” De Jézus megmagyarázta: „Az én ételem az, hogy megtegyem annak akaratát, aki engem küldött, és hogy befejezzem az ő művét. Ugye, azt mondjátok: Még négy hónap, és itt az aratás. Íme, én azt mondom nektek: Emeljétek fel szemeteket és nézzétek a földeket, aranysárgák már, készek az aratásra. Az arató elnyeri most jutalmát: Begyűjti a termést az örök életre, hogy aki vetett, együtt örülhessen azzal, aki arat. Mert igaza van a közmondásnak: Az egyik vet, a másik arat. Én azért küldtelek titeket, hogy learassátok, amivel nem ti fáradtatok. Mások fáradoztak, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.” Abból a városból, a szamaritánusok közül sokan hittek benne, mivel az asszony tanúsította: „Mindent elmondott, amit tettem.” Mikor azután kijöttek hozzá a szamaritánusok, megkérték őt, hogy maradjon náluk. Ott is maradt két napig. Ezután így szóltak az asszonyhoz: „Most már nem a te szavadra hiszünk. Hallottuk őt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője.” Jn 4,5-42

Elmélkedés

Beszélgetés a kútnál

Egy kút, egy asszony, egy vándor, egy beszélgetés, szomjúság, víz. Ezek a mai evangélium alapkövei, amelyekre felépül a történet. Egy ősrégi kút, amelynek története mélyebb, mint a fizikai mélysége, hiszen mélyen visszanyúlik az időben, egészen a választott nép ősatyái, a pátriárkák koráig, Jákobig. Egy bűnös asszony, aki annak érdekében, hogy elkerülje az emberi ítéleteket rejtőzködik az emberi tekintetek elől, ezért jön vizet meríteni a déli forróság idején, amikor mások ki sem mozdulnak házukból. Egy fáradt vándor, aki amúgy fáradhatatlanul járja a városokat és falvakat, hogy tanítsa az embereket. Egy hosszúra nyúló beszélgetés, amelyben a szereplők kezdetben elbeszélnek egymás mellett, gondolataik más utakon járnak, de végül találkoznak az utak, a gondolatok, az egymással beszélő személyek. Kettős szomjúság, a testé és a léleké, a vándor vizet kérő szomjúsága a déli hőségben és az asszony lelkének szomjúsága az igaz tanításra, a megváltásra, a tiszta életre. S végül a víz, amely mindvégig ott csillog a kút alján és a beszélgetés mélyén. Az élő víz, az igazság vize úgy csillapítja az asszony lelki szomjúságát, hogy elég csak egy keveset innia, a vándorét pedig úgy, hogy egy kortyot sem kell innia, ugyanis a történet végére már mindketten elfelejtik, hogy a vándor inni kért az asszonytól.

Nagyböjt 3. vasárnapjának evangéliumát olvasva érdemes elgondolkoznunk a szereplőkön, a cselekmény idején és helyszínén, a beszélgetés tartalmán és üzenetén.

Egy névtelen asszony, aki kirekesztve, szégyenben él, egyszer csak ott találja magát Isten Fiával szemtől szemben. Az, ami először egy egyszerű vízért folytatott párbeszédnek indul, hirtelen a lélek legmélyebb szomjúságát kezdi felébreszteni benne. A történet helyszíne – Jákob kútja – nemcsak egy földrajzi pont, hanem lelki tér, az emberi vágy, a hiány és a keresés helye. Jézus leül a kútnál, fáradtan, szomjasan és inni kér az éppen akkor érkező asszonytól. Nemcsak testi szomjúságról van szó, hanem az asszony hitére, bizalmára szomjazik. Ő, aki maga az élő víz, most kér, s ezzel máris átlépi azt a falat, amelyet a vallási és erkölcsi különbségek, de főként az előítéletek emeltek a zsidó férfi és a szamariai nő közé.

Jézus fokozatosan vezeti az asszonyt önmaga mélyebb megismeréséhez. A férjei történetét nem ítélkezéssel, hanem prófétai látással tárja fel. Nem az asszony múltja számít, hanem az, hogy nyitott lesz-e az újrakezdésre. Jézus nem a bűnt menti fel, hanem a bűnöst hívja meg az igazságra és az irgalomra. Az asszony szívében valami megmozdul, már nem csak vizet akar.

