Napi evangélium

Feliratkozás Napi evangélium hírcsatorna csatornájára Napi evangélium
Napi Evangélium RSS
Frissítve: 9 perc 27 másodperc

2024. április 16. – Kedd (Jn 6,30-35)

19 óra 31 perc
Abban az időben, amikor Jézus az örök élet kenyeréről beszélt, így szóltak hozzá a tömegből: „Hadd lássuk, milyen csodát művelsz, hogy higgyünk neked! Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az írás mondja: Égből való kenyeret adott enni nekik.” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom nektek; nem Mózes adott kenyeret az égből, hanem Atyám adja az igazi mennyei kenyeret. Az az Isten kenyere, amely leszállt a mennyből, és életet ad a világnak.” „Uram – kiáltották –, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Jézus így válaszolt: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik sohasem.” Jn 6,30-35

Elmélkedés

Nincs okunk kételkedni abban, hogy a csodálatos kenyérszaporításkor Jézus cselekedetében a jelenlévők felismerték a messiási idők jelét, miszerint az eljövendő megváltó a pusztában kenyérrel fogja táplálni a népet. De ez mégsem volt elég számukra, hanem újabb jelet kérnek tőle. Miért kérik a jelet? Elképzelhető, hogy hinni szeretnének benne, ezért tegyen ismét csodát, mintegy megerősítésként. De az is lehetséges, hogy próbára akarták tenni őt, s abban bíztak, hogy másodszorra kudarcot vall. A második elgondolást erősíti az a tény, hogy az Úr nem teljesíti a kérést. Ő nem szeretne megfelelni a csodaváró emberi elképzeléseknek, hanem mindenkor az Atyának engedelmeskedik. A kérés elutasítását követően Jézus folytatja beszédét, amelyben tanítást ad az igazi mennyei kenyérről, amelyet az Atya ad az embereknek. Aztán kimondja a lényeget: „Én vagyok az élet kenyere.”

Kijelentése előrevetíti az utolsó vacsora eseményét, az ott történt csodát, amikor a kenyeret saját testeként adta az apostoloknak, majd a bort saját véreként. Ennek az átváltozásnak a csodája válik jelenvalóvá minden szentmisében. Az utolsó vacsorán értik meg az apostolok Mesterük korábbi szavainak értelmét. Mi pedig a szentmisében találkozunk újra és újra azzal, hogy a feltámadt Krisztus az élet kenyere, az élő Krisztus az örök élet kenyere, azaz az Oltáriszentség mind Krisztus halálának, mind az ő feltámadásának titkát magában foglalja.

A legnagyobb ajándék az, amikor az Oltáriszentségben Jézus önmagát adja nekünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Drága Jézus! Sokszor olyan nehéz az élet. Teszem a dolgom, és nincs elismerés. Vonj magadhoz engem fáradtságomból. Köszönöm, hogy ezerszeres jutalmat ígérsz minden erőfeszítésemért. Neked akarok dolgozni, tisztességes akarok maradni, ha mások tisztességtelenek is, szolgálni akarok, ha mások uralkodnak is. Szelíd és alázatos szívű Jézus, hiszem, hogy csak benned találom meg lelkem nyugalmát, te adsz új erőt a mindennapokhoz. Köszönöm megnyugtató szavaid!

2024. április 15. – Hétfő (Jn 6,22-29)

h, 2024/04/15 - 00:00
A csodálatos kenyérszaporítás utáni napon a Genezáreti-tó túlsó partján maradt népnek eszébe jutott, hogy csak egy bárka volt ott. Tudták, hogy Jézus nem szállt a bárkába tanítványaival; tanítványai ugyanis egyedül hajóztak el. Közben Tibériásból több bárka jött a hely közelébe, ahol az Úrtól megáldott kenyeret ették. Amikor tehát a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?” „Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, – őt ugyanis az Atya igazolta.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.” Jn 6,22-29

Elmélkedés

A kenyérszaporítás után az emberek így fordulnak Jézushoz: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” Ehhez hasonlót kérdezett az az ifjú, aki egy alkalommal Jézussal találkozott: „Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Mt 19,16).

Jól tesszük, ha mi is megkérdezzük: Mit kell tennem az üdvösség, az örök élet elnyerése érdekében? Nem mindegy, hogy kihez fordulok ezzel a kérdéssel, kitől várom a választ. Egyedül Jézus Krisztust érdemes megkérdezni a legfontosabbról, az üdvösségről, mert az örök élet igéi nála vannak. Ő a leghitelesebb választ adja, mert ő az üdvösség egyedüli közvetítője.

Az evangélium kapcsán érdemes figyelnünk az emberek belső, lelki fejlődésére. Először a csodát tevő Jézust keresik, aki kenyeret adott nekik. Második lépésként odáig jutnak, hogy Isten akaratát keressék. E lépéseket nekünk is meg kell tennünk. Ha megtaláljuk Jézust, az ő tanítása és példája megmutatja nekünk, hogyan ismerhetjük meg Isten szándékát és hogyan valósíthatjuk meg azt életünk során. A Jézusban való hit útján elindulva és ővele járva eljuthatunk mennyei Atyánkhoz.

Jézus azt kéri az őt kereső emberektől, hogy mindig a mennyei Atya tetszését keressék és legfőbb szándékuk az örök élet elnyerése legyen. Keresem-e Isten tetszését? Kedvét leli-e Isten bennem, az ő gyermekében? Törekszem-e az örök életre?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Istenünk! Neked köszönhetjük születésünket, emberi létünket, egész életünket. Te szeretettel fordulsz felénk és gondoskodsz rólunk életünk során. Örömmel adunk most neked hálát mindazért, amit tőled kapunk. Megismerjük isteni nagyságodat és fenségedet, ezért örömmel imádunk téged. Benned felismerjük jóságos Atyánkat, aki a javunkat akarod, ezért szívesen fordulunk hozzád kéréseinkkel. Sokszor megtapasztaljuk irgalmasságodat és megbocsátó jóságodat, ezért bizalommal fohászkodunk hozzád bűneink bocsánatáért. Urunk, hallgasd meg imáinkat!

2024. április 14. – Húsvét 3. vasárnapja (Lk 24,35-48)

v, 2024/04/14 - 00:00
Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.” Lk 24,35-48

Elmélkedés

A feltámadás tanúi

A húsvéti időszakban a feltámadt Jézus megjelenéseiről szólnak az evangéliumok. Ezek a történetek hitünk erősödését segítik. Milyen tanításokat és üzeneteket hordoznak ezek a jelenések a húsvéti hit tartalmáról?

Húsvétkor Krisztus feltámadását ünnepeljük, de helyesebb volna Krisztus feltámasztásáról beszélnünk. Ez a szóhasználat egyáltalán nem idegen a Szentírás kifejezésmódjától, hiszen a feltámasztást Szent Lukács evangélista és Szent Pál apostol kifejezetten az Atyának tulajdonítja. Az Apostolok Cselekedeteiben például a következőket találjuk: „Az élet szerzőjét megöltétek, de Isten feltámasztotta őt a halálból” (ApCsel 3,15), továbbá: „Atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti a fára függesztve megöltetek” (ApCsel 5,30). Az apostol leveleiből is idézzünk néhány példát: „Mi hiszünk abban, (azaz Istenben,) aki feltámasztotta a halottak közül Jézus Krisztust, a mi Urunkat” (Róm 4,24). „Tudjuk, hogy aki az Úr Jézust feltámasztotta, minket is fel fog támasztani Jézussal” (2Kor 4,14). Az Atya „hatalmas erejének hatékonyságát Krisztusban mutatta meg, amikor feltámasztotta a halottak közül, és jobbjára állította a mennyekben” (Ef 1,20). Ezek a szentírási kijelentések egyértelművé teszik, hogy Krisztus feltámasztása a mennyei Atya cselekedete. Itt válik igazán nyilvánvalóvá, hogy Isten az élet és a halál ura, akinek hatalma van életet és új életet adni az embernek. A teremtő Isten újjáteremtő szeretetét csodálhatjuk meg Jézus feltámasztásában. Bár a kereszthalál pillanatában úgy tűnt, hogy az Atya is elhagyta a Fiút, a feltámadásban bizonyossá vált számunkra, hogy valójában az Atya hűséges maradt a Fiúhoz, hűséges a szeretethez.

A húsvéti beszámolók másik fontos tanulsága, hogy a hitnek szilárd alapja van mind az apostolok, mind a mi számunkra. A hit nem légből kapott híresztelésekre vagy feltételezett látomásokra alapul. A feltámadása után megjelenő Jézus tanújelét adja annak, hogy él. Megmutatja sebhelyeit és az apostolok szeme láttára eszik. Eloszlatja Tamás apostol kételyeit, miként arról az elmúlt vasárnapon hallottunk, és megszünteti apostolai félelmét, ahogyan erről a mai evangéliumban olvashatunk. Vajon képesek vagyunk-e az apostolok szemével nézni a feltámadt Krisztust? Akarjuk-e szemlélni és érinteni a kereszten szerzett sebeit, hogy hitre ébredjünk? Van-e bennünk bátorság, hogy mi is Istenre bízzuk életünket? A húsvét titkában hinni, a feltámadásban hinni, Isten új életet adó erejében hinni azt jelenti, hogy egész életünket Istenre bízzuk. Krisztus feltámadása azt jelenti, hogy örökre és teljesen az Atyának él. És ebből az is következik, hogy nekünk is Istennek kell élnünk, hogy halálunk és feltámadásunk után örökre Istennel élhessünk.

