Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.” Lk 24,35-48

Elmélkedés

A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus megjelenik az apostolok közösségének. Korábban hallottunk az üres sírnál járó asszonyokról, majd pedig arról, hogy az Emmausz felé vezető úton két tanítvánnyal találkozott Jézus. Ma pedig egy nagyobb csoportról, az apostolok közösségéről van szó, akikkel más tanítványok is lehettek ezen alkalommal. Nincs szó egyéni képzelődésről, amelyet az is bizonyít, hogy Jézus a szemük láttára eszik a halból és megmutatja a keresztre feszítéskor szerzett sebhelyeit, amelyek feltámadt testén is jól látszanak. Mindezek láttán a jelenlévők közül egyesek még mindig csodálkoznak és nehezen mernek hinni. Itt is láthatjuk, hogy a hit nem célba érkezést, hanem utat és haladást jelent.

A feltámadt Krisztust nem azonnal ismerjük fel, miként szenvedésének és feltámadásának értelmét is fokozatosan értjük meg. A felismerés és megértés útján fontos szerepe van a Szentléleknek. Engedem-e, hogy Isten a Szentlélek által fokozatosan feltárja előttem a szenvedés és a feltámadás titkát, és felkészítsen a tanúságtételre?

Mi az alapja a Jézus feltámadásába vetett hitnek? Elsőként mások tanúságtétele, azaz a két emmauszi tanítvány tanúsága, akik a kenyér megtörésekor ismerték fel az Urat. Másodszor Jézus jelenlétének a megtapasztalása, a kezén és a lábán lévő sebhelyek látása, illetve azok érintése. Harmadikként pedig a Jézusról, az ő szenvedéséről és haláláról szóló ószövetségi írások és prófétai jövendölések tanítása alapozza meg a hitet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Erőt vesz rajtam a csüggedés, amikor csalódást okoznak az emberek, terveim kudarcba fulladnak vagy váratlan események forgatják fel életemet. Ilyenkor a legszívesebben elmenekülnék a világból, az emberek elől. Bezárkóznék a magam kis világába, hogy egyedül legyek. De te nem hagysz magamra, hanem mellém állsz, tanítasz és megismerteted önmagadat előttem. Vezess engem vissza az emberi közösségbe, tanítványaid, követőid közé! Vezess engem az Atya közelébe, hogy a vele való kapcsolatomat helyreállítsam!

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.” Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben. Lk 24,13-35

Elmélkedés

A húsvéti ünnepek befejeződtek Jeruzsálemben. Az ünnepre érkező zarándokok hazatértek. Az ünnep előtti napon Jézus meghalt, élete véget ért. Vasárnap reggel az asszonyok, akik a sírhoz mentek, még az Úr holttestét sem találták meg. A Jézus-esemény lezárult. Nincs értelme tovább maradni a városban, gondolja a két tanítvány, akik reményvesztetten indulnak haza, Emmauszba.

Esetük jól példázza, hogy milyen csalódást jelentett Jézus követőinek a nagypénteki szégyenteljes kereszthalál. S ebből a csüggedésből még az sem tudja felrázni őket, hogy az asszonyok azt állították, hogy Jézus él. Sőt miután egyes apostolok szintén üresnek találták a sírt, még ennek sem hisznek. Útközben, amikor találkoznak Jézussal, lángol ugyan a szívük, de mégsem jutnak el a felismerésre. A kenyértörés az az esemény, amely megnyitja szemüket, s új megvilágításba helyez minden korábban történtet. Amikor Jézus megtöri a kenyeret és odanyújtja az emmauszi tanítványoknak, ezt oly módon teszi, ahogy senki más. A megvilágosodás élménye, a felismerés öröme azonnal arra indítja őket, hogy örömüket megosszák másokkal, ezért visszasietnek az apostolokhoz Jeruzsálembe.

A Krisztussal való találkozás a szentáldozásban mindannyiunk számára lehetséges, hiszen az Oltáriszentségben Jézus valóságosan jelen van. A szentáldozás engem is arra indít, hogy tanúságot tegyek Krisztus jelenlétéről.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te mindig meghallgatsz minket, bár emberi szavaink nélkül is tudod, hogy mire van szükségünk lelki fejlődésünkhöz. Hittel és bizalommal fordulunk hozzád, és kérünk, hogy adj meg nekünk mindent, ami üdvösségünkre szolgál! Köszönettel és hálával tartozunk neked azért, mert gondunkat viseled és segítesz minket, hogy eljussunk az üdvösségre. Szeretnénk, ha tanításod jó talajra hullna a szívünkben! Add, hogy mindig nyitott szívvel hallgassunk téged és tanításodat életre váltsuk!

Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” – vagyis Mester. „Ne tartóztass! – felelte Jézus. – Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent. Jn 20,11-18

Elmélkedés

A húsvéti beszámolók őszinték, s éppen emiatt tudnak vezetni bennünket a hit útján. Őszintén elmondják, hogy a hit ébredése, születése, erősödése az apostolok, a tanítványok, az asszonyok számára egy folyamat. Ők is lassan jutnak előre a hitben. A mai húsvéti történet szerint Mária Magdolna sem az első pillanatban ismeri meg a feltámadt Urat, hanem csak azt követően, hogy beszél vele, és nevén szólítja őt Jézus.

Mi sem értünk meg mindent azonnal, és hiába is türelmetlenkednénk, Jézus nem mutatja meg magát rögtön, hanem csak lassan, fokozatosan, hogy szokja a szemünk, a lelkünk, a szívünk az ő jelenlétét. Ne keseredjünk el amiatt, hogy a feltámadás hitére nem egyik pillanatról a másikra jutunk el. A hit olyan út, amelyen haladnunk kell. Ha keressük Jézust, ha még akkor sem adjuk fel a keresést, amikor csupán egy üres sírt találunk, akkor biztosan találkozhatunk ővele. A keresés és a találkozás vágya a mi hitünknek, szeretetünknek és ragaszkodásunknak a jele. Ha csak távolról szemléljük az eseményeket, ha igyekszünk kívülállók maradni és nem törekszünk minél közelebb kerülni Jézushoz, ő nem tud megszólítani minket, s mi aligha halljuk meg hangját. Jézus ismer bennünket, a nevünkön szólít, ahogyan tette ezt Mária Magdolnával is. Ekkor nyílik meg szemünk a felismerésre. Boldogok vagyunk, ha találkozhatunk vele, és feltámadásának hirdetői lehetünk. Csalódottságunkból és félelmünkből a találkozás mozdít ki minket és indít el a hit útján.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! A te feltámasztásod a halálból a mennyei Atya cselekedete. Ő ajándékozott neked új életet. Még a halál, önként és engedelmességből vállalt kereszthalálod sem szakíthatott el téged Atyádtól. A kereszten átélted a tőle való elszakítottságot, feltámadásod pillanatában pedig átélted, hogy újra együtt vagy az Atyával. Hisszük, hogy az Atyának hatalma van ahhoz, hogy minket is feltámasszon majd a halálból, mert azt szeretné, hogy örökké vele éljünk. Tégy minket a feltámadás tanújává és hirdetőjévé!

Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.” Még úton voltak, amikor néhány őr bement a városba, és jelentette a főpapoknak a történteket. Ezek a vénekkel együtt tanácsot tartottak. Úgy határoztak, hogy sok pénzt adnak a katonáknak, és meghagyják nekik: „Mondjátok azt, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és ellopták a holttestet. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket.” Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók között. Mt 28,8-15

Elmélkedés

Húsvét hajnalban asszonyok érkeznek Jézus sírjához. Az a szándék vezeti őket, hogy a pénteken elmaradt balzsamozást elvégezzék. A keresztről való levétel után Jézust sietve helyezték el a sziklasírban, mert már esteledett és elkezdődött a szombat. Nem volt már idő arra, hogy a szokásoknak megfelelően a holttestnek megadják a végtisztességet. Harmadnap korán érkeznek az asszonyok, s hozzák a szükséges kenetet. A sír azonban üres, s angyalok beszélnek nekik arról, hogy Jézus feltámadt. Rádöbbennek arra, hogy rendkívüli esemény történt. Olyan történhetett, amit korábban elképzelni sem tudtak. Nem kételkedtek abban, hogy az angyalok igazat mondanak a feltámadásról. Bármennyire is hihetetlennek tűnt ez az állítás, ők elhitték. Miért is kételkedtek volna? Hiszen korábban már láttak rendkívüli dolgokat. Mindaz, ami Jézussal történt az elmúlt három évben, rendkívüli események sorozata volt. Most sem kételkednek tehát, amikor a feltámadt Jézusról hallanak, hanem hisznek és örömmel indulnak, hogy ezt a hírt elmondják az apostoloknak. Útközben újabb megerősítést kapnak, amikor személyesen találkoznak a Feltámadottal.

Miközben az asszonyok elindultak a hit útján, a katonák egy másik útra lépnek. Ők is látják az üres sírt, magyarázatot keresnek a történtekre, de ők a hit útja helyett a hazugság útjára lépnek.

Én melyik úton indulok?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, feltámadt Üdvözítőnk! Az örök élet vágya és a feltámadás reménye erősen él bennünk. A mai napon az életet, a feltámadást ünnepeljük. A veled való találkozásokról szóló híradások és a húsvéti jelek megerősítik hitünket és bátorságot adnak ahhoz, hogy mi is feltámadásod hirdetői legyünk. Húsvét titka, a feltámadás titka megosztható. Olyan örömhír ez, amelyet nem zárunk szívünk mélyébe, hanem tovább kell adnunk másoknak, mindazoknak, akik az örök életre vágyakoznak. Adj bátorságot és buzgóságot, hogy feltámadásod hirdetői legyünk!