Egy megvetett nőből lassan kereső, majd tanúságtevő tanítvány lesz. Nem helyekhez kötött hit, nem előírt cselekedetek határozzák meg az Istennel való kapcsolatot, hanem az igazságban megélt élet.

Amikor az asszony felismeri, hogy Jézus a Messiás, sietve visszatér a városba, hogy másoknak is elmondja ezt. Az elrejtőzés helyébe a tanúságtétel kerül. A vízért jövő asszony az élő víz hordozójává válik mások számára.

A történet egy forráshoz, egy kúthoz vezet miket, hogy ott találkozzunk Jézussal, aki ismer, szeret és újjá akar alakítani minket. Engedem-e, hogy megérintsen ott, ahol a legsérülékenyebb vagyok? Ha igen, akkor az én történetemet is újraírja. Mert nekem is van múltam, de már nem annak hibái, gyengeségei, bűnei határozzák meg jövőmet, hanem Jézus kegyelme, amely élő vízként oltja lelkem szomjúságát és megtisztítja jövőmet.

Egy kút, egy ember, egy vándor, egy beszélgetés. Ezekre az alapkövekre épül az én történetem. Egy kút, amely soha nem apad ki, mindig telve van a kegyelem vizével. Egy ember, aki fáradtságaim, titkaim, kudarcaim és bűneim mellett ülök. Egy vándor, akinek mindenki számára van mondanivalója, s aki most engem szólít meg. Egy beszélgetés, amely most kezdődik.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Köszönöm, hogy nem kerülsz el, hanem megszólítasz ott, ahol éppen vagyok, kimerülten, elrejtőzve, önmagammal küzdve. Kérlek, adj nekem élő vizet, hogy ne kelljen tovább várnom a szeretetre, a bocsánatra! Lépj be az életembe úgy, ahogyan odaléptél a szamariai asszonyhoz: gyengéden, türelemmel és azzal a vággyal, hogy lelkemet tápláld! Segíts, hogy ne féljek megmutatni előtted életem mélységeit, és engedjem, hogy te alakítsd jövőmet! Add, hogy másokhoz is eljuttathassam forrásod vizét!

Azokban a napokban vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: „Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szóit apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki; Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be. Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz.” Az atya odaszólt a szolgáknak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” Erre vigadozni kezdtek. Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte: Mi történt? Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki. Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.” Lk 15,1-3.11-32

Elmélkedés

A tékozló fiú példázata Jézus egyik legszebb tanítása az emberi bűnről és a megbocsátó, irgalmas Istenről. A fiatalabb fiú elmegy otthonról, mert szabadságot akar, függetlenséget, új, önálló életet. De az élet, amelyet maga választ, hamar üressé válik. Talán nem is azzal hibázott, hogy elment, hanem hogy elutasította a szeretetet.

A bűn mindig ígér valamit: kényelmesebb életet, csodálatos élményeket, korlátok nélküli szabadságot. De végül megkötöz, kimerít és elszakít attól, ami boldoggá tesz. A fiú a mélyponton eljut a belső ébredésig: „Felkelek, atyámhoz megyek…” Ez a mondat a megtérés pillanata. Itt még nincs biztosíték a megbocsátásra, de már van remény, és ez elég ahhoz, hogy elinduljon. Ez Isten kegyelmének hatása.

Az atya viselkedése meglepő: nem kér számon, nem emlékeztet a hibákra, nem tart kioktató beszédet. Fia elé fut, átöleli őt, és ünnepséget rendez örömében az egész család számára. Isten soha nem azt nézi, hogy mit rontottunk el, hanem azt, hogy újra hozzá akarunk tartozni. Az Atya nem akar mást, mint hogy újra közösségben éljünk vele, s ennek érdekében kész bármikor megbocsátani.

De a történet nem ér véget itt, mert megérkezik a másik fiú, aki soha nem hagyta el családját, de most mégis kívülállóvá teszi magát ebben az új helyzetben. Igazságtalannak látja az atya irgalmát. Mintha az idősebb fiú ezt mondaná: „Neki minden jár. Nekem semmi?”

