Egy szombati napon Jézus betért a kafarnaumi zsinagógába. Volt ott egy fél kezére béna ember. A farizeusok figyelték Jézust, vajon meggyógyítja-e szombaton. Vádaskodni akartak ugyanis ellene. Jézus felszólította a béna kezű embert: „Állj ide középre!” Aztán megkérdezte a körülállókat: „Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni, életet menteni vagy veszni hagyni?” Ők azonban hallgattak. Erre Jézus szívük keménységén elszomorodva haragosan végignézett rajtuk, aztán így szólt az emberhez: „Nyújtsd ki a kezedet!” A beteg kinyújtotta kezét, és meggyógyult. Erre a farizeusok kimentek, és tanakodni kezdtek a Heródes-pártiakkal, hogy miként okozhatnák Jézus vesztét. Mk 3,1-6

Elmélkedés

Képzeljük magunk elé a mai evangélium jelenetét! Szombat van, a kafarnaumi zsinagóga tele van emberekkel. Jézus középen áll, előtte pedig egy ember, akinek fél keze béna, nem képes megmozdítani. Mindenki őket nézi, érezhető a feszültség és a várakozás, hogy mi fog történni. A farizeusokat nem az ember szenvedése, betegsége érdekli, hanem a szabályok megsértésének lehetősége. Ha ugyanis Jézus meggyógyítja a bénát, akkor megszegi a szombati nyugalomra vonatkozó törvényi előírásokat. Jézus viszont az embert látja. A szívek szándéka könnyen felismerhető: a farizeusok részéről a törvényhez való szigorú ragaszkodás, Jézus részéről pedig az irgalmasság.

Jézus kérdése egyszerű és világos: „Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni, életet menteni vagy veszni hagyni?” Az ő meglátása szerint Isten szombatja a szeretet és az irgalom ideje. Aki a jó cselekvést akarja megállítani, az valójában Isten ellen fordul.

A béna kezű ember története a mi lelki bénaságunkat is jelképezi, azt, amikor nem merünk tenni, segíteni, nem merjük kimondani az igazságot. Jézus felszólít: „Állj ide középre!” Ne bújj el a sarokba, ne húzódj szégyenkezve a háttérbe, hanem gyere a gyógyulás terébe! Itt tested és lelked egyaránt gyógyulást talál.

Engedjük, hogy Jézus ma is ránk nézzen és meggyógyítson. Ne bújjunk el, hanem álljunk elé bénaságainkkal, hogy meggyógyuljunk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te odafordultál a szenvedőhöz és megláttad az irgalom gyakorlásának lehetőségét ott, ahol mások csak szabályszegést vártak. Taníts engem is úgy látni, mint te: az ember javát a parancsok elé helyezve és az irgalmat a formaságok fölé emelve! Gyógyítsd meg lelkem bénultságát, amikor félek jót tenni vagy közömbösen elfordulnék a szükséget szenvedő emberektől! Adj bátorságot középre állni, eléd állni, és hinni abban, hogy a te szavad ma is életet ad, gyógyulást hoz! Szelíd, de határozott tekinteted ne engedje, hogy elforduljak mások bajától! Formálj engem irgalmas szívű emberré a mennyei Atya képmására!

Egyszer, amikor az Úr szombaton vetések között járt, tanítványai útközben tépdesni kezdték a kalászokat. Ezért a farizeusok megszólították: „Nézd, olyat tesznek szombaton, amit nem szabad!” Jézus ezt felelte nekik: „Sohasem olvastátok, mit tett Dávid, amikor társaival együtt nélkülözött és éhezett? Abjatár főpap idejében bement az Isten házába, és megette a megszentelt kenyereket, és adott belőle társainak is, pedig ezeket a kenyereket csak a papoknak volt szabad megenniük.” Majd ezt mondta nekik: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. Azért az Emberfia ura a szombatnak is.” Mk 2,23-28

Elmélkedés

A farizeusok számára a szombat megtartása olyan törvényi kötelesség volt, amit még az éhség vagy más szükség sem írhatott felül. Amint a böjttel kapcsolatban, ugyanúgy a szombati nyugalom megtartásával kapcsolatban is új látásmódot hoz Jézus. Az ember fontosabb, mint a szabály, a törvényi előírás, tehát a törvény uralhatja az ember életét. A mi Urunk szerint a törvény helyes értelmezésében és megtartásában találjuk meg Isten szándékát.

A krisztusi örömhír egyfajta belső, lelki felszabadulást hoz. Nem a merev vallási gyakorlatok számítanak elsődlegesen, hanem az irgalom és a szeretet. Dávid király példáját idézve Jézus azt állítja, hogy a szükség néha felülírja a szabályokat, mert Isten nem az előírások rabja, hanem az élet pártfogója.

„A szombat van az emberért” – mondja Jézus, s ez egy új megközelítés. Isten a pihenés napját az ember javára rendelte, hogy legyen ideje kapcsolatát ápolni a Teremtővel, ne pedig újabb terheket kezdjen el cipelni. Ma is kísértés lehet a külsőségek, a formaságok előtérbe helyezése. De Krisztus világossá teszi: minden törvény célja az, hogy közelebb vigyen Istenhez.

Vasárnap a keresztény ember az Úr napjának megszentelésével önmagát is megszenteli. A Jézussal való találkozás örömteli lehetősége ez számunkra.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te az élet törvényeit nem leromboltad, hanem beteljesítetted. Segíts nekem is megérteni, hogy nem a szabályok, hanem a szeretet áll mindennek a középpontjában! Taníts úgy tölteni a vasárnapot, hogy valóban veled találkozzak a szentmisén és veled egyesüljek a szentáldozásban! Ne engedd, hogy a vallásos szokások eltakarják előlem a lényeget: a te irgalmas, szabadító és éltető szívedet! Adj nekem olyan szívet, amely téged keres a pihenésben, az imában és a felebaráti szeretetben!

Abban az időben Keresztelő János tanítványai és a farizeusok böjtöltek. Ezért néhányan odamentek Jézushoz és megkérdezték tőle: „Miért van az, hogy Keresztelő Jánosnak és a farizeusoknak a tanítványai böjtölnek, a tieid meg nem böjtölnek?” Jézus így válaszolt: „Vajon böjtölhet-e a násznép, míg velük van a vőlegény? Amíg a vőlegény velük van, nem böjtölhetnek. De jönnek majd napok, amikor elviszik tőlük a vőlegényt. És akkor, azon a napon majd böjtölnek. Senki sem varr régi ruhára új szövetből foltot. Vagy ha igen, akkor az új szövet kiszakítja a régit, és a szakadás még nagyobb lesz. És új bort sem tölt senki régi tömlőbe; vagy ha mégis, a bor szétveti a tömlőt, és a bor is, meg a tömlő is tönkremegy. Az új bor új tömlőbe való.” Mk 2,18-22

Elmélkedés

Jézus válasza a böjt kérdésére egészen új megközelítést hoz: nem elveti a böjtöt, hanem megmutatja annak idejét és értelmét. A tanítványok nem böjtölnek, mert „velük van a vőlegény”, vagyis maga Jézus, az Isten Fia. Az ő jelenléte örömöt hoz, ünnepet, az örvendezés idejét. Ám eljön az idő, amikor „elviszik tőlük a vőlegényt”, elmúlik az örvendezés ideje, s akkor majd újra böjtölni fognak. Az „elviszik a vőlegényt” kifejezéssel Márk evangélista Jézus szenvedésének és halálának idejére utal.

Az Úr felelete segít megérteni a böjt keresztény értelmét. A böjtölés nem öncélú lemondás, hanem a szeretetből fakadó készület, hogy odafordulhassunk Istenhez és a szükséget szenvedő embertárshoz. A böjt akkor lesz hiteles, ha kapcsolódik Krisztushoz, azaz őt látjuk meg, neki segítünk felebarátainkban.

Jézus példái az új foltról és az új borról arra is figyelmeztetnek, hogy az evangélium nem illeszthető be a régi, megszokott keretekbe. Isten újat akar alkotni bennünk, de ehhez újjá kell alakulnunk. A régi gondolkodás, a formasághoz kötött hit vagy a felszínes cselekedetek nem képesek már hordozni Krisztus jelenlétét. Ahogyan az új borhoz új tömlő kell, úgy a keresztény élet is megújult szívből fakad.

Kész vagyok-e félretenni kiüresedett szokásaimat? Kész vagyok-e megújult szívvel élni Jézushoz kapcsolódva? Készen állok-e arra, hogy Jézus jelenlétét hordozzam és örömét továbbadjam?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, te vagy a vőlegény, akinek jelenléte örömet hoz a világba és az én életembe. Köszönöm, hogy eljöttél közénk, hogy megújítsd életünket. Taníts meg benned örülni, és akkor is hűségesnek maradni, amikor úgy tűnik, távol vagy! Adj nekem nyitott szívet, amely képes befogadni az „új bort”, a te kegyelmedet! Segíts, hogy a böjtjeimet ne csupán megszokásból végezzem, hanem szeretetből fakadó válasz legyen a te jóságodra! Újíts meg, Uram, alakíts át, hogy életem valóban „új tömlő” legyen, telve örömmel és reménnyel, telve veled!