Az apostolok hitének a Jézussal való személyes kapcsolat az alapja. Az apostolok azzal a meggyőződéssel válnak a feltámadás tanúivá és bátor hirdetőivé, hogy személyesen találkozhattak Jézussal. A feltámadás eseménye válik igehirdetésük legfontosabb elemévé, tehát Jézus feltámadásának fényében kezdik értelmezni és hirdetni Mesterük korábbi csodáit és beszédeit. Számukra is és hallgatóik számára is a Jézus feltámadásába vetett hit a döntő, s nem az, hogy miként történhetett meg korábban egy-egy csodás gyógyulás vagy hogyan kell értelmezni egy jézusi példabeszédet. A Feltámadottal való találkozás élménye válik hitük biztos alapjává.

Érdemes elgondolkodnunk a mai evangélium utolsó kijelentésén, amely így hangzik: „Ti tanúi vagytok ezeknek” (Lk 24,48). Jézus egykor arra hívta az apostolokat, hogy életének, cselekedeteinek, tanításának tanúi legyenek, most pedig arra ad nekik küldetést, hogy mindezen túl halálának és feltámadásának tanúi legyenek. A kezdeti időkben az apostolok tanúságtételének, a későbbi századok során az Egyház tanúságtételének köszönhető, hogy az emberek megismerhetik Krisztust. A húsvéti beszámolók indítsanak bennünket arra, hogy hitünkről mi is tanúságot tegyünk! Legyünk Krisztus feltámadásának hirdetői!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Megerősítem irántad való szeretetemet és minden nap meg akarom azt vallani előtted. Légy velem, hogy szüntelenül megújuljak a szeretetben, s azt ne csak szavaimmal, hanem cselekedeteimmel és egész életemmel is kifejezzem! Hálával gondolok arra, hogy te szeretetből feláldoztad életedet értem és minden emberért. Elkötelezem magamat, hogy én is az önzetlen és önfeláldozó szeretet útját fogom járni. Segíts, hogy irántad való szeretetből mindent megtegyek üdvösségemért. Uram, te légy bennem a szeretet!

2024. április 13. – Szombat (Jn 6,16-21)

szo, 2024/04/13 - 00:00
A kenyérszaporítás napján, amikor beesteledett, Jézus tanítványai lementek a tóra. Beszálltak a bárkába és elindultak a tavon át Kafarnaum felé. Már rájuk sötétedett de Jézus még mindig nem volt velük. Erős szél fújt, és a tó háborgott. Huszonöt-harminc stádiumnyit (mintegy öt kilométert) eveztek már, amikor látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Nagyon megijedtek. De Jézus bátorította őket: „Én vagyok, ne féljetek!” Fel akarták venni a bárkába, de a bárka abban a pillanatban partot ért, éppen ott, ahová tartottak. Jn 6,16-21

Elmélkedés

A húsvéti időszakban újra felidézzük Jézus vízen járásának eseményét, erről olvasunk a mai evangéliumban. E csodával Jézus azt bizonyítja, hogy úr a természet felett, ha akarja, nem vonatkoznak rá ennek a világnak a fizikai törvényei. A vízen járással igazolja tanítványai előtt, hogy valóban Isten. Az esetnél lényeges Jézus bátorító szava: „Én vagyok, ne féljetek!”

E három elemmel a feltámadt Jézus megjelenései alkalmával is találkozunk. A feltámadt Krisztus megdicsőült testére már nem vonatkoznak a fizikai törvények, nem jelent számára akadályt a zárt ajtó, képes bárhol megjelenni. Feltámadása utáni megjelenéseivel Jézus igazolja övéi előtt, hogy valóban Isten. A félelmükben bezárkózó apostolokat így köszönti: „Békesség nektek! Én vagyok, ne féljetek!” (Lk 24,36).

A vízen járás csodáját és a Feltámadott megjelenéseit, még egy negyedik elem is összeköti, amely a mi számunkra nyújt fontos vigasztalást: az Úr nem hagyja magára tanítványait, hanem a nehéz, kilátástalan helyzetben is övéivel marad és vezeti őket a biztos cél felé. Ezt érezhették meg az ellenszélben evező tanítványok, ezt érezték a félelmükben bezárkózó apostolok és mi is ezt érezhetjük, amikor az élet gondja keresztként nehezedik ránk. Az Úr velünk van, megnyugtat minket, és reményt, a feltámadás reményét önti belénk, hogy megingásaink, megtorpanásaink után újra elinduljunk és továbbhaladjunk az üdvösség felé.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, te szeretsz engem a szenvedésben is! Uram, hiszek irántam való jóságodban és szeretetedben. Biztosan tudom, hogy te gondoskodsz rólam. Sok kegyetlenség van a világban. De a világ minden természetes összefüggésével együtt egy magasabb hatalomnak van alávetve. Hiszem, hogy te vagy a világ Ura és Teremtője. Hiszem, hogy minden a te kezedben van, minden ember, én is. Te Atyánk vagy, és szeretsz mindannyiunkat. Köszönöm, hogy az állandó változásban te vagy az élet nyugvópontja, amelyhez tarthatom magam. Köszönöm, hogy szilárd életem van benned, és így a jövőm nincs a véletlenre bízva.

2024. április 12. – Péntek (Jn 6,1-15)

p, 2024/04/12 - 00:00
Abban az időben Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt. Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival együtt. Közel volt húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön feléje, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert ő tudta, hogy mit fog tenni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” – felelte Fülöp. Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi ez ennyinek?” Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek. Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ez valóban az a próféta, aki a világba jön.” Amikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni, hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül. Jn 6,1-15

Elmélkedés

A csodálatos kenyérszaporítást idézi fel a mai evangélium. Jézus kenyeret és halat ad a Tibériás-tó mellett összegyűlt embereknek. Feltámadása után ugyanezen a helyen történik a csodálatos halfogás eseménye, amelyről a múlt pénteken olvastunk. Ez utóbbi esetnél, amikor az apostolok kiérnek a partra hajójukkal, Jézus hallal és kenyérrel várja őket.

A két csodát a közös helyszínen kívül több más elem is összeköti. Mindkettőben jelen van az isteni cselekedet, Jézus tette, amely pótolja a hiányt, megadja az embereknek azt, amire szükségük van. Emellett közös elem az emberi közreműködés, hiszen a fiú által hozott öt kenyeret és két halat sokasítja meg Jézus, illetve az apostoloknak ki kell vetniük a hálót a vízbe. Az embernek tehát valamit tennie kell a csoda érdekében és nem várhatja tétlenül, hogy Isten mindenről gondoskodjék. János evangélista hosszasan írja le a körülményeket, de magát a csodát egyetlen mondattal foglalja össze: „Jézus fogta a kenyereket, hálát adott és kiosztotta a népnek.” Ennek köszönhetően mindenki jóllakott. Hiszek-e a csodában?

A hagyományos értelmezés szerint a kenyérszaporítás csodája az Oltáriszentség előképe. Az Eucharisztiában, az átváltoztatott kenyérben Jézus a testét adja nekünk. Elfogadom-e hittel, hogy a szentáldozásban az Úr szent testét veszem magamhoz?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, csodálatos gondviselésed által mindannyian arra vagyunk hivatva, hogy Krisztus testének tagjaivá váljunk. Minden egyes tagnak öröktől fogva meghatároztad a maga feladatát, számolva minden ember adottságával. Ebben a rendben örök előrelátásoddal részemre is kijelöltél egy helyet, ahol szolgálnom kell. Uram, készen állok erre a szolgálatra! Kívánj tőlem akár csendes, hangtalan munkát, akár hősi elszántságot, nagy áldozatokat: követlek, Uram!

2024. április 11. – Csütörtök (Jn 3,31-36)

cs, 2024/04/11 - 00:00
Abban az időben így tanított Jézus: „Aki a mennyből jön le, az mindenki fölött áll. Aki viszont a földről való, az földies, és a földi dolgokról beszél. Aki a mennyből való, az felülmúl mindenkit. Arról tesz tanúságot, amit látott és hallott, tanúságtételét azonban senki sem fogadja el. Ám, aki mégis elfogadja tanúságát, az megerősíti, hogy az Isten igazmondó. Akit Isten küldött, Isten igéit hirdeti, mert Isten nem adja szűkösen a Szentlelket. Az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe helyezett. Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van; aki pedig nem hisz a Fiúnak, az nem nyeri el az örök életet, hanem Isten büntetése sújtja.” Jn 3,31-36

Elmélkedés

János evangélista ebben a részben Jézus mondásaiból egy olyan beszédet formál, amely megvilágítja a korábbi beszélgetés témáját, azaz a megváltás és a szeretet titkát, a kereszt titkát.