A példabeszéd befejezetlen, az atyai ház ajtaja nyitva marad. Nem tudjuk meg, hogy végül bemegy-e az idősebb fiú. Én belépnék-e az ő helyében?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas Atyám! Köszönöm, hogy akkor is keresel, amikor én elfordulok tőled. Köszönöm, hogy mindig vársz rám, akkor is, amikor tévúton járok. Köszönöm, hogy a szívembe írtad a visszatérés lehetőségét, és soha nem zárod be előttem az ajtót. Add, hogy sose féljek beismerni hibáimat, mert tudom, hogy irgalmad nagyobb, mint az én bűnöm! Alakíts engem türelmes, befogadó és irgalmas szívű emberré! Add, hogy őszintén örüljek annak, hogy mások is új életet kapnak irgalmadnak köszönhetően! Atyám, taníts úgy szeretni, ahogy te szeretsz engem: feltétel nélkül, örömmel!

Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: „Hallgassatok meg egy másik példabeszédet! Volt egy gazdaember, aki szőlőt telepített, bekerítette sövénnyel, belül pedig taposógödröt ásott, és őrtornyot épített. Aztán rábízta a szőlőt a munkásokra, és elutazott. Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a szőlőmunkásokhoz, hogy a termést átvegyék. Ám a szőlőmunkások megragadták a szolgáit, s az egyiket összeverték, a másikat megölték, a harmadikat pedig megkövezték. Erre más szolgákat küldött, többet, mint először, de ezekkel is ugyanúgy bántak. Végül a fiát küldte el hozzájuk, mondván: „A fiamat csak megbecsülik!” Amikor azonban a szőlőmunkások meglátták a fiút, így szóltak egymáshoz: „Ez itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az öröksége!” Meg is ragadták őt, kidobták a szőlőből, és megölték. Amikor megjön a szőlőskert ura, ugyan mit tesz majd ezekkel a szőlőmunkásokkal?” Ezt válaszolták: „Gonoszul elbánik a gonoszokkal, a szőlőt pedig más munkásokra bízza, akik idejében átadják neki a termést.” Jézus így folytatta: „Nem olvastátok soha az írásokban: „A kő, melyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez!” Ezért mondom nektek: Az Isten országát elveszik tőletek, és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét.” A főpapok és a farizeusok hallották a példabeszédet, és megértették, hogy Jézus róluk beszél. El akarták fogni, de féltek a néptől, mert mindenki prófétának tartotta. Mt 21,33-43.45-46

Elmélkedés

A mai evangéliumi történet nem csupán Izrael népének múltját idézi fel, hanem rólunk is szól. Isten mindnyájunknak ajándékozott egy „szőlőskertet”, az életet, a kapcsolatainkat, a küldetésünket. Mindent megadott, amire szükségünk van. Hogyan bánunk ezzel a tőle kapott életünkkel?

A szőlőmunkások tragédiája nem a téves gondolkodásukban, hanem teljes szereptévesztésükben rejlik. Nem akarnak elszámolni, nem ismerik el, hogy az, amit művelnek, valójában nem az övék. Nem akarják tudomásul venni, hogy ők bérlők és nem örökösök. A kapzsiság, az önzés és a birtoklási vágy vezeti őket, végül pedig még a gazda fiát is megölik, amivel Jézus már a rá váró sorsra utal. A példázat rávilágít Isten végtelen türelmére is, aki nem azonnal büntet, hanem időt ad az embernek a változásra. De meddig lehet visszaélni a ő türelmével?

Életemmel, tetteimmel, időmmel és képességeimmel vajon Isten országát építem vagy önző módon saját hasznomra akarom fordítani a rám bízott szőlőt? Elfogadom-e, hogy amit kaptam, az ajándék, amit felelősséggel kell visszaadnom?

Minden, amit Isten rám bízott, a hivatásom, a kapcsolataim, a hitem egy nagyobb terv, Isten rám vonatkozó tervének része. Isten megváltó és üdvözítő terve akkor valósul meg bennem, ha elfogadom, hogy Jézus az örökös, az Atya Fia.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy az Atya szeretett Fia, akit hozzánk küldött, hogy megmutasd az ő irgalmas arcát. Bocsásd meg, ha sokszor visszaélek azzal, amit rám bíztál! Ha úgy élek, mintha minden az enyém lenne, s nem kellene elszámolnom képességeimmel előtted. Taníts felelősséggel, hálával és alázattal élni! Nyisd meg a szívemet, hogy benned ne ítélkező és büntető bírót, hanem megváltómat lássam! Adj bátorságot a megtéréshez! Segíts, hogy életem valóban gyümölcsöt hozzon! Fogadj el engem, Uram, szőlőművesedként, mert szívesen és örömmel munkálkodom szőlődben Isten országának növekedéséért!