A pásztorok sietve elindultak, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet. Miután látták, elbeszélték mindazt, amit már korábban megtudtak a Gyermekről. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén. Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk. A pásztorok ezután hazatértek. Dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és hallottak, pontosan úgy, amint (az angyalok) előre megmondták nekik. Azután eltelt nyolc nap, és körülmetélték a Gyermeket. A Jézus nevet adták neki, mert így nevezte őt az angyal, mielőtt még anyja méhében megfogant volna. Lk 2,16-21

Elmélkedés

Elindulás és találkozás

A Katolikus Egyház január 1-jén tartja Szűz Mária, Isten Anyja főünnepét. Ez a nap kiemelten hangsúlyozza Mária különleges méltóságát: ő az Isten Fiának, Jézus Krisztusnak édesanyja. A hittétel, amelyet az efezusi zsinat atyái 431-ben fogadtak el, kimondja, hogy Mária Istenszülő, mivel Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, s személyében elválaszthatatlan az isteni és emberi természet. Ez az ünnep nemcsak Máriára, hanem Jézusra, a megtestesült Igére irányítja figyelmünket. A karácsony utáni nyolcadik napon, a gyermek Jézus körülmetélésének és névadásának napján az Egyház szemlélődve áll Mária előtt, aki hittel és engedelmességgel mondott igent Isten szavára.

Az ünnep evangéliuma felidézi a csendes, mégis az egész emberiség számára sorsfordító éjszakát, Jézus születését. A pásztorok története nem csupán egy kedves jelenet, hanem a hit útjának első állomása. Isten nem az uralkodókat, nem a hatalommal rendelkezőket, hanem az egyszerű pásztorokat választotta ki arra, hogy elsőként lássák meg a világ Megváltóját. Ez már önmagában is evangélium, örömhír az alázatosaknak, akik nyitott szívvel tudják fogadni Isten titkait. „A pásztorok sietve indultak” – így kezdődik az evangélium. Ez a sietség nem a kapkodás jele, hanem a szív sürgetéséé. Megérintette őket az angyalok szava, ezért nem késlekedtek a válasszal. Ha valóban megérint bennünket Isten szava, mi sem maradhatunk közömbösek: mozdulnunk, indulnunk kell. Mi is csak akkor találjuk meg Megváltónkat, ha készek vagyunk hátrahagyni mindazt, ami kényelmes vagy megszokott, és elindulunk abba az irányba, amit Isten mutat nekünk.

Az evangélium azzal folytatódik, hogy a pásztorok „elbeszélték mindazt, amit megtudtak”. Aztán egy elgondolkodtató mondat következik: „Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén.” Lukács evangélista nem mond semmit arról, hogy kikről van szó pontosan, kik csodálkoztak a pásztorok szavain, de úgy tűnik, hogy Márián és Józsefen kívül még vannak mások is jelen. Aki találkozott Jézussal, az nem tudja és nem akarja magában tartani az örömhírt. A pásztorok példája ma is példa a keresztények számára: legyen bátorságunk elmondani másoknak, mit jelent számunkra Jézus! Beszéljünk róla örömmel! Különös figyelmet érdemel Mária alakja és az ő odafigyelése a pásztorokra. Miközben körülötte mindenki csodálkozik és beszél, mert nem tudja szívébe zárni az örömöt, ő „szívébe véste a pásztorok szavait, és gyakran elgondolkodott rajtuk”. Ez az igazi belső, lelki élet kezdete: a megismert igazságok szívbe írása. Mária a szemlélődő ember mintaképe. Ő nem siet az értelmezéssel, nem akar gyors válaszokat. Inkább hallgat, figyel, megjegyez mindent, és engedi, hogy a történések érlelődjenek benne. Nem rögtön tudni akar, hanem befogadja, hordozza az igazságot, és elkezd elmélkedni róla.

A nyolcadik nap eseménye, a körülmetélés és a névadás, bemutatja nekünk a zsidó vallási hagyományt. Jézus belép a választott nép közösségébe. De ez a név, amit kap, túlmutat minden földi néven: Jézus, azaz Isten megszabadít. Nevében ott van az ő küldetése, a kereszt és a feltámadás is. Nem Mária és József választják a nevet, hanem az angyal közli ezt a nevet, amely Isten akarata szerint való. Ez azt tanítja, hogy a gyermek nemcsak az övék, hanem elsősorban Istené. És ez igaz minden emberre, miránk is.

Az egész jelenet – a pásztorok sietve indulása, a találkozás, a tanúságtétel, Mária elmélkedése, a névadás – kijelöli a mi utunkat, a mi feladatunkat is. Meghívást kapunk, hogy bejárjuk ezt az utat, a hit útját, az öröm útját, a tanúságtétel útját. Hajlandóak vagyunk-e elindulni, akarjuk-e befogadni, csendesen szemlélni, majd pedig bátran elmondani az örömhírt? A pásztorok, Mária és József példája adjon nekünk erőt ehhez! Ne a távolban keresd, mert Megváltód ott fekszik szíved jászolában!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szűz Mária, Isten Anyja, hozzád fordulunk az év kezdetén, aki elsőként fogadtad be Isten Fiát az életedbe. Te csendben, hittel és szeretettel mondtál igent az angyal szavára. Vezess minket is az engedelmesség és a bizalom útján! Kísérd lépteinket, oltalmazd családjainkat, és járj közben értünk, hogy életünk mindig Isten felé vezessen! Taníts minket szívünkbe vésni és megőrizni Isten igéjét, hogy Fiaddal egyre mélyebb egységben élhessünk! Segíts minket, hogy tanúságot tegyünk a világ előtt és életünkkel hirdessük: Jézus a Megváltó!

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta; Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki. Jn 1,1-18

Elmélkedés

Az év utolsó napja nem csupán egy naptári fordulópont, hanem lelki mérföldkő is. E napon megállunk, visszatekintünk, és átgondoljuk, hogy mi minden történt velünk az elmúlt esztendőben. A karácsonyi időszak különösen is alkalmas arra, hogy lassítsunk, s ne csupán felsoroljuk, hanem szívből megköszönjük Istennek, amit kaptunk, de azt is, amit elvett tőlünk.

Sok minden történt körülöttünk és bennünk az év során: öröm és bánat, egészség és betegség, új élet és végső búcsú, sikerek és kudarcok, nehéz beszélgetések, váratlan fordulatok. Talán elhangzottak részünkről olyan szavak, amelyekkel mély sebet ejtettünk valakin vagy éppen begyógyították valaki régóta hordozott sebét. Talán hozzánk is intéztek olyan szavakat, amelyek megsebeztek minket, vagy amelyek gyógyírként hatottak a mi sebeinkre. Ha most kicsit elcsendesedünk, észrevehetjük, hogy Isten ott volt ezekben a szavakban is, amit mondtunk, s amit nekünk mondtak. Van miért bocsánatot kérnünk és van miért hálát adnunk.

Ma este nemcsak véget ér az esztendő, hanem új lehetőség is kezdődik számunkra. A hálaadásból fakad a remény, hogy Isten, aki eddig hordozott minket és gondunkat viselte, továbbra is kísér minket életutunkon. Aki értelmet adott a múltnak, az a jövőt is meg tudja áldani. Adjunk tehát hálát ne csak a sikerekért és az eredményekért, hanem Isten hűségéért, amely túlmutat az időn, a napokon és az éveken. Isten az örökkévalóságba hív minket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Istenünk! Az év utolsó napján szívünk tele van hálaadással. Köszönjük az örömöket, amelyekkel megajándékoztál minket, a próbatételeket, amelyek erősebbé tettek bennünket, és a kegyelmet, amely minden nap kísért minket. Köszönjük a csendet, amelyben meghallhattunk téged, és köszönjük a szavakat, amelyek által szándékaidat közölted velünk. Bocsásd meg, amit elmulasztottunk, és add, hogy a jövő évben nyitottabb szívvel, élőbb hittel, és több szeretettel kövessünk téged! Legyen áldott a neved, mert te vagy a kezdet és a vég, te vagy a múlt, a jelen és a jövő, te vagy az örökkévalóság!

Abban az időben, amikor a gyermek Jézust szülei bemutatták a jeruzsálemi templomban, ott volt Anna prófétanő is, Fánuel leánya Áser törzséből. Idős volt már, napjai előrehaladtak. Leánykora után hét évig élt férjével, majd özvegyen érte meg a nyolcvannegyedik évét. Nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel és nappal. Abban az órában is odament, dicsőítette Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak. Miután az Úr törvénye szerint elvégeztek mindent, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne. Lk 2,36-40

Elmélkedés

A karácsonyi időszak napjai továbbra is Isten megtestesülésének titkába vezetnek bennünket. Az öröm nem múlik el december 25-ével, épp ellenkezőleg: most kezdődik számunkra a belső elmélyülés és a karácsonyi titok egyre mélyebb megismerésének időszaka. Az evangélium ma egy csendes, szinte ismeretlen alakot állít elénk, Annát, a prófétanőt, aki évtizedeken át ott él a templomban, imádság és böjt töltötte ki mindennapjait. Simeon után most ő találkozik a Megváltóval.