A hit Isten megismerésének útja. Ezen az úton ráébredünk arra, hogy Isten legfőbb tulajdonsága a szeretet, az ő lényege a szeretet, Isten maga a szeretet. János mintegy vallomásszerűen írja: „Megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket, és mi hittünk a szeretetnek” (Jn 4,16). Isten szeretetének az a legnagyobb foka, hogy az Atya elküldi Fiát, Jézust a világba, aki feláldozza magát a kereszten. Bár bűneink miatt ítéletet és büntetést érdemelnénk, és bár oly sokszor megbántjuk Istent bűneinkkel, ő nem akar emiatt büntetni minket, hanem kész megbocsátani, Isten nem szeretne minket elítélni, hanem a végsőkig elmegy annak érdekében, hogy megmentsen minket. Ha ennyire határtalan az isteni szeretet, akkor mi miért vagyunk kicsinyesek, amikor az ő szeretetének viszonzásáról vagy a felebaráti szeretetről van szó? Utánozzuk Isten nagylelkű szeretetét!

Ha hiszünk Jézus megváltó halálában és üdvösségünket kiérdemlő feltámadásában, mint az isteni szeretet jelében, akkor a hit útja új távlatként, új célként nyílik meg számunkra. Ez az út a halálon és a feltámadáson át az örök életre vezet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, irgalmas Jézus! Mindenfelé látni a sok rászorulót és szegényt. Látjuk, hogy sokan félrefordítják fejüket és továbbmennek anélkül, hogy enyhítenék a szenvedők baját. Segíts minket, hogy soha ne gondoljuk azt, hogy nem tudunk segíteni vagy a mi segítségünk keveset ér! Adj nekünk erőt, hogy megtegyük azt a keveset, amire lehetőségünk van! Te azt kéred tőlünk, hogy gyakoroljuk az irgalmasság cselekedeteit, legyünk irgalmas szamaritánusok, akik nem megyünk el szó nélkül embertársaink mellett, hanem a konkrét helyzetekben igazi segítséget adunk. Hisszük, hogy minden jócselekedetet, amit másoknak teszünk, neked tesszük, Urunk.

2024. április 10. – Szerda (Jn 3,16-21)

sze, 2024/04/10 - 00:00
Abban az időben így tanított Jézus: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd jusson nyilvánosságra, hogy tetteit Istenben vitte végbe.” Jn 3,16-21

Elmélkedés

Bár János evangélista írásában közvetlenül a Nikodémussal folytatott éjszakai beszélgetés után következik a mai evangéliumi szakasz, mégsem tűnik úgy, hogy Jézus kifejezetten neki beszélne. Megszűnik ugyanis a párbeszédes jelleg, s Jézus inkább egy beszédet mond, amely gondolatilag ugyan kapcsolódik a Nikodémussal való beszélgetés témájához, mégis inkább annak részletesebb kifejtése, magyarázata. A szövegben arról van szó, hogy Isten az emberek iránti szeretetből elküldi Fiát a világba. A Fiúban való hit az emberek számára az örök életet jelenti. Akik hisznek a Fiúban, azaz Jézus Krisztusban, mint Megváltóban, azok a világosságra jutnak. Akik viszont gonosz módon elutasítják és nem hisznek benne, a sötétségre jutnak. A világosság és a sötétség ebben az esetben az üdvösséget és a kárhozatot jelenti.

Az evangélista a kereszt és a megváltás titkára irányítja figyelmünket az Úr szavaival: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Az üdvtörténet kiindulópontja az Atya végtelen szeretete. A bűnnel az ember elfordul Istentől, magára vonja haragját, s az igazságosság elve szerint büntetésre számíthat. Isten azonban mégsem büntetni akar, hanem szeretetből megkönyörül az emberen, megbocsát a bűnös embernek. Az isteni irgalmasság ezen bőséges kiáradása annak köszönhető, hogy a Fiú a végsőkig engedelmeskedett az Atyának, feláldozta életét üdvösségünkért.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te végtelenül irgalmas vagy és minden embernek megbocsátasz, aki őszintén megbánja bűneit. Amikor vétkezem és tudatában vagyok bűnömnek, szükségét érzem megbocsátó szeretetednek. Te nem azért vagy jó velem, mert nincs más választásod, hanem végtelen szeretetből. Arra tanítasz, hogy én is irgalmas és megbocsátó legyek embertársaim iránt. Kérlek, taníts meg megbocsátani, taníts meg irgalmasnak lenni, hogy tovább tudjam adni szeretetedet embertársaimnak!

2024. április 9. – Kedd (Jn 3,7-15)

k, 2024/04/09 - 00:00
Abban az időben: Nikodémus éjnek idején felkereste Jézust, aki így szólt hozzá: „Ne csodálkozzál, hogy azt mondtam neked: újjá kell születnetek! A szél ott fúj, ahol akar: hallod ugyan a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből született.” Erre Nikodémus megkérdezte: „Hogyan lehetséges ez?” Jézus így válaszolt neki: „Te Izrael népének tanítója vagy, és nem érted ezeket? Bizony, bizony, mondom neked, hogy arról beszélünk, amit tudunk; és arról tanúskodunk, amit látunk. De a mi tanúságtételünket nem fogadjátok el. Ha földi dolgokról beszélek nektek és azt sem hiszitek el, hogyan fogjátok elhinni, ha mennyei dolgokról beszélek majd nektek? Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből alászállott: az Emberfia. És amint Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják felmagasztalni az Emberfiát is, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Jn 3,7-15

Elmélkedés

Mit tudhatunk meg Nikodémusról, akiről a mai evangéliumban olvasunk? Bizonyára ő is értesült Jézus csodáiról és arról, hogy a csodák láttán sokan hittek benne. Nikodémus még nem jutott el a hitre, de szeretne Jézussal találkozni, hogy világosabban lásson, többet megtudjon róla. Éjszaka keresi fel Jézust, s ennek az lehet az oka, hogy a többi farizeus előtt, a főtanács tagjai előtt titokban akarja tartani, hogy érdeklik a Jézus által véghezvitt csodák, illetve érdeklődést tanúsít tanítása iránt. Jézus és Nikodémus beszélgetéséből csak részleteket közöl az evangélista, s ebből kiderül, hogy Nikodémus valószínűleg nem számított arra, hogy Jézus ennyire komoly dolgokat fog neki mondani mindjárt első találkozásuk alkalmával. Talán nem is értett meg mindent világosan, de nem távozik ebben a helyzetben. Nem gondolja, hogy másért jött ide, nem kéri, hogy inkább másról beszéljenek, hanem engedi, hogy Jézus vezesse gondolatait, tanítsa őt.

Hozzáállása és nyitottsága tanulságos számunkra, mert nem csupán kíváncsiság vezeti, hanem lelkének vágya, amely mennyei igazságokra szomjazik. Ezért kérdezi meg Jézust: Hogyan lehetséges az újjászületés?

A lelki újjászületés a hit által a Szentlélekben történik – tanítja őt Jézus. Van-e bennem alázat, hogy Jézust kérdezzem? Engedem-e, hogy neveljen, tanítson? Az örök élet igéi nála vannak.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A szeretet oly titokzatos számunkra, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi az a cselekedet, mozzanat vagy szó, ami felkelti a szeretet érzését szívünkben valaki iránt. És azt sem láthatjuk előre, hogy mi lesz az a cselekedetünk vagy szavunk, amely alapján felebarátunk megértheti, hogy szeretjük őt, mert ez a tett a mi szeretetünknek a jele. Ahhoz kérjük segítségedet, hogy szeretetünk soha ne merüljön ki szavakban, hanem cselekedetekben nyilvánuljon meg. Segíts minket abban, hogy tanításodat, a szeretet csodálatos üzenetét egyre jobban megértsük és meg is valósítsuk!

2024. április 8. – Hétfő, Urunk születésének hírüladása (Gyümölcsoltó Boldogasszony) (Lk 1,26-38)

h, 2024/04/08 - 00:00
Abban az időben Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki jegyese volt egy férfinak, a Dávid házából való Józsefnek. A szűz neve Mária volt. Az angyal belépett hozzá és így szólt: „Üdvöz légy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál!” Ennek hallatára Mária zavarba jött és gondolkodóba esett, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal azonban folytatta: „Ne félj, Mária! Hisz kegyelmet találtál Istennél! Mert íme, gyermeket fogansz méhedben, és fiút szülsz, s Jézusnak fogod őt nevezni! Nagy lesz ő: a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úristen neki adja atyjának, Dávidnak trónját. Uralkodni fog Jákob házán mindörökké, és uralmának soha nem lesz vége!” Mária ekkor megkérdezte az angyalt: „Hogyan történhet meg ez, amikor én férfit nem ismerek?” Az angyal ezt válaszolta neki: „A Szentlélek száll le rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért szent lesz az, ki tőled születik: Isten Fiának fogják őt hívni. Lásd, rokonod, Erzsébet is gyermeket fogant öregségében, sőt, már a hatodik hónapban van, bár magtalannak tartják az emberek. Istennél semmi sem lehetetlen.” Erre Mária így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint!” Ezután az angyal eltávozott. Lk 1,26-38

Elmélkedés

A liturgikus évben március 25-én ünnepeljük Urunk születésének hírüladását. Mivel ez a nap idén nagyhétfőre esett, ezért az ünnep átkerül a mai napra.