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. Jn 20,1-9

Elmélkedés

Találkozás a feltámadottal

Húsvét napján Jézus Krisztus feltámadását ünnepeljük. Az evangéliumokban 3 helyen olvashatunk arról, hogy Jézus halottat támaszt fel. Feltámasztja a naimi ifjút, aki egy özvegyasszony egyetlen fia volt, Jairus 12 éves kislányát és a négy napja halott Lázárt. Mindegyik esetben arról van szó, hogy Jézus meghosszabbítja földi életüket, de később természetesen meghaltak. Jézus esetében azonban egészen mást jelent a feltámadás, hiszen nem a földi élete folytatódik, hanem az örök életre támasztja fel őt a mennyei Atya. Jézus nem hal meg többé, hanem örökké él. Új és megdicsőült testben támad fel, amit először nem ismernek fel sem az asszonyok, sem az emmauszi tanítványok. Olyan testben támadt fel, amelyre nem vonatkoznak az evilági törvények, ott is megjelenik, ahol zárva vannak az ajtók.

Milyen lelki tartalma van Krisztus feltámadásának? Az a Krisztus, aki feláldozta életét és nagypénteken meghalt a kereszten, majd eltemették, harmadnapon győzelmesen tér vissza a sírból. Jézus legyőzte a halált, és győzelme örökre szól. Az élet legyőzte a halált. A húsvéti szekvencia, egy XI. századi latin nyelvű imádság, így tanít a feltámadt Krisztusról: „Benne élet és halál csodás nagy párharcra száll, élet Ura a sírból felkél és győztesen él.” Az Úr halálon aratott győzelmével beteljesedik a megváltás műve.

Krisztus halálon aratott győzelmének köszönhetően, mi is fel fogunk támadni, azaz részeseivé válunk feltámadásának. Ezért halálunk egyrészt földi életünk befejezése, másrészt örök életünk kezdete. Mi, keresztények valljuk, hogy a földi élet nem tarthat örökké. Megszületünk, élünk, meghalunk és feltámadunk: ez az emberi élet rendje. Bármennyire is szép és boldogító a földi élet, jobb nekünk, ha halálunkat követően feltámadunk az örök életre. Jobb, ha nem itt a földön, hanem a mennyországban folytatódik életünk, amelynek tökéletes boldogsága messze fölülmúlja mindazt, amit a földön kaphatunk. Ez a mi feltámadásunk lelki tartalma. Hitünk azt tanítja, hogy vágyakozzunk a mennyországba és a feltámadásra! Isten nem csak új, feltámadt testet ad nekünk, hanem megajándékoz a boldogsággal. Az örök boldogság pedig azt jelenti, hogy Isten közelében élünk és örökké vele lehetünk.

A húsvéti evangélium azzal kezdődik, hogy senki sem találja Jézust. Keresi őt Mária Magdolna, majd amikor hírül viszi az apostoloknak, hogy üres a sír, azonnal keresésére indul Péter és János. Ők is csupán egy üres sírt találnak és a sírt lezáró hatalmas követ látják elhengerítve a bejárattól. A halotti lepleken kívül mást nem látnak a sírban. Nem elég jeleket keresni, a feltámadt Krisztust kell keresnem! Az ő megtalálása, a vele való találkozás annak köszönhető, hogy ő is keres engem. S ha rám talál, ha találkozok vele, vajon felismerem-e őt? Ehhez a felismeréshez elengedhetetlen a hit. A hit segítségével ismerhetem fel őt. A hit új látásmód, amelynek elsajátítása nem egyszerű. Mária Magdolna először csak egy kertészt lát, de amikor nevén szólítja őt az Úr, megnyílik a szeme, megszületik a hite és az előtte álló emberben felismeri Jézust. Jézus engem is nevemen szólít, személyesen szól hozzám, hogy felismerhessem őt. Vagy nézzük az emmauszi tanítványokat, akik a melléjük szegődő Jézust idegennek gondolják, s csak a kenyértörés pillanatában hull le a homály szemükről és ismerik fel útitársukban Krisztust. Az Úr számomra is megtöri a kenyeret, megtöri testét, hogy magamhoz vegyem, s ez a táplálék hitet ébresszen bennem. További példaként ott vannak az apostolok, akik szintén a találkozás, a megjelenés alkalmával ismerik fel, hogy Mesterük mutatkozik meg számukra élőként. Krisztus velem is találkozni szeretne, engem is keres.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Feltámadásod erősíti hitünket, hogy van örök élet és létezik a mennyország, ahová Isten végtelen irgalmának köszönhetően eljuthatunk. Feltámadásod erősíti bennünk a reményt, hogy a mennybe juthatunk. Az irgalmas mennyei Atya nem csak új, feltámadt testet ad nekünk, hanem megajándékoz a boldogsággal. Az örök boldogság pedig azt jelenti, hogy Isten közelében élünk és örökké vele lehetünk. Feltámadásod számunkra és minden ember számára megnyitja az üdvösség kapuját. Élj bennünk! Támadj fel bennünk és új életre támadunk benned! Köszönjük, hogy irgalmas vagy hozzánk.

A hét első napján kora hajnalban az asszonyok kimentek Jézus sírjához, s magukkal vitték az előkészített illatszereket is. A kő el volt hengerítve a sírtól. Bementek, de az Úr Jézus testét nem találták. Még fel sem ocsúdtak meglepetésükből, amikor két férfi jelent meg mellettük, ragyogó ruhában. Ijedtükben a földre szegezték tekintetüket. De azok így szóltak hozzájuk: „Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt. Emlékezzetek vissza, mit mondott nektek, amikor még Galileában járt: Az Emberfiának a bűnösök kezébe kell kerülnie, fölfeszítik, de harmadnapra feltámad.” Erre eszükbe jutottak ezek a szavak. A sírtól visszatérve mindezt hírül adták a tizenegynek és a többieknek. Mária Magdolna, Johanna és Jakab anyja, Mária s néhány más, velük lévő asszony hozta a hírt az apostoloknak, de azok üres fecsegésnek tartották, és nem hittek nekik. Péter azonban menten a sírhoz futott. Benézett a sírba, de csak a lepleket látta ott. Igen elcsodálkozott a történteken, és hazament. Lk 24,1-12

Elmélkedés

Feltámadtam, és veled vagyok!

Húsvét vigíliájának szertartása, amelyen Jézus Krisztus feltámadását ünnepeljük, a szokásos szentmiséknél hosszabb és tartalmasabb. A szertartás a tűzszenteléssel kezdődik, majd megáldjuk a húsvéti gyertyát, melyet ünnepi körmenetben viszünk a templomba. Ezt a részt a húsvéti örömének követi. Az igeliturgia során felidézzük az ószövetségi időkből azokat a legfontosabb eseményeket, amelyekkel Isten előkészítette a megváltást. Ezek után a keresztségi fogadalom megújítása, illetve a keresztség szentségének kiszolgáltatása következik, majd pedig a szokásos módon az eucharisztia liturgiájával folytatódik a szertartás.

A mai szertartás minden eleme abban segít bennünket, hogy megértsük a feltámadás lényegét, vagy legalábbis közelebb kerüljünk Krisztus feltámadásának titkához. Lukács evangéliuma szerint, amikor Jézus feltámadása után, de még mennybemenetele előtt utolsó alkalommal jelent meg az apostoloknak, akkor „megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat” (Lk 24,45). Megértsék azt, hogy a „Messiásnak szenvednie kell és harmadnap fel kell támadnia a halálból” (Lk 24,46). Ebből a leírásból kiderül, hogy a kereszthalál és a feltámadás titkát egyszerre értik meg az apostolok. Hiába próbálnánk tehát megérteni a feltámadást a szenvedés megértése és elfogadása nélkül, nem jutnánk eredményre. Ugyanakkor az is igaz, hogy a szenvedést és a halált is csak a feltámadás fényében lehet igazán megérteni.

A feltámadás hitünk egyik legnagyobb titka. Mi áll e titok hátterében? Kinek köszönhető Krisztus feltámasztása a halálból? A húsvéti szentmise kezdőimádsága pontos választ ad erre: „Feltámadtam, és veled vagyok! Kezedet rajtam nyugtatod: Csodálatos a te tudásod, alleluja!” Jézus mondja ezeket a szavakat a mennyei Atyának. Krisztus feltámasztása a halálból tehát egyértelműen az Atya cselekedete. Ő ajándékozott Fiának új életet. Még a halál, a kereszthalál sem szakíthatja el Jézust az Atyától. A feltámadás által Jézus újból az Atyával van. A kereszten átélte az Atyától való elszakítottságot. Ezért mondta halála órájában: „Istenem, Istenem miért hagytál el engem?” (Mt 27,46). A feltámadás pillanatában pedig átéli, hogy újra együtt van az Atyával.

Mi következik ebből a mi számunkra? Ha Krisztus feltámasztása az Atyának köszönhető, akkor őneki hatalma van arra is, hogy minket is feltámasszon majd a halálból. Ha Krisztus számára a feltámadás az Atyával való együttlétet jelenti, akkor a mi számunkra is azt jelenti a feltámadás, hogy örökké együtt élhetünk Istennel.