Anna élete nem látványos. Nem gyógyít, nem tanít, nem járja a falvakat, hanem egyszerűen csak hűséges. Ott van, ahová Isten szolgálatra hívta. Nem szalad a világ után, hanem hűséggel várakozik, és amikor eljön az a pillanat, amit Isten neki készített, felismeri a Gyermekben a Megváltót. Anna nem zárja magába a felismert igazságot, hanem hirdetni kezdi a Megváltót mindenkinek, aki csak hallja.

Ez a csendes személy a karácsony utáni napok kulcsfontosságú üzenetét közli velünk: Isten nem mindig a zajban és a nagy eseményekben van jelen, hanem a hűségben, a csendben, az imában és a türelemben. Anna életpéldája arra hív minket, hogy ne csak néhány napra engedjük be Jézust az ünnepbe, hanem mindennapjaink állandó részévé tegyük őt.

Vajon én hol találom meg Istent? Tudok-e olyan kitartással és hűséggel szolgálni Istennek, mint Anna? Merek-e tanúságot tenni a Megváltóról?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Köszönöm, hogy Anna személyében példát adsz nekem a hűséges szolgálatra. Segíts, hogy én is felismerjelek téged az imában, a csendben, a hétköznapok egyszerűségében! Taníts kitartani a várakozásban, hogy hálával dicsőítselek téged, amikor megérkezel! Add, hogy egész életemmel téged szolgáljalak! Adj erőt a mindennapok teendőihez, adj világosságot a kétségek között, és adj békét, ha zűrzavar vesz körül a világban! Annához hasonlóan én is szeretnélek hirdetni mindenkinek, aki téged keres.

Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, szülei felvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja: „Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona.” Ekkor kellett Máriának, ugyancsak az Úr törvénye szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” tisztulási áldozatul bemutatnia. És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírásai szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt, és így magasztalta Istent: „Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek.” Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon pedig megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e Gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!” Lk 2,22-35

Elmélkedés

Karácsony ünnepének fénye még körülvesz bennünket, de a liturgia már továbbvezet minket a hit és az öröm útján. Jézus nem marad a jászolban, a Gyermek növekszik, Mária és József elindulnak vele Jeruzsálembe, hogy a mózesi törvény előírása szerint bemutassák őt az Úrnak. A templomban találkoznak Simeonnal, aki egész életében erre a pillanatra várt. Ő már idős, szeméből hála tükröződik, mert felismeri, hogy a gyermek, akit most a karjába vehet, maga az Üdvözítő.

Simeon mondatai megrázóan szépek: „Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram” – mintha életének minden értelme ebben az egy találkozásban összpontosulna. Ez az a pillanat, amikor a hit valósággá válik, a remény beteljesedik. Most már véget érhet élete, mert teljessé vált annak köszönhetően, hogy megérhette a Megváltóval való személyes találkozást. Ilyen az igazi istenkapcsolat: amikor észrevesszük, hogy Isten jelen van a mindennapjainkban. Simeon arra tanít, hogy merjünk várakozni, látni és hinni még akkor is, ha az ígéretek beteljesedése nem azonnali.

A karácsony utáni napokban is Isten jelenlétében élünk. Most az a feladatunk, hogy felismerjük őt a szentségekben, az imában, az embertársakban, és merjük a karunkba venni, mint Simeon, hittel, örömmel és mély alázattal. Most az a küldetésünk, hogy tanúságot tegyünk Jézusról, a világ Megváltójáról.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Karácsony ünnepén a jászolban feküdtél, most pedig belépsz a templom csendjébe, ahol Simeon felismer téged, minden ember Üdvözítőjét. Taníts engem is úgy várakozni, mint Simeon: kitartó hittel, nyitott szívvel, a Szentlélektől vezetve! Add, hogy minden nap felismerjelek a találkozásokban, a szentmisében, a csendben! Ha nehézségek jönnek, adj bátorságot Mária példájára! Tölts el engem világosságoddal, hogy átragyogjon rajtam mindazok felé, akikkel találkozom!

Miután a bölcsek eltávoztak, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és így szólt: „Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba! Maradj ott, míg nem szólok neked! Heródes ugyanis arra készül, hogy megkeresi és megöli a gyermeket.” József fölkelt, fogta a gyermeket és anyját, és még azon éjjel elment Egyiptomba. Ott maradt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta által mondott: Egyiptomból hívtam az én fiamat. Amikor Heródes meghalt, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és így szólt: „Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menj Izrael földjére, mert meghaltak már, akik a gyermek életére törtek!” József fölkelt, fogta a gyermeket és anyját, és visszatért Izrael földjére. De amikor meghallotta, hogy Judeában Arkelausz uralkodik apja, Heródes után, félt odamenni. Ezért az álmában kapott utasítást követve Galilea vidékére ment. Odaérve egy Názáret nevű városban telepedett le, hogy beteljesedjék, amit a próféták mondtak: „Názáretinek fogják hívni”. Mt 2,12-15. 19-23

Elmélkedés

Családban élni

Sokan úgy képzelik el a szenteket, mint akik életük minden helyzetében magabiztosan cselekedtek és soha nem voltak kétségeik afelől, hogy mit vár tőlük Isten. Ha egy kicsit elmélyedünk a szentek életrajzának tanulmányozásában, akkor ennek éppen az ellenkezőjét vesszük észre: nem a megtalálás, hanem a keresés, nem a bizonyosság, hanem a bizalom jellemezte őket. Egy-egy helyzetben nem tudták biztosan, hogy mi a leghelyesebb cselekedet, de bíztak abban, hogy Isten vezeti őket. A Szent Család története is erről tanúskodik. József nem látta előre az eseményeket, nem tudta biztosan, mikor térhetnek vissza otthonukba, ha egyáltalán visszatérhetnek valaha. Mária nem értette, miért kell újszülött gyermekével idegen földre menekülniük. De mégis útnak indultak, mert Isten azt kérte tőlük.

A mai családok sokszor vágyakoznak stabilitásra, biztonságra, előre kiszámítható életre. De az élet sokak számára egészen mást ad. Egy családtag, sajnos olykor éppen a gyermek betegsége, valamelyik szülő munkahelyének elvesztése váratlan helyzetet teremt, költözésre késztetve vagy akár kényszerítve a család valamennyi tagját. Isten nem ígéri, hogy nem lesznek veszélyek és nehézségek az új lakóhelyen, de azt megígéri, hogy mindig azokkal lesz, akik bíznak benne. Valójában a tökéletes körülmények sehol sem léteznek, mert mindenhol helyes döntésekkel kell felelni a kihívásokra, és Isten ezeknek a döntéseknek a meghozatalához nyújt segítséget. Ez az Istenre hagyatkozás szükséges ahhoz, hogy egy család ne félelemben és állandó szorongásban éljen, hanem kitartson értékrendje mellett. Ez a bizalom szükséges ahhoz, hogy a szülők ragaszkodjanak egymáshoz és a kezdeti szeretethez és ne távolodjanak el egymástól. Ez a feltétlen bizalom szükséges ahhoz, hogy a szülők őszintén tudjanak válaszolni gyermekeik kérdéseire, így segítve lelki fejlődésüket.

A Szent Család mai ünnepe arra hív minket, hogy elmélyedjünk Jézus, Mária és József életében, és megtanuljuk tőlük a szeretet, a hűség és a bizalom értékét. Amikor a mai ünnepen felidézzük az ő viszontagságos életüket, akkor példájuk legyen számunkra megerősítés, hogy akkor halad helyes irányba az életünk, ha ezek az erények vezetnek minket.

A Szent Család tagjait is próbára tette az Egyiptomba való menekülés, az évekig tartó bizonytalanság az idegen földön, majd pedig az újrakezdés immár saját hazájukban, az ígéret földjén, Názáretben. Mégis elmondhatjuk, hogy a szeretet és bizalom vezette őket minden helyzetben. Az Egyház mindig azt tanította, hogy a családban a párbeszéd és a meghallgatás kulcsfontosságú. A Szent Család tagjai közötti kommunikáció, a kölcsönös tisztelet és megértés példát mutat minden kor családjai számára. Napjainkban, amikor gyakran elfelejtjük meghallgatni egymást, különösen fontos, hogy időt szánjunk a beszélgetésre és az egymásra figyelésre, amely által sok-sok félreértés elkerülhető. A Szent Család példája arra is ösztönöz bennünket, hogy családjainkban helyet adjunk az imának és az Istenre való figyelésnek. A közösen végzett ima erősíti a családi kötelékeket, és segít abban, hogy együtt teljesítsük Isten akaratát életünkben.

A család a szeretet és az élet bölcsője, azért a családban a legfiatalabb gyermekektől egészen az idős nagyszülőkig mindenkinek törekednie kell arra, hogy a közös otthonban a szeretet, a megértés és a hit légköre uralkodjon. A keresztény családok tagjai legyenek nyitottak a nagyobb család, az Egyház felé, és építsék közösen Isten népének közösségét, amelyben mindenki megtapasztalhatja az elfogadást és segítségnyújtást.

Családban élni nemcsak egyszerűen egy állapot, hanem folyamat, a szeretetben élést és a lelki fejlődést előmozdító folyamat. Olyan folyamat, amely Isten áldásának köszönhetően a boldogságot nyújtja azoknak, akik családban élnek.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te a Szent Családban éltél, taníts bennünket is családként élni! Adj Józsefhez hasonló bátor hitet az édesapáknak, Máriához hasonló szeretetet az édesanyáknak, és engedelmes lelkületet a gyermekeknek! Adj a családtagoknak bizalmat és nyitottságot, hogy az ismeretlenben is felfedezzék jelenléted! Taníts minden családban élőt együtt haladni, egymás terhét hordozni, egymást szeretni akkor is, amikor talán más irányba indulnának! Segíts, hogy ne csak házat, hanem otthont is építsenek! A te békéd legyen minden család állandó útitársa!