A mindenható Isten üdvösségünk történetében egyedülálló feladatra választja Máriát: ő lesz a megtestesült Ige, a Megváltó édesanyja. Ennek hírét közli Gábor angyal a názáreti lánynak, ahogyan azt a mai evangéliumban olvassuk. Az üzenetből Mária megismeri Isten vele kapcsolatos tervét, majd kezdeti csodálkozása után elfogadja ezt a tervet, elfogadja sajátos feladatát az üdvösség művében. Egy ember beleegyezésére, Mária igenjére volt szükség ahhoz, hogy Isten Fia emberré lehessen, megszülethessen, eljöhessen emberi világunkba. És ebben a beleegyezésben benne van az egész emberiség vágya, mindazoké, akik Istentől várják a szabadulást, a megváltást, az üdvösséget.

Mária felajánlotta magát, egész életét Istennek. Ennek köszönhetően tudott az isteni kegyelem csodálatos gyümölcsöt teremni benne. Együttműködik a kegyelemmel, engedi, hogy a kegyelem átformálja és alkalmassá tegye a szolgálatra.

Isten bennünket is kiválaszt valamilyen feladatra, nekünk is küldetést ad, és alkalmassá tesz minket arra, hogy együttműködjünk kegyelmével. Ha felismerjük a mindenható Isten velünk kapcsolatos szándékát, akkor fogadjuk azt örömmel! Engedjük, hogy átformáljon minket az isteni kegyelem! Tegyük meg, amit Isten kér tőlünk! Legyen a mi életünk is szolgálat, Istennek tetsző szolgálat!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te boldognak nevezted azokat, akik hallgatják az Isten szavát, hallgatnak téged. Nem csupán a szavak meghallgatásáról és a tanításnak való engedelmességről beszéltél, hanem arról, hogy ragaszkodjunk hozzád, aki számunkra a leghitelesebben közvetíted a mennyei Atya szavát és akaratát. Követődként akkor válunk Isten tanítványaivá, ha osztozunk életedben, sorsodban, engedelmességedben, szenvedéseidben és feltámadásodban. Vezess minket, Urunk, az üdvösségre!

2024. április 7. – Húsvét 2. vasárnapja, az Isteni Irgalmasság vasárnapja (Jn 20,19-31)

v, 2024/04/07 - 00:00
Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne. Jn 20,19-31

Elmélkedés

Boldogok az irgalmasok

Húsvét 2. vasárnapját Szent II. János Pál pápa kezdeményezésére az Isteni Irgalmasság napjaként ünnepeljük meg.

Sokan nem értik az irgalmasság fogalmát. Úgy gondolják, hogy valakivel irgalmasságot gyakorolni és valakinek megbocsátani emberi gyengeséget, megalkuvást vagy gyávaságot jelent. Az ilyen emberek inkább erősnek mutatják magukat, s arra hivatkoznak, hogy képesek megvédeni az igazságosság elvét, azaz a jóknak jutalmazás, a rosszaknak büntetés jár. Közben elfeledkeznek arról, hogy az igazságosság végsőkig való érvényesítése valójában a legnagyobb igazságtalansághoz és irgalmatlansághoz vezet.

Mások nem is ismerik az irgalmasságot! Ők inkább magukba zárják sebeiket, nem felejtenek, soha és senkinek nem bocsátanak meg, de nem is kérnek bocsánatot senkitől. Nem állnak bosszút és nem törik fejüket azon, hogy miként vághatnának vissza az őket ért valós vagy csak vélt sérelmekért, de ha úgy adódna a helyzet valószínűleg kihasználnák a lehetőséget és visszavágnának. Gondolkodásuk és kegyetlen magatartásuk arra vezethető vissza, hogy nem találkoztak Isten irgalmával vagy nem ismerték fel azt saját életükben.

Miként ismertethető meg az emberekkel Isten irgalmassága? A kereszt és a feltámadás hirdetésével. Mindkettő sajátos módon tárja fel előttünk az isteni irgalmasság titkát. Jézus megostorozását, tövissel koronázását, elítélését, kigúnyolását, kereszthordozását és keresztre feszítését, tehát egész szenvedéstörténetét és halálát szemlélve azt láthatjuk, hogy amikor leginkább rászorul az emberek irgalmára, ezt nem kapja meg. Utolsó szavaival ennek ellenére azokért könyörög, akik vele ezt a kegyetlenséget művelik: „Atyám, bocsáss meg nekik, hiszen nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34). Jézus azért vállalja a halált, hogy az embereket megváltsa a bűntől, s ezáltal győzedelmeskedjen Isten irgalma. Másrészt a feltámadás által is megismerhető az irgalmasság. A kereszten szenvedő Megváltó úgy érzi, hogy az Atya is elhagyta, de feltámadásában megtapasztalja az Atya irgalmát és szeretetét, amely erősebb a bűnnél és a halálnál.

Krisztusban találhatjuk meg az irgalmasság kimeríthetetlen forrását. Ő az, aki megváltott minket, s ő szabadít meg bűneinktől. A végtelen isteni irgalom kiáradásának helye a gyóntatószék, ahol a szentgyónás folyamán megtapasztalhatjuk, hogy az irgalmas Isten megbocsátja minden bűnünket. A szentgyónásra mindig bizalommal készüljünk. Elsősorban ne a büntetéstől való félelem vezessen minket Istenhez, hanem az iránta való szeretet. Az igazi bűnbánat ugyanis mindig Isten iránti szeretetből fakad. Megérzem, hogy Isten szeret, kész nekem megbocsátani, s erre szeretetből fakadó bűnbánattal válaszolok. Nincs olyan súlyos bűn, amit Isten ne tudna és ne akarna megbocsátani. Ha valaki azonban vakmerő módon bizakodik a megbocsátásban és azt feltételezi, hogy Isten úgyis meg fog neki bocsátani, és emiatt nem tartja szükségesnek a gyónást, az teljesen félreértelmezi a megbocsátást. A szentgyónásra mindig azzal a tudattal készüljünk, hogy az irgalomban gazdag mennyei Atyával találkozhatunk. Fogadjuk el Isten megbocsátó irgalmát!

Az irgalmassággal és a megbocsátással kapcsolatban van még egy feladatunk: legyünk irgalmasok, miként Atyánk is irgalmas hozzánk! Éljen szívünkben Jézus mondása: Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus, te megengedted Tamásnak, a kételkedő apostolnak, hogy a kereszten szerzett sebeidet megérintse. Engedd, hogy sebeidet megérintve bizonyosságot szerezzünk arról, hogy valóban élsz, feltámadtál a halálból. Azzal a szándékkal érintjük meg oldalsebedet, hogy meggyógyíthasd hitetlenségünket, eloszlasd kételyeinket és megerősítsd feltámadásodba vetett hitünket. Add, hogy ez az érintés hitet ébresszen bennünk! Egyedül te vagy képes lelki sebeink gyógyítására és bűneink megbocsátására. Úgy szemléljük sebeidet, mint az irgalom forrását és a szeretet jelét!

2024. április 6. – Szombat (Mk 16,9-15)

szo, 2024/04/06 - 00:00
Miután húsvétvasárnap reggel Jézus feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből (annak idején) hét ördögöt űzött ki. Magdolna elment, és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. Amikor a tanítványok meghallották, hogy Jézus él, és hogy Magdolna látta őt, nem hitték el neki. Ezután Jézus más alakban megjelent két tanítványnak útközben, amikor vidékre mentek. Ezek visszatértek, és közölték a hírt a többiekkel, de ők nekik sem hittek. Végül megjelent Jézus a tizenegy (apostolnak), amikor éppen asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt feltámadása után. Azután így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” Mk 16,9-15

Elmélkedés

Szent Márk evangélista művének végén összefoglalja a feltámadt Krisztus jelenéseit, de ez a sor nem teljes. Mindössze három jelenést említ: Mária Magdolna és a két emmauszi tanítvány esetét, valamint az apostolok előtti megjelenést. Az esetek felsorolásakor hangsúlyos a hitetlenség, amely Jézus ajkáról vádként fogalmazódik meg. A hitetlenség gyakori emlegetése után merész fordulatnak tűnik, hogy ezek az emberek a következő küldetést kapják: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” Az Úr parancsa mögött az húzódik meg, hogy az érintettek időközben eljutottak a hitre. Lassú volt ez a folyamat, de az Úr most már úgy látja, hogy küldetést bízhat rájuk.