Húsvét vigíliáján egy üres sírt látunk. Azt látjuk, hogy az a sírbarlang, amelybe Jézus testét elhelyezték, most üres. A következő napokban viszont ennél nagyobb élményben is részünk lehet. Kicsivel később az asszonyok találkoznak a Feltámadottal, s ettől kezdve már nem az üres sír látványa a hit alapja számukra, hanem maga a feltámadt Úr, akit újra élőként láthattak. Az előttünk álló húsvéti időben mi is Jézust keressük. Nem csupán az üres sírt keressük, mert ez nem elég számunkra. A feltámadt Üdvözítőt keressük, vele szeretnénk találkozni. Egykor megmozdult a város, megmozdultak az emberek. Most nekem kell megmozdulnom, nekem kell elindulnom, ha a feltámadás tanúja és hirdetője szeretnék lenni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, te azt a küldetést adtad apostolaidnak és tanítványaidnak, hogy legyenek feltámadásod tanúi, hirdetői és ők engedelmeskednek kérésednek. Ennek köszönhetően kezdett el egykor terjedni a feltámadás örömhíre, és lettek egyre többen hívőkké, csatlakoztak az Egyházhoz, a benned és feltámadásodban hívők közösségéhez. E közösséghez tartozunk mi is, akik megtapasztalhatjuk jelenlétedet, s akik szintén azt a küldetést kapjuk, hogy legyünk a feltámadás hirdetői a világban. Segíts minket, hogy feltámadásodba vetett hitünket mindig megvalljuk és az üdvösség örömhírét apostoli buzgósággal terjesszük!

Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék. Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam, megírtam.” A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit, négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették. Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány. Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét. A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.” Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust. Jn 19,12-42

Elmélkedés

Jézus megdicsőülése

Ma, nagypénteken Krisztus keresztáldozatára és halálára emlékeznek szerte a világon a keresztények. Az Egyház régi hagyománya szerint ezen a napon nem mutatunk be szentmisét. A nagypénteki szertartás első része az igeliturgia, amelynek keretében elhangzik Jézus szenvedéstörténete, a passió, majd ezután következik a szent kereszt előtti hódolat és a szentáldozás. A mai egyszerű szertartás minden eleme abban segít bennünket, hogy elkísérjük Megváltónkat keresztútján és a keresztre irányítsuk figyelmünket.

Ha figyelmesen elolvassuk Szent János evangéliumából Jézus szenvedésének történetét és persze az ehhez vezető eseményeket, akkor észrevehetjük, hogy az evangélista úgy tárja elénk a kereszthalált, mint Jézus megdicsőülését, amely egyúttal az Atya dicsőségének a megnyilvánulása is. János örömhírében már korábban is találkozhattunk azzal a gondolattal, hogy Jézus tevékenysége az ő isteni dicsőségének megjelenése, amely egyúttal a mennyei Atya dicsőségét is szolgálja. Gondoljunk csak például arra, hogy János a következőkkel zárja le a kánai menyegző elbeszélését, amelyen első csodájaként Jézus a vizet borrá változtatta: „Jézus ezzel kezdte meg csodajeleit a Galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét és tanítványai hittek benne” (Jn 2,11). Isten dicsőségéről esik szó továbbá Lázár feltámasztásakor. Amikor Jézusnak megviszik a hírt, hogy barátja, Lázár beteg, akkor nem indul azonnal barátjához, hanem a következőt mondja: „Ez a betegség nem válik halálára, hanem Isten dicsőségére, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia” (Jn 11,4). Jézus kijelentését értelmezhetjük úgy, hogy Lázár feltámasztása szolgálja Isten dicsőségét, de úgy is, hogy ezen esemény miatt határozzák el a zsidó főtanács tagjai, hogy Jézusnak meg kell halnia, és Jézus halála szolgálja az isteni dicsőséget. Jézus megölését nem egy halott ember életre keltése miatt határozták el, hanem azért, mert Lázár feltámasztása láttán sokan hittek Jézusban (vö. Jn 11,45-53). Tehát itt is, és a kánai menyegzőn is az isteni dicsőség megnyilvánulása hitet vált ki az emberekből. János evangélista minden bizonnyal nem véletlenül láttatja Jézus keresztjét Isten dicsőségeként, mert talán éppen az a szándéka, hogy hitre ébressze olvasóit, mint ahogyan Jézus szenvedésének és halálának látványa sokakban hitet keltett azok közül, akik az esemény szemtanúi voltak.

Szent János evangélista tanításához képest Szent Pál teológiájában egy kis hangsúlyeltolódás figyelhető meg. Bár Pál is a dicsőség urának nevezi a megfeszített Jézust (vö. 1Kor 2,8), ő világosan láttatja a keresztre feszítés megalázó, megszégyenítő jellegét, s inkább a feltámadásban látja a dicsőség megnyilvánulását. Pál apostol gondolkodására jellemző, hogy Jézus szenvedését, halálát és feltámadását a megváltás egyetlen eseményeként szemléli.

Jézus halála nem volt hiábavaló, nem volt értelmetlen cselekedet, ahogyan ezt sok nem hívő ember gondolja. Halála az üdvösséget hozta meg mindazoknak, akik hisznek benne.

Krisztus arra hív bennünket, hogy ne utasítsuk vissza életünk keresztjeit, hanem vegyük fel minden nap és kövessük őt. A kereszt titkának megértéséhez csak saját keresztünk elfogadása és türelmes hordozása visz közelebb, s ehhez maga Jézus ad nekünk erőt. Ha vele élünk, eljuthatunk az örök életre.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Mindenható és irgalmas Istenünk! Hisszük, hogy a világban mindennek értelme van, még akkor is, ha akaratodat, rendelésedet, szándékaidat emberi értelmünk nem képes azonnal megérteni. Krisztus Urunk kereszthalálának is volt értelme, hiszen a megváltást, az üdvösséget és a vele való kiengesztelődést szerezte meg minden ember számára. Meghajlunk a kereszt előtt, meghajlunk a kereszt titka, a megváltás titka előtt. Meghajlunk az engedelmesség titka előtt, amelyet Fiad, Jézus Krisztus tanúsított. Meghajlunk a végsőkig elmenő, önfeláldozó szeretet titka előtt. Segíts minket, hogy felfedezzük a kereszt helyét életünkben!

Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted”. De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” Jn 13,1-15

Elmélkedés

Valóságos jelenlét

Nagycsütörtök este Jézus utolsó vacsorájára emlékezünk és felidézzük az Oltáriszentség alapítását. Az apostolokkal együtt lélekben mi is leülünk az utolsó vacsora asztalához, engedjük, hogy szolgáló szeretetének jeleként Jézus a mi lábunkat is megmossa, magunkhoz vesszük a Kenyeret, amelyet Krisztus saját testeként ad nekünk, s iszunk szent vérének kelyhéből. Minden szentmisében ezt az utolsó vacsorát elevenítjük fel, és tesszük jelenvalóvá Jézus áldozatát. A szentmisében azokat a szavakat ismétli meg a pap, amelyeket a mi Urunk mondott elárultatásának éjszakáján, hogy a kenyér Krisztus Testévé és a bor az ő Vérévé változzon át. Az átváltoztatást követően ezekkel a szavakkal mutat rá a miséző Krisztus Testére és Vérére: „Íme hitünk szent titka.” A hívek pedig áhítattal felelik: „Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” Minden szentmise hitünk elmélyítését és erősítését szolgálja.

Az Eucharisztiában való hit a kezdetektől fogva az Egyház életének központjában áll. Az Eucharisztiában Jézus valóságosan jelen van. Jézus jól tudta, hogy földi küldetésének teljesítése után vissza kell térnie a mennyei Atyához, de ígéretet tett, hogy örökre velünk marad. Ígéretét úgy teljesíti, hogy nem csak tanítása és Szentlelke által van jelen azóta is a világban, hanem valóságosan megjelenik köztünk a kenyérben és a borban, amikor áldozatát jelenvalóvá tesszük. A szentmisében halálára emlékezünk, és feltámadását ünnepeljük, miközben lehetőséget ad nekünk, hogy találkozzunk vele. Tanításának hallgatása közben lángolóvá teszi szívünket, majd megtöri a kenyeret, hogy felismerjük őt, miként egykor az emmauszi tanítványok. Éppen ezért minden szentmisénk Jézus titokzatos és valóságos jelenlétének ünneplése.

Az Eucharisztia azért is fontos számunkra, mert e csodálatos szentségben Jézus eledelül adja nekünk önmagát. Valójában tehát nem kenyeret és bort eszünk, hanem az Úr Testét és Vérét vesszük magunkhoz, hogy élete legyen bennünk. Jézus maga mondja: „az én testem valóban étel és a vérem valóban ital” (Jn 6,55).

A szentáldozás által Krisztus titokzatos testévé, az Egyházzá válunk. A szentáldozás ugyanis nem csak Krisztusról és rólam, valamint a kettőnk kapcsolatáról szól, hanem Krisztusról és az Egyház egész közösségéről is. Elsősorban nem magánszemélyként veszünk részt a szentmisén, hanem az Egyház tagjaiként. Amikor valamennyien ugyanabból a kenyérből eszünk, egy közösséggé válunk. Krisztus Testének, azaz az Eucharisztiának a vétele Krisztus titokzatos testéhez, az Egyházhoz kapcsol bennünket. Ahol jelen van az Egyház, ott a keresztények megünneplik az Eucharisztiát. Az Eucharisztia ünneplése pedig állandóan építi és megjeleníti az élő Egyházat. Mindebből világosan láthatjuk, hogy milyen szoros, élő és állandóan megújuló kapcsolat áll fenn az Egyház és az Eucharisztia között, s ugyanez érvényes a mi kapcsolatunkra is az Eucharisztiával. Nem élhetünk az Oltáriszentség nélkül.

Az Egyház egysége az Eucharisztiából származik. Valahányszor magunkhoz vesszük az Oltáriszentséget, elmélyítjük a kapcsolatunkat az Egyházzal, Krisztus testével. Aki nem vesz részt a szentmisén, azaz az Eucharisztia ünneplésén, az nem vesz részt az Egyház életében sem, és eltávolodik az új élet forrásától. Nekünk éppen azért fontos a szentmise, mert ez kapcsol bennünket egymáshoz és Krisztus Egyházához.

Engedjük, hogy az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus megszólítson minket, és megérintse lelkünket! Áldozzunk minél gyakrabban! Keressük a lehetőségeket, amikor Jézusnál időzhetünk és vele lehetünk. A közösségi ünneplés mellett találjuk meg azokat az alkalmakat is, amikor a csendes templomban szentséglátogatást végzünk, és letérdelünk a tabernákulumban lakó Jézus előtt. Bármikor beléphetünk a templomba, ahol az Úr vár bennünket. Jézus jelen van. Higgyünk jelenlétében!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te értünk, a mi megváltásunkért hoztad meg az áldozatot, áldoztad fel életedet a kereszten. Egész életed önfelajánlás volt az Atyának, és az Atya elfogadta ezt az áldozatot. Hisszük, hogy nekünk adtad tested az Oltáriszentségben, értünk szenvedtél és értünk haltál meg a kereszten. Akaratod és rendelkezésed szerint áldozatod minden szentmisében megújul, megismétlődik, jelenvalóvá válik. Újra közénk jössz, hogy saját testeddel tápláld lelkünket. Köszönjük, hogy az Oltáriszentségben önmagadat, mint az örök élet táplálékát adod nekünk.

A betániai vacsora után a tizenkettő közül az egyik, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz és megkérdezte tőlük: „Mit adtok nekem, ha kezetekbe juttatom Jézust?” Azok harminc ezüstöt ígértek neki. Ettől kezdve csak a kedvező alkalmat kereste, hogy kiszolgáltassa őt nekik. A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát?” Ő így felelt: „Menjetek be a városba, egy bizonyos emberhez, és mondjátok neki: A Mester üzeni: Közel van az én időm; tanítványaimmal nálad költöm el a húsvéti vacsorát.” A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, Jézus a tizenkét tanítvánnyal asztalhoz telepedett. Miközben ettek, így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, közületek egyvalaki elárul engem!” Erre nagyon elszomorodtak, és sorra kérdezték őt: „Csak nem én vagyok az, Uram?” Ő így válaszolt: „Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el engem. Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak, aki az Emberfiát elárulja! Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik!” Erre Júdás, az áruló is megkérdezte: „Csak nem én vagyok az, Mester?” Ő így felelt: „Te magad mondtad!” Mt 26,14-25

Elmélkedés

Júdás árulásának esetét tegnap Szent János, ma Szent Máté evangéliumából olvassuk. A két leírás lényegében megegyezik, de Máté röviden említést tesz a főpapok és Júdás megbeszéléséről és megállapodásukról, miszerint 30 ezüstpénz az árulás jutalma. Sokan megpróbálták már feltárni Júdás indítékát. Mi vezette őt Mesterének elárulásához? Talán csalódott volt és egészen más Messiást várt, mint amilyen Jézus akart lenni? Talán elveszítette tekintélyét az apostoli testületben? Vagy talán csak a kapzsiság és a pénzsóvárság vezette őt? A kevés evangéliumi adat alapján nehéz egyértelműen válaszolnunk ezekre a kérdésekre. Azt nem érdemes állítanunk, hogy Isten akarta, hogy áruló legyen és az isteni gondviselés tette Júdást a megváltás eszközévé, mert akkor elvennénk az ember személyes szabadságát és felelősségét, és felmentenénk Júdást a bűne alól.

A bűn mindig titok. És titok marad az is, miért engedi valaki, hogy a gonosz hatalmába kerítse őt. Titok, hogy miért lép valaki a bűn útjára. Titok, hogy miért áll valaki a sátán szolgálatába. Titok, hogy miért gondolja valaki azt, hogy ember létére szembeszállhat az Istennel. Titok, hogy miért utasítja el valaki az Istentől felé áradó szeretetet. Titok, hogy miért nem tér le a bűn útjáról. Minden ember szabadon választhatja a bűn útját vagy az Istennek való engedelmesség útját.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Istenem! Segíts, hogy helyesen tudjam beosztani az időmet! Add, hogy biztosan érezzem, mely ügyem nem tűr halasztást! Segíts, hogy mindig időt találjak a szellemi, lelki feltöltődésre is! Kérlek, segíts, hogy minden esetben a lehető legjobban készülhessek föl az éppen előttem álló feladatra! Add meg, Uram, a kegyelmet, hogy akivel csak találkozom, arra úgy tudjak odafigyelni, és úgy tudjak neki segíteni, mintha téged hallgatnálak és neked segítenék!

Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében, és újból kijelentette: „Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.” Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra néztek, mert nem tudták, kiről mondta ezt. A tanítványok közül az egyik, akit Jézus szeretett, a vacsora alatt Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki: „Kérdezd meg, kiről beszél!” Ő Jézushoz fordult, és megkérdezte: „Uram, ki az?” Jézus így felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom.” Ezzel bemártotta a falatot (a tálba) és karióti Júdásnak, Simon fiának nyújtotta. A falat után mindjárt belészállt a sátán. Jézus ennyit mondott neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!” Az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta ezt neki Jézus. Egyesek azt hitték, hogy – mivel Júdásnál volt a pénz – Jézus megbízta: „Vedd meg, amire szükségünk lesz az ünnepen!” Mások pedig (azt gondolták), hogy adjon valamit a szegényeknek. Miután Júdás átvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt. Júdás távozása után Jézus ezeket mondta: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten is megdicsőült benne. Ha pedig az Isten megdicsőült benne, az Isten is meg fogja őt dicsőíteni önmagában, sőt hamarosan megdicsőíti. Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak megmondottam, most nektek is megmondom: ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” Erre Simon Péter megkérdezte: „Uram, hová mégy?” Jézus így válaszolt: „Ahová én megyek, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz.” Péter azonban erősködött: „Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet is odaadom érted.” Jézus ezt felelte neki; „Életedet adod értem? Bizony, bizony, mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” Jn 13,21-33.36-38

Elmélkedés

Szent János evangéliumában háromszor találkozunk azzal a kifejezéssel, hogy Jézus „a lelke mélyéig megrendült.” Első alkalommal akkor fordul elő, amikor barátját, Lázárt feltámasztja a halálból. A halálhírről értesülve kis késlekedéssel indul el Jézus Betániába, ahol Lázár élt nővéreivel, Máriával és Mártával. Amikor végre Jézus megérkezik, Mária leborulva mondja neki fájdalmát: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” Elkeseredését és szomorúságát látva Jézus „a lelke mélyéig megrendült”, majd a sírhoz vezetik és visszaszólítja az életbe a négy napja sírban fekvő Lázárt.

Az említett kifejezéssel másodszor a jeruzsálemi bevonulást követően találkozunk, Jézus utolsó nyilvános beszéde során. Az Úr érzi, hogy hamarosan elérkezik szenvedésének órája, ezért így szól: „Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” (Jn 12,27-28).

Harmadszor pedig akkor rendül meg Jézus a lelke mélyéig, amikor az utolsó vacsora termét Júdás azzal a szándékkal hagyja el, hogy elárulja őt (vö. Jn 13,21). Itt talán nem csupán az áruló szándéka miatt rendül meg Jézus, hanem amiatt is, hogy tudja, elérkezett szenvedésének ideje.

Vajon megrendül a lelkem, amikor Jézus szenvedésére gondolok? Megrendül-e a lelkem, amikor kereszthalálát szemlélem? Megrendül-e a lelkem, amikor arra gondolok, hogy Jézus mindezt a megváltásomért vállalta? Megrendül-e a lelkem, amikor bűneim elszakítanak az élet Urától?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk! Sokszor érezzük, hogy magunkra maradtunk. Reményeink szertefoszlottak, értelmetlennek látjuk, hogy tovább menjünk az úton. Kérünk, Urunk, erősíts ma is minket, hívj magadhoz mindannyiunkat! Bárcsak Péterrel együtt válaszolhatnánk: igen, Uram, tudod, hogy szeretlek! Bátoríts bennünket, hogy a te segítségeddel éltetői lehessünk családunknak, közösségünknek, minden embertársunknak!

Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment. Itt élt Lázár, akit Jézus feltámasztott a halálból. Vacsorát rendeztek Jézus tiszteletére. Márta felszolgált, Lázár pedig ott ült Jézussal a vendégek között. Mária pedig vett egy font illatos, drága nárduszolajat, megkente vele Jézus lábát, majd hajával megtörölte. A ház betelt a kenet illatával. Jézus tanítványai közül az egyik, aki elárulni készült őt, a karióti Júdás, megszólalt: „Miért nem adtuk el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem osztottuk szét a szegények között?” Ezt azonban nem azért mondta, mintha gondja lett volna a szegényekre, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt, és az adományokat ellopkodta. Jézus azt mondta neki: „Hagyd békén őt, hiszen temetésem napjára teszi. Mert szegények mindig lesznek veletek, én azonban nem leszek mindig veletek.” A zsidók közül sokan megtudták, hogy Jézus Betániában van, és odamentek nemcsak Jézus miatt, hanem hogy lássák Lázárt, akit feltámasztott a halálból. Ekkor a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mivel miatta a zsidók közül sokan hittek Jézusban. Jn 12,1-11

Elmélkedés

Jézus szenvedéstörténetét János evangélista a betániai vacsorával vezeti be. A Jeruzsálemhez közeli Betániában élt Lázár, akit Jézus korábban feltámasztott a halálból, illetve az ő két testvére, Mária és Márta. Az étkezés közben Mária szokatlan cselekedetet tesz, drága olajjal keni meg Jézus lábát, majd pedig a hajával törli meg. Cselekedete Júdás rosszallását váltja ki.

A történet Mária és Júdás személyén keresztül mutatja be az igaz és hamis tanítvány jellemét. Mária cselekedete szeretetből, barátságból fakad, ami az igazi tanítvány jellemzője. Nem sajnál semmit az Úrtól, nem számolgat, hogy mennyire drága a nárduszolaj, amit Jézus lábára önt. Júdás, az áruló, a hamis tanítvány mindezt pazarlásnak gondolja, és úgy tesz, mintha a szegényeket akarná támogatni az olaj árából. Az evangélista megjegyzése szerint valójában nem a szegényekkel törődik, hanem lopni akart a pénzből.

Jézus úgy értékeli Mária cselekedetét, hogy az előkészület az ő temetésére. Néhány nappal később nem lesz arra idő, hogy Jézus holttestét a sírba helyezés előtt a szokásoknak megfelelően bebalzsamozzák. Mária mintegy előre megteszi ezt. Húsvét hajnalban az asszonyok azért indulnak Jézus sírjához, hogy a pénteken elmaradt megkenést, balzsamozást elvégezzék, de ekkor már nem találják az Úr testét a sírban, mert feltámadt.

Mária és Júdás személye elgondolkoztat. Aki Jézus közelében van, nem biztos, hogy igaz barát, igaz tanítvány. Cselekedeteim megmutatják, hogy mi lakik a szívemben.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, te szabadnak teremtettél bennünket, hogy mindig a magasba vonzzon minket a vágy és állandóan felfelé, az ég, a mennyország felé törekedjünk. A gonosz lélek, a sátán, foglyul ejt bennünket, bezár bűneink ketrecébe. A bűnök annyira megnyomorítják életünket és olyannyira földhözragadttá tesznek minket, hogy már szinte el is felejtjük, hogy hol van a mi igazi otthonunk. Ekkor küldöd el nekünk a megváltó Jézust, aki kihoz bennünket bűneink ketrecéből, felemel minket, újra megmutatja számunkra a magasságot, a fényt, Isten gyermekeinek szabad életterét. Belőle merítünk erőt, hogy visszatérjünk eredeti életünkbe, amit te készítesz nekünk, és újra az ég, a mennyország legyen a mi otthonunk.

Abban az időben: Jézus folytatta útját Jeruzsálem felé. Amikor Betfage és Betánia közelében ahhoz a hegyhez ért, amelyet Olajfák hegyének hívnak, előreküldte két tanítványát. Ezt mondta nekik: „Menjetek a szemközti faluba. Amint beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember nem ült még soha. Oldjátok el, és vezessétek ide! Ha valaki kérdezné tőletek, hogy miért oldjátok el, mondjátok azt, hogy az Úrnak van rá szüksége.” A küldöttek elmentek, és úgy találtak mindent, ahogy ő megmondta. Amikor eloldották a szamarat, a szamár gazdái megkérdezték tőlük: „Miért oldjátok el a szamarat?” Azt felelték: „Szüksége van rá az Úrnak”, és elvezették Jézushoz. Ott köntöseiket rávetették a szamárcsikóra, és felültették rá Jézust. Amint haladt, ruháikat az útra terítették előtte. Amikor közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész örvendező tömege hangosan áldani kezdte Istent a sok csodáért, amelyet láttak: „Áldott a király, aki jön az Úr nevében! Békesség a mennyben, és dicsőség a magasságban!” A tömegből néhány farizeus azt mondta neki: „Mester, intsd le tanítványaidat!” Jézus azt felelte: „Mondom nektek: ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni!” Lk 19,28-40

Elmélkedés

Az utolsó felvonás

A virágvasárnapi szentmise sajátossága, hogy a szertartás ünnepélyes bevonulással és körmenettel kezdődik. Ennek során történik a barkaágak megáldása és ekkor olvassuk fel az evangéliumból Jézus jeruzsálemi bevonulását. Ezt követően az igeliturgiában az evangélium helyén Jézus szenvedéstörténete, a passió hangzik el énekelt vagy olvasott formában.

A jeruzsálemi bevonulással Jézus életének utolsó szakasza kezdődik el. Jézus élete korábban is mozgalmas volt, de az igazán fontos események csak most, az utolsó felvonásban játszódnak. Gondoljunk csak a mi Urunk nyilvános működésének három esztendejére! Minden azzal kezdődött, hogy megkeresztelkedik a Jordán folyóban Jánosnál, majd pedig tanítványokat gyűjt maga köré, s velük indul el, hogy bejárja a városokat és falvakat. Útja során nem csak tanítványait tanítja, hanem egyre nagyobb tömegekkel találkozik, akik kíváncsiak szavára, amelyből oly erő árad, amilyet másnál még sosem tapasztaltak. Persze nem csak a tanítás miatt jönnek hozzá. Hamar elterjed annak híre, hogy hatalma van a betegségek fölött, s képes visszaadni a vakok látását, a süketek hallását, s a némáknak a beszéd képességét. Szavára a gonosz lelkek távoznak a megszállottakból, a leprások megtisztulnak, a s bénák járni tudnak, s mindezek mellett legkülönlegesebb csodái azok, amikor halottakat támaszt fel, s hoz vissza az életbe. Az egyszerű emberek szívesen hallgatják példázatait, amelyek szereplőiben önmagukra ismerhetnek. Az igazság tanítására éhezőket olykor csodálatos módon megszaporított kenyérrel lakatja jól. Miközben egyre többen hisznek benne, s ismerik fel személyében a Messiást, a zsidó vallási vezetők szembefordulnak vele, s azt tervezik, hogy megölik.

Mindezek után érkezünk el az utolsó felvonáshoz, amely a jeruzsálemi bevonulással kezdődik. A lelkesedés a tetőfokára hág. Az emberek örömmel fogadják, s köszöntik a szamárháton érkező messiás-királyt. Pálmaágakkal integetnek, s egyesek még a ruháikat is leterítik elé az út porába. Néhány nap múlva azonban ellenkezőjére fordul a hangulat. A Messiást köszöntő ének durva kiabálássá változik, s a királynak kijáró tisztelet helyébe gyilkos szándék lép. A ruháikat az útra terítő emberek tétlenül nézik, amint a ruháitól megfosztott Jézus az út porába roskad a kereszt terhe alatt. Akik korábban mellette álltak, mostanra elmenekültek vagy szembefordultak vele.

Most mi nem egy színházi előadást szemlélünk, hanem valóság mindaz, ami körülöttünk történik. Nem a nézőtéren ülünk, hanem magunk is szereplők vagyunk. Most mi is pálmaágat ragadunk kezünkbe, s később talán öklünket rázzuk ellene. Igen, én is elindulok az úton. Jézus útja az én utam is. S ez az út a Golgotára vezet, ahol Jézus meghal értem, s vele együtt én is meghalok. A feltámadáshoz nem vezet más út. Az egyetlen biztató jel az számomra, hogy az út felfelé vezet.

Kísérjük el utolsó napjaiban a mi Urunkat! Vegyünk részt a nagyheti szertartásokon, amelyek lehetőséget adnak nekünk arra, hogy ne csupán kívülállóként szemléljük az eseményeket, hanem csatlakozzunk Jézushoz, akinek követői vagyunk. Ha kitartunk mellette szenvedésében és részesedünk halálában, a feltámadás örömében is részesíteni fog minket!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A szent városba, Jeruzsálembe érkezve te már tudtad, hogy küldetésed hamarosan befejeződik. Tudtad, hogy szenvedés vár rád, hiszen erről többször is beszéltél tanítványaidnak. Mégsem menekültél el a szenvedések elől, mert teljesíteni akartad azt a feladatot, amit a mennyei Atya bízott rád. Így mutattad meg az engedelmesség végső jelét. Bár az eseményeket látszólag az emberi szándékok, a rosszindulat, a harag, a gyűlölet irányítják, mi mégis mindezek mögött észrevesszük az Atya akaratát, aki életed feláldozását kérte. Urunk, elkísérünk szenvedésed útján, hogy kereszthordozásod és a kereszthalálod megértesse velünk Isten megváltó szándékát.

Lázár feltámasztása után a Mártához és Máriához jött zsidók közül sokan hittek Jézusban, mert látták, amit cselekedett. Némelyek azonban elmentek a farizeusokhoz, és jelentették, hogy mit tett Jézus. Erre a főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és így tanakodtak: „Mit tegyünk? Ez az ember sok csodát művel. Ha engedjük, hogy folytassa, mindnyájan hisznek majd benne. Aztán jönnek a rómaiak, és elpusztítják szentélyünket és népünket.” Közülük az egyik, Kaifás, aki abban az évben főpap volt, ezt mondta nekik: „Ti nem tudtok semmit. Gondoljátok csak meg: jobb, ha egy ember hal meg a népért, minthogy az egész nemzet elpusztuljon!” Ezt pedig nem magától mondta, hanem mint annak az évnek főpapja prófétaként megjövendölte, hogy Jézus a népért hal meg; sőt, nemcsak a népért, hanem hogy egybegyűjtse Isten szétszóródott gyermekeit. Attól a naptól kezdve megegyeztek abban, hogy megölik őt. Ezért Jézus nem mutatkozott többé nyilvánosan a zsidók előtt, hanem visszavonult a pusztaság melletti vidékre, egy Efraim nevű helységbe, és ott tartózkodott tanítványaival együtt. Közeledett a zsidók húsvétja. A vidékről már az ünnepek előtt sokan felzarándokoltak Jeruzsálembe, hogy megszentelődjenek. Ezek keresték Jézust, és még a templomban is beszélgettek róla: „Mit gondoltok, eljön-e az ünnepre?” A főpapok és a farizeusok ugyanis ekkor már kiadták a rendeletet, hogy aki tud valamit Jézus tartózkodási helyéről, jelentse, hogy elfoghassák őt. Jn 11,45-57

Elmélkedés

A keresés húzódik meg a mai evangéliumi elbeszélés hátterében. Jézus keresése. Jószándékkal keresik őt a Jeruzsálembe érkező zarándokok, és gyilkos szándékkal keresik őt a főtanács tagjai. Az ellentétes szándékok mögött az igazsághoz való viszony rejtőzik. Az emberek felismerték szavaiban az igazság tanítását, amelyet érdemes követniük és elfogadták ezt az igazságot. Ezzel szemben a főtanács tagjai számára kínos volna kimondani az igazságot Jézus személyéről. Nekik már az is gondot jelent, hogy a nép közül sokan hisznek Jézusban és követik őt. A főtanács elöljárói tekintélyük elvesztésétől félnek. Hiányzik belőlük az igazság iránti tisztességes lelkület.

János evangélista azzal a szándékkal mutatja be a jelenetet, hogy megvilágítsa olvasói előtt Jézus elítélésének okát. A farizeusok és az írástudók korábban több alkalommal vitába szálltak Jézussal, mert bele akartak kötni tanításába, de mindannyiszor kudarcot vallottak. Kísérletet tettek arra, hogy Jézust a törvények megszegésével vádolják, de ezzel sem jártak sikerrel. Lázár feltámasztása után attól félnek, hogy még több követője lesz Jézusnak, s emiatt lázadás törhet ki, amit a rómaiak biztosan keményen megtorolnának. Okot, ürügyet keresnek tehát arra, hogy miként okozhatnák Jézus vesztét. Az ember készen áll arra, hogy elítélje Istent. Az Atya pedig készen áll arra, hogy elfogadja a Fiú áldozatát.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Istenünk! A bűn elszakít bennünket tőled és az Egyház közösségétől. A bűnöktől való szabadulást egyedül te adhatod meg nekünk. Lelkünk bűneitől nem szabadulhatunk meg saját erőnkből. Ha bűnbánatot tartunk és a szentgyónásban megvalljuk bűneinket, ez a cselekedet annak a kifejezése, hogy szeretnénk helyreállítani a megsértett kapcsolatot veled, a mi irgalmas Atyánkkal és az Egyház közösségével. Amikor bocsánatot nyerünk vétkeinkre, te visszafogadsz bennünket a szeretet közösségébe. Urunk, megvalljuk bűneinket, és alázattal fordulunk hozzád: bocsáss meg nekünk!

Egy alkalommal a zsidók köveket ragadtak, hogy megkövezzék Jézust. Erre ő megkérdezte tőlük: „Sok jótettet vittem végbe köztetek Atyám nevében. Melyik jócselekedetért akartok megkövezni engem?” A zsidók ezt válaszolták: „Nem a jócselekedetért, hanem a káromkodás miatt akarunk megkövezni, mert ember létedre Istenné teszed magadat.” Jézus ezt felelte: „A Szentírásban nemde ez áll: Én mondottam: istenek vagytok? Ha már azokat is isteneknek mondja az írás, akikhez Isten igéje szólt – és az írás nem veszítheti érvényét –, hogyan mondhatjátok arról, akit az Atya megszentelt és a világba küldött: Káromkodol! – mert azt mondtam, hogy Isten Fia vagyok? Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem! De ha azokat cselekszem, és nekem nem akartok hinni, higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és elismerjétek: az Atya énbennem van és én az Atyában.” Erre ismét el akarták fogni őt, de kiszabadította magát kezükből. Ezután Jézus újra a Jordánon túlra ment, arra a helyre, ahol János először keresztelt, és ott is maradt. Sokan keresték fel, mert így vélekedtek: „János ugyan egyetlen csodát sem tett, de amit Jézusról mondott, az igaznak bizonyult.” És sokan hittek Jézusban. Jn 10,31-42

Elmélkedés

A mai evangélium nem közvetlenül követi az előző napi részeket, de témájában kapcsolódik azokhoz. Jézus tanításának és a vallási vezetőkkel folytatott vitáinak helyszíne a jeruzsálemi templom, de most nem a Sátoros-ünnep, hanem a templomszentelés ünnepekor zajlanak az események. A zsidó vallási vezetők problémája az, hogy Jézus Isten Fiának tartja magát. Ezt ők még cselekedetei alapján sem hajlandóak elhinni. Jézus viszont éppen a rendkívüli cselekedeteire hivatkozik, amelyeket az Atya nevében, az Atya segítségével és erejével képes megtenni. Ezen állításai csak erősítik az ellenfelekben a hitetlenséget. Jézusban továbbra is csak egy embert látnak és nem képesek ezen túllépni. Ők is látják a csodákat, amelyek alapján oly sokan hisznek, de inkább nevezik azokat megmagyarázhatatlan cselekedeteknek, mintsem hinnének.

E hitetlen megnyilvánulások ellenére János evangélista azzal zárja le a jelenetet, hogy sokan hittek Jézusban. Tanítása és csodái ugyanis a mennyei Atya irgalmáról és szeretetéről tanúskodó jelek voltak. Az Atya azzal igazolja a Fiú hitelességét, hogy általa csodákat visz végbe. A hit kettős irányba mutat: egyrészt jelenti a Jézusban való hitet, azaz elfogadni azt, hogy ő az Isten küldötte, másrészt elhinni mindazt, amit Jézus önmagáról állít, hogy tudniillik ő az Isten Fia.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Köszönjük, hogy megmutattad, mit vársz tőlünk. Te többet kívánsz tőlünk, mint elődeinktől. Kemények a szavaid, de csak hálát adhatunk nagy bizalmadért, mert parancsaid értünk, és nem ellenünk szólnak. Előtted kedvesebb a megbocsátás az oltárra helyezett áldozatnál, az igaz szó az esküvésnél. Segíts csírájában elfojtani a rosszat, segíts nem elnézőnek lennünk magunkkal szemben! Kemény a szavad, de hiszem, hogy jobb nekem bármely tagomat elveszteni, saját akaratomról egészen lemondani, ha az akadályoz az örök élet felé!

Egy alkalommal Jézus így beszélt a zsidókhoz: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre.” A zsidók azt felelték: „Most már tudjuk, hogy valóban ördögtől megszállott vagy. Ábrahám meghalt, és a próféták is meghaltak. Te meg azt mondod: „Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre”. Nagyobb vagy talán Ábrahám atyánknál, aki meghalt? A próféták is meghaltak. Mivé teszed magadat?” Jézus így válaszolt: „Ha önmagamat dicsőíteném, az semmit nem érne. Az én Atyám az, aki megdicsőít engem. Ti Isteneteknek mondjátok őt, de nem ismeritek. Én ismerem őt, és ha azt mondanám, hogy nem ismerem, hozzátok hasonló, hazug lennék. De én ismerem az Atyát, és megteszem, amit mond. Ősatyátok, Ábrahám ujjongott, hogy megláthatja eljövetelem napját. Látta, és örvendezett.” A zsidók erre felháborodtak: „Még ötvenesztendős sem vagy, és láttad Ábrahámot?” Jézus így válaszolt: „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.” A zsidók erre köveket ragadtak, hogy megkövezzék. Jézus azonban eltűnt előlük, és kiment a templomból. Jn 8,51-59

Elmélkedés

A nagyböjt vége felé közeledve olyan részekkel találkozunk az evangéliumban, amelyekben fokozódik az ellentét Jézus és a nép vezetői között. Az ellentét oka az, hogy Jézus nyíltan beszél arról, hogy ő a mennyei Atya küldötte. A zsidók ezt nem tudják elfogadni és nehezményezik, hogy Istennek tartja magát. Bár Jézus rendkívüli erővel tanít, és olyan cselekedeteket hajt végre, amelyre ember soha nem volt képes, mégis továbbra is csak embernek tartják őt. Halálra ítélésekor éppen az lesz a vád ellene, hogy Istennek nevezte magát. Jézus könnyen elkerülhetné most az ellenkezést, később pedig a halálos ítéletet is, de ehhez meg kellene tagadnia önmagát, származását és küldetését.

Saját küldetése mellett az örök élet kérdése is előkerül Jézus beszédében. Egykori hallgatósága értetlenséget tanúsít, amikor Jézus az örök életről beszél. Tapasztalatuk csak a földi életről, annak kezdetéről, a születésről s végéről, a halálról voltak. Mindaz, ami az élet előtt és azon túl létezhet, azaz az örök élet és a feltámadás már nem fért bele gondolkodásuk földi keretébe. Jézus húsvéti feltámadása éppen e kereteket nyitja meg, kitárva egy új, örökké tartó élet lehetőségét. A halál nem az utolsó állomás lesz életünkben, hanem csupán átmenet az új életbe.

Ha hiszek az Úr feltámadásában, akkor bátran hihetek abban is, hogy a feltámadás által részesedni fogok az örök életben.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Súlyos lelki teherként nehezedik ránk a tudat, hogy bűneinkért vállalnunk kell a következményeket, s azokért akár büntetésre is számíthatunk. Bűntudatra ébredve jogosan tartunk az isteni ítélettől. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy mennyei Atyánk irgalmas, kész a megbocsátásra. Urunk, a te tekintetedből nem elítélés, hanem megbocsátás sugárzik. Bizalommal sietek feléd, mert nálad rátalálok az irgalmas szeretetre. Hiszem, hogy irgalmad nagyobb bűneimnél.

Egy alkalommal Jézus a benne hívő zsidókhoz fordult, és ezt mondta nekik: „Ha megmaradtok tanításomban, akkor lesztek igazán tanítványaim: megismeritek az igazságot, és az igazság majd szabaddá tesz benneteket.” Ők erre tiltakoztak: „Ábrahám leszármazottjai vagyunk, és soha senkinek sem szolgáltunk. Hogy mondhatod tehát azt, hogy: Szabadok lesztek?” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom nektek: mindaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek. A szolga nem marad mindig ura házában, de a fiú ott marad mindvégig. Ha viszont (Isten) Fia szabaddá tesz titeket, akkor valóban szabadok lesztek. Tudom, hogy Ábrahám utódai vagytok, mégis az életemre törtök, mert tanításom nem fog rajtatok. Én azt hirdetem nektek, amit Atyámnál láttam; ti ellenben azt teszitek, amit a ti atyátoktól hallottatok.” Erre közbevágtak a zsidók: „A mi atyánk Ábrahám!” Jézus így folytatta: „Ha Ábrahám gyermekei vagytok, tegyétek is azt, amit Ábrahám tett! De ti az életemre törtök, bár azt az igazságot hirdetem, amit Istentől hallottam. Ábrahám ilyet nem tett. Ti azt teszitek, amit atyáitok tettek!” Ők azonban tovább erősködtek: „Mi nem vagyunk törvénytelen gyermekek, csak egy atyánk van: az Isten.” Jézus azonban megállapította: „Ha Isten volna atyátok, szeretnétek engem, mert én Istentől vagyok, és tőle jöttem. Nem a magam nevében jöttem, hanem az Isten küldött engem.” Jn 8,31-42

Elmélkedés

Jézus mindent az Atya megbízásából tesz, akkor is neki engedelmeskedik, amikor a kereszten feláldozza életét. Mindenki, aki körülötte áll – farizeusok is és a nép is – ugyanazt hallják. A hallgatóság reakciója mégis kétféle. Az egyik csoportról azt írja az evangélista, hogy „nem értették meg szavait,” a másik oldalon viszont azok vannak, akik „e szavak után hittek Jézusban.” Az írástudók és a farizeusok nem arra törekszenek, hogy megértsék az Isten akaratát, hanem a maguk szándékait akarják ráerőltetni Istenre. Helytelenül értelmezett emberi szabadság az, ha valaki Istentől akarja függetleníteni magát. Aki állandóan csak a maga érdekeinek megvalósítására törekszik, sosem fogja megérteni és elfogadni Isten akaratát.

A mai evangéliumban a szabadság lényegét tárja fel nekünk Jézus. Arról beszél, hogy aki hűséges marad tanításához, az „megismeri az igazságot, és ez az igazság szabaddá teszi.” Az ő szava ugyanis igazság, sőt, Jézus személye az Igazság. Egyedül Jézus és az ő igazsága képes szabaddá tenni bennünket. Ezt erősíti meg Szent Pál apostol, amikor a következőket írja a galatákhoz szóló levelében: „A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk” (Gal 5,1). A szabadság tehát nem Krisztustól való függetlenséget és elszakadást jelent, hanem annak elfogadását, hogy ő szabadít meg bennünket bűneinktől és ő vált meg bennünket.

Ha a szabadságot szeretnénk választani, akkor Krisztust kell választanunk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A te küldetésed az volt, hogy tanítsd az embereket és csodáiddal megmutasd Isten irgalmát. Tanításod és csodáid, a te emberek iránti szeretetednek a jelei. Ugyanakkor az Atya iránti szeretetedet is megmutatod bennük, hiszen mindig neki engedelmeskedsz, az ő akaratát teljesíted. Segíts, hogy növekedjen bennem az emberek iránti szeretet és Isten felé is megmutassam szeretetem! Segíts minket, hogy szavaidban felismerjük az üdvösség örömhírét! Urunk, mutass nekünk utat az Atyához és vezess minket hozzá!

A Sátoros-ünnep alkalmával Jézus így beszélt a farizeusokhoz: „Én elmegyek, és ti hiába kerestek, mert meghaltok bűneitekben. Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek.” A zsidók erre tanakodni kezdtek: „Csak nem akarja megölni magát, hogy ezt mondja: Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek”? Jézus így folytatta: „Ti innen alulról vagytok, én felülről vagyok. Ti ebből a világból vagytok, én nem ebből a világból vagyok. Azért mondtam nektek, hogy meghaltok bűneitekben, mert nem hiszitek el rólam, hogy ki vagyok: ezért kell meghalnotok bűneitekben.” Erre megkérdezték: „De hát ki vagy te?” Jézus azt válaszolta: „Kezdettől fogva az vagyok, amit mondok is nektek. Sokat kellene még beszélnem rólatok, és ítéletet mondanom felettetek, mert aki engem küldött, igazmondó; én pedig azt hirdetem a világnak, amit tőle hallottam.” De azok nem értették meg, hogy az Atyáról beszél nekik. Végül Jézus azt mondta nekik: „Ha majd felemelitek (a kereszten) az Emberfiát, akkor megtudjátok, hogy én vagyok, és hogy semmit nem teszek önmagamtól, hanem azt hirdetem, amit Atyámtól tanultam. Aki küldött engem, az velem van, és nem hagy magamra, mert én mindig azt cselekszem, amiben ő tetszését találja.” E szavak után sokan hittek Jézusban. Jn 8,21-30

Elmélkedés

Az evangéliumi jelenet helyszíne továbbra is a jeruzsálemi templom, ahol Jézus a Sátoros-ünnep napjaiban tanította az embereket, s ahol a vallási vezetők vitába szálltak vele. Személyével kapcsolatban két kérdés merül fel: hová akar menni, illetve honnan származik? A zsidók arra gondolnak szavai alapján, hogy talán önkezével akar véget vetni életének, de természetesen a mi Urunk egészen másra gondol. Sorsát ismerve mi már tudjuk, hogy arra az útra gondolt, amely a szenvedésen és a kereszthalálon keresztül a mennyei Atyához vezet. Földi élete és küldetése után vissza fog térni oda, ahonnan jött, ezzel kapcsolatban mondja, hogy nem ebből a világból való, hanem felülről jött. E szavai miatt merül fel a másik kérdés eredetére, származására vonatkozóan. A kérdezőket a hitetlenség és a kételkedés megakadályozza abban, hogy felismerjék Jézus isteni származását, és ebből fakad elutasításuk.

A nagyböjt során bennünk is számos kérdés merül fel Jézus személyével kapcsolatban. Szenvedése és halála a feltámadáson keresztül vezetett az Atyához, aki azért ajándékozott új életet a Fiának, hogy reménnyel töltsön el minket. Jézusban felismerhetjük a szívünk mélyén megszólaló és az üdvösségre hívó Istent. Őt követve mi is eljuthatunk a mennyei Atyához.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Köszönöm Teremtőm, hogy embernek születhettem erre a világra, amely telve van csodával. Köszönök minden új napot, minden új lehetőséget, köszönöm a munkakedvet és hogy mozogni tudok, hogy találkozhatom más emberekkel. Köszönöm az egyedüllétet és a pihenést, a virradatot és az alkonyt, a nyílt horizontot. Itt állok, kezeim telve vannak ajándékaiddal, segíts nekem, hadd osszam meg önmagamat másokkal.

Egy alkalommal Jézus így beszélt a templomban egybegyűlt zsidókhoz: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” A farizeusok erre azt mondták: Te önmagadról tanúskodsz. Tanúbizonyságod nem érvényes.” Jézus így válaszolt: „Igaz, hogy én önmagamról tanúskodom, mégis érvényes a tanúságtételem, mert tudom, honnét jöttem és hová megyek. Ti ellenben nem tudjátok, honnét jöttem és hová megyek. Ti a test szerint ítéltek. Én nem mondok senkiről ítéletet, de ha kijelentek valamit, igaz az én állításom, mert nem vagyok egyedül, hanem én és az Atya, aki küldött engem. Márpedig a ti törvényetek azt írja, hogy két személy együttes bizonyságtétele hitelt érdemel. Bizonyságot teszek tehát magamról én, és bizonyságot tesz rólam, aki engem küldött: az Atya.” Erre megkérdezték tőle: „Hol a te Atyád?” Jézus azt felelte: „Sem engem nem ismertek, sem Atyámat. Ha ismernétek engem, Atyámat is ismernétek.” Ezeket mondta Jézus a templomkincstár mellett, amikor tanított a templomban. De senki sem fogta el, mert még nem jött el az ő órája. Jn 8,12-20

Elmélkedés

Jézus ezt a kijelentést teszi önmagáról a mai evangéliumban: „Én vagyok a világ világossága.” A templomban nem véletlenül kezd el beszélni a világosságról. A korabeli leírások szerint a jeruzsálemi templom udvarában négy magas lámpatartó állt, amelyek magasabbak voltak a falaknál. A lámpákban olajat égettek, s ennek fénye a város távolabbi pontjairól is jól látszott. A mi Urunk kijelentése ezekre a lámpákra utal. Ő azonban nem csak a városnak, hanem az egész világ számára akar világosság lenni. Ő azért jött, hogy világosságát a világ minden részéről látni lehessen.

Ez a hasonlat is jól illeszkedik János evangélista gondolatmenetébe, aki a Jézus ellen fordulók magatartását, gondolkodását akarja megismertetni az olvasókkal. A világosság és a sötétség küzdelméről van itt szó. Jézus a mennyei Atya küldötteként meg akar világosítani minden embert, hogy megismerjék az igaz Istent. Az istenismeret fényét akarja meggyújtani az emberi szívekben és a hit világosságára akar elvezetni mindenkit. Aki az ő világosságában él, az engedelmeskedik Istennek. Isten szerinti élet csak az általa hozott világosságban lehet. A másik oldalon a tudatlanság és a hitetlenség homálya áll. A gonosz el akarja sötétíteni az emberek értelmét, hogy ne találják meg az Isten felé vezető utat. A bűn útjai a sötétbe vezetnek. A bűnös ember sötétségben botorkál.

Éjünk Krisztussal, a világ világosságával!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézusunk, ments meg minket attól, hogy elforduljunk tőled, megfeledkezzünk gondviselésedről és a lelki értékekről, amelyeket neked köszönhetünk! Ments meg minket attól, hogy szívünkön eluralkodjon a kapzsiság, a telhetetlenség és a gazdagodás féktelen vágya! Taníts minket egyszerűségre és szegénységre, hogy mindig elégedettek legyünk azzal, amit te adsz nekünk! Jézusunk, te légy szívünk gazdagsága!

Abban az időben: Jézus kiment az Olajfák hegyére. Kora reggel újra megjelent a templomban. A nép köréje sereglett, ő pedig leült, és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: „Mester, ezt az asszonyt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, és vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. Ők azonban tovább faggatták. Erre fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van!” Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön. Azok meg ennek hallatára egymás után eloldalogtak, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középen álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett és megszólította: „Asszony, hol vannak, akik vádoltak téged? Senki sem ítélt el?” „Senki, Uram” – felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!” Jn 8,1-11

Elmélkedés

A megbocsátás új törvénye

Az elmúlt vasárnap evangéliuma a tékozló fiúról szólt, aki azért tudott felemelkedni méltatlan helyzetéből és azért volt képes megtérni, mert beismerte és megbánta a múltban elkövetett bűneit, majd előre tekintve kiutat keresett magának. A reményteli jövő felé fordulás gondolatát folytatják a mai szentírási részletek, amelyek a megtérés forrását nem a múlt bűnein való végtelen kesergésben, hanem a kegyelemre alapozott jövőben látják.

Az írástudók és a farizeusok házasságtöréssel vádolnak egy asszonyt, s Jézus véleményét kérik az ügyben. A csapda tökéletes, vagy legalábbis annak tűnik. A mózesi törvények szerint az asszony halált érdemel. Ha Jézus ellenzi a nő megkövezését, akkor tulajdonképpen azt mondja, hogy nem szükséges megtartani a törvényeket. Ha viszont azt mondja, hogy valóban halálra kell kövezni, akkor kegyetlenséggel vádolhatnák. Jézus azonban ügyes válaszával elkerüli a csapdát: „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van!” (Jn 8,7). Ezzel a felelettel Jézus elismeri, hogy valóban bűnös lehet az asszony, de ha ez igaz, akkor sincs senkinek joga őt vádolni, hiszen a vádlók ugyanúgy bűnös emberek. A forrongó hangulat ebben a pillanatban elcsendesül. A gyilkos szándék alábbhagy. Az asszonyt rángató és fogva tartó kezek elernyednek, s elengedik az áldozatot. A megkövezésre összeverődött tömeg szétoszlik, mindenki távozik. Tulajdonképpen minden zavaró tényező megszűnik, s az irgalomra váró bűnös és az irgalmas Isten marad a helyszínen. Jézus irgalommal nézi a bűnöst. Minden szava irgalmasságról tanúskodik. Nem vádolja, nem faggatja, nem ítéli el, s nem kíváncsi az asszony esetleges mentegetőzésére. Még beismerő vallomást sem kér. Az irgalomnak nincs feltétele. Isten feltétel nélkül bocsát meg az embernek. Az embert feltétel nélkül szerető Isten feltétel nélkül bocsát meg a bűnösnek.

A köveket ragadó írástudók és farizeusok azt gondolják, hogy a nő bűne megbocsáthatatlan. Egyedül Jézus tudja, hogy minden bűn, még ez a bűn is megbocsátható. Úgy tűnik, hogy a jelenlévők közül egyedül ő ismeri az irgalmasságot. De tudja azt is, hogy ezeknek az embereknek hiába mondana bármit, ezért most inkább a hallgatást választja. Most nem szól semmit, csak ír a porba. Némán közli mondanivalóját, tudatva, hogy a nő vádlói ugyanúgy bűnösök. Csak miután már mindenki távozott, szólítja meg az irgalom és a megbocsátás szavával a nőt. Irgalmával felemeli a porból, kiemeli a bűnből. Új úton indítja el az üdvösség felé. A vádlók nem részesülnek ebben az irgalomban.

A szentírástudósokat mindig is foglalkoztatta, mit írhatott Jézus a porba. A közismert magyarázat szerint talán az ott állók bűneit, akik – látván, hogy Jézus jól ismeri minden bűnüket – sorban eltávoznak. Átvitt értelemben mondhatjuk, hogy Jézus új törvényt írt. A kegyetlen régi törvény helyett a megbocsátás új törvényét. Egy olyan törvényt, amely szerint az embernek nincs joga ítélkezni a másik ember felett. A szeretet új parancsát, a megbocsátás új törvényét írta le, amely nem akarja a bűnös vesztét, hanem megtérését tűzi ki célul. Mennyire ismerem és élem Jézus parancsát, amely szerint mindenkor meg kell bocsátani?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Látni szeretnénk téged. Hallgatni szeretnénk tanításod, amely az örök életre vezet. Követni szeretnénk téged, mert egyedül az általad mutatott úton juthatunk el a mennyei Atyához. A nagyböjti idő lehetőséget ad számunkra, hogy melléd állva felvegyük mi is a keresztet. A keresztet, amely az isteni szeretet jele. Ez az időszak alkalom arra, hogy megismerjük Isten szeretetét és alakítsuk látásmódunkat. Urunk, segíts, hogy felismerjünk téged minden embertársunkban, különösen a szenvedőkben!

Amikor Jézus a jeruzsálemi templomban tanított, szavainak hallatára a nép közül egyesek felkiáltottak: „Ez valóban a Próféta.” Mások meg azt mondták: „Ez a Messiás.” Voltak azonban olyanok, akik megkérdezték: „Hát Galileából jön a Messiás? Az írás szerint nemde Dávid családjából és Dávid városából, Betlehemből kell jönnie a Messiásnak?” Erre szakadás támadt a nép között. Néhányan el akarták őt fogni, de senki sem mert rá kezet emelni. A szolgák (akiket Jézusért küldtek), nélküle tértek vissza a főpapokhoz és a farizeusokhoz. Azok felelősségre vonták őket: „Miért nem hoztátok őt ide?” A szolgák mentegetőztek: „Ember így még nem beszélt!” Erre a farizeusok rájuk förmedtek: „Csak nem vezetett titeket is félre? Mondjátok: hitt-e benne egy is a főtanács tagjai vagy a farizeusok közül? Csak ez az átkozott népség, amely semmit sem ért a törvényhez.” Ekkor az egyik tanácstag, Nikodémus, aki egy alkalommal éjnek idején fölkereste Jézust, így szólt: „A mi törvényünk nem ítélkezik senki felett anélkül, hogy ki ne hallgatta volna, és meg nem állapította volna, mi (rosszat) cselekedett.” A többiek azonban neki támadtak: „Talán te is galileai vagy? Kutass csak utána, és rájössz, hogy Galileából nem származik próféta!” Ezután mindegyikük hazatért. Jn 7,40-53

Elmélkedés

A mai evangélium a tegnapi rész folytatásaként arról szól, hogy Jézus tanítását mindenki ámulattal hallgatja a templomban a Sátoros-ünnep alkalmával. A főtanács tagjai szolgákat küldenek érte, hogy elfogják és a tanács elé vezessék. Jézus tanítása a szolgákat teljesen lenyűgözi, s nem merik bántalmazni őt. A szolgák védelmére felhozható, hogy bizonyára a Jézust szívesen hallgató nép ellenkezett volna, ha el akarják fogni.

János evangélista leírása szerint Jézus személyének megítélésében teljes a zűrzavar a nép körében. Egyesek prófétának, mások a Messiásnak tartják. De még a főtanácsban is megoszlás van, hiszen Nikodémus például a védelmére kel, míg mások ellene vannak.

Ezek mind emberi vélekedések. Jézus személye valójában a kereszten fog kiderülni. Ott igazolódik be mindaz, amit mondott arról, hogy ő az Isten Fia. A kereszten teljesíti be küldetését, amit az Atya bízott rá. Türelmesen viselt szenvedése és kereszthalála érdemelte ki a megváltást, s hirdeti minden korban, hogy Krisztus a Megváltó. Aki felmegy a Golgota hegyére és feltekint a szenvedő Jézusra, elmondhatja személyes hitvallását, mint a százados, aki halálát látva ezt mondta: „Ez az ember valóban Isten Fia volt” (Mt 27,54). Ha most még vannak is homályos részletek, a kép nagypéntekre és húsvétra teljesen kitisztul. Minden bizonytalanságom és tanácstalanságom megszűnik, amikor a keresztre nézve megértem, milyen áldozatot hozott üdvösségemért és minden ember megváltásáért az Úr.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Vezess végső célom, a mennyei Atya felé! Belátom, hogy egyedül a krisztusi út, a szeretet útja, a remény útja, a megbocsátás útja, az öröm útja, az igazi szabadság útja, az élet tiszteletének útja vezet az Atyához az örök üdvösségre! Segíts megtalálnom a helyes utat és támogass, hogy ezt az utat soha el ne hagyjam s azon meg ne álljak! Segíts kegyelmeddel, hogy mindig közelebb kerüljek az Atyához! Légy velem és te vezess életutamon! Vezess a szeretet útján!