A hét első napján (Húsvétvasárnap), kora reggel, Mária Magdolna elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Jn 20,2-8

Elmélkedés

Szent János apostol és evangélista, akit a mai napon ünneplünk, érdekes alakja az evangéliumnak. A tizenkét apostol közül ő a legfiatalabb. Közel állt Jézushoz, az utolsó vacsorán közvetlenül mellette ülhetett, az apostolok közül egyedüliként állt a kereszt alatt, Jézus őrá bízta édesanyját, Máriát. Az evangéliumban csak így nevezi magát: „a tanítvány, akit Jézus szeretett.” Nem név szerint azonosítja magát, hanem a szeretet kapcsolatán keresztül.

Nem tévedés, hogy a karácsony utáni napokban egy húsvéti eseményt olvasunk, amelyben értelemszerűen János szerepel. Ebben a részben a „szeretett tanítvány”, tehát János fut a sírhoz, miután Mária Magdolna húsvét reggelén hírül hozza az apostoloknak, hogy a sír üres. János gyorsabb, előbb ér a sírhoz, de megvárja Pétert, ezzel is kifejezve az Egyházban elfoglalt rendet, Péter elsőségét. Aztán amikor János is belép, lát és hisz. Nincs szó látomásról vagy képzelődésről, de Jézussal való találkozásról sem, hanem csak a leplek és az üres sír látványa ébreszti fel benne a hitet.

János élete erről a Jézus sírjánál született hitről való tanúságtétellel folytatódik, megírja evangéliumát, továbbá a Jelenések könyvét, valamint neki tulajdonítunk három apostoli levelet is. Az apostolok közül egyedüliként természetes halált halt, tehát nem volt vértanú.

Szent János példája arra hív bennünket, hogy mély, bensőséges kapcsolatban éljünk Krisztussal. Nem a hangos szavak, nem a látványos tettek számítanak, hanem az, hogy ott vagyunk-e az Úr mellett, ott állunk-e a kereszt alatt, futunk-e az üres sírhoz, és készek vagyunk-e hinni akkor is, amikor nem látjuk őt.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te különös szeretettel választottad ki Szent Jánost, hogy tanúságot tegyen dicsőségedről. Add, hogy hozzá hasonlóan mi is közel kerüljünk hozzád, ne csak szóval, hanem szívünk lelkesedésével és szilárd hittel! Taníts minket észrevenni a jeleket, és hinni akkor is, amikor homályban tapogatózunk! Segíts, hogy hűségesek maradjunk akkor is, amikor nehéz életünk keresztjét hordozni! Add nekünk Szent János apostol lelkületét, hogy tanúságtételünk hiteles legyen!

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Legyetek óvatosak az emberekkel szemben, mert bíróság elé állítanak, zsinagógáikban pedig megostoroznak benneteket. Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt. Amikor átadnak benneteket a bíróságnak, ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok. Abban az órában megadatik majd nektek, hogy hogyan beszéljetek. Hiszen nem ti fogtok beszélni, hanem Atyátok Lelke szól majd belőletek. Halálra adja akkor a testvér a testvérét, az apa a gyermekét, a gyermekek pedig szüleik ellen támadnak, hogy vesztüket okozzák. Miattam mindenki gyűlölni fog titeket. De aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül. Mt 10,17-22

Elmélkedés

Krisztus születése új életet jelent minden hívő számára, ugyanakkor új tanúságtételt kíván tőlünk. Ezt üzeni nekünk Szent Istvánnak, az Egyház első vértanújának mai ünnepe. Személyét, életét az Apostolok Cselekedeteiből ismerjük. Az egyik első diakónus ő, akit az apostolok választottak ki az özvegyek és rászorulók szolgálatára. István buzgón végzett karitatív tevékenysége mellett kitűnt azzal, hogy bölcsességgel és a Szentlélekkel eltelve hirdette Jézus Krisztus evangéliumát. Beszédeiben bátran szembesítette hallgatóit hitetlenségükkel, ezért a zsidó vallási vezetők haragra gerjedtek ellene, hamis tanúk bevonásával bíróság elé állították, halálra ítélték, majd megkövezték.

Szent István vértanú ünnepén az Egyház nem elvonul karácsony másnapján, hanem újra kimondja az igazságot, amely a világot mindig zavarba hozza. Aki Krisztushoz tartozik, annak élete nem mindig kényelmes. Jézus követése bátor döntést kíván nap mint nap. A tanítvány útja nem könnyű, de mindig célba ér.

Szent István az első volt, aki életével tanúsította: Jézus nemcsak egy tanító, hanem az élő Isten. István nemcsak hirdette az evangéliumot, hanem úgy is élt – irgalmasan, bölcsen, szelíden. Amikor pedig élete veszélybe került, nem magát védte, hanem Krisztust vallotta meg. És a Szentlélek szólalt meg általa.

A világ nem mindig fogadja el, amit képviselünk, s akiről tanúságot teszünk. Lehet, hogy egyesek kigúnyolnak minket, mások pedig közömbösen tekintenek ránk. De Jézus nem azt ígéri, hogy népszerűek leszünk, hanem hogy vele győzni fogunk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Szent István vértanúd ünnepén hozzád fordulunk: adj nekünk bátor szívet, hogy soha ne tagadjunk meg téged! Adj alázatos lelket, amely tanúságot tesz rólad minden helyzetben! Taníts minket szeretni azokat is, akik nem értenek velünk egyet, és akik rosszat tesznek nekünk! Ne engedd, hogy a félelem elnémítson bennünket, hanem erősíts a Szentlélek által, hogy hűségesek maradjunk hozzád életünk minden napján, és ragaszkodjunk hitünkhöz a nehézségben is! Szent István vértanú, könyörögj értünk, hogy állhatatosan kövessük Krisztust és elnyerjük az örök életet!

Azokban a napokban Augusztusz császár elrendelte, hogy írják össze a földkerekség lakosságát. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíria kormányzója Kirinusz volt. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. Galilea Názáret nevű városából József is fölment Dávid városába, a judeai Betlehembe, hogy összeírják eljegyzett feleségével, Máriával, aki gyermeket várt. Amíg ott tartózkodtak, beteltek Mária napjai, hogy megszülje gyermekét. Világra hozta elsőszülött fiát, pólyába takarta és jászolba fektette, mert nem kaptak helyet a szálláson. A környéken pásztorok tanyáztak a szabad ég alatt, nyájukat őrizték az éjszakában. Egyszerre csak megállt előttük az Úr angyala, és az Úr dicsősége beragyogta őket. Nagyon megrémültek. Az angyal így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Íme, jó hírt hozok nektek, amely nagy öröm lesz az egész népnek. Ma megszületett a Megváltótok, az Úr Krisztus, Dávid városában. Ez lesz nektek a jel: kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve.” Az angyalt hirtelen nagy mennyei sereg vette körül. Istent dicsőítve ezt zengték: Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek! Miután az angyalok visszatértek a mennybe, a pásztorok így biztatták egymást: „Menjünk hát Betlehembe, nézzük meg a történteket, amelyeket az Úr hírül adott nekünk!” El is mentek sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet. Miután látták, elbeszélték mindazt, amit már korábban megtudtak a Gyermekről. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén. Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk. A pásztorok ezután hazatértek. Dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és hallottak, pontosan úgy, amint előre megmondták nekik. Lk 2,1-20

Elmélkedés

A pásztorok példája

Karácsony napján talán egy kicsit mindannyian olyanok vagyunk, mint az egykori betlehemi pásztorok, akiknek fejében ott motoszkál a kérdés: mit kezdjünk azzal, amit az angyalok mondtak? Gondoljunk csak bele: éjszaka, a pusztában egyszer csak megjelenik egy angyal, és azt mondja, hogy megszületett a Megváltó. Ez nem valami fantasy film, nem egy kitalált mese, hanem az első karácsony éjszakája. Akkoriban a pásztorok munkája kemény volt, minden pillanatban ébernek kellett lenniük, mert a nyájat, a rájuk bízott bárányokat sokféle veszedelem fenyegette. A pásztorokat kevés tisztelet övezte, az angyalok mégis nekik jelentik be először a Megváltó születését. Ez nem véletlen. Isten nem a hatalmasokat vagy befolyásosakat keresi először, hanem azokat, akik nyitott szívvel várják jövetelét. Az első emberek, akik meghallják az örömhírt, nem királyok, nem tudósok, nem vallási vezetők, nem befolyásos személyek, hanem pásztorok. Egyszerű, hétköznapi emberek.