Abban az időben: Amikor János látta, hogy Jézus közeledik feléje, így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit! Ő az, akiről én azt mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én sem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy megismertessem őt Izraelben.” János azután így folytatta tanúságtételét: „Láttam, hogy az égből, mint egy galamb, leszáll rá a Lélek, és rajta marad. Én sem ismertem őt, de aki küldött, hogy vízzel kereszteljek, az mondta nekem: Akire látod, hogy rászáll a Lélek, és rajta marad, ő az, aki Lélekkel keresztel. Én láttam, és tanúskodom arról, hogy ő az Isten Fia!” Jn 1,29-34

Elmélkedés

Látni és tanúskodni

Szent János evangéliumának most olvasott jelenete Jézus nyilvános működésének egyik jelentős pillanata. Keresztelő János Jézusról szóló tanúságtétele nem pusztán bemutatás, hanem egy prófétai kijelentés, amely összekapcsolja az ószövetségi várakozást a beteljesedéssel. Az „Isten Báránya” kifejezés felidézi az Egyiptomból való szabadulás emlékét, amikor a zsidók bárány vérével kenték meg ajtófélfáikat, hogy elkerülje őket a halál, továbbá az Izajás próféta által megjövendölt szenvedő szolgát (vö. Iz 53,7), valamint az egész templomi áldozati rendszert, amely a bűnbocsánat és a megtisztulás vágyát fejezte ki.

Keresztelő János vallomása így hangzik: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” Ez a tanúságtétel egyszerre mutatja be Jézus személyét és küldetésének lényegét: ő nemcsak egy tanító, egy próféta, hanem a bűn kiengesztelője. János tanúságtételében bár rejtetten, de megjelenik a kereszt misztériuma: Jézus, az „Isten Báránya” nem harcosként, hanem ártatlan áldozatként győz a kereszten.

János felismeri Jézust, de nem azonnal. Kétszer is elmondja: „Én sem ismertem őt.” Ez meglepő, hiszen ismerték egymást gyerekkoruk óta. János csak akkor ismer rá Jézus valódi kilétére, amikor látja a Szentlélek leszállását. Ez egy fontos figyelmeztetés nekünk: lehet, hogy Jézust csupán felszínesen ismerjük, de valódi felismerésre csak a Szentlélek vezet el bennünket. A Lélek az, aki megmutatja Jézust nemcsak mint tanítót, hanem mint az Isten Fiát.

A Keresztelő magabiztosan mondja: „Én láttam és tanúskodom.” János tehát tanú. Nem a főszereplő, nem a Megváltó, nem a Messiás, hanem tanú, aki teljes bátorsággal áll a nép elé, és kijelenti Jézusról: ez az ember az Isten Fia! Egy olyan világban, ahol szinte minden viszonylagos és minden vélemény megkérdőjelezhető, János tanúságtétele, mint szikla áll: egyértelmű, világos és megingathatatlan vallomás Jézus személyéről.

A tanúságtétel nemcsak János feladata, hanem a miénk is. Ma mi, keresztény emberek vagyunk János hangja. A mi küldetésünk is az, hogy megmutassuk Jézust másoknak. Nem kell prédikátornak lennünk, nem kell a pusztában hangosan kiáltanunk, de a hétköznapi életedben, a családi asztalnál, a munkahelyen, a baráti beszélgetések során újra és újra ott a lehetőség, hogy Jézusra mutassunk. A tanúságtétel nem mindig hangos szó, sokszor inkább hiteles élet, mert nemcsak beszélünk Jézusról, hanem élő kapcsolatunk van vele.

Ha Jézus valóban az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit, akkor nem nézhetünk rá közömbösen. Ha valóban ő a Megváltó, akkor nem lehet számunkra csak egy „lelki tanácsadó” vagy egy „jó ember”, hanem érdemes miatta újrakezdeni életünket, megbánni a bűneinket, érdemes meggyógyulni Isten irgalma által.

Keresztelő János tanúságtétele ma is kérdést intéz hozzánk: felismerjük-e Jézusban az Isten Bárányát, aki a mi bűneinket is elvette? Minden életút, minden döntés, minden vallomás és minden tanúságtétel válasz erre a kérdésre. Az evangélium nem emlék, hanem valóság. Jézus ma is közeledik felénk az Oltáriszentségben, a szentgyónásban és embertársainkban. És a mi Urunk ezt kérdezi: Akarsz-e új életet? Akarsz-e megszabadulni a bűntől? Akarsz-e Isten szeretetében élni?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Keresztelő Jánossal együtt ma én is megvallom, hogy te vagy az Isten Báránya, aki elveszed a világ bűneit, az én bűneimet is. Adj nekem nyitott szívet, hogy felismerjelek, és bátor szívet, hogy tanúságot tegyek rólad! Küldd el Szentlelkedet, aki megmutatja arcodat és engem is betölt kegyelmével! Formálj engem Jánoshoz hasonló tanúvá, egyszerű, őszinte, bátor hanggá, aki nem magamra mutatok, hanem rád, a világ Megváltójára! Add, hogy ne csak szóval, hanem egész életemmel hirdessem, hogy te vagy az Isten Fia!

Miután Jézus meggyógyított egy bénát, kiment a Tibériás-tó partjára. Nagy sokaság tódult hozzá, ő pedig tanította őket. Amint Jézus elhaladt a vám mellett, észrevette, hogy ott ül Lévi, aki Alfeus fia volt. Odaszólt neki: „Kövess engem!” Lévi (akit Máténak is hívtak) felállt, és követte. Később Jézus elment vendégségbe Lévi házába. Ott Jézussal és tanítványaival együtt sok vámos és nyilvános bűnös is asztalhoz telepedett, mert sokan oda is elkísérték. Amikor a farizeusok közül való írástudók látták, hogy Jézus együtt eszik a nyilvános bűnösökkel és a vámosokkal, ezzel a kérdéssel fordultak a tanítványokhoz: „Miért eszik és iszik a ti Mesteretek együtt a vámosokkal és a nyilvános bűnösökkel?” Ennek hallatára Jézus ezt válaszolta nekik: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Én nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.” Mk 2,13-17

Elmélkedés

Meglepő egyszerűséggel hangzik el Jézus meghívása Lévi felé: „Kövess engem!” Nincs hosszú beszéd, nincs feltétel, csak egy tekintet és egy meghívás. És Lévi, a vámos, a kor egyik leginkább megvetett foglalkozásának képviselője, azonnal feláll és követi Jézust. Ez a pillanat világossá teszi számunkra, hogy Jézus nem a tökéleteseket hívja, hanem azokat, akik nyitottak életük megváltoztatására.

Lévi válasza egy személyes döntés, életének teljes fordulata. Egy új élet kezdete, amelynek első jele, hogy vendégül látja Jézust és vele együtt azokat is, akik bűnösök, kitaszítottak, megvetettek. Jézus pedig egy asztalhoz ül velük, mert ő nem távolról akar tanítani, hanem a közösség, a találkozás, az együttlét által gyógyít és formálja az embereket. Az írástudók megbotránkoznak viselkedésén. Hogyan kerülhet egy istenfélő tanító ilyen társaságba? De Jézus válasza minden korban érvényes: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” Az evangélium nem jutalom a jóknak, hanem kegyelem a megtérni vágyóknak.

Jézus nem szégyelli, hogy bűnösökkel együtt eszik, ez a szeretet jele. Sőt, ez az ő küldetése: hívni a bűnöst, hogy megtérjen és új életet kezdjen. A mi Urunk tevékenységének eredménye, hogy Lévi, aki Máté apostollal azonosítható, megtér és később az evangélium hirdetője lesz.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te ma is úgy szólítasz meg bennünket, ahogy egykor Lévit: „Kövess engem!” Látod szívünket, bűneinket, gyengeségeinket, mégis hívsz, mert szereteted erősebb, mint a mi vétkeink. Add, hogy ne maradjunk a múltnál, ne ragadjunk bele a megszokás és bűn kényelmébe, hanem merjünk felállni, elindulni és új életet kezdeni veled! Taníts minket, hogy ne ítélkezzünk másokon, hanem felismerjük: mindannyian rászorulunk irgalmadra! Légy orvosunk, gyógyítsd meg a szívünket, vezess minket a megtérés útján!