A hit azt jelenti, hogy biztos és igazolható ismeretek, valamint megalapozott tudás alapján bízunk a másik személy kijelentéseiben, szavában. E bizalom alapja, hogy a másik személyt igazmondónak tartjuk, elfogadjuk tanúságtételét.

A hit útján a hívő embernek is meg kell küzdeni azzal, hogy hite meggyengül, megkísérti őt a hitetlenség. Érdemes kérnünk az Urat, hogy ő növelje, ő erősítse meg hitünket. Elfogadom-e a Krisztusról szóló tanúságtételt? Hiszek-e feltámadásában? Akarok-e én is tanúja lenni? Segítek-e másokat abban, hogy megismerjék Krisztust?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, adj készséges szívet, hogy befogadhassunk mindent, ami szép, jó és igaz, s adj világos látást, hogy elutasíthassunk mindent, ami hamis, ami rút, ami rossz! Teremts bennünk tiszta szívet, Istenünk, hogy jó gazdái lehessünk ennek a világnak! Ne szennyezzenek be minket gonosz indulatok, gyűlölet, harag, viszálykodás. Egyetértést adj nekünk! Add, hogy fiatalok és idősek egyre jobban megértsük: csak akkor leszünk igazán emberek, ha tiszta a szívünk!

2024. április 5. – Péntek (Jn 21,1-14)

p, 2024/04/05 - 00:00
Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján: Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz (vagyis Iker), továbbá a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták kihúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a halból is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak. Jn 21,1-14

Elmélkedés

Péter apostol útkereséséről olvasunk a mai evangéliumi részben. Már a húsvéti esemény, Jézus feltámadása után vagyunk. Péternek az a nagyszerűnek tűnő ötlete támad, hogy halászni megy. Úgy érzi, hogy Jézus halálával véget ért az a csodálatos út, amelyen három évig haladt együtt Jézussal a Genezáreti-tótól a Golgotáig, meghívásától egészen az Úr kereszthaláláig. Úgy gondolja, hogy ott kell folytatnia az életét, ahol három évvel ezelőtt abbahagyta, visszatér ahhoz a mesterséghez, amihez ért, s amitől egykor Jézus elszólította. Úgy tűnik, hogy megfeledkezett arról, hogy Jézus emberhalászatra hívta, ezért most újra bárkába száll, ki akar evezni, ki akarja újra vetni a hálót és halakat, igazi halakat akar fogni. Régi mesterségét talán még nem felejtette el egészen. A többiek nem akarják őt visszatartani, és mivel nekik sincs az adott pillanatban jobb ötletük, ezért Péterrel együtt ők is halászni indulnak.

Próbálkozásuk, tengeri útjuk meglehetősen rövidre sikerül, kudarcuk látványos: nem fognak semmit. Ebből a sikertelenségből Jézus vezeti ki őket, akinek útmutatására végül rengeteg halat fognak. Az élmény, a csodálatos halfogás szerencsére nem azt a hirtelen támadt gondolatot erősíti bennük, hogy nekik ezentúl a halászattal kell foglalkozniuk, hanem rádöbbennek arra, hogy Jézus nélkül semmit sem tehetnek, semmit nem ér a fáradozásuk. Csak lassan kezdik megérteni, hogy hová vezet új útjuk.

Biztosan nekem is vannak nagyszerű ötleteim, de érdemesebb volna azon az úton indulnom, amit az Úr mutat nekem.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Te megadod nekünk, hogy mindig újra kezdhetünk! Te ajándékozod nekünk a jövőt. Minden nap érezzük, hogy múlik az idő, éveink száma véges. Urunk, mindannyian szeretnénk végtelen távlatokban élni. Szeretnénk megtapasztalni a soha el nem múló fényt, szeretnénk, ha mienk lehetne az élet teljessége. Kérünk, add, hogy az előttünk álló időt igazi gazdagodásra használhassuk. Add, hogy azt keressük mindig, ami soha véget nem ér. Add, hogy mindennapjainkban megtapasztalhassuk: a szeretet soha el nem múlik.

2024. április 4. – Csütörtök (Lk 24,35-48)

cs, 2024/04/04 - 00:00
Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.” Lk 24,35-48

Elmélkedés

Az emmauszi tanítványok történetét folytatja a mai evangélium. Lukács evangélista nem jegyzi le, hogy hányan és kik voltak jelen akkor, amikor Jézus megjelent, de az apostolokon és a két emmauszi személyen kívül bizonyára más tanítványok is lehettek még ott. Az elbeszélés szerint az első pillanatban azt gondolják mindannyian, hogy szellemet látnak. Mire utal ez a kifejezés? Egyrészt arra, hogy érthetetlen számukra, miként tud Jézus megjelenni egy olyan helyiségben, amelynek zárva van az ajtaja. Hogyan lehet az, hogy nem jelent számára akadályt az ajtó vagy a falak? Másrészt azt is jelenti a kifejezés, hogy a feltámadt Krisztus teste nem egészen olyan, mint az ő földi teste. A megdicsőült test ugyan továbbra is magán viseli a keresztre feszítés sebhelyeit, mégsem ugyanolyan, mint korábban. Harmadszor pedig azt jelenti, hogy a jelenlévők számára szinte felfoghatatlan az a tény, hogy élőként áll előttük az, aki biztosan meghalt.

Hamar meggyőződhetnek róla, hogy nem szellemet látnak. Hallják az Úr szavát, felismerik hangját. Akár meg is érinthetik őt, s így meggyőződhetnek arról, hogy valóságos személy áll előttük, köztük. Jézus a szemük láttára eszik, amely újabb bizonyítéka, hogy nem szellemet látnak és nem képzelődnek.

Mindezek után jön a találkozás lényegi üzenete: Jézus nem azért támadt fel, hogy folytassa művét, hanem azért, hogy visszatérjen a mennybe. De előbb még megbízza tanítványait, hogy ők folytassák művét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Erőt vesz rajtam a csüggedés, amikor csalódást okoznak az emberek, terveim kudarcba fulladnak vagy váratlan események forgatják fel életemet. Ilyenkor a legszívesebben elmenekülnék a világból, az emberek elől. Bezárkóznék a magam kis világába, hogy egyedül legyek. De te nem hagysz magamra, hanem mellém állsz, tanítasz és megismerteted önmagadat előttem. Vezess engem vissza az emberi közösségbe, tanítványaid, követőid közé! Vezess engem az Atya közelébe, hogy a vele való kapcsolatomat helyreállítsam!

2024. április 3. – Szerda (Lk 24,13-35)

sze, 2024/04/03 - 00:00
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.” Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben. Lk 24,13-35

Elmélkedés

Két tanítvány csodálatos útjáról olvasunk a mai evangéliumban, amely Jeruzsálemből a közeli faluba, Emmauszba vezet. Az ő útjuk az idegennel való találkozástól az Úr felismerésének és azonnali eltűnésének pillanatáig vezet. Az ismeretlen személlyel való néhány órányi beszélgetés miatt egészen különleges az ő útjuk, amelyet két irányba is megtesznek, visszafelé már nélküle, de mégis új érzésekkel a szívükben haladnak.

Az emmauszi tanítványok útján a fordulatot mind jelképes, mind szószerinti értelemben az a pillanat hozza, amikor a kenyértöréskor felismerik Jézust. De ehhez az élményhez, ehhez a felismeréshez két feltétel volt szükséges. Az egyik, hogy végigjárják a maguk útját. Ha Jeruzsálemben maradnak, nem találkozhattak volna ilyen módon Jézussal. Ők végigjárták a maguk útját, kezdetben egyedül, majd idegennek vélt útitársukkal. Jeruzsálemből elindulva alig várják, hogy végre hazaérjenek, aztán amikor már otthon vannak és egyedül maradnak az önmagát felismertető Jézus eltűnése után, akkor felugranak az asztaltól és rögtön indulnak vissza a városba. Alig várják, hogy Jeruzsálembe érjenek és elmondhassák, mit történt velük útközben és otthonukban.

És a másik feltétel, hogy behívják otthonukba a számukra akkor még ismeretlen útitársat, akit lángoló szívvel hallgatnak. Ha engedték volna tovább menni, nem történhetett volna meg az asztalnál a kenyértörés, amely kiváltotta a felismerést.

Húsvéti utamat nem tudom megspórolni, el kell indulnom és haladnom kell. Közben pedig érdemes hallgatnom arra, aki hozzám lép, társam lesz ezen az úton.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te mindig meghallgatsz minket, bár emberi szavaink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád, és kérünk, hogy adj meg nekünk mindent, ami üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösségre. Szeretnénk, ha tanításod jó talajra hullna a szívünkben! Add, hogy mindig nyitott szívvel hallgassunk téged és tanításodat életre váltsuk!