És mi a reakciójuk? Nem késlekednek, nem mondják, hogy „jó, majd holnap megnézzük”. Inkább egymást biztatják: „Menjünk hát Betlehembe, nézzük meg a történteket!” – és már indulnak is. Ők tudták, amit mi sokszor elfelejtünk: ha Isten hív, nem kell mindent érteni, hanem érdemes késlekedés nélkül indulni. Ez az első válasz a karácsonyi örömhírre, az angyali üzenetre: a pásztorok indulnak Isten felé, a jászol felé. Amikor odaérnek Betlehembe, nem egy varázslatos csoda várja őket, hanem egy egészen egyszerű jelenet tárul szemük elé: egy fiatal pár, egy jászol, benne egy újszülött, körülöttük pedig állatok, mert a helyszín egy istálló. A pásztorok, ezek az egyszerű emberek hisznek abban, hogy a jászol szalmáján fekvő gyermek a Megváltó, a világ Ura, bár a szegényes környezet és körülmények láttán aligha gondolna bárki is erre.

Mi talán olykor a rendkívüli dolgokban keressük Istent, miközben ő az egyszerűségben, a hétköznapiban, a csendben van jelen. Például egy gyermek mosolyában. Vagy egy váratlan ölelésben. Olykor egy megbocsátásban. Talán egy kicsiny szobában, ahol valaki végre kimondja, amire a másik személy régóta vár: „jó, hogy létezel, örülök a találkozásnak.” Isten jelen van egy csendes pillanatban, amikor két ember kimondja egymásnak: „most minden rendben van köztünk.”

A betlehemi pásztorok a hit egyszerűségének és az Istenben való bizalom példái számunkra. Nem kezdtek mérlegelni, hanem „sietve mentek” Betlehembe. Azoknak, akik mindent túlgondolnak és ezerszer megfontolnak, a pásztorok példát mutatnak, hogy Isten útmutatásait kérdések nélkül is bármikor lehet és érdemes követni. Akik pedig mindent halogatnak és késlekednek döntést hozni, kövessék a pásztorok bátorságát és induljanak! Amikor életünket összekuszálják a kétségek, a bizonyítási kényszer és annak vágya, hogy mindent az ellenőrzésünk alatt tartsunk, a pásztorok arra emlékeztetnek minket, hogy az Istenhez vezető út nem bonyolult labirintuson át, hanem a szív egyszerűségén keresztül vezet.

Az evangélium azzal fejeződik be, hogy a pásztorok hazatértek. Hazatértek, de már más emberekként. Többé már nem a Messiást váró emberek, hanem a Megváltót felismerő emberek. Karácsony után is visszatérünk a mindennapokba, de ha valóban találkoztunk Krisztussal, akkor bennünk is valami megváltozik. Isten jelenléte alakítsa át a szívünket!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, ma éjjel én is útra keltem. A sötétből, a pusztaságból jövök, mint a pásztorok, akik csak egy hangot hallottak és elindultak. Köszönöm, hogy nem kell tökéletesnek lennem, csak nyitottnak. Mutasd meg magad ott, ahol nem is számítok rád, a hétköznapiban, a csendben, a másik emberben. Adj nekem szívet, ami befogad téged! Adj lábat, ami elindul feléd! Adj ajkat, ami nem hallgat, ha rólad van szó! Szüless meg bennem, megváltó Jézus!

Abban az időben Zakariás, János atyja eltelt Szentlélekkel, és ezekre a prófétai szavakra nyílt az ajka: „Áldott az Úr, atyáink Istene, mert meglátogatta és megváltotta az ő népét; erős szabadítót támasztott minekünk szolgájának, Dávidnak családjából. Amint szólott a szentek szájával, ősidők óta a próféták ajka által, megszabadít az ellenség kezéből, mindazoktól, akik gyűlölettel néznek minket; atyáinkkal irgalmat gyakorol, hogy szent szövetségére emlékezzék, az esküre, amelyet Ábrahám atyánknak esküdött, hogy nekünk váltja be, amit ígért; hogy félelem nélkül és megszabadulva az ellenség kezéből, neki szolgálatot teljesítsünk: szentségben és igazságban járjunk előtte napról napra, amíg élünk. Téged pedig, gyermek, a fölséges Isten prófétájának fognak mondani, mert az Úr előtt jársz, egyengetni az ő útját; az üdvösség ismeretére tanítod nemzetét, hogy bocsánatot nyerjen minden bűnük Istenünk irgalmas szívétől, amellyel meglátogat minket felkelő Napunk a magasságból, hogy fényt hozzon azoknak, akik sötétségben és halálos homályban ülnek, lépteinket pedig a béke útjára vezérelje.” Lk 1,67-79

Elmélkedés

Zakariás imája, amit a mai evangéliumban olvasunk, folytatja Mária Magnificat-ját, hálaadó énekét.

„Meglátogat minket felkelő Napunk a magasságból” – mondja Zakariás. Jézus eljövetelét nem valami földi fényként, hanem új hajnalként, mennyei világosságként írja le. Ez a fény nem csupán világít, hanem gyógyít is, Isten irgalmát közvetíti, az emberek szívébe békét hoz.

Ki vagyok én ebben a történetben? Én vagyok az, aki a bűnök sötétségében ül és a megváltásra vár. Az én lépteimet akarja Isten a béke útjára vezetni.

A várakozás ideje tehát nem tétlen, hanem szívemet formáló, életemet átalakító idő. A némaságban, az elcsendesedésben érlelődik meg bennem is az isteni szó, hogy egy napon új szó szülessen ajkamon, a hála, a hit, a bizalom szava.

Zakariás jövendölése nemcsak Jánosról szól, hanem az én sorsomról is. A prófécia szerint Isten nem felejtett el minket, és nem feledte ígéreteit. Jézusban, a felkelő Napban, új nap virrad, amely a megváltás fényét hozza az emberiség számára. Ez a fény ma is látható, megtapasztalható: a szentségekben, az isteni Igében, a megbocsátásban, amelyben részesülünk Istentől és amelyet mi is gyakorlunk embertársaink felé.

Vajon mit mondanék, ha hosszú hallgatás után újra megszólalhatnék? Mi lenne az első szavam Istenhez? Zakariás hálát mondott. Talán nekem is ez lenne az első és legigazabb szó. Talán az egyetlen, amivel beléphetek az ünnep ajtaján.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Istenem! Köszönöm, hogy meglátogatsz engem is, ahogy meglátogattad népedet az idők teljességében. Köszönöm, hogy nem hagysz magamra, hanem világosságot gyújtasz életem sötétségébe. Szüntesd meg bennem a zajt, a kételyt, a félelmet, mindazt, ami eltávolít tőled! Segíts, hogy a közelgő ünnepen ne csak ajándékokat, hanem téged magadat fogadjalak szívembe! Vezess a béke és az irgalom útján! Tisztítsd meg szívemet, hogy bennem is ragyogjon Krisztusnak, a világ Világosságának fénye! Adj bátorságot ahhoz, hogy életemmel tanúságot tegyek arról: te vagy az, aki szabadítást, megváltást és új kezdetet hozol minden ember számára!

Amikor elérkezett Erzsébet szülésének ideje, fiúgyermeket szült. Szomszédai és rokonai meghallották, hogy milyen irgalmas volt hozzá az Úr, és együtt örült vele mindenki. A nyolcadik napon jöttek, hogy körülmetéljék a gyermeket. Atyja nevéről Zakariásnak akarták hívni. De anyja ellenezte: „Nem, János legyen a neve.” Azok megjegyezték: „Hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának!” Érdeklődtek erre atyjától, hogyan akarja őt nevezni. Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Erre mindnyájan meglepődtek. Neki pedig megnyílt az ajka, és megoldódott a nyelve: szólni kezdett, és magasztalta Istent. Akkor félelem szállta meg az összes szomszédokat, és Júdában meg az egész hegyvidéken erről az eseményről beszéltek. Aki csak hallott róla, elgondolkodva mondta: „Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele.” Lk 1,57-66

Elmélkedés

A karácsony előtti napok evangéliumi szakaszai már elővételezik a megváltás titkát és a megváltott ember örömét. Keresztelő János születése Isten hűségének és az ő emberi sorsokat átformáló kegyelmének egyértelmű jele. Erzsébet öröme túlmutat a személyes boldogságon, magába foglalja a szűkebb család, a tágabb rokonság, egy nép, azaz a választott nép, továbbá az egész emberiség örömét, mindenkiét, aki megérzi, megtapasztalja Isten felé hajló irgalmát.

János születésével nemcsak egy gyermek érkezik a világra, hanem beteljesedik az isteni ígéret, új korszak kezdete közeleg. Zakariás némasága intő jel volt. Most, amikor beteljesedik az angyal által hozott üzenet, boldog édesapaként újra megszólalhat. Ahogy megoldódik Zakariás nyelve, úgy nekünk is karácsonyhoz közeledve lehetőségünk nyílik újra megszólalni: hálát adni, dicsőíteni és magasztalni Istent a megváltás ajándékáért.

„Mi lesz ebből a gyermekből?” – kérdezik a jelenlévő rokonok, és kérdésükben több van, mint puszta kíváncsiság. Csodálkozásuk mögött ott a felismerés: valami különleges történt, amit nem lehet csupán emberi szempontból megérteni. A természet rendje megfordulni látszik: egy idős, meddőnek tartott asszony gyermeket szül. Az új élet, a csodás születés új küldetés, új korszak, új remény kezdetét hirdeti.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, életem Ura! Köszönöm, hogy nem felejted el ígéreteidet. Te irgalmas vagy és a legváratlanabb helyzetekben is beteljesíted, amit ígértél. Köszönöm, hogy a csend után újra megszólalhatok, a hála, a hit, és a bizalom szavával fordulhatok feléd. Uram, ahogy Zakariás is megtapasztalta kegyelmedet, úgy én is vágyom arra, hogy új szívet adj nekem, olyat, amely együtt örül másokkal. Segíts, hogy engedelmes legyek, és bátran kimondjam azt, amit te írtál szívembe, te adsz ajkamra! Add, hogy egész életem téged dicsőítsen és legyen tanúságtétel arról, hogy te irgalmas vagy minden emberhez!