Néhány nap múlva Jézus visszatért Kafarnaumba. Mihelyt elterjedt a híre, hogy otthon van, annyian jöttek össze, hogy még az ajtó előtti téren sem fértek el; ő pedig hirdette nekik az igét. Közben odahoztak hozzá egy bénát. Négyen vitték. Mivel a tömegtől nem fértek a közelébe, kibontották fölötte a tetőt, ahol volt, és a nyíláson át leengedték a hordágyat, amelyen a béna feküdt. Jézus pedig, látva hitüket, így szólt a bénához: „Fiam, bocsánatot nyertek bűneid.” Ült ott néhány írástudó is. Ezek így gondolkodtak szívükben: „Hogy beszélhet ez így? Káromkodik! Ki más bocsáthatja meg a bűnt, mint egyedül az Isten?” Jézus azonnal észrevette, hogy magukban ilyeneket gondolnak, így szólt tehát hozzájuk: „Miért gondoljátok ezt szívetekben? Mi könnyebb: Azt mondani a bénának: Bűneid bocsánatot nyertek, vagy azt mondani: Kelj föl, fogd ágyadat és járj? Tudjátok meg tehát, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” Ezzel odafordult a bénához: „Mondom neked: Kelj föl, fogd az ágyadat, és menj haza!” Az felkelt, fölvette ágyát, és mindannyiuk szeme láttára eltávozott. Mindenki elcsodálkozott. Dicsőítették Istent, és azt mondták: „Nem láttunk még ilyet sohasem!” Mk 2,1-12

Elmélkedés

A mai evangéliumi történet nem csupán egy ember testi gyógyulásáról szól, hanem Jézus isteni hatalmának kinyilatkoztatásáról is. Ő nemcsak a testet tudja meggyógyítani, hanem a lelket is, azaz hatalma van a bűnök megbocsátására. A bénát négyen hozzák, ami a betegségének súlyosságát jelzi. A barátok hite, kitartása, találékonysága azt mutatja, hogy az igazi szeretet mindig utat talál Jézushoz. Érdekes, hogy Jézus nem a béna ember, hanem az őt hozó barátok hitét látja meg, az ő hitüket jutalmazza meg azzal, hogy társukat meggyógyítja.

Az eset lényeges mozzanata, hogy Jézus először nem a bénultságtól, hanem a bűntől akarja megszabadítani az illetőt, ezért fordul így hozzá: „Fiam, bocsánatot nyertek bűneid.” Mintha azt mondaná: a testi bénaságnál is mélyebb, láthatatlan terhet hordozol, de én először ezt akarom levenni rólad.

A mi Urunk szavain a jelenlévő írástudók megbotránkoznak, Jézus ugyanis olyan hatalommal él, ami egyedül Istent illeti. És valóban, ő az Isten Fia, aki megmutatja, hogy az isteni irgalom eljött közénk, látható, hallható, tapintható módon. A csoda, amit végül tesz, a testi erő visszatérése, az isteni erő jele.

A történet végén mindenki dicsőíti Istent, mert nemcsak egy embert látnak járni, hanem megérzik, hogy Jézus személyében köztük van az Isten, aki megbocsátja a bűnt, gyógyít és újjáteremti az embert.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te, aki ismered testünk és lelkünk bénultságát, nézz ránk irgalmas tekintettel! Add, hogy mi is olyan hittel forduljunk hozzád, mint az a négy ember, akiket semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy barátjukat hozzád vigyék! Gyógyítsd meg rejtett sebeinket! Bocsásd meg bűneinket és adj új szívet, amely kész követni téged! Ne engedd, hogy a hitetlenség vagy a kétség eltávolítson minket tőled! Emelj fel minket, szólj hozzánk, és adj erőt, hogy elinduljunk a te utadon!

Abban az időben egy leprás jött Jézushoz. Térdre borult előtte, és így kérlelte: „Ha akarod, te megtisztíthatsz engem!” Jézusnak megesett rajta a szíve. Kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: „Akarom! Tisztulj meg!” Erre rögtön elmúlt a leprája, és megtisztult. Jézus szigorúan ráparancsolt, azonnal elküldte, és így szólt hozzá: „Nézd, senkinek se szólj erről, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és tisztulásodért ajánld fel a Mózes által rendelt áldozatot, bizonyságul nekik.” Ő azonban, alighogy elment, mindenfelé hirdetni és híresztelni kezdte a dolgot. Emiatt Jézus nem mehetett többé nyilvánosan a városba, inkább távolabbi, elhagyatott helyeken tartózkodott. Mégis, mindenünnen özönlöttek hozzá az emberek. Mk 1,40-45

Elmélkedés

Mélyen megrendítő a leprás ember esete a mai evangéliumban. A lepra, ez a bőrbetegség nemcsak testi szenvedést, hanem teljes társadalmi kirekesztettséget is jelentett Jézus korában. A leprában szenvedő beteg magányos volt, megbélyegzett és távol kellett élnie az egészséges emberektől. A történetben szereplő leprás átlépi a szabályokat, elindul Jézus felé, és térdre borulva csak ennyit mond: „ha akarod, megtisztíthatsz engem”, te képes vagy megszabadítani bajomtól.

Ez a fohász, ez a kérés egyszerre alázatos és bizakodó. Nem követel, nem panaszkodik, hanem egyszerűen csak a bizalomról tanúskodik. Az igazi hit mindig így közeledik Jézushoz: teljes bizalommal és ráhagyatkozással. Jézusban irgalom ébred, „megesett rajta a szíve.” Isten nem kívülálló szemlélő, hanem szíve megindul az ember nyomorúságán, betegségén.

És ekkor következik a döbbenetes fordulat: Jézus megérinti a leprást. Ezzel minden szabályt áthág. A tisztátalant nem volt szabad megérinteni, mert az érintés „beszennyezte”, tisztátalanná tette a másik személyt is. Jézus azonban nem válik tisztátalanná, hanem a leprás tisztul meg. Az ő érintése nem betegség, hanem élet, nem fertőzés, hanem gyógyulás.

A leprás nem engedelmeskedik, hogy hallgasson az esetről. Az evangélium ereje nem korlátozható. Jézus ma is odalép a sebzett, a kitaszított, a bűntől terhelt emberekhez és ezt mondja nekik: Akarom! Tisztuljatok meg!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te nem féltél megérinteni a leprást, nem fordultál el a kitaszítottól, hanem irgalmad erejével meggyógyítottad őt. Hozzád jövünk ma mi is bűneink terhével és a sebzettség tudatával. Ha akarod – és hisszük, hogy valóban akarod – te meg tudsz tisztítani minket, meg tudsz szabadítani testi és lelki bajainktól. Add meg nekünk a hit bátorságát, hogy merjünk eléd borulni és adj nekünk alázatot, hogy elfogadjuk gyógyító érintésedet! Tégy tisztává minket, hogy megtisztult, megújult szívvel szolgálhassunk neked!

Abban az időben Jézus kijött a kafarnaumi zsinagógából, és elment Simon és András házába. Simon anyósa lázas betegen feküdt. Mindjárt szóltak is Jézusnak. Jézus odament hozzá, megfogta a kezét, és fölsegítette. Erre megszűnt a láza, és szolgált nekik. Amikor lement a nap és beesteledett, odavitték hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat. Az egész város ott szorongott az ajtó előtt. Jézus pedig sokakat meggyógyított, akik különböző bajokban szenvedtek; és sok ördögöt kiűzött. De nem engedte megszólalni őket, mert tudták, hogy ő kicsoda. (Másnap) Jézus kora hajnalban felkelt, kiment (a házból), elment egy elhagyatott helyre, és ott imádkozott. Simon és a vele lévők utána mentek. Amikor megtalálták, azt mondták neki: „Mindenki téged keres!” De ő azt felelte: „Menjünk el máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, – hiszen ezért jöttem.” És elment, hirdette az evangéliumot a zsinagógákban Galilea egész területén, és kiűzte az ördögöket. Mk 1,29-39

Elmélkedés

A mai evangéliumi részlet Jézus gyógyító és tanító tevékenységét, valamint imádkozó lelkületét mutatja be. A kafarnaumi nap eseményeiben megjelenik Jézus isteni hatalma, embersége és küldetéstudata. A jelenet Simon Péter házában egy hétköznapi családi helyzettel kezdődik, az egyik családtag, Péter apostol anyósa lázas betegen fekszik. Természetes, hogy a jelenlévők rögtön Jézushoz fordulnak, aki nem tart beszédet, nem kéri a hit megvallását, hanem odamegy, megfogja a beteg kezét és felemeli őt. A mozdulat egyszerű, de benne van az isteni irgalom teljessége. Jézus belép a szenvedésbe, a beteg személy világába és érintésével kivezeti onnan. Márk evangélista azzal igazolja a gyógyulás tényét, hogy az imént még beteg ember szolgálni kezd. Az est leszálltával az egész város a ház ajtaja elé gyűlik. A világ szenved és megérzi, hogy itt van valaki, aki nemcsak beszél a gyógyulásról, hanem valóban képes gyógyítani.

A jelenet azzal zárul, hogy Jézus hajnalban félrevonul, hogy Atyjával legyen, mert az ima számára nem egy megszokásból végzett gyakorlat, hanem a forrás, amelyből erőt merít küldetéséhez, amelynek lényeges része a tanítás, az evangélium hirdetése.