2024. április 2. – Kedd (Jn 20,11-18)

k, 2024/04/02 - 00:00
Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” – vagyis Mester. „Ne tartóztass! – felelte Jézus. – Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent. Jn 20,11-18

Elmélkedés

Jézus Krisztus feltámadása nem hihetetlen esemény, hanem éppen ellenkezőleg: hihető, azaz csak hittel felfogható esemény. Ezen az egyedülálló eseményen alapul az Egyház és benne minden keresztény ember hite immár kétezer esztendeje és a későbbi korokban élők hitének is ez az alapja. Tanulni szeretnénk azoktól, akik elsőként találkoztak a Feltámadottal. Tanulni szeretnénk azoktól, akik maguk is csak lassan haladtak a hit útján. Tanulni szeretnénk azoktól, akiknek élete újabb fordulatot vett akkor, amikor megtapasztalták, hogy a keresztre feszített Jézus valóban él, feltámadt a halálból.

Tanulni szeretnénk Mária Magdolnától is, aki az Urat keresi húsvét hajnalán. Jószándék vezeti őt, de a bánat okozta könnyei, az Úr elvesztésének fájdalma és a halál megváltoztathatatlannak hitt ténye megakadályozza őt abban, hogy felismerje Mesterét, amikor megjelenik neki. Jézus megszólítja őt, beszélgetni kezd vele, de még mindig elhomályosult a látása, mert csak a múlton mereng és emberi módon gondolkodik. Fordulatot az a pillanat hoz számára, amikor az Úr nevén szólítja őt, ekkor ismeri fel a korábban kertésznek vélt személyben Krisztust.

Meghallom-e, amikor az Úr megszólít, nevemen szólít? Felismerem-e hangját, amikor az evangélium által szól hozzám? Felismerem-e őt embertársaimban? Hiszem-e valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! A te feltámasztásod a halálból a mennyei Atya cselekedete. Ő ajándékozott neked új életet. Még a halál, önként és engedelmességből vállalt kereszthalálod sem szakíthatott el téged Atyádtól. A kereszten átélted a tőle való elszakítottságot, feltámadásod pillanatában pedig átélted, hogy újra együtt vagy az Atyával. Hisszük, hogy az Atyának hatalma van ahhoz, hogy minket is feltámasszon majd a halálból, mert azt szeretné, hogy örökké vele éljünk. Tégy minket a feltámadás tanújává és hirdetőjévé!

2024. április 1. – Húsvéthétfő (Mt 28,8-15)

h, 2024/04/01 - 00:00
Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.” Még úton voltak, amikor néhány őr bement a városba, és jelentette a főpapoknak a történteket. Ezek a vénekkel együtt tanácsot tartottak. Úgy határoztak, hogy sok pénzt adnak a katonáknak, és meghagyják nekik: „Mondjátok azt, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és ellopták a holttestet. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket.” Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók között. Mt 28,8-15

Elmélkedés

A húsvéti időszak evangéliumi szakaszainak témája elsősorban a feltámadt Krisztussal való találkozás. Ezen elbeszélések bemutatják, hogy milyen fordulatot eredményez valakinek az életében, ha találkozik a Feltámadottal. A mai részletben asszonyokról olvasunk, akik vasárnap hajnalban Jézus sírjához mennek. Az a szándékuk, hogy a szokások szerint bebalzsamozzák a holttestet, mert pénteken, az ünnep közeledte miatt nem volt erre idő. Nagy meglepetést okoz nekik, hogy a sír üres. Ott egy angyalt látnak, aki hírül adja nekik az Úr feltámadását és azt kéri tőlük, hogy induljanak és vigyék meg ezt a hírt az apostoloknak. Útközben találkoznak a feltámadt Krisztussal, s ez a találkozás egészen váratlanul éri őket. Ő bátorítja az asszonyokat, eloszlatja félelmüket. E találkozásnak köszönhetően, amikor megérkeznek az apostolokhoz, már nem csak az üres sírról számolnak be és nem csak azt mondják el, amit az angyaltól hallottak, hanem személyes találkozásukról, élményükről is beszámolnak, arról, hogy láthatták a feltámadt Krisztust.

Ezzel egy időben a sír őrzésével megbízott katonák találkoznak a főtanács tagjaival, és közlik velük, hogy Jézus teste eltűnt a sírból, de ennek okát nem tudják. A tanács tagjai azt kérik tőlük, mondják azt, hogy elaludtak és eközben ellopták tanítványai Jézus holttestét. Ezzel a jelenettel az evangélista egy másik lehetséges magyarázatot ad arra, hogy miért üres a sír. A történet ezzel be is fejeződik. Számunkra marad annak megválaszolása, hogy melyik magyarázatot hisszük el.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, feltámadt Üdvözítőnk! Az örök élet vágya és a feltámadás reménye erősen él bennünk. A mai napon az életet, a feltámadást ünnepeljük. A veled való találkozásokról szóló híradások és a húsvéti jelek megerősítik hitünket és bátorságot adnak ahhoz, hogy mi is feltámadásod hirdetői legyünk. Húsvét titka, a feltámadás titka megosztható. Olyan örömhír ez, amelyet nem zárunk szívünk mélyébe, hanem tovább kell adnunk másoknak, mindazoknak, akik az örök életre vágyakoznak. Adj bátorságot és buzgóságot, hogy feltámadásod hirdetői legyünk!

2024. március 31. – Húsvétvasárnap, Urunk feltámadása (Jn 20,1-9)

v, 2024/03/31 - 00:00
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. Jn 20,1-9

Elmélkedés

A hit útján

Húsvét vasárnapján az életet, a feltámadást ünnepeljük. A tegnapi, húsvéti vigília evangéliumában egy apró jel, az üres sír volt az, ami felébresztette bennünk a feltámadás hitét. Ma újabb szereplők érkeznek a sírhoz, Mária Magdolna és az ő híradására Péter apostol, valamint maga János, az evangélium szerzője. Az üres sír látványa hitet ébresztett bennük.

A most kezdődő húsvéti időszak vasárnapjain újabb személyekkel fogunk találkozni, akiknek megjelent a Feltámadott. Hallani fogunk majd a két emmauszi tanítványról, akik a kenyértörésben ismerik fel a Mestert, és hallunk még Tamás apostolról, akinek kételkedését a sebhelyek látványa oszlatta el, és a többi apostolról, akik nagypénteki szégyenteljes menekülésük után most bátran kiállnak a nép elé és hirdetni kezdik, hogy a keresztre feszített názáreti Jézus feltámadt a halálból. A feltámadt Krisztussal való találkozásokról szóló beszámolók erősítik a mi hitünket és bátorságot adnak ahhoz, hogy mi is a feltámadás hirdetői legyünk.

Húsvét titka, a feltámadás titka megosztható. Olyan örömhír ez, amelyet senki nem zárhat a szíve mélyébe, hanem tovább kell adnia másoknak. Mária Magdolna és a sírhoz menő asszonyok nem azért mondják el az örömhírt az apostoloknak, mert egyszerűen nem tudják tartani a szájukat és nem bírnak csendben maradni, hanem azért, mert ezt a hírt el kell mondani másoknak. Jézus is ezt kéri tőlük és mindazoktól, akikkel feltámadását követően találkozik.

A húsvéti beszámolók szerint a hit pótolja mindazt, amit érzékszerveinkkel nem tudunk megtapasztalni. A hit, mint különleges „érzékszerv” segít minket abban, hogy a feltámadás részesei és tanúi legyünk. Péter és János apostolok az asszonyok zavarba ejtő híradása után azonnal a sziklasírhoz szaladnak, ahová Krisztus testét nyugalomra helyezték. És mit láthatnak ott? Csak egy üres sírt és azokat a lepleket, amelyek Krisztus holttestét takarták. Talán nem ezt akarták látni. Talán első pillanatban jobban örültek volna annak és megkönnyebbültek volna, ha a sírhelyen megtalálják a halott Krisztust. De az üres síron és a lepleken kívül nem láthattak semmi mást. Nem láthatták a feltámadt Krisztust. Úgy gondolhatnánk, hogy ebben a helyzetben csalódás érte őket, de az evangélista éppen ennek ellenkezőjéről számol be: látták mindezt és hittek. Megszületett bennük a hit, amely aztán hozzásegítette őket ahhoz, hogy kicsit később felismerjék a Feltámadottat, mert hit nélkül sem ők, sem bárki más nem ismerheti fel a feltámadt Krisztust.

Jézus ellenfelei eltűntek. Az áruló Júdás, a Jézust bántalmazó kegyetlen katonák, mindazok, akik halálra ítélésében és keresztre feszítésében részt vettek eltűntek és nem hallunk róluk többet az evangéliumokban. A gonoszság képviselői megmutatták magukat egy rövid időre és eltűntek. Helyettük olyanok szerepelnek a továbbiakban, akik elindulnak a hit útján. Az asszonyok, akik életében is kimutatták Jézus iránti szeretetüket azzal, hogy szolgálták őt, a tanítványok, akik ugyan lassan, de kezdik megérteni, hogy miről beszélt Mesterük, amikor saját halálát és feltámadását megjövendölte, és az apostolok, akik a feltámadás hirdetőivé váltak.

A húsvét ünnepe mindannyiunkat szeretne elindítani a hit útján. Nem a Feltámadott látása szemünkkel, nem szavának hallása fülünkkel és nem is sebhelyeinek érintése kezünkkel ad számunkra teljes örömöt és igazi bizonyosságot arról, hogy Krisztus él, hanem a hit. Kérjük Istentől a hit csodálatos ajándékát!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Feltámadásod erősíti hitünket, hogy van örök élet és létezik a mennyország, ahová Isten végtelen irgalmának köszönhetően eljuthatunk. Feltámadásod erősíti bennünk a reményt, hogy a mennybe juthatunk. Az irgalmas mennyei Atya nem csak új, feltámadt testet ad nekünk, hanem megajándékoz a boldogsággal. Az örök boldogság pedig azt jelenti, hogy Isten közelében élünk és örökké vele lehetünk. Feltámadásod számunkra és minden ember számára megnyitja az üdvösség kapuját. Élj bennünk! Támadj fel bennünk és új életre támadunk benned! Köszönjük, hogy irgalmas vagy hozzánk.

2024. március 30. – Nagyszombat, Húsvét vigíliája (Mk 16,1-7)

szo, 2024/03/30 - 00:00
Amikor elmúlt a szombat, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme drága keneteket vásároltak, és elmentek, hogy megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján, kora reggel, amikor a nap felkelt, a sírhoz mentek. Ezt mondták egymásnak: „Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” De amikor odanéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. Bementek a sírba, és egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült jobb felől. Megrémültek, de az megszólította őket: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Nézzétek, itt van a hely, ahová temették. Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába. Ott meglátjátok majd őt, amint megmondta nektek.” Mk 16,1-7

Elmélkedés

Szenvedés és megdicsőülés

Az evangéliumokat figyelmesen olvasva Jézus embersége és istensége egyaránt elénk tárul. Megismerjük emberi születésének körülményeit, ugyanakkor kinyilatkoztatást kapunk arról, hogy ő a mennyei Atya küldötte. Találkozhatunk Jézussal, a valóságos emberrel, aki korának más tanítóihoz hasonlóan tanít, ugyanakkor tanításában felfedezhetjük az isteni tekintélyt és igazságot is. Bölcsessége felülmúlja az emberi képességeket, sokszor olyan válaszokat ad kérdezőinek, amire más emberek sosem gondolnának. Csodáit, gyógyításainak eredményeit megtapasztalhatták kortársai, de nem mindenki látta meg bennük az isteni irgalmasság jeleit. Ahhoz, hogy emberségén túl valaki Jézus istenségét is felismerje, hitre van szükség. A húsvéti esemény helyes értelmezésének is ez a kulcsa. Szenvedését és halálát hit nélkül nem lehet megérteni, nem lehet benne értelmet találni, nem is beszélve feltámadásáról, amely hitünk egyik központi titka.

Földi élete és azon belül nyilvános működésének három esztendeje alatt Jézus számos olyan dolgot tett és tanított, amely magyarázatra szorult, és ez az értelmezés néha nem kis gondot okozott az első keresztényeknek, köztük mindenekelőtt maguknak az apostoloknak. Halála után néhány nappal olyan események történnek, amelyek még inkább magyarázatra szorulnak, azaz az apostoloknak és a tanítványoknak nem állt érdekükben olyan dolgokat kitalálniuk, amelyeket sokszor maguk sem értettek. Jézus feltámadása és azt követően feltámadt testében való megjelenései olyan különleges események, amelyek hit nélkül értelmezhetetlenek.

Az első húsvéti beszámolók az üres sírról, az elhengerített kőről, angyal kinézetű személyekről és a halott Jézust kereső asszonyokról szólnak, de Krisztus még nem szerepel bennük. Először csak olyan jelekkel találkozunk, amely különleges isteni beavatkozást sejtetnek. Jézus holttestének eltűnése váratlan fordulatot hoz az események sodrába. Erre még az apostolok sem számítottak. Nem gondoltak arra, hogy a kereszthalál és a temetés után történhet még valami. Ezután következnek a feltámadt Jézus megjelenései az asszonyoknak, az apostoloknak, majd a tanítványok nagyobb közösségének. Az evangéliumok nem csupán a találkozásokat mutatják be, hanem a feltámadt Krisztus megjelenéseiről szóló beszámolókból elénk tárul, hogy miként fejlődik az Úrral találkozók hite, akik aztán küldetést kapnak, hogy a feltámadás hirdetői legyenek.

Az apostoli igehirdetés és tanúságtétel nem csupán Jézus feltámadásáról szól, hanem az Úr megváltó haláláról is. A krisztusi megbízottak helyesen ismerték fel e kettő szoros kapcsolatát és látták meg mindkettőben a mennyei Atya szándékát és cselekedetét. Éppen ezért az Egyház igehirdetése még a húsvéti ünnep alkalmával sem szólhat csupán a feltámadásról és a feltámadás általi megdicsőülésről, hiszen ehhez a szenvedésen és a halálon át vezetett az út. Bizonyára sokaknak tetszene, ha a történetnek csak a könnyebb oldala vonatkozna rájuk, s életük végén kereszthordozás, szenvedés és halál nélkül besétálhatnának az üdvösségre. De ilyen nincs, mert a kereszt nélküli út egészen máshová vezet. Ahhoz, hogy a maga teljességében megértsük a húsvéti események titkát, ott kell lennünk a Golgotán a kereszt alatt és látnunk kell Jézus üres sírját is. A húsvéti ünnep erősítse bennünk a krisztus feltámadásába vetett hitet és azt, hogy számunkra is van feltámadás!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, te azt a küldetést adtad apostolaidnak és tanítványaidnak, hogy legyenek feltámadásod tanúi, hirdetői és ők engedelmeskednek kérésednek. Ennek köszönhetően kezdett el egykor terjedni a feltámadás örömhíre, és lettek egyre többen hívőkké, csatlakoztak az Egyházhoz, a benned és feltámadásodban hívők közösségéhez. E közösséghez tartozunk mi is, akik megtapasztalhatjuk jelenlétedet, s akik szintén azt a küldetést kapjuk, hogy legyünk a feltámadás hirdetői a világban. Segíts minket, hogy feltámadásodba vetett hitünket mindig megvalljuk és az üdvösség örömhírét apostoli buzgósággal terjesszük!

2024. március 29. – Nagypéntek (Jn 19,12-42)

p, 2024/03/29 - 00:00
Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék. Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam, megírtam.” A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit, négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették. Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány. Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét. A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.” Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust. Jn 19,12-42

Elmélkedés

A kereszt titka

Nagypénteken Krisztus keresztáldozatára és halálára emlékeznek a keresztények világszerte. Az Egyház régi hagyománya szerint ezen a napon nem mutatunk be szentmisét. A nagypénteki szertartás első része az igeliturgia, amelynek keretében felolvassuk (vagy a templomi kórus elénekli) Jézus szenvedéstörténetét, a passiót, majd ezután következik a szent kereszt előtti hódolat és a szentáldozás. A mai egyszerű szertartás minden eleme abban segít bennünket, hogy elkísérjük Megváltónkat keresztútján és a keresztre irányítsuk figyelmünket. Jézus nincs egyedül a keresztúton. Vele vannak a katonák, akik a kereszt súlya alatt többször földre roskadó Jézust korbáccsal kényszerítik, hogy felkeljen és tovább menjen. Ők nem Jézus ellenségei, csak a halálos ítélet végrehajtói, akik feladatukat végezve teljesítik a kiadott parancsot. De ott vannak körülötte ellenfelei is, akik végre elégedettek lehetnek, mert elérték céljukat, sikerült Pilátusból kizsarolniuk a halálos ítéletet Jézusra. És ott tolong Jézus körül a gúnyolódó és szitkozódó néptömeg, amely néhány nappal korábban még éljenezve köszöntötte a királyként Jeruzsálembe bevonuló Jézust. Sok bámészkodó pedig bizonyára kicsit távolabbról figyeli a városból kivonuló sokaságot, talán észre sem veszik a katonák között a keresztjét görnyedten hordozó Jézust. Ők ugyan mind ott vannak Jézus körül, de lelkükben távol állnak tőle, s nem részesednek szenvedéséből.

Rajtuk kívül viszont ott vannak azok is, akik együttérzéssel viseltetnek Jézus iránt. Mária, Jézus édesanyja, aki kisebb utcákon haladva próbál elébe kerülni a menetnek, hogy közelébe kerülhessen szenvedő fiának. És ott van Cirenei Simon, akit arra kényszerítenek a katonák, hogy segítsen Jézusnak, s ezáltal társa lesz a kereszthordozásban. De jelen van Veronika is, aki együttérző szeretettel lép Jézushoz, hogy kendőjével megtörölje az Úr véres arcát. Az út mellett pedig mindenütt ott állnak a síró jeruzsálemi asszonyok. Ők valamennyien részeseivé válnak Jézus szenvedésének.

Bár a keresztúton sokan kísérik Jézust és a Golgotán is sok ember jelen van, mégis a kereszten egyedül van Jézus. A keresztre feszítés gyötrelmét, az utolsó órák kínjait egyedül és magányosan éli át. Ide már senki nem tudja követni. Egyedül kell magára vennie bűneink terhét, egyedül kell végrehajtani a mindhalálig való engedelmesség által a megváltást. A kereszten Jézus azt érzi, hogy mindenki elhagyta. Így imádkozik: „Istenem, Istenem! Miért hagytál el engem?” Azt érzi, hogy még az Isten is elhagyta. Végső leheletével mégis neki ajánlja fel önmagát: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Mt 27,46; Mk 15,34). Halálával beteljesedett a megváltás. Teljesítette küldetését, „engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.” Hittel várjuk, hogy az Atya felmagasztalja és feltámassza a halálból.

Mit üzen nekünk a kereszt? Tudnunk kell, hogy az első keresztény századokban nem volt szokás a keresztre feszített Jézus testét ábrázolni. Helyette inkább csak a kereszt jelet használták a test nélkül, illetve a bárányt, amely a Megváltót jelképezte, aki áldozati bárányként ajánlotta fel magát. A VI-VII. században kezdenek megjelenni a keresztre feszített Jézus ábrázolások. Kezdetben az élő Krisztus jelenik meg a kereszten, aki felemeli fejét, nyitott szemekkel az égre néz, s aki a kereszten győzedelmeskedik a halál felett. A keresztábrázolások másik formája a halott Jézus, de ez csak legalább száz évvel később jelenik meg a keresztény művészetben. A kereszten függő halott Jézus fején töviskoszú van, szeme csukva, feje lehanyatlik, teste összeroskadt.

E kétfajta ábrázolásmód a kereszt titkának két oldalát mutatja be számunkra. Jézus egyrészt valóságos Isten, ő a mennyei Atya Fia, aki diadalmaskodik a halál felett, másrészt valóságos ember, akinek emberként kellett megtapasztalni a szenvedést és átélnie a halált. Jézus szenvedése és halála nem volt értelmetlen, hanem ez szerezte meg számunkra a bűnbocsánatot, az Atyával való kiengesztelődést, a megváltást és az üdvösséget. Krisztus arra hív bennünket, hogy ne utasítsuk vissza életünk keresztjeit, hanem vegyük fel minden nap és kövessük őt. A kereszt titkának megértéséhez csak saját keresztünk elfogadása és türelmes hordozása visz közelebb, s ehhez maga Jézus ad nekünk erőt. Ha vele élünk, eljuthatunk az örök életre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható és irgalmas Istenünk! Hisszük, hogy a világban mindennek értelme van, még akkor is, ha akaratodat, rendelésedet, szándékaidat emberi értelmünk nem képes azonnal megérteni. Krisztus Urunk kereszthalálának is volt értelme, hiszen a megváltást, az üdvösséget és a vele való kiengesztelődést szerezte meg minden ember számára. Meghajlunk a kereszt előtt, meghajlunk a kereszt titka, a megváltás titka előtt. Meghajlunk az engedelmesség titka előtt, amelyet Fiad, Jézus Krisztus tanúsított. Meghajlunk a végsőkig elmenő, önfeláldozó szeretet titka előtt. Segíts minket, hogy felfedezzük a kereszt helyét életünkben!

2024. március 28. – Nagycsütörtök (Jn 13,1-15)

cs, 2024/03/28 - 00:00
Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted”. De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” Jn 13,1-15

Elmélkedés

Az Úr ajándéka

Az utolsó vacsorán történtek elbeszélését János evangélista ünnepélyes bevezetéssel kezdi. „Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének.” Az ünnepélyes megfogalmazás tartalma rámutat Jézus szeretetére, mint a most kezdődő történések legmélyebb okára és mozgatójára. A tanítványok lábának megmosása, az Oltáriszentség ajándékozása, valamint Jézus hamarosan kezdődő szenvedése és kereszthalála mind-mind szeretetéből fakadó cselekedetek. Igen, elérkezett az óra, Jézus órája, a cselekvés órája, az áldozat órája, az önajándékozás órája, az engedelmesség és a szolgálat órája, elérkezett a szeretet ideje.

A tanítványok lábának megmosása mellett az utolsó vacsora másik jelentős eseménye az Eucharisztia alapítása, azaz az Oltáriszentség ajándékozása, amelyben a mi Urunk saját testét és vérét adta nekünk. János ugyan nem számol be erről írásában, de Máté, Márk és Lukács evangéliumában, valamint Szent Pál apostol korintusiaknak szóló első levelében megtaláljuk ennek elbeszélését (vö. Mt 26,20-29, Mk 14,17-25, Lk 22,14-23 és 1Kor 11,23-26). Az esemény a szentmise szertartásából jól ismert mindannyiunk számára. Jézus, mielőtt szétosztotta volna apostolainak a kenyeret, ezt mondta: „Ez az én testem, mely értetek adatik.” Majd a borral telt kelyhet ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, mely értetek kiontatik.”

Amikor most az Oltáriszentség alapítására emlékezünk, lélekben belépünk abba a „tágas, étkezésre berendezett emeleti helyiségbe” (Lk 22,12), amely az utolsó vacsora helyszíne volt Jeruzsálemben. Minden templom, amelyben a hívek rendszeresen összegyűlnek az oltár körül a szentmisére, az utolsó vacsora terme, ahol Jézus immár nem a tizenkét apostolnak, hanem mai tanítványainak, tehát nekünk adja testét és vérét az átváltoztatott kenyérben és borban. Azt kéri tőlünk, hogy csatlakozzunk áldozatához, fogadjuk el, vegyük magunkhoz testét. A szentmisén való részvétel még nem jelenti feltétlenül a szentmise kegyelmeiben való részesedést. Előfordulhat ugyanis, hogy valaki csupán hagyományból és megszokásból megy el vasárnaponként a szentmisére, de úgy megy haza a templomból, mintha mi se történt volna, azaz nem érintette meg szívét a szent cselekmény. Ezzel szemben Jézus azt szeretné, hogy figyelmesen hallgassuk meg tanítását a szentmise első részében, majd ezt követően részesedjünk áldozatában. A kenyérrel és a borral együtt ajánljuk fel önmagunkat és egész életünket Istennek, és a szentáldozásban vegyük magunkhoz az ő testét. Minden szentmisében arra hív minket a mi Urunk, hogy megértsük és elfogadjuk az isteni szeretet ezen felülmúlhatatlan ajándékát, aki maga Krisztus.

Az első keresztények számára Krisztus tanítványának lenni egyrészt azt jelentette, hogy hittel hallgatták az apostolok Jézusról szóló tanúságtételét, a krisztusi közösséghez tartoztak, egyek voltak az imádságban és a szeretetben. Másrész pedig az a keresztény volt egységben Krisztussal és az ő Egyházával, aki részt vett a kenyértörés szertartásán, a szentmisén. Az Oltáriszentség tehát a Krisztussal való élő kapcsolatot jelenítette meg számukra. Emellett az Oltáriszentség Krisztus szentségi jelenléte is, s ez a titokzatos és valóságos jelenlét az Egyház legnagyobb kincse. A szentmise ugyanezért fontos a mi számunkra is. Ez a szentség a Krisztussal és az Egyházzal való közösség jele. Az járulhat ugyanis szentáldozáshoz, aki teljes közösségben van az Egyházzal és a Krisztussal való lelki egységet is helyreállította azáltal, hogy a szentgyónásban megvallotta bűneit. Az Eucharisztia azt jelzi számunkra, hogy Jézus nem hagyja magára tanítványait, hanem szüntelenül velünk van, köztünk lakik.

Krisztus a mi lelki táplálékunk. Az Eucharisztia építi az Egyházat és éltet minden keresztényt. Az Oltáriszentség, Krisztus valóságos teste az örök élet kenyere számunkra. Vegyük és együk Krisztus testét, hogy örök életünk legyen!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te értünk, a mi megváltásunkért hoztad meg az áldozatot, áldoztad fel életedet a kereszten. Egész életed önfelajánlás volt az Atyának, és az Atya elfogadta ezt az áldozatot. Hisszük, hogy nekünk adtad tested az Oltáriszentségben, értünk szenvedtél és értünk haltál meg a kereszten. Akaratod és rendelkezésed szerint áldozatod minden szentmisében megújul, megismétlődik, jelenvalóvá válik. Újra közénk jössz, hogy saját testeddel tápláld lelkünket. Köszönjük, hogy az Oltáriszentségben önmagadat, mint az örök élet táplálékát adod nekünk.

Oldalak

© 2011 Római Katolikus Egyházközség, Jászfényszaru - Minden jog fenntartva