Erzsébet meglátogatása alkalmával Mária így magasztalta Istent: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben! Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát, lám, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék. Nagy dolgokat művelt velem a Hatalmas, szentséges az ő neve! Irgalma nemzedékről nemzedékre száll, mindazokra, akik félik őt. Nagyszerű dolgot tett karja ereje, széjjelszórta mind a gőgös szívűeket. Lesöpörte trónjukról a hatalmasokat, és felmagasztalta az alázatosakat. Az éhezőket elhalmozta minden jóval, de a gazdagokat elküldte üres kézzel. Felkarolta gyermekét, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról, amint atyáinknak megígérte: Ábrahámnak és utódainak mindörökre!” Mária ott maradt még körülbelül három hónapig, azután visszatért otthonába. Lk 1,46-56

Elmélkedés

Advent utolsó napjai nem a várakozás megszűnését, hanem annak beteljesedését jelentik. Mária hálaadó énekét, a Magnificat-ot olvassuk a mai evangéliumban. Nem csupán személyes hálaadás ez Isten Anyja részéről egyedülálló hivatásáért, hanem az egész emberiség nevében mondott köszönet a megváltás művéért. Ez a dicsőítő ének, ez az Istent magasztaló imádság nem az események utólagos megértéséből fakad, hanem abból a meggyőződésből, amely már most jellemzi Jézus édesanyját. Mária még nem látja a Gyermeket, akit szíve alatt hordoz, de már most örül, hogy hamarosan világra hozhatja a Megváltót. A Magnificat egy olyan világképet tár elénk, amelyben az alázatos a nagy, az éhező a gazdag, az irgalom az igazi erő. Mi ezt sokszor talán másként gondoljuk. Mária szemével nézve a világ fordítva működik, mint ahogy megszoktuk, de valójában ez az igazi rend, Isten ilyennek alkotta meg a világot.

Az ünnep előtti napokban megkérdezzük: Mi miben bízunk? Kiben reménykedünk? Mire figyel a szívünk? A Magnificat arra hív, hogy ne a látható eredményekben, ne a hatalomban vagy gazdagságban keressük életünk célját, hanem az alázatban és az Istenhez való hűségben.

A Magnificat egy hitvallás, Isten Anyjának csodálatos hitvallása arról, hogy az alázat útja nem vereség, hanem Isten győzelmének kezdete.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, irgalmas mennyei Atyám! Oly’ sokszor érzem magam kicsinek, esendőnek, de te rám nézel, és azt mondod, hogy fontos vagyok számodra. Te nem hagysz el, amikor elbizonytalanodom vagy eltávolodok tőled bűneim miatt. Megváltásod ajándék, amit nem tudok kiérdemelni, csak elfogadni hálával, nyitott szívvel. Köszönöm, hogy Fiadban, Jézusban közénk jöttél, és vállaltad az emberi sorsot. Köszönöm, hogy felemelsz, amikor a mélybe húz a világ, és megajándékozol a reménnyel, ami túlmutat minden mulandón. Istenem, legyen egész életem neked szóló hálaének!

Jézus Krisztus születése így történt: Anyja, Mária, jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekeltek volna, kitűnt, hogy Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. A férje, József igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fia születik majd, akit Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét bűneitől.” Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta által mondott: Íme, a Szűz gyermeket fogan és fiút szül, és az Emmánuel nevet adják neki, ami azt jelenti: „Velünk az Isten”. Amikor József felébredt álmából, úgy cselekedett, amint az Úr angyala megparancsolta neki. Magához vette feleségét. Mt 1,18-24

Elmélkedés

A megváltás története

Az adventi koszorún immár mind a négy gyertya ég. A fény lassan betölti a teret és a szívünket is. A mai vasárnap evangéliuma kapcsán elgondolkodunk: hogyan fogadjuk Isten titokzatos és olykor zavarba ejtő közeledését az életünkbe? József története a csendes szentek története, akik nem keresik a reflektorfényt, hanem követik lelkiismeretük hangját és a hit csendes ösvényén járnak.

József igaz ember volt – olvassuk a tömör, lényegre törő jellemzést az evangéliumban. Ez az „igaz élet” Isten szándékainak érzékeny felismerését és Istennek való engedelmességet jelent. József nem érti, mi történhetett jegyesével, Máriával – hogyan is érthetné? De nem vádolja meg hűtlenséggel, nem mond róla ítéletet, nem cselekszik hirtelen vagy meggondolatlanul. Inkább csendben gyötrődik, a háttérbe húzódik kérdéseivel és várja a választ, az isteni útmutatást ebben a számára váratlan helyzetben. Az a szándéka, hogy megóvja Máriát, miközben a szíve beleremeg a fájdalomba. És ekkor jön az égi útmutatás: „Ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát!” – mondja az angyal. Ez a kijelentés megnyugtatja őt, eloszlatja aggodalmát, és annak megfelelően cselekszik, amit Isten kér tőle. József megváltozik, eszközzé válik Isten megváltó tervében.

Mária „igenje” és József engedelmessége révén következhetett be az emberiség történetének nagy csodája: Isten belép a világba, emberré lesz. Mindketten engedik, hogy az életük meghaladja a szokásos emberi sorsot, és Isten valami sokkal nagyobbat valósítson meg bennük és általuk, mint amit ők maguk valaha is elképzeltek.

Advent utolsó napjaiban ezt a készséget kérjük magunknak is. Lehet, hogy nem értjük, mi miért történik körülöttünk. Lehet, hogy a saját élettörténetünk sem nyílegyenes út, hanem inkább kanyargós, fájdalmas, kihívásokkal és bizony tévedésekkel teli. De ha úgy éljük meg ezt, mint József, azaz Istenre hallgató szívvel és engedelmes lélekkel, akkor Isten általunk is nagy dolgokat fog tenni.

Szent Máté evangélista írásából megtudjuk, hogy az angyal két kijelentést tesz Mária születendő gyermekéről. Először ezt mondja: „ő váltja meg népét bűneitől”, majd pedig arról beszél, hogy a gyermek neve Emmánuel lesz, ami azt jelenti, hogy „Velünk az Isten”. Ez a két kijelentés szorosan összekapcsolódik. Isten nem egy mennyei trónus magasságából szemléli életünket, hanem egészen közel jön hozzánk, amikor Fia emberré lesz.

Betlehemből, egy szerény istálló mélyéről indul a Megváltó földi útja. Nincs olyan sötétség, amit ő ne világítana be. Nincs olyan mélység, ahová ne jönne velünk. Nincs olyan fájdalom, amit ne tudna enyhíteni. Nincs olyan elhibázott élet, amit ne akarna jobbra fordítani.

A karácsony nem akkor kezdődik, amikor megszólalnak a harangok, hanem akkor, amikor a szívünkben kimondjuk Isten tervére: „Legyen meg a Te akaratod.” Az ünnep akkor kezdődik, amikor a várakozás átalakul bizalommá, s amikor az álmaink nem omlanak össze, hanem Isten formálja őket újjá. József példája bátorítson minket, hogy ne féljünk elindulni azon az úton, amit Isten mutat.

Jézus születése így válik valósággá bennünk is. A megváltás történetét Isten így írja tovább a mi élettörténetünkben.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Add, hogy ne a világ zaja, hanem a te csended töltse be szívemet! Taníts úgy hallgatni, mint József, és úgy engedelmeskedni, mint ő! Add, hogy ne akarjak mindent érteni, hanem feltétel nélkül rád bízzam életem! Segíts, hogy ne féljek a bizonytalanságtól, mert te velem vagy! Légy világosságom, békességem és reményem ebben a világban! Jöjj el, megváltó Jézus, szüless meg bennem!

Abban az időben Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki jegyese volt egy férfinak, a Dávid házából való Józsefnek. A szűz neve Mária volt. Az angyal belépett hozzá, és így szólt: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál!” Ennek hallatára Mária zavarba jött és gondolkodóba esett, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal azonban folytatta: „Ne félj, Mária! Hisz kegyelmet találtál Istennél! Mert íme, gyermeket fogansz méhedben, és fiút szülsz, s Jézusnak fogod őt nevezni! Nagy lesz ő: a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úristen neki adja atyjának, Dávidnak trónját. Uralkodni fog Jákob házán mindörökké, és uralmának soha nem lesz vége!” Mária ekkor megkérdezte az angyalt: „Hogyan történhet meg ez, amikor én férfit nem ismerek?” Az angyal ezt válaszolta neki: A Szentlélek száll le rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért szent lesz az, ki tőled születik: Isten Fiának fogják őt hívni. Lásd, rokonod, Erzsébet is gyermeket fogant öregségében, sőt, már a hatodik hónapban van, bár magtalannak tartják az emberek. Istennél semmi sem lehetetlen.” Erre Mária így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint!” Ezután az angyal eltávozott. Lk 1,26-38

Elmélkedés

Advent utolsó napjait Mária „igenje” ragyogja be. A názáreti ház csendjében Mária részéről az egész emberiség számára jelentős kijelentés hangzik el: „Történjék velem szavaid szerint!” A názáreti lány válasza engedelmesség, mélységes bizalom, nyitottság Isten megváltó, üdvözítő terve felé, amely túlmutat minden emberi elképzelésen.

Az angyal szavai nem ígérnek könnyű utat Mária számára, aki csodálkozik és kérdez. Kérdése nem kételkedés vagy hitetlenség, hanem inkább keresés. Nem tartja lehetetlennek, amit az angyal közöl vele, hanem keresi a módját, hogyan tud emberként együttműködni az isteni kegyelemmel. Beleegyezése az isteni tervbe azt tanítja nekünk, hogy nem kell mindent megértenünk, hanem egyszerűen el kell fogadnunk, amit Isten tenni akar velünk, általunk.

Mária példája meghívás az Istenbe vetett bizalomra. Lehet, hogy mi sem látjuk előre, merre vezet Isten, de érdemes bíznunk abban, hogy a Szentlélek a helyes irányba terel minket. Adventben mi is megerősítést kapunk Isten küldöttétől, az angyaltól, hogy ne féljünk, mert az Úr velünk van!

A csendes adventi készületben tanuljunk Máriától, hogy nem kell mindent tudni ahhoz, hogy hittel merjünk válaszolni Istennek. Isten szándékait megismerve mi is mondjuk ki a szívünk mélyén: Történjék velem szavaid szerint!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Szűz Mária, Isten anyja! Te igennel válaszoltál Isten akaratára, amikor azt az angyali szó közvetítésével megismerted. Taníts minket bizalomra! Taníts bennünket hallgatni Isten szavára, úgy, ahogyan te is engedelmeskedtél! Segíts, hogy amikor Isten szólít, ne félelemmel, hanem nyitott szívvel válaszoljunk! Járj közben értünk, hogy advent idején ne csupán készülődjünk, hanem valóban befogadjuk Krisztust az életünkbe! Segíts, hogy igent tudjunk mondani a hivatásunkra, küldetésünkre, még akkor is, ha nem látunk mindent előre! Add, hogy mi is kimondjuk szívből: Történjék velem szavaid szerint!

Heródesnek, Júdea királyának napjaiban élt egy Zakariás nevű pap, aki Ábia papi osztályába tartozott. Felesége Áron törzséből származott, és Erzsébetnek hívták. Mindketten igazak voltak Isten előtt, és feddhetetlenül éltek az Úr parancsai és törvényei szerint. De nem született gyermekük, mivel Erzsébet magtalan volt, és már mind a ketten éltesebb korúak voltak. Amikor Zakariás egy alkalommal osztályának rendjében szolgálatot teljesített Isten színe előtt, ráesett a sor, hogy a papi szolgálat szokása szerint az Úr templomába menjen, és bemutassa a tömjénáldozatot. A tömjénáldozat órájában nagy tömeg imádkozott a templomon kívül. Akkor az áldozati oltár jobb oldalán megjelent Zakariásnak az Úr angyala. Láttára Zakariás zavarba jött, és félelem szállta meg. Az angyal azonban így szólt hozzá: „Ne félj, Zakariás! Könyörgésed meghallgatásra talált. Feleséged, Erzsébet fiút szül, és Jánosnak fogod hívni. Örömöd és vigasságod lesz ő, és sokan örülnek majd születésének. Nagy lesz az Úr előtt: bort és részegítő italt nem iszik, sőt már anyja méhében betelik Szentlélekkel. Izrael fiai közül sokakat megtérít Istenükhöz, az Úrhoz. Illés szellemében és erejével fog színe előtt járni, hogy az atyák szívét a fiak felé fordítsa, az engedetleneket az igazak lelkületére vezesse, és az Úr iránt készségessé tegye a népet.” Zakariás erre megkérdezte az angyalt: „Miből tudhatom meg mindezt? Hiszen már öreg vagyok, és feleségem is éltesebb korú.” Az angyal így válaszolt: „Én Gábor vagyok, az Isten színe előtt állok, aki azért küldött, hogy beszéljek veled, és meghozzam neked ezt az örömhírt. De mivel nem hittél szavamnak, amely majd valóra válik annak idején, megnémulsz, és nem tudsz beszélni a beteljesedés napjáig.” A nép várta Zakariást, és csodálkozott, hogy annyit késlekedik a templomban. Amikor pedig kijött, nem tudott megszólalni. Ebből megértették, hogy a templomban látomása volt. Intett nekik, de néma maradt. Mihelyt szolgálatának napjai elmúltak, hazament. E napok után felesége, Erzsébet méhében fogant, de öt hónapon keresztül titkolta. „Így tett velem az Úr – mondta –, arra méltatott e napokban, hogy elvegye szégyenemet az emberek előtt.” Lk 1,5-25

Elmélkedés

Az adventi napok az elcsendesedés, az imádságos készület, a remény világába hívnak minket. Zakariás és Erzsébet története a mai evangéliumban ezt a csendes reményt, a kitartó imát és az isteni időzítést mutatja be. Életük során mindketten hűséggel szolgálták Istent, imádkoztak gyermekáldásért, és reményüket nem veszítették el akkor sem, amikor idős koruk miatt már nem volt értelme tovább várni arra, hogy Isten gyermekkel ajándékozza meg őket.

Istennél azonban nincsen elkésett kérés és az ő válasza sosem marad el. Az ő számára másképp telik az idő, hiszen örökkévaló, csak mi, akik az időben élünk számolgatjuk a napokat, hónapokat és éveket. Zakariás a templomi szolgálat közben kapja meg az ígéretet, amely túl nagynak és elkésettnek tűnik ahhoz, hogy elhiggye. Emberi gyengesége, kételkedése azonban nem zárja ki őt Isten tervéből, de figyelmeztetésként és jelként egy időre megnémul, hogy a némaságán keresztül tanuljon meg hinni abban, hogy Isten ígérete mindig beteljesedik. Mintha Isten csendet parancsolna: „Most ne beszélj, ne mondj semmit, hanem figyelj, higgy, és engedd, hogy valóra váljon az ígéret!”

Advent minket is ilyen némaságra, ilyen szótlanságra hív, kevesebb szóra, de több hallgatásra. Nem mindig értjük, mit tesz Isten az életünkben, de abban biztosak lehetünk, hogy jelen van. Zakariás és Erzsébet öröme a bizonyíték arra, hogy az Úr akkor hoz számunkra valami jót, amikor mi már nem is számítunk rá.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Istenem! Te reménnyel töltötted el Zakariás és Erzsébet szívét. Taníts engem is türelmesen várakozni! Segíts, hogy ne a saját időm szerint akarjak csodákat, hanem bízzak benned akkor is, ha nem értem szándékaidat! Adj nekem nyitott szívet, amely képes befogadni ígéreteidet, és csendet, amelyben meghallom hangodat! Készítsd elő szívemet az advent csendjében, hogy méltón fogadhassam Fiadat, Jézust! Add, hogy életem tanúságtétel legyen mások számára arról, hogy veled minden lehetséges!

Jézus Krisztus születése így történt: Anyja, Mária, jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekeltek volna, kitűnt, hogy Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. A férje, József, igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fia születik majd, akit Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét bűneitől.” Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta által mondott: Íme, a Szűz gyermeket fogan és fiút szül, és az Emmánuel nevet adják neki, ami azt jelenti: „Velünk az Isten.” Amikor József felébredt álmából, úgy cselekedett, amint az Úr angyala parancsolta neki. Mt 1,18-24

Elmélkedés

Advent utolsó napjaiban már érezzük az ünnep közelségét, de talán még nem tartjuk magunkat felkészültnek a Megváltóval való találkozásra. Az evangéliumban József alakja kerül elénk, az igaz emberé, aki nem szavakkal, hanem tetteivel válik a Megváltó születésének tanújává és Isten Fiának szolgálójává. Az ő története mély tanítást hordoz számunkra, akik Isten akaratát keressük a bizonytalanságot okozó világban.

József emberi módon gondolkodik. Jegyese, Mária gyermeket vár, ezért ő fájdalmában, zavarodottságában, értetlenségében csendes visszavonulást fontolgat. Még ebben a helyzetben is tisztelettel, irgalommal tekint Máriára. Isten azonban egy álmában történt látomással belép az életébe, és új irányt mutat, hogy mit tegyen, vegye feleségül jegyesét.

Ez az advent egyik legfontosabb üzenete számunkra. Ne féljünk elfogadni azt, ami első pillantásra érthetetlen vagy meghaladja emberi logikánkat, mert lehet, hogy éppen ez Isten terve.

Az isteni útmutatást hallva József nem tesz fel kérdéseket, nem vitatkozik, hanem engedelmeskedik, mert korábbi aggodalma megszűnt. Engedelmességével válik igazi példává számunkra. A csendben meghozott döntések és az Istenbe vetett feltétel nélküli bizalom teszik termékennyé a várakozást. József példája bátorítson minket: ha nyitott szívvel, bizalommal fordulunk Isten felé, akkor Isten kegyelme hatékony lesz bennünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te az idők teljességében testet öltöttél Mária méhében a Szentlélek erejéből. Köszönjük, hogy József csendes hite és engedelmessége által megmutattad nekünk, hogy érdemes Isten akaratát elfogadnunk. Taníts bennünket is hallgatni a Lélekre, felismerni az isteni szándékot a hétköznapi élethelyzetekben és követni útmutatásodat! Add, hogy advent utolsó napjaiban belső csendben készítsük elő szívünket, ahol megszülethetsz és velünk maradhatsz!

Jézus Krisztusnak, Dávid és Ábrahám fiának családfája. Ábrahámnak Izsák volt a fia, Izsáknak Jákob, Jákobnak Júda és testvérei, Júdának Fáresz és Zára Támártól, Fáresznek Eszróm. Eszrómnak Arám, Arámnak Aminadáb, Aminadábnak Náásszon, Náásszónnak Szalmon, Szalmonnak Bóász Ráhábtól, Bóásznak Jóbéd Rúttól, Jóbédnek Izáj, Izájnak pedig Dávid király. Dávidnak Salamon volt a fia Uriás feleségétől, Salamonnak Roboám, Roboámnak Abija, Abijának Ászáf, Ászáfnak Jozafát, Jozafátnak Jórám, Jórámnak Ozijás, Ozijásnak Joatám, Joatámnak Acház, Acháznak Ezekiás, Ezekiásnak Manasszesz, Manasszesznek Ámosz, Ámosznak Joziás, Joziásnak pedig Jekoniás és testvérei a babiloni fogság idején. A babiloni fogság után: Jekoniásnak Szálátiél volt a fia, Szálátiélnek Zorobábel, Zorobábelnek Ábiud, Ábiudnak Elijakim, Elijakimnak Ázór, Ázórnak Szádok, Szádoknak Áhim, Áhimnak Eliud, Eliudnak Eleazár, Eleazárnak Mattán, Mattánnak Jákob, Jákobnak pedig József. Ő volt a férje Máriának, akitől a Krisztusnak nevezett Jézus született. Összesen tehát: Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzedék, Dávidtól a babiloni fogságig tizennégy nemzedék, és a babiloni fogságtól Krisztusig is tizennégy nemzedék. Mt 1,1-17

Elmélkedés

A családfa azt mutatja meg, hogy Jézus nem egy kitalált alak, hanem egy konkrét személy, aki valós, ismert emberek leszármazottja, Isten tehát az emberi történelembe írta bele megváltó művét.

A családfában több bűnös, gyenge és esendő ember neve szerepel, házasságtörő vagy pogány nők, erkölcsileg bukott királyok. Isten mégis őket választotta eszközül, hogy az ő utóduk legyen a Messiás. Ha nem vagyunk bűntelenek, Isten akkor is képes általunk munkálkodni. Ő a mi emberi történetünket is a megváltás részévé tudja formálni. A családfa nemzedékeket sorol fel, akik az isteni ígéret beteljesedését, a Megváltó jövetelét várták. Mi is egy hosszú történet részei vagyunk. Hittel és reménnyel kell továbbadnunk a következő nemzedékeknek azt az örökséget, amit kaptunk, amit értékesnek tekintünk, s ami meghatározza életünket. Advent nemcsak személyes várakozás, hanem Isten népének, az egész Egyháznak a várakozása is. Jézus családfája emlékeztet minket arra, hogy a hit közösségi örökség, az egész emberiség nagy kincse. Életünk, döntéseink, imádságaink hatnak a körülöttünk élőkre és a jövő nemzedékekre is.

Ábrahámtól Dávidon át egészen Jézus édesanyjáig, Máriáig tart a felsorolás. Az évszázadokon át tartó várakozás nem felesleges. Advent bizonyosságot ad nekünk arról, hogy Isten hűséges, teljesíti ígéretét, elküldi a Megváltót.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Te nem féltél beleszületni az emberiség történelmébe, ahol bűn és kegyelem, hűség és botlás egyaránt jelen van. Köszönöm, hogy megmutatod, Isten hűséges az általa tett ígérethez. Segíts, hogy én is elfogadjam saját múltamat, sebeimet, gyengeségeimet, és merjek hinni abban, hogy általam is új dolgokat akarsz elkezdeni! Hiszem, hogy te vagy a történelem Ura és minden ember Megváltója.

Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: „Erről mi a véleményetek? Egy embernek két fia volt. Odament az egyikhez, és így szólt hozzá: „Fiam, menj ki ma, és dolgozz a szőlőben!” A fiú azt válaszolta: „Nincs kedvem!”, de később megbánta, és mégis kiment. Odament a másikhoz, és annak is szólt. Az így válaszolt: „Szívesen, uram!”, menni azonban nem ment. Kettőjük közül melyikük teljesítette az apa akaratát?” Azt felelték: „Az első.” Erre Jézus így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek: A vámosok és utcanők megelőznek titeket Isten országában. Mert eljött hozzátok János az igazságosság útján járva, és ti nem hittetek neki, a vámosok és utcanők viszont hittek neki. De ti, akik mindezt láttátok, még ezután sem tértetek jobb belátásra, hogy higgyetek neki!” Mt 21,28-32

Elmélkedés

Az elhamarkodott elutasítás megbánását és az elsietett ígéret megszegését mutatja be a mai evangélium. Jézus példabeszéde két fiúról szól, de valójában mindkettőjük viselkedése jelen van bennünk, a mi belső világunkat tárja fel. Az egyik fiú hirtelen nemet mond, majd mégis engedelmeskedik. A másik rögtön igent mond apja kérésére, de mégsem tesz semmit. A kimondott szó vagy tett értékes? Melyik számít Isten szemében?

Sok esetben mi is úgy válaszolunk, mint a második fiú: „Persze, természetesen! Megteszem, amit kérsz. Nagyon szívesen segítek.” De valójában kelletlenül végezzük el a faladatot, ha egyáltalán elvégezzük.

Adventben Jézus arra hív, hogy ne csak ígéreteket tegyünk, hanem teljesítsük is mindazt, amit megígérünk. Ne csupán szavainkkal valljuk meg hitünket, hanem fakadjanak belőle jócselekedetek.

Keresztelő János fellépésekor a vámosok és utcanők, a kor mások által bűnösnek tekintett emberei tértek meg elsőként. Miért? Mert bennük őszinte volt a bűnbánat. Ők nem próbálták szépíteni az életüket, s hiába is próbálkoztak volna azzal, hogy cselekedeteiket eltitkolják. Ők megértették, hogy Isten változást kíván tőlük és megtették az első lépést a megtérés útján, megbánták bűneiket, engedték, hogy megérintse őket Isten irgalma. Velük szemben a vallási vezetők megmaradtak a látszatnál, nem akarták, hogy Isten megújítsa őket.

Elindulok-e a megtérés adventi útján?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, Te nem a tökéletességet várod tőlem, hanem azt, hogy kész legyek hibáimat kijavítani. Segíts, hogy ne csak szavaimmal, hanem tetteimmel is válaszoljak hívásodra! Ha eddig halogattam vagy nemet mondtam szelíd hívásodra, most adj nekem erőt és bátorságot az induláshoz, az újrakezdéshez! Adj szívembe igaz bűnbánatot és őszinte vágyat a megtérésre! Köszönöm, hogy nem elítélni vagy megbüntetni akarsz, hanem irgalmasan megbocsátasz, és elindítasz az új lehetőségek útján.

Egy alkalommal Jézus a templomba ment, és tanított. Közben odaléptek hozzá a főpapok meg a nép vénei, és megkérdezték: „Miféle hatalommal teszed ezeket? Ki adta neked a hatalmat ehhez?” Jézus így válaszolt: „Én is kérdezek tőletek valamit. Ha megfeleltek rá, megmondom nektek, milyen hatalommal teszek így. Honnan volt János keresztsége? A mennyből-e vagy az emberektől?” Azok tanakodni kezdtek egymás között: „Ha azt mondjuk, a mennyből volt, azt feleli: „Hát akkor miért nem hittetek neki?” Ha pedig azt mondjuk: „Az emberektől”, akkor meg félnünk kell a néptől, mert Jánost mindenki prófétának tartja.” Ezért ezt a választ adták Jézusnak: „Nem tudjuk.” „Akkor én sem mondom meg nektek, hogy milyen hatalommal teszek így” – felelte Jézus. Mt 21,23-27

Elmélkedés

A mai evangéliumi részben Jézus a jeruzsálemi templomban tanít, de jelenléte és tanítása kérdéseket ébreszt. A vallási vezetők nem tudnak mit kezdeni vele. Nem az elhangzó tanítás érdekli őket, hanem a tanító hatalmának eredete. Arra kíváncsiak, hogy ki adott Jézusnak felhatalmazást, engedélyt ahhoz, hogy a szent helyen tanítsa a népet, tehát valójában nem foglalkoznak a tanítás igazságtartalmával, hanem csak a saját tekintélyüket féltik.

Jézus válaszol egyértelműen, azaz nem kezd el isteni származásáról beszélni nekik, hanem visszakérdez. Honnan származott Keresztelő János küldetése? A vallási vezetők még a helyzet mérlegelése után sem mernek egyértelműen állást foglalni a kérdésben, mert az érdek és a félelem vezeti őket.

Az adventi időszak lehetőséget ad számunkra, hogy megvizsgáljuk: milyen lelkülettel közeledünk Jézushoz? Nyitott szívvel vagy elutasítóan? Készen állunk-e a változásra? Talán elzárkózunk, mert kényelmetlen az igazság? A hit nem puszta tudás, hanem döntés, annak elismerése, hogy Jézusnak hatalma van az életem felett. Engedem-e neki, hogy formáljon, vezessen, sőt, akár átírja emberi terveimet?

Jézus hatalma, ereje nem erőszakos, hanem irgalmas. Nem ránk erőlteti magát, hanem felkínálja a változás, a megújulás lehetőségét. Ha hiszem, hogy Jézusnak isteni hatalma van, akkor miért ne engedném, hogy az ő ereje és kegyelme működjön bennem?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te csendes hatalommal lépsz be az életembe. Nem kényszerítesz, nincs benned erőszak, hanem egyszerűen csak kérsz: fogadjalak el életem urának, higgyek benned, engedjem, hogy vezesd életem. Add, hogy ne féljek az igazságtól, amit te képviselsz, és a változástól se, ami lelki fejlődésemhez szükséges! Segíts, hogy ne érdekből, ne megszokásból, hanem őszinte szeretetből keresselek! Nyisd meg szívemet, hogy ne a magam útját keressem, hanem a te világosságod útján, a hit és az öröm útján járjak! Adj bátorságot, hogy minden döntésemben téged válasszalak!

Abban az időben: Amikor a börtönben raboskodó János Jézus tetteiről hallott, elküldte hozzá tanítványait, hogy kérdezzék meg tőle: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy valaki mást várjunk?” Jézus így válaszolt nekik: „Menjetek, és adjátok tudtul Jánosnak mindazt, amit láttok és hallotok: a vakok látnak, a sánták járnak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt. Boldog az, aki nem botránkozik meg bennem!” Mikor elmentek, Jézus így kezdett beszélni Jánosról a tömegnek: „Mit akartatok látni, amikor kimentetek a pusztába? Talán széltől lengetett nádszálat? Vagy miért mentetek ki? Hogy finom ruhába öltözött embert lássatok? Akik finom ruhában járnak, azok királyi palotában laknak! Vagy miért mentetek ki? Hogy prófétát lássatok? Igen, mondom nektek: még prófétánál is nagyobbat! Ő az, akiről ezt írták: Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy elkészítse az utat teelőtted. Bizony, mondom nektek: Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál! De még őnála is nagyobb az, aki a legkisebb a mennyek országában. Mt 11,2-11

Elmélkedés

A hit öröme

Advent 3. vasárnapja az öröm vasárnapja, amikor az adventi koszorúnkon a rózsaszín gyertyát gyújtjuk meg. Meglepő lehet, hogy az evangéliumban éppen ezen az örömteli vasárnapon, egy börtönből érkező kérdést hallunk. Keresztelő János küldi tanítványait Jézushoz, hogy megtudja tőle: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?”

A rendíthetetlen próféta pusztába kiáltó szava most kérdéssé halkul. Börtönben ül, bizonyára fájdalomban, csalódásban, bizonytalanságban. Ő, aki maga mutatott Jézusra, most elbizonytalanodik: valóban Jézus a Messiás? Valóban az ő személyében teljesednek be a messiásra vonatkozó prófétai jövendölések?

Nagyon emberi Keresztelő János bizonyosság utáni vágya. Amikor egy életszakasz lezárul, vagy amikor az életkörülményeink beszűkülnek például betegség, egy családtag elvesztése, valamilyen kudarc vagy akár lelki szárazság miatt, akkor mi is megkérdezzük: „Hol vagy, Uram? Biztos, hogy te vagy az, akitől a szabadulást, a gyógyulást, a felemelkedést várom? Miért nem akkor jössz, amikor a legnagyobb szükségem volna segítségedre?” Advent nem a teljes bizonyosság, hanem az Isten felé küzdő remény ideje.

Jézus nem csodálkozik János kérdésén. Tudja, hogy a reménytelen helyzetben lévő ember mindig kapaszkodót, biztos pontot keres. Ezért válaszol így a küldötteknek: „Menjetek, és adjátok tudtul Jánosnak, amit láttok és hallotok.” Ez a válasz nem elmélet, ami további megfontolásokat vagy gondolkodást igényel. Jézus azokra a cselekedeteire mutat, amelyek mindenki számára nyilvánvalóak, s amelyekről János és az ő tanítványai is tudomást szerezhettek: a vakok visszanyerik látásukat, sánták járnak, szegények hallgathatják az Isten országának örömhírét. Ezek a jelek beszédesek, üzenetet hordoznak. Jézus tanítása nem szavakban, hanem életet formáló valóságban teljesedik ki.

Egy idős atya mesélte egyszer, hogy fiatalkorában sokat vívódott, nehéz életszakaszaiban megingott a hite. Ezt mondta: „Nem teológiai dolgokban bizonytalanodtam el, hanem a saját sebeimen keresztül. De minden kétségem közepette mégis kaptam útmutatást Istentől, mégpedig egy másik személyen keresztül. Volt egy idős néni, aki naponta betért a templomba, ahol szolgáltam, letérdelt, s csak nézett a tabernákulum felé, ahol az Oltáriszentségben Krisztus van jelen. Egyszer megkérdeztem tőle, miért jön minden nap, ha semmi különös nem történik? Ő rám nézett és ezt mondta: Azért, mert itt van az Úr. És ez nekem elég.” A néni tanúságtétele segítette át az atyát a nehéz időszakokon, mert megértette, hogy sebzettségében, betegségében is vele van Jézus.

Az evangélium második része már nem János kérdéséről, hanem Jézus tanúságtételéről szól. Mit akartak látni az emberek a pusztában? Egy népszerű szónokot? Egy erős politikai vezetőt? Jézus tehát szembesíti hallgatóságát saját várakozásaikkal, s elgondolkoztatja őket, hogy helyesek-e ezek az elképzelések. Isten nem mindig azt küldi, akit mi várunk. Keresztelő János személyében egy próféta érkezett, aki valóban az Isten küldötte.

Még a legnagyobb próféta, a legszentebb ember is elbizonytalanodik olykor. Isten nem azt várja tőlünk, hogy mindig minden világos legyen számunkra, hanem hogy kérdezzünk, keressünk, nyitottak maradjunk. A kitartó keresés és a folyamatos kérdezés vezet el a hit bizonyosságára és örömére.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Te cselekedeteid igazságával válaszoltál a bizonytalan Keresztelő Jánosnak. Kérlek, hogy amikor meginog a hitem, amikor nem értem szándékaidat, amikor ismeretlen utakra vezetsz vagy elhomályosul bennem a remény, mutass jelet számomra! Segíts, hogy meglássalak az élet egyszerű mozzanataiban, a gyógyulásban, a vigaszban, a csendes szeretetben! Add, hogy advent idején én is örömhíred közvetítője legyek mások számára és továbbadjam világosságodat, ami minden sötétségen és reménytelenségen átragyog! Hiszem, Uram, hogy te vagy a lelki békesség és az öröm forrása.

Színeváltozása után tanítványai megkérdezték Jézust: „Miért mondják az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljönnie?” Ő így felelt: „Illés eljön ugyan, és helyreállít mindent, én azonban azt mondom nektek, hogy Illés már eljött, de nem ismerték fel, és kényük-kedvük szerint bántak vele. Így szenved majd az Emberfia is tőlük.” Ekkor értették meg a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról beszélt nekik. Mt 17,10-13

Elmélkedés

A tegnapi evangélium témáját, az elfogadást és az elutasítást folytatja a mai részlet. Az adventi készület azt a célt szolgálja, hogy a karácsonykor megszülető gyermekben felismerjük a világ megváltóját.

Jézus szavai ma arra emlékeztetnek bennünket, hogy Isten már jelen van életünkben, de nem mindig ismerjük fel jelenlétét. A tanítványok kérdése az eljövendő Illésről egy mélyebb igazságra irányítja a figyelmünket: Keresztelő János már eljött, de sokan elutasították őt, mert más elképzeléseik voltak a messiási időkről.

Mi is ugyanazt tapasztaljuk napjainkban, mint egykor Keresztelő János és Jézus kortársai. Isten nem úgy szól hozzánk, ahogy mi elképzeljük. Olykor egy szegény ember halk szavában, máskor egy gyermek mosolyában, ismét máskor egy-egy próbatételben, de mi továbbmegyünk az ilyen pillanatokban, mert valami mást vártunk. Advent arra hív, hogy ne csak várjunk, hanem tanuljuk meg felismerni Isten jelenlétét.

Keresztelő János nem előkelő ruhában lépett a nép elé, hanem egyszerűen, szerényen. Megjelenése, magatartása prófétai jel, miként az is, hogy Isten igazságát hirdette. A megváltó Jézus is csendben érkezik a világba, szerény körülmények között, a betlehemi istálló csendjében születik meg. Nyitott lélek és befogadó szív kell ahhoz, hogy felismerjük a betlehemi újszülöttben az Isten Fiát.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Adj nekem nyitott szívet és figyelmes lelket, hogy felismerjelek téged a hétköznapok egyszerűségében! Ne engedd, hogy elkápráztasson saját elvárásaim fénye, vagy elhalkítsa bennem szavadat a világ zaja! Taníts, hogy meglássalak téged abban, ami kicsiny, csendes, szinte észrevehetetlen! Segíts félretenni téves elképzeléseimet! Jöjj el, Uram, Jézus, és nyisd meg a szememet jelenléted csodájára!