Krisztus követőinek tanítványi élete is ebben a három irányban bontakozik ki: befogadni Jézus gyógyító jelenlétét, szolgálni másokat, és az Atyával való kapcsolatból élni. Nem csodákra kell vágyakoznunk, hanem hűséggel kell napról napra az evangélium szolgálatába állítani életünket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus Krisztus! Te megérintetted a szenvedőt és felemelted őt, érints meg minket is irgalmad erejével! Gyógyítsd meg testünk és lelkünk sebeit, hogy ne magunk körül forogjunk, hanem másokat szolgáljunk szeretettel! Taníts minket az önzetlen, szolgáló lelkületre! Taníts minket megállni és elcsendesedni, mint ahogy te fordultál az Atyához! Adj nekünk tisztán látó szívet, hogy ne a siker, hanem a tőled kapott küldetés teljesítése legyen a fontos számunkra! Küldj minket is, hogy hirdessük evangéliumodat szavainkkal és életünkkel!

Kafarnaum városában Jézus egy szombaton bement a zsinagógába, és tanított. Mindenki nagyon csodálkozott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. A zsinagógában volt egy ember, akit megszállt a tisztátalan lélek. Így kiáltozott: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje!” Jézus ráparancsolt: „Hallgass el, és menj ki belőle!” A tisztátalan lélek erre összevissza rángatta az embert, aztán nagy kiáltással kiment belőle. Mindenki nagyon megdöbbent. Az emberek egymást kérdezgették: „Mi ez? Új tanítás, és milyen hatalmas! Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki!” El is terjedt a híre hamarosan Galilea egész vidékén. Mk 1,21-28

Elmélkedés

A mai evangéliumi jelenet megrendítő módon tanúsítja, hogy Jézus mögött milyen erő, isteni hatalom áll, amely képes életeket formálni, lelkeket megszabadítani a gonosz befolyásától. A jelenlévők elcsodálkoznak a valóban mélyértelmű tanításon és a Jézus szavaiból áradó erőn: „aki úgy tanította őket, mint akinek hatalma van.”

Az ember, akit megszállva tartott a tisztátalan lélek, minket is jelképez, mert mindannyian hordozunk magunkban olyan sötét területeket, amelyek ellenállnak Isten világosságának. A bűn, a félelem, a káros szenvedély, a függőségek – ezek mind „tisztátalan lelkek”, tisztátalan területek bennünk, amelyek eltorzítják az Isten képmására teremtett emberségünket. Jézus nem pusztán tanít e sötét erőkről, hanem szembeszáll velük és kiűzi őket belőlünk. Az evangélium örömhíre így válik bennünk valóságos gyógyító erővé.

A tisztátalan lélek felismeri Jézust: „Tudom, ki vagy: az Isten Szentje!” Még a gonosz is tudja, kivel áll szemben. De Jézus nem kér a gonosz tanúságtételéből. Ő nem pusztán elnyomja a rosszat, hanem kiűzi, gyökerestül eltávolítja belőlünk.

Ez az evangéliumi csoda felszólítás számunkra, hogy ne csak szemlélői legyünk Jézus tanításának, hanem engedjük, hogy az ő isteni hatalma, ereje bennünk is győzedelmeskedjen. Nem elég tudni az Úr személyéről, hanem követni kell őt, és engedni, hogy megtisztítson minket mindattól, ami eltávolít minket Istentől.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus Krisztus! Te vagy az Isten Szentje, aki hatalommal tanítottál, és isteni hatalmaddal űzted ki a gonoszt. Könyörülj rajtunk, amikor a bűn, a félelem vagy a kétség megbénít bennünket! Szólj hozzánk, és szabadíts meg mindattól, ami elszakít tőled és elhomályosítja lelkünk tisztaságát! Taníts minket, hogy ne csak hallgassuk, hanem befogadjuk és megvalósítsuk tanításodat! Te légy erőnk gyengeségeinkben, te légy világosságunk a sötétségben, te légy békénk nyugtalanságainkban és te légy győzelmünk küzdelmeinkben!

Miután Keresztelő Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az (Isten országáról szóló) evangéliumot: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” Amikor a Galileai-tó partján járt, látta, hogy Simon és testvére, András, akik halászok voltak, éppen hálót vetnek a tengerbe. Jézus megszólította őket: „Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.” Azok rögtön otthagyták hálóikat, és követték őt. Amikor kissé továbbment, meglátta Jakabot, Zebedeus fiát és testvérét, Jánost, amint a hálóikat rendezgették a bárkában. Őket is mindjárt meghívta. Erre otthagyták apjukat, Zebedeust a halászlegényekkel együtt a bárkában, és követték őt. Mk 1,14-20

Elmélkedés

A mai evangéliumi részlet a Jézussal való találkozás megrendítő pillanatát örökíti meg. Jézus most nem csodát tesz, nem nagyhatású beszédet mond, hanem csak megszólít és a szavában erő rejlik. „Jöjjetek utánam” – ezzel a hívással indul el minden tanítványi út. Nem tanulással, nem vizsgával, hanem találkozással, amely egyszerre személyes és átformáló: Jézus nemcsak embereket szólít meg, hanem emberi életeket alakít át.

Az „emberhalászat” képe arra utal, hogy Isten országának eljövetele nem passzív várakozást jelent, hanem tevékeny szolgálatot. Az apostolok a hálót, a megélhetés eszközét hagyják ott, hogy Jézus követése kerüljön életük középpontjába. De nem csupán új feladatot kapnak, hanem új identitást is: küldöttek, tanúságtevők lesznek.

Érdemes megfigyelni, hogy Jézus hívása nem egyéni teljesítményhez kötött. Nem a legtanultabbakat, a legjámborabbakat választja, hanem egyszerű halászokat. Az ő igenjük, az elindulásuk szükséges ahhoz, hogy életük átalakuljon. Ezen a ponton észrevesszük a meghívó szabadságát, akinek nem az számít, kik voltunk eddig, hanem hogy készen állunk-e az új feladatra. Isten országa jelen van Jézusban és jelen lehet bennünk is, ha engedjük, hogy Jézus megszólítson minket. A meghívás elfogadása nem pusztán a bűntől való elfordulás, hanem az irányváltás, indulás Jézus nyomában.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus Krisztus! Te ma is meghívsz minket, miként egykor a Galileai-tó partján megszólítottad első tanítványaidat. Segíts, hogy meghalljuk hívásodat és ne halogassuk a választ! Adj bátorságot elhagyni mindazt, amihez eddig kötődtünk, és adj bátorságot szabadon követni téged! Formálj minket emberhalászokká, akik szavainkkal, életünkkel másokat is hozzád vezetünk! Segíts minket, hogy minden nap evangéliumod szerint éljünk!

Abban az időben: Jézus elment Galileából a Jordán (folyó) mellé Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék nála. János azonban tiltakozott: „Neked kellene megkeresztelned engem, és te jössz hozzám?” Jézus azonban így szólt: „Hagyd ezt most, mert úgy illik, hogy teljesítsük mindazt, ami igazságos.” Erre János engedett neki. Jézus pedig megkeresztelkedett. Mihelyt feljött a vízből, íme, megnyílt az ég, és látta Isten Lelkét galamb módjára magára szállni. És íme, hang hallatszott az égből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!” Mt 3,13-17

Elmélkedés

Meghívás és megerősítés

Jézus megkeresztelkedése egy különös jelenettel kezdődik: Isten Fia sorba áll a bűnös emberek között, hogy egy olyan keresztségben részesüljön, amely a bűnbánat jele. Keresztelő János tiltakozik: „Neked kellene megkeresztelned engem, és te jössz hozzám?” János tisztában van azzal, hogy a szent Isten nem bűnös, tehát nem lehet szüksége bűnei eltörlésére, ez tiltakozása egyik oka. A másik ok pedig saját méltatlansága. Emberileg érthető zavarodottsága. Egy ember találkozik a szent Istennel és megérzi saját méltatlanságát. Jézus azonban nem engedi, hogy ez az emberi logika vezesse az eseményeket, ezért mondja: „Hagyd ezt most, mert úgy illik, hogy teljesítsük mindazt, ami igazságos.”

Itt találkozunk Jézus alázatának mélységével. Nem kívülről nézi a világot, nem kívül marad a megtérő bűnösök közösségén, hanem belép közéjük. Neki nincs szüksége megtisztulásra, mégis teljes szolidaritásban akar lenni velünk, bűnös emberekkel. Jézus nemcsak tanítani jött: osztozni akar a sorsunkban, mindenben, ami emberi. A Jordán partján így bontakozik ki a megváltás története, tehát nem egy királyi trón magasságából lefelé tekintve, hanem a vízből felemelkedve, hogy minden ember számára új élet kezdődhessen.

És ekkor egészen csodálatos történik: megnyílik az ég, leszáll a Szentlélek, és elhangzik a mennyei Atya hangja: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!” Ez a kijelentés Jézus kilétét tárja fel. Az Atya szeretete nem az emberek véleményéhez, nem Jézus hatékonyságához vagy sikeréhez kötődik. Mielőtt Jézus egyetlen csodát tett volna, az Atya már így szól hozzá: Szeretlek. Kedvem telik benned.

Ez az atyai szeretet minden keresztény emberre kiárad, hiszen a keresztség által mi is Krisztushoz tartozunk és az Atya gyermekei vagyunk. Ha Jézus a keresztségben belépett a bűnösök közé, mi a saját keresztségünkben beléptünk az ő isteni életébe, a mennyei Atya gyermekei és a Szentlélek temploma lettünk. Minden keresztény ember életén ott van az Atya tekintete és felénk is visszhangzik a mennyei szózat: „Te az én szeretett gyermekem, fiam, lányom vagy, kedvem telik benned.”

Ezért olyan nagy ünnep Jézus megkeresztelkedése. Nemcsak egy régmúltban történt eseményre emlékezünk, hanem a saját keresztségünkre is, amely által Isten megpecsételte bennünk örökkévaló szeretetét. Igen, sokszor gyengék vagyunk, gyakran elfelejtjük, kik vagyunk, vissza is esünk a bűnbe, de Isten hűséges marad. A keresztség örök szövetség, amelyet nem mi tartunk fenn a saját erőnkből, hanem Isten hűsége az alapja és forrása.

A keresztény élet lényege az, hogy újra és újra visszatérjünk ehhez a forráshoz. A Jordán folyónál Jézus élete változik meg, a keresztkútnál pedig a miénk. Ekkor kezdődik az istengyermeki élet és az igazi tanítványi élet.

Ma különösen is érdemes feltenni magunknak néhány kérdést. Tudatosítom-e, hogy Isten szeretett gyermeke vagyok? Gondolok-e a keresztségem jelentőségére és igyekszem-e a keresztségben kapott kegyelemmel élni? Meghallom-e a mennyei Atya hangját vagy inkább a világ lármájára figyelek?

Ez az ünnep egyszerre meghívás és megerősítés. Meghívás arra, hogy visszatérjünk az evangélium forrásához és megerősítés abban, hogy nem vagyunk egyedül. Az Atya öröktől fogva szeret minket, a Fiú velünk osztozik sorsunkban, a Szentlélek vezet, hogy valóban Isten gyermekeiként éljünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Köszönjük, hogy alázattal közénk álltál a Jordánnál és megnyitottad számunkra az Atyához vezető utat! Köszönöm keresztségem ajándékát, melyben Isten gyermekévé lettem. Segíts, hogy soha ne feledjem el, ki vagyok: a szeretett gyermek, akire az Atya szeretettel és irgalommal tekint! Add, hogy életem minden napján figyeljek a Szentlélek vezetésére, és ne engedjem, hogy a világ zajai elnyomják az Atya szavát! Tisztíts meg, erősíts meg, és vezess, hogy mindig a te utadon járjak!

Abban az időben Jézus a (Szent)lélek erejével visszatért Galileába. Híre elterjedt az egész környéken. Tanított a zsinagógákban, és mindenki elismeréssel beszélt róla. Eljutott Názáretbe is, ahol nevelkedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és olvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták oda neki. Szétbontotta a tekercset, és éppen arra a helyre talált, ahol ez volt írva: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.” Összetekerte az írást, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az írás, amelyet az imént hallottatok.” Mindnyájan igazat adtak neki, de meglepődtek a magasztos igéken, amelyek ajkáról fakadtak. Lk 4,14-22a

Elmélkedés

Jézus nem a jeruzsálemi templomban, nem a vallási vezetők előtt, hanem egy kisvárosi zsinagógában, Názáretben hirdeti ki: „Az Úr Lelke van rajtam.” Jézus küldetése itt kezdődik, az ismerős utcákon, a gyermekkori arcok között, saját lakóhelyén, ahol a legnehezebb prófétának lenni.

Ez az evangéliumi jelenet arra emlékeztet minket, hogy a Szentlélek nemcsak Jézusnak, hanem minden megkeresztelt embernek küldetést ad. Az Egyház nem csupán tanító és jótékonysági feladatokat végző intézmény, hanem olyan közösség, amelyben a Szentlélek ma is élővé teszi a krisztusi igazságot. Ez a mi küldetésünk: továbbadni az örömhírt, hirdetni a megváltást, világosságot gyújtani a családunkban, a munkahelyünkön, a közösségeinkben. És ezt megtenni bizony nem mindig könnyű. Talán ránk is úgy néznek majd, mint egykor Jézusra Názáretben: „Mit akarsz nekünk mondani? Ismerünk téged!” De ez ne tántorítson el minket a küldetéstől! Az evangélium ott válik igazán hitelessé, ahol az életünk beszél róla. Az „Úr esztendeje” most van, ma is megérintheti valaki szívét Isten kegyelme egy kedves szó, egy megbocsátás, egy apró jócselekedet által. Jézus bennünk folytatja küldetését.

Engedem-e, hogy a Szentlélek vezessen a Krisztusról szóló tanúságtételben?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szentlélek Isten, jöjj el ma is a szívembe! Érints meg, ahogyan Jézust felkented a szolgálatra. Taníts meg hallgatni az Atya szavára, és add, hogy bátran hirdessem a krisztusi örömhírt a világban! Segíts, hogy ne féljek a hétköznapok során prófétai és apostoli lelkesedéssel tanúságot tenni Krisztusról! Tölts el világossággal, hogy mások is felismerjék az élő Istent! Legyen egész életem tanúságtétel arról, hogy Isten szeretete és irgalma jelen van a világban!

Miután Jézus jóllakatott ötezer embert, nyomban felszólította tanítványait, hogy szálljanak a bárkába, és keljenek át a túlsó partra, Betszaidába, amíg ő hazaküldi a tömeget. Miután elbúcsúzott tőlük, fölment egy hegyre, hogy imádkozzék. Közben beesteledett. A bárka mélyen benn járt a tavon, ő pedig egyedül maradt a parton. Amikor látta, mennyire küszködnek az evezéssel – ellenszelük volt ugyanis –, az éjszaka negyedik őrváltása idején, a vízen járva feléjük indult. El akarta kerülni őket. Amikor meglátták, hogy a vízen jár, azt hitték, hogy kísértet; elkezdtek kiabálni, mert mindnyájan látták őt, és megrémültek. Ő azonban mindjárt odafordult hozzájuk, és így szólt: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek.” Aztán beszállt hozzájuk a bárkába, mire a szél elállt. Azok egészen magukon kívül voltak a csodálkozástól, mert nem okultak a kenyérszaporításból, és szívük még érzéketlen volt. Mk 6,45-52

Elmélkedés

A viharos tó képe, amiről a mai evangéliumban olvasunk, az emberi élet tükre: küszködés, ellenszél, kimerültség, félelem, s remélhetőleg megnyugvás a végére. Ezt a lelki vihart újra és újra átéljük. A tanítványok Jézus parancsára indultak el, mégis bajba kerültek. Ez is megmutatja, hogy a hűség, az engedelmesség nem mentesít minket a szenvedésektől, sőt, néha épp az engedelmesség vezet próbatételekhez.

Jézus azonban nem hagyja el övéit. Miközben ők a hullámokkal küzdenek, ő imádkozik értük. A hegyen, csendben, az Atya jelenlétében szívében hordozza övéit. Isten nem közömbös a küzdelmeink iránt, látja, tudja, és ha szükséges idejében elindul felénk.

A vízen járás nem csupán egy rendkívüli csoda Jézus részéről, hanem jel: a mi Urunk nemcsak a testi táplálékról gondoskodik, miként tette ezt a kenyerek és halak megszaporításával, hanem úrrá lesz félelmeinken, megmutatja, hogy velünk van a veszélyhelyzetekben is. Olykor talán hajlamosak vagyunk „kísértetnek” látni őt, amikor életünk sötétsége közepette érkezik, egészen váratlanul, másként, mint ahogyan elképzeltük, reméltük.

„Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” – hangzik Jézus bátorítása. Aki közeledik, nem más, mint az örökkévaló Isten. Ha befogadjuk őt életünk bárkájába, lecsillapodik a szél, talán nem kívül, de belül biztosan. A lelki béke akkor kezdődik, amikor felismerjük: Jézus velünk van, és nem hagy magunkra a viharban.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te nem hagyod magukra azokat, akik a te nevedben útra kelnek. Köszönöm, hogy imádkozol értem akkor is, amikor nem látlak. Köszönöm, hogy utánam jössz, amikor elfáradok. Adj bátorságot, hogy felismerjelek a nehézségek, a küzdelmek közepette is, és ne a félelem, hanem a bizalom vezessen! Szállj be az életem bárkájába, és hozd el a te békédet nyugtalan szívembe! Erősítsd bennem a hitet, hogy minden helyzetben velem vagy és gondoskodsz rólam!

Egy alkalommal Jézus nagy tömeget látott maga előtt. Megesett a szíve az embereken, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Ezért sok mindenre kezdte őket tanítani. Későre járt már az idő, amikor odaléptek hozzá tanítványai, és figyelmeztették: „A vidék elhagyatott, az idő is eljárt. Bocsásd el őket, hogy a környékbeli tanyákra és falvakba mehessenek, és ennivalót vegyenek maguknak!” Jézus azonban így válaszolt: „Ti adjatok nekik enni!” Azok megjegyezték: „Talán menjünk kenyeret venni kétszáz dénárért, hogy elláthassuk őket?” Erre Jézus megkérdezte: „Hány kenyeretek van? Menjetek, nézzetek csak körül!” Körülnéztek, és jelentették: „Öt kenyerünk és két halunk.” Ekkor meghagyta nekik, hogy csoportokban telepítsék le mindnyájukat a zöld gyepre. Le is telepedtek százas és ötvenes csoportokban. Jézus ezután fogta az öt kenyeret és a két halat, föltekintett az égre, és hálát adott. Majd megtörte a kenyereket, és tanítványainak adta, hogy osszák ki. A két halat is szétosztotta valamennyiük között. Mindnyájan ettek, és jól is laktak, sőt még tizenkét kosarat szedtek tele a kenyér és a hal maradékából; pedig ötezer férfi evett a kenyérből. Mk 6,34-44

Elmélkedés

A mai evangéliumi jelenet Jézus együttérző szívéről tanúskodik. „Megesett a szíve az embereken, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok” – olvassuk. A tanítványok emberi logikával próbálnak megoldást keresni a helyzetre, ők elküldenék a népet, hogy mindenki gondoskodjon a maga számára ennivalóról. Jézus reakciója azonban meglepő: „Ti adjatok nekik enni!” – mondja tanítványainak. Mintha ezt mondaná: ne mástól várjátok a megoldást, mert ti vagytok a megoldás kezdete.

Az öt kenyér és a két hal kevésnek tűnik, de Jézus kezében, az ő áldásával elegendő több ezer embernek is. Isten nem olyat kér, amink nincs, hanem azt áldja meg, amit odaadunk, felajánlunk neki. A kevésből bőség lesz, ha megosztjuk ezt a keveset.

A tanítványok feladatot kapnak, ők osztják szét a kenyeret és halat, s ezáltal résztvevőivé válnak a csodának, Mesterük cselekedetének. Jézus áldja meg és töri meg a kenyeret, de a tanítványok osztják szét a népnek. A kenyérszaporítás csodája tehát nemcsak Jézus hatalmáról szól, hanem a tanítványok szolgálatáról is.

Ma is sokan élnek „pásztor nélkül”, és sokféle éhség kínozza a világot: testi, lelki, közösségi. Jézus ma ezt mondja nekünk: „Ti adjatok nekik enni.” Nem vagyunk tehetetlenek. Ha bátran odaadjuk, amink van, az időnket, a figyelmünket, a szeretetünket, az Úr megsokasítja, és sokak jóllaknak majd belőle.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Együttérző szíved mindig meglátta a szükséget, és mindig a szükséget szenvedők szolgálatára álltál. Taníts engem is észrevenni mások éhségét – legyen az kenyér, figyelem, szeretet vagy igazság utáni vágy! Add, hogy ne kifogásokat keressek, hanem bátran adjam oda neked azt a keveset, amim van! Törd meg, áldd meg és oszd szét általam! Adj bátorságot, hogy ne csak kérjek tőled, hanem részt is vállaljak munkádban, szolgálatodban! Használj engem a te országod építésére, hogy mások is megízleljék jóságodat!

Amikor Jézus meghallotta, hogy (Keresztelő) Jánost fogságba vetették, visszatért Galileába. Elhagyta Názáretet, és a tengerparti Kafarnaumban telepedett le, Zabulon és Neftali vidékén, hogy beteljesedjék, amit Izajás próféta mondott: „Zabulon földje és Neftali földje, a tenger útja, a Jordán vidéke, a pogányok Galileája: A sötétben lakó nép nagy fényt lát, és fény virrad a halál honában s árnyékában ülőkre.” Ettől kezdve Jézus tanítani kezdett. Ezt hirdette: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” Bejárta egész Galileát. Tanított a zsinagógákban, hirdette a mennyek országa örömhírét, és meggyógyított a nép körében minden betegséget és minden bajt. Híre elterjedt egész Szíriában. Hozzá vittek mindenféle beteget, akik különböző fájdalmas betegségekben és bajokban szenvedtek: még ördögtől megszállottakat, holdkórosokat és bénákat is, és ő mind meggyógyította őket. Nagy népsereg követte Galileából, Dekapoliszból, Jeruzsálemből, Júdeából és a Jordánon túlról. Mt 4,12-17.23-25

Elmélkedés

A mai evangélium szerint Jézus visszatér Galileába, amikor arról értesül, hogy Keresztelő Jánost fogságba vetették. János bebörtönzése fordulatot jelent abban az értelemben, hogy az ő küldetése lezárul és megkezdődik Jézus nyilvános működése. A fény belép a világ sötétségébe. Izajás próféta szavai most teljesednek be: „A sötétben lakó nép nagy fényt lát.” Ez a fény nem más, mint Jézus Krisztus, a mennyei Atya Fia, a megtestesült Ige.

Galilea, a „pogányok földje”, nem az „ígéret földjének” középpontja, hanem peremvidék. És mégis, Jézus itt kezdi el hirdetni az örömhírt. Ez lényeges üzenetet hordoz számunkra: Isten nem a tökéletes helyzeteket keresi, hanem oda megy, ahol legnagyobb a szükség.

Jézus tanítása lényegre mutató: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” A megtérés nem csupán erkölcsi javulás, hanem irányváltás, az élet gyökeres megváltoztatása, elfordulás a sötétségtől, a bűntől, és odafordulás a világossághoz, az isteni kegyelemhez.

Jézus tanít és cselekszik. Meggyógyítja a betegeket, a szenvedőket. Az evangélium nem elvont tanítás, hanem életformáló erő. Aki találkozik Jézussal, az gyógyul, megváltozik és újjászületik.

A betegségek, a félelmek, a megosztottság árnyékában Jézus ugyanazzal a hívással fordul hozzánk, mint egykor: „Térj meg, és fogadd el a világosságot!” Ő a gyógyító, aki ma is képes lelkünket megtisztítani, új életet adni. Az ő tanítása az örök életre vezető igazság.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy a világ világossága, aki a bűnök sötétségében élőkhöz is eljössz. Köszönöm, hogy nem félsz belépni az én életem árnyékos helyeire sem. Adj nekem bátorságot a megtéréshez, hogy szívem nyitott legyen felszólításodra, hogy életem új irányt vehessen! Gyógyítsd be lelkem sebeit, töröld el bűneimet, tisztítsd meg szívemet minden félelemtől és kételytől! Segíts, hogy ne csak hallgatója legyek szavadnak, hanem megtegyem, amit kérsz! Add, hogy hűséges követőd legyek!

Amikor Heródes király idejében Jézus megszületett a judeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe, és tudakolták: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte.” Meghallotta ezt Heródes király és megrémült, s vele egész Jeruzsálem. Összehívatta a főpapokat és a nép írástudóit, és megkérdezte tőlük, hogy hol kell születnie a Messiásnak. Azok így válaszoltak: „A judeai Betlehemben, mert ezt írja a próféta: Te, Betlehem, Juda földje, bizony nem vagy a legkisebb Juda nemzetségei között, mert belőled jő ki a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek.” Erre Heródes titokban magához hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét. Aztán ezzel küldte őket Betlehembe: „Menjetek, tudakozódjatok szorgalmasan a gyermek felől, és ha megtaláljátok, jelentsétek nekem. Én is elmegyek, hogy hódoljak előtte!” Ők pedig, miután meghallgatták a királyt, elindultak. És lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük járt, míg meg nem állapodott a ház fölött, ahol a Gyermek volt. A csillagot meglátva nagyon megörültek. Bementek a házba, és ott látták a Gyermeket anyjával, Máriával. Földre borulva hódoltak előtte, majd kinyitották kincseszsákjaikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza országukba. Mt 2,1-12

Elmélkedés

Bennünk lakik az Isten

Urunk megjelenésének ünnepén az Egyház arra hív, hogy térjünk vissza egy kis időre a betlehemi jászolhoz, álljunk meg nemcsak Mária és József, hanem a napkeletről érkezett bölcsek mellett. Az evangéliumi jelenet nem egy távoli, meseszerű történet, hanem örökérvényű kinyilatkoztatás: Isten Fia nemcsak a választott nép, a zsidó nép számára született meg, hanem ő minden ember Megváltója.

A bölcsek, akiket gyakran nevezzük napkeleti királyoknak, messziről érkeznek. Nem tartoznak Isten választott népéhez, mégis elindulnak. Mi vezeti őket? Egy csillag, egy égi jel, amely útnak indítja őket. Isten minden emberhez szól, és mindenkinek megmutatja önmagát a teremtett világon, a természeten, a történelmen keresztül vagy a lelkiismeretünk szava által. A bölcsek azt mutatják nekünk, hogy az őszinte keresés mindig találkozáshoz vezet.

Az evangéliumi beszámoló szerint a háromkirályok útja azonban nem nyílegyenes. A csillag nem vezeti őket rögtön Betlehembe, hanem előbb Jeruzsálembe érkeznek. Ott Heródes várja őket, akinek szívében a sötétség uralkodik. A fény, a világ világossága keresése közben a bölcseknek szembe kell nézniük a hatalom, a félelem és a kétszínűség világával. Heródes szavai hazugságot rejtenek: „Én is elmegyek, hogy hódoljak előtte.” Valójában a hatalomféltés szól belőle, és már tervezi a gyermek meggyilkolását.

Mennyire megrendítő ez az ellentét: a napkeleti bölcsek ajándékokat hoznak, a Megváltó előtt szeretnék kifejezni hódolatukat és tiszteletüket, miközben Heródes szívében irigység, féltékenység, sőt, gyilkos szándék ébred. A betlehemi Gyermek már élete kezdetén megosztja a világot: van, aki leborul előtte, és van, aki el akarja őt pusztítani. Ezzel a kettősséggel, az elfogadással és az elutasítással már találkoztunk a karácsonyi időszak alatt, s ez a kettősség azóta is minden ember előtt választási lehetőségként ott áll. Én melyik oldalon állok?

Az arany, a tömjén és a mirha jelképes ajándékok. Az arany Jézus királyságára utal, a tömjén istenségére, a mirha pedig szenvedésére és halálára. Már itt, a gyermekkorban megjelenik Jézus teljes személye: ő király, Isten és Megváltó. A bölcsek hódolata tehát nem csupán emberi tiszteletadás, hanem mély hitvallás: felismerték, hogy ez a Gyermek nem más, mint az Isten Fia.

Miután kifejezték hódolatukat és átadták ajándékaikat „más úton térnek vissza országukba” – így zárul Máté evangélista beszámolója. Aki valóban találkozott Jézussal, az nem ugyanaz az ember, mint aki előtte volt, mert az útja és az élete megváltozik. A csillag által vezetett keresés, a találkozás és az imádás átalakítja az embert. A bölcsek belső, lelki útja ugyanannyira fontos, mint a kilométerekben mérhető utazásuk. A találkozás Jézussal nem egy vallási élmény a sok közül, hanem olyan esemény, amely új irányt ad az embernek.

A mai ünnep számunkra is meghívás. Talán nem követünk égi csillagokat, de vannak „csillagok” az életünkben: hiteles személyek, kiemelkedő események, lelki felismerések, amelyek Isten felé irányítanak minket. És vannak „Jeruzsálemek” is életutunk során, ahol megtorpanunk, elbizonytalanodunk, ahol félrevezethetnek minket. De ha hűségesek maradunk, Isten újra és újra elénk küldi a fényt, amely elvezet Betlehemhez, elvezet minket a Megváltóhoz. Ott, a jászolnál, lehetőségünk van leborulni, hódolni, és átadni Istennek mindazt, amit magunkkal hoztunk: örömöt, küzdelmet, reményt, bűnt, kérdéseket, egész életünket. És ha valóban találkozunk vele, mi is más úton térünk haza. Az Ige testté lett, és közöttünk lakik, immár bennünk lakik.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A napkeleti bölcsek egykor hódolattal köszöntöttek téged, mint királyt, Istent és Megváltót. Add nekem is a keresés vágyát, a kitartás erejét és a hit világosságát, hogy felismerjelek a mindennapok csendjében! Segíts, hogy le tudjak borulni előtted őszinte szívvel és életem ajándékát neked adhassam! Őrizd meg szívemben a találkozás örömét, és vezess engem új úton, amelyen egyre közelebb jutok hozzád! Ne engedd, hogy a világ sötétsége elhomályosítsa bennem fényedet! Jöjj el, Uram, és lakozz bennem mindörökre!

Abban az időben, amikor Jézus Galileába készült, találkozott Fülöppel. „Kövess engem!” – mondta neki. Fülöp Betszaidából származott, András és Péter városából. Amikor találkozott Nátánáellel, közölte vele: „Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták szólnak: a názáreti Jézust, József fiát.” „Jöhet-e valami jó Názáretből?” – kérdezte Nátánáel. „Jöjj, nézd meg!” – felelte Fülöp. Amikor Jézus látta, hogy Nátánáel közeledik hozzá, így szólt: „Nézzétek, ez egy igaz izraelita! Nincs benne kétszínűség!” Nátánáel megkérdezte: „Honnan ismersz engem?” Jézus így felelt: „Még mielőtt Fülöp hívott volna, láttalak a fügefa alatt.” Nátánáel erre elismerte: „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael Királya.” Jézus így szólt: „Azért hiszel, mert azt mondtam: Láttalak a fügefa alatt. Nagyobb dolgokat is fogsz látni ennél.” Majd így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: látni fogjátok, hogy megnyílik az ég, és Isten angyalai fel-alá szállnak az Emberfia felett.” Jn 1,43-51

Elmélkedés

A karácsonyi időszak egyik ajándéka, hogy újra és újra találkozások történeteit olvassuk az evangéliumban. Isten nem csupán eljött közénk, hanem személyesen megszólít bennünket. A mai részben Jézus Fülöppel találkozik és meghívja őt: „Kövess engem!” Ez a rövid felszólítás egyetlen pillanat alatt új irányba fordít egy életet. Ilyen az isteni hívás természete: egyszerű, mégis sorsfordító.

Fülöp nem rejti titokként szívébe az élményt. Megkeresi Nátánáelt és tanúságot tesz: „Megtaláltuk, akiről Mózes és a próféták szólnak.” Nátánáel válasza azonban kételkedő: „Jöhet-e valami jó Názáretből?” Nátánáel a mi előítéleteink képviselője, mert sokszor mi is kétségekkel, gyanúval nézünk arra, ami újszerű vagy ismeretlen. Fülöp nem győzködi, nem vitatkozik vele, hanem csak ennyit mond: „Jöjj, nézd meg!” Mintha csak ezt mondaná: Gyere és győződj meg róla személyesen!

A karácsonyi időszak végén ezt így mondhatjuk: Gyere, nézd meg a Gyermeket, aki a jászolban fekszik! Gyere, tapasztald meg, hogy ő valóban az Isten Fia! Amikor Nátánáel találkozik Jézussal, megszületik benne a hit. Megérzi, hogy Jézus ismeri őt, látja a szívét, ismeri a történetét és gondolatait. És ez az ismeret nem félelmet, hanem bizalmat ébreszt benne.

A karácsony nekünk is lehetőséget ad, hogy újra halljuk Jézus hívását: „Kövess engem!” Talán mi is Nátánáelként közeledünk, előítéletekkel, kérdésekkel vagy éppen bizonytalansággal. De ha vállaljuk az utat és „odamegyünk megnézni”, akkor megtapasztaljuk, hogy Isten ismer minket, már várt minket. Az ő tekintete a szeretet pillantása. Ez a tekintet formálja át életünket, ez teszi lehetővé, hogy mi is kimondjuk: „Te vagy az Isten Fia!”

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te ma is hívsz minket, ahogy egykor Fülöpöt hívtad: „Kövess engem!” Add, hogy szívünk készséggel válaszoljon hívásodra! Segíts, hogy ne zárkózzunk el az előítéletek mögé, hanem merjünk elindulni és keresni téged! Köszönöm, hogy ismersz, még mielőtt megszólítasz. Köszönöm, hogy látsz, szeretsz, és magadhoz hívsz. Adj hitet, hogy felismerjelek téged a mindennapokban, és adj bátorságot, hogy másokat is elvezessek hozzád! Adj nekem nyitott szívet azokra a titkokra, amelyeket meg akarsz mutatni!

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta; Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki. Jn 1,1-18

Elmélkedés

Ma is közöttünk él

A karácsony ünnepe, a megtestesülés titka túlmutat a betlehemi jászol kedves látványán, Jézus gyermeki mosolyán, a pásztorok és napkeleti bölcsek hódolatán. Szent János evangéliumának bevezetése a biblia egyik legmélyebb, leginkább misztikus szövege, ezt idézzük fel karácsony napján az ünnepi misében, valamint a karácsony utáni 2. vasárnapon. Ez a szöveg a megtestesülés titkát nem az emberség felől közelíti meg, hanem Isten örökkévalósága felől.

„Kezdetben volt az Ige” – így kezdi művét János evangélista. Ezek a szavak a Teremtés könyvéből ismerősek számunkra: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” János nem egyszerűen egy új történetet kezd, hanem azt hirdeti, hogy az Ige, Jézus Krisztus, öröktől fogva van, s most Isten Fiának emberré válásával új teremtés és az ember újjáteremtése történik. Nem csupán egy emberi élet kezdetét ünnepeljük karácsonykor, hanem az örökkévaló Isten belépését az időbe, az emberiség történelmébe. Isten az idők kezdetén, a teremtéskor szólt, szavával hozott létre mindent. Az idők teljességében Isten újra megszólal, kimondja önmagát. Jézus Krisztus nem pusztán Isten üzenetét hozza, hanem ő maga az üzenet, Isten kimondott szava, a megtestesült Ige, az örök Ige, aki életet és világosságot hoz.

„És az Ige testté lett és közöttünk lakott” – folytatódik János evangélista elmélkedése. Az evangélium eredeti görög szövege szerint „sátrat vert közöttünk”, amely kifejezés arra utal, hogy Isten jelen van. Az Egyiptomból való szabadulást követően, a pusztai vándorlás idején Isten hajléka a választott nép között egy sátor volt, ezt a képet idézi fel az evangélista. A szöveg az elfogadás és az elutasítás témájával folytatódik: „A világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt.” Ez az elutasítás a karácsonyi ünnep fájdalmas pontja: az Ige belép a világba, amelyet maga teremtett, de a világ a bűnük miatt vak marad, nem ismeri fel és süket marad az igazság meghallására.

„Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek” – tér rá a megváltás kegyelmi hatására az evangélista. Ez karácsony legmélyebb ajándéka az ember számára. Nemcsak a szeretet ünnepe ez, hanem az újjászületésé is. Akik hittel megnyitják szívüket, azok Istentől új életre születnek, az istengyermekség méltóságára. Itt kerül elő az öröm oka: nem vagyunk többé csak teremtmények, akik a bűnbeesés miatt küzdünk gyengeségeinkkel, hanem megváltott emberek vagyunk, azaz Isten érkezik segítségünkre, hogy küzdelmünk ne legyen hiábavaló.

János evangélista tanúságtétele világosságként hasít a világ sötétségébe. Nem véletlen, hogy a karácsonyt mindig fényekkel ünnepeljük: a világosság eljött közénk. A sötétség nem tudta befogadni, de mi képesek vagyunk megnyitni szívünket. Ez az ünnep meghívás arra, hogy befogadjuk Jézust az életünkbe, és engedjük, hogy az Úr átformálja életünket. Isten lehajol hozzánk, hogy felemeljen minket magához. Ő csendben, egyszerűen, sebezhetően érkezik, és tőlünk nem kér mást, mint hogy hittel befogadjuk őt. Ahogy a jászolban fekvő Gyermek egyszerűsége és szegénysége meglepte a világot, úgy Jézus ma is az ember legmélyebb vágyaira ad választ: nem vagyunk egyedül, Istennel szeretetben egyesülve értelmet nyer az életünk.

A karácsonyi idő nem ér véget az ünnep napján. Az Ige ma is közöttünk él. Felismerem-e őt? Engedem-e, hogy megszólítson és átalakítson? János evangélista ezt írja: „mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet.” Engedem-e, hogy Isten kegyelme bennem is működjön?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Örök Ige, Jézus Krisztus! Te testet öltöttél, emberré lettél és közöttünk lakoztál, hálát adunk neked, hogy eljöttél közénk világosságként. Add, hogy szívünk mindig nyitva legyen előtted, és befogadjuk kegyelmedet, igazságodat, jelenlétedet! Ne engedd, hogy közömbösek legyünk irántad, hanem alakíts bennünket Isten gyermekeivé, akik téged követünk engedelmességben és szeretetben! Segíts, hogy tanúságot tegyünk rólad, aki az Atya dicsőségét hordozod. Urunk, vezess minket az örök életre!

Abban az időben, amikor Keresztelő János látta, hogy Jézus közeledik feléje, így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit! Ő az, akiről azt mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én sem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy megismertessem őt Izraelben.” János azután így folytatta tanúságtételét: „Láttam, hogy az égből, mint egy galamb, leszáll rá a Lélek, és rajta marad. Én sem ismertem őt, de aki küldött, hogy vízzel kereszteljek, az mondta nekem: Akire látod, hogy rászáll a Lélek, és rajta marad, ő az, aki Lélekkel keresztel. Én láttam, és tanúskodom arról, hogy ő az Isten Fia!” Jn 1,29-34

Elmélkedés

A karácsonyi időszak egyik legfontosabb üzenete ez: Jézus valóban az Isten Fia, minden ember Megváltója. A mai evangéliumban folytatódik Keresztelő János tanúságtétele, aki segít minket abban, hogy ne csak a jászolnál időzzünk, hanem induljunk és előre tekintsünk. A betlehemi Gyermek nem marad örökké csecsemő és nem marad örökké Betlehemben. Napról napra növekszik és elindul. Először Mária és József indul, menekül vele Egyiptomba, Názáretbe visszaérve éveken át ők vezetik, majd pedig felnőttként elindul a saját útján. Jézus tisztában van küldetésével, tudja, hogy azért jött, hogy elvegye a világ bűneit. Tudja, hová vezet útja: a kereszthez, önként vállalja a keresztáldozatot értünk, megváltásunkért.

János felismeri Jézust, amikor megkeresztelkedésekor a Szentlélek leszáll rá és rajta marad. A Lélek ma minket vezet Jézushoz, ő nyitja meg szemünket arra, hogy felismerjük Krisztust az Eucharisztiában, a szentírásban, az egyházi közösségben és embertársainkban. János példája ma is arra hív, hogy nyitott szívvel várjuk és befogadjuk Jézust, aki már itt van közöttünk, de sokszor nem ismerjük fel jelenlétét.

„Íme, az Isten Báránya” – ez a Keresztelő János szájából egykor elhangzott mondat minden szentmisében elhangzik közvetlenül az áldozás előtt. Egyrészt emlékeztet bennünket Jézus áldozatára, másrészt meghív, hogy egyesüljünk az Úrral. A karácsony utáni napokban tovább haladunk a lelki fejlődés útján. Ez a felismerés, a növekedés és a tanúságtétel ideje számunkra.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus Krisztus! Te vagy Isten Báránya, aki elveszed a világ bűneit. Hálát adunk, hogy eljöttél közénk és megváltottál minket kereszthaláloddal. Kérünk, add meg nekünk a Szentlélek ajándékát, hogy nyitott szívvel felismerjük jelenlétedet életünk eseményeiben! Segíts, hogy tanúságot tudjunk tenni rólad mások előtt szavainkkal és cselekedeteinkkel! Követünk téged, Urunk. Légy világosságunk, erőnk és békénk! Vezess minket a mennyei Atyához, akinek gyermekei vagyunk!

Keresztelő János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: „Ki vagy te?” Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: „Nem én vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle: „Hát akkor? Talán Illés vagy?” „Nem vagyok” – felelte. „A próféta vagy?” Erre is nemmel válaszolt. Azt mondták tehát neki: „Akkor ki vagy? Mert választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról?” János ezt felelte: „A pusztában kiáltó hangja vagyok: Egyengessétek az Úr útját”, amint Izajás próféta mondta. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, ezért megkérdezték: „Miért keresztelsz hát, ha nem te vagy a Messiás, sem Illés, sem pedig a próféta?” János így válaszolt: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János tartózkodott és keresztelt. Jn 1,19-28

Elmélkedés

Keresztelő János tanúságtétele, amelyet a mai napon olvasunk az evangéliumban, a karácsonyi időszak fényében mélyebb értelmet nyer. Miközben Jézus születését ünnepeljük, János szavai és cselekedete figyelmeztetnek bennünket, hiszen ő nem önmagára, hanem Krisztusra mutat. János nem önmagát hirdeti, hanem azt, aki „köztünk áll, akit nem ismerünk”. Felszólítás ez számunkra, hogy nézzünk körül és lássuk meg Krisztust!

Karácsony azt üzeni, hogy a láthatatlan Isten láthatóvá válik az emberek között, Isten Fia látható emberi alakban jött el a világba. János azért fontos személy az adventi és a karácsonyi időszakban, mert segít észrevenni a rejtőző Istent, aki nem a világ szemében nagynak tűnő helyeken, hanem a mindennapok egyszerűségében van jelen. János felnyitja szemünket és emlékeztet minket a bűnbánat és a tisztalelkűség fontosságára. János arra tanít, legyek kész visszalépni és engedjem, hogy Krisztus kerüljön a középpontba. Keresztelő János alázatos, nem akar többnek látszani, mint ami. Elismeri, hogy nem ő a Messiás, csupán hang, Isten hangja a messiásra váró nép számára.

Én mire használom saját hangomat? Önmagam építésére vagy mások Istenhez vezetésére? Tudok-e úgy tanúságot tenni, hogy Jézus váljon láthatóvá szavaim és cselekedeteim által?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te látható emberi alakban jöttél el közénk, de mi sokszor mégsem ismerünk fel. Adj nekünk nyitott szívet, hogy felismerjünk téged a csendben, Isten szavában és embertársaink arcában! Segíts, hogy Keresztelő Jánoshoz hasonlóan mi is alázattal tanúid legyünk, és hirdessük jelenléted a világban! Ne engedd, hogy magunkat állítsuk a középpontba, hanem mindig rád mutassunk életünkkel! Készítsd elő szívünk útját, hogy benned találjuk meg a világosságot és az igaz